2007. augusztus 31., péntek

Szelek szárnyán V.


A kapitány és az unokája



Itt nem egy vízbe esett szerencsétlen kimentéséről van ám szó. Hanem mindössze egy úgynevezett „fürdővontáról". Ez abból áll, hogy a mi kapitányunk egyszercsak kiadja a parancsot: „Fürdővonta". Ekkor gyors lábdobogás hallatszik, majd a legénység merészebb része eléri a fürdőgatyáját s arra vetkezve az oly hívogató habok közé veti magát. Majd jól megkapaszkodik egy hajókötélben és huzatja magát. Közben a fentiek cápával és egyéb rémségekkel riogatják – de ennek általában semmi hatása nincs. (Bár éppen az ottjártunk utáni napon rendeltek el tényleg igazi cápariadót és terelgették ki a fürdőzőket a tengerből. Azért a napszúrás, a hőguta, az alkoholmérgezés vagy éppen a lábtörés veszélye és esélye még mindig sokkal nagyobb. )
Ám, ha már a kapitány így szóba került. Mégiscsak ő a legfontosabb. Dénes Pista barátom régi szárazföldi kollégám, egy ideig még éppen itt, e lapnál is dolgoztunk együtt. A vitorlázáshoz fűződő bensőséges kapcsolata sohasem volt titok. És akkor még finoman fogalmaztuk meg a dolgot. Számomra az sem volt soha kérdés, hogy én alapvetően nagyon gyáva vagyok. Akárkire mégsem bízom rá magam.
És az sem volt kérdés, hogy Pistára igen. Merthogy ő olyan könnyed magabiztossággal intézi az ügyeket, hogy az első közös hajózás után már félni is elfeledtem. Szélcsend vagy vihar, mi mindig odaérünk, kikötünk. Megjegyzem manapság kikötés közben, már alig-alig csendül fel egy korábban azért nem túl ritka, oktatólag elhangzó „a rohadt életbe" és „te tökkelütött víziló, miért nem marad otthon inkább az ilyen".
Már nem kezdem el rossz felé tekerni a horgonycsörlőt, nem ejtem a vízbe a puffert, és csak ritkán húzom rossz irányba a grósz kötelét. A keze alatt fejlődünk. És örömmel közlöm minden érdeklődővel, hogy paszteket is megtanultam csomozni a másodkapitánytól, Bencétől. Aki tízéves korára azért vihette ilyen sokra, mert tényleg nagy hajós. Persze jó mestere akadt, az én Pista barátom, aki neki meg a nagypapája.
Van annak valami diszkrét bája, amint Bence a marha nagy ellenszélben kormányoz, Pista néha általunk nem teljesen értett vezényszavakat vet neki oda. Átcsusszanunk néhány sziget között, kikerülünk egy zátonyt - honnan tudták, hogy ott van? - befordulunk egy szárazföld kinézetű valaminél, és már meg is érkeztünk. Végülis, jó kapitánnyal ennyi az egész.

Szelek szárnyán IV.


Viharban, jó időben


A kotori öböl közepén, ott ahol két kicsiny sziget kelleti magát – az egyik ortodox kolostor, a másik hívogató temető - a tenger valószínűtlenül kék. És meleg. A víz 28,3 fok. Ami éppen elégséges indok ahhoz, hogy mindenki bevesse magát a habokba. Előkerülnek a vizipisztolyok, különféle felfújható matracok és komoly hajósokhoz méltatlan módon tartalmas fröcskölés, úszkálás, ugra-bugra veszi kezdetét. Minden jel arra utal, hogy mi vagyunk az élet császárai.
Aztán, mikor a fedélzeten ülünk és már jól megérdemelt ozsonnánkat fogyasztjuk - bazsalikomos paradicsom, mozarella sajttal - idézzük föl, hogy: most persze, sima, meleg és csalogató a víz. De tud ez haragos, hullámos, hideg is lenni. Két éve horgonyt vetettünk egy csöppnyi halászfalu szélén, rögtön a kosárlabda pályánál. Nem kikötő ez, hanem csak egy partszakasz, ahonnan ki lehet mászni és beülni egy borharapóba. Ahol még nagyon röhögtünk azon a felhőszakadáson, amely elöntötte a vendéglőt, ott ültünk az asztaloknál, bokáig vízben. Aztán, ahogy jött úgy el is ment a zivatar. Álomra hajtottuk a fejünket a hajón, amikor feltámadt a hullámzás. Eleinte az is tréfának tűnt, de egy jó óra múlva már nagyjából elviselhetetlennek éreztük az egészet, és egy újabb fél óra múlva, amikor már me gint süvített a szél és folyamatosan a parthoz verte hajónkat, jobbnak láttuk nekiindulni. Csillagfénynél kihajóztunk a tengerre és éjszaka irányt vettünk Korcula felé. Kint a tengeren már sokkal elviselhetőbb volt. S a hajózó állomány egyik ifjú tagja másnap meg is jegyezte, akkor nyugodott meg, amikor a kapitány kiadta a viszkit! vezényszót. Mert akkor már nagy baj nem lehet.

Szelek szárnyán III.


A nagy hajó megett


Budvában a kikötői móló szélén jut már csak nekünk hely. Amíg Horvátországban mindenfelé amúgy méregdrága yachtkikötők sora, addig itt az egyszerűbb megoldások hívei a népek. Hol a piac előtti parton jut hely – ébresztő garantáltan ötkor – hol ott, ahol az éjszakai busz viszi haza a fiatalokat a dizsiből – elaludni hajnali fél ötig lehetelten tőlük – de Kotorban sikerült e két halmaz metszéspontjában elhelyezkednünk, ekkor kiderült, lehet aludni a visítozó gyerekektől tkp éppen úgy, mint a kofák lármájától. Megszokás dolga az egész.
De vissza Budvába, amelynek tengerparti része talán leginkább egy régebbi időből ottmaradt Alsó-Bélatelepre emlékeztet. Teljes hangerővel csap le ránk mindenütt a tuc-tuc zene. Turisták miriádjai kóvályognak, a strand ki sem látszik a napon piruló testektől. A közönség döntő többsége helyi, szerb esetleg orosz. Mindenesetre a parton sorakozó vendéglőkben az étlap orosz és azon sem lepődik meg senki, mondjuk rajtunk kívül, amikor a mögöttünk lévő asztalnál a Bunkócska, a Poljuska és a Moszkva parti esték után az orosz himnuszt is eléneklik. Igaz, ez utóbbit már heves csuklások közepette, ugyan állva, de minden valószínűség szerint hevesen dülöngélve. Ez utóbbi azért csak „minden valószínűség szerint" mert az egész napi nagy hullámokon való vitorlázástól mindanyiunkkal a szárazföld is mozog. Időnként valamelyikünk ijedten kapaszkodik az asztalba – pedig mi majdnem teljesen színjózanok vagyunk. Később mindez elmúlik. Már nem hullámzik velünk a part és a színjózanságra, sem fogadnék nagyobb összegekben.
Az egészen meglepően jó és ahhoz képest nem is túl drága vacsora után – hiába eddig a horvát ellátáshoz voltunk szokva – külön örömként tapasztaljuk, hogy kiköt mögöttünk a Vesna nevű hajócska, amely elfogja a még mindig áradó, s a legénység fiatalabb tagjai szerint is nagyjából kibírhatatlan tuc-tuc zenét. Később, amikor kiderül, hogy a Vesna bulizni vágyó ifjakat szállít a tetthelyre már közel sem akkora az öröm, de nincs mit tenni. Tűrnünk kell némán. Nekünk. A zenét élvezőknek csak akkor, amikor egy jól irányzott áramszünet elsötétíti, elnémítja az egész várost. Ekkor mi bekapcsoljuk a hajó áramfejlesztőjét, hideg italokat veszünk magunkhoz a nálunk működő fridzsiderből, és megismételjük régi kedvenc mondásunkat: Mégiscsak ez a világ, minden világok legjobbika.

2007. augusztus 29., szerda

Szelek szárnyán II.

A fedélzeten


Idén egy Azurit névre hallgató hajót érdemlünk ki. Egy negyvennégy lábas Bavaria típusú egységet a Magyar Adria Yachtclub flottájából, amely tizünknek egy hétig ad otthont. Elfér benne négy csinos kabin, két fürdőszobának nevezett kis helyiség, szép nagy szalon, konyhával és a kapitány munkaasztalával. A legjobb hely mégiscsak a fedélzet, ott a kormány előtt a padon szundikálni a legkellemesebb.
Amikor elcsöndesedik a kikötő és feljő a Hold, az ember a hátára fekszik, és a csillagokat bámulva a végtelen kék égen kicsit elméláz az élet értelmén, különösen azon, hogy már megint fogytán a fröccs. Fröccs nélkül a tengerész félkarú óriás. Akkor lekiált a lentieknek, kikkel szívesen megosztja ezt a már már költői lelkiállapotot, hogy „Hozzatok már inni, lusta tengerimalacok, hogy ezer kartács és ágyúgolyó ütne már belétek." A választ nem idéznénk. Ám később, mikor a hűs nedűt kortyolgatjuk, s langy tengeri szél simogatja az orcánkat, arra gondolunk, mégiscsak ez minden világok legjobbika.
Hajnali negyed öt körül ez a kép kicsit árnyalódik, amikor egy kedélyes részeg sporttárs keresztülvágódik néhány kötélen, káromkodva leporolja magát, majd dúdolva megindul a hajóhídon az Azuritra, ugyanis ezt összekeveri a saját hajójával. De hát az vesse rá az első követ, akivel még sohasem történt kisebb-nagyobb malőr a tengeren. Az átértékelés következő pontja, amikor felkel a nap és a legjobb fedélzeti helyet elfoglaló matróznak előbb csak a füle hegye, majd az egész orcája kezd el verejtékben ázni. A hőmérséklet rövidesen eléri a negyven Celsiust. Ki is futunk hát a tengerre.

Szelek szárnyán

Utazás Montenegróba
Adria, vitorlázás – így élünk mi. Évekig a horvát tengerpart, mert Dalmáciában a legkékebb az ég, a legcsillogóbb a tenger. Nem is beszélve az autópályáról, amely mostanában alkalmat ad arra, hogy miközben száguldunk rajta, felidézzük azokat a hősi időket, amikor a hegyen át, éjt nappallá téve igyekeztünk a Vízhez. Közben a nagy teherautó 25 kilométer per órás átlagsebességgel zötykölődött előttünk, mondjuk harminc kilométeren át. Most pedig csak, hipp-hopp – már ott is vagyok.
Illetve mégsem. Mert idén Montenegróban próbálunk szerencsét. Elég volt Horvátországból, ahol időnként olyan undokan tudnak rád nézni, mint sehol a világon turistára. A vendéglőben a pincér húzza a száját, az étlap rövid és unalmas, az árak egyre szemtelenebbek.
Még szerencse, hogy Adria akad máshol is. Valamikor persze ez, innen legalábbis úgy tűnt, egy ország volt. Ma már sok. Egyik belőlük Montenegró, vagy Crna Gora, ahogy tetszik.
Az út Szerbián majd a nagy montenegrói hegyeken át ad elég időt végiggondolni az élet nagy kérdéseit. Miért van az, hogy itt a kanyargós, fellegekbe vezető utakon, mély szakadékok és folyóvölgyek szabdalta vidéken az oly rettegett hírű szerb sofőrök előzékenyen maguk elé tessékelnek, a zebránál átengedik a gyalogosokat, nem villognak le és nem szorítanak ki az útról. Mindez a Budapesttől Szegedig vezető vadiúj autópályán a legkevésbé sem mondható el – ahol egyik tahó honfitársunk követi a másikat. Lehetne autós illemtanfolyamra a Balkánra az olya nagyképűen lesajnált Balkánra menni kispajtások.
Ettől persze még van annak sajátos bája, hogy a Podgorica (leánykori nevén Titográd) előtti utolsó százhúsz kilométert hét és fél óra alatt tesszük meg. Általában álldogálunk az alig negyvenfokos melegben, a helyiek kedélyesen csevegnek és egyáltalán nem tűnnek olyan túl izgatottnak.
A festői Podogoricában (a Havanna lakótelep ehhez képest egy Cote de Azur) már csak dugó van. A lovaskocsit hajtó fiúk jót nevetnek a vörösödő fejű népeken – amikoris mi, egy Magyarországon jól begyakorolt mozdulatsort alkalmazva, szépen megelőzzük az egész kocsisort a szembesávon át. Így aztán alig tizenkilenc és fél óra alatt már ott is vagyunk a kéklő Adriánál, Barban.

2007. augusztus 27., hétfő

Kik ezek a lányok?


Emberismereti teszt II.


Ezúttal két csinos hölgyről kérjük a véleményüket, miután legutóbb oly kedvesen válaszoltak az urakat illető kérdéseinkre. (Erről részletesebben az interneten a http://fotolexikon.blogspot.com/search/label/test címen, illetve a Szép Szó idei április 28-i számában.)
Kérjük, alaposan nézze meg a képet. Számoljon magában háromig, majd válassza ki azt a pontot, amely ön szerint a leginkább megfelel a valóságnak:
A., A képen látható lányok reklámmenedzserek egy közepes cégnél és éppen a kozmetikustól jönnek, s sietnek sört inni kolleganőikkel, hogy aztán este botrányosan viselkedjenek egy vagy két kocsmában, egészen záróráig.
B., A hölgyek most jöttek rá, mi is az élet értelme, s noviciának jelentkeznek a kegyesrendiekhez, hogy hátralévő életüket egy zárdában töltsék, esetleg pestises afrikai gyerekeket oktassanak a betűvetésre egy világtól eldugott helyen.
C., Sietnek a szexbárba, ahol táncolniuk kell egy kis asztalon, miközben kapatos urak papírpénzt dugdosnak a tangájuk pántja alá. Időnként a popsijukra is paskolnak. A lányok kézpénzért egyébként sok mindenre is kaphatóak a hátsó szeparékban.
D., Phd-ző elméleti fizikusokat látunk, akik a szexbárba sietnek lazítani, ugyanis ma a cheapendale fiúk lépnek fel.
E., A két lány fiú, ugyanis transzvesztiták. Jelmondatuk: „A legjobb csajok, mindig fiúk!”
F., Egyikük vadászpilótának tanul, a másikuk már két éve egy mélyművelésű bányában dolgozik vájárként. Korábban egy feminista alapszervezet titkáraiként működtek a külső kerületekben. A pilótatanonc férje varrásból járul hozzá a családi kasszához, a vájáré pedig egy óvodában dolgozik.
G., A vak is láthatja, hogy Charlie két angyalával van itt dolgunk, akik leleplezik a Gonoszt, akik a Jó ellen törnek. Közben felrobban pár autó. Lezuhan néhány hlikopter és betörik pár álkapocs. De Charlie végül – telefonon – megdicséri őket, csak azt sajnálja, hogy harmadik kis társnőjük otthon van GYES-en,
H., Két fideszes aktivistát látunk, aki most nyakába veszi a várost és aláírásokat gyűjt a népszavazási ívekre, illetve ráveszi a magyar embereket, hogy higyjék el, nagyon rossz nekik.
I., A pékek lobbistái a hölgyek, akik azt követelik a kormánytól, hogy azonnal adjanak jelentős támogatást a pékeknek, hogy minden kis proletárgyerek olcsóbban juthasson kiflihez. Ráadásul tegyék ingyenessé a belépést a Margitszigetre.
J., Kormányszóvivő jelöltek, akik új óvodát keresnek a gyermekeiknek. Ugyanis a mostaniban akad egy-két büdös kölök. A baloldali lány piros tangát hord, a másik semmilyen fehérneműt sem(!) visel.
K., Ezek itt kérem az én húgaim, maximum a nővéreim és kész.

(Megoldás: Nem tudom kik ők, csak szembejöttek az utcán, nekem pedig megtetszettek, de ha valaki ismeri őket, avasson már be minket is, ki ez a két lány?)

Dési János

2007. augusztus 13., hétfő

Észtországban oroszul


A tallinni néni

A tallinni néni persze orosz. Ugyan Tallinn Észtország fővárosa, s Észtországban élnek az észtek, de azért Tallinn többsége orosz.
Ha az utcán megszólít valaki, oroszul teszi, ha a villamoson rálép a lábamra azt mondja kszozsalenyiju. De azért Tallinnban a feliratok észtül szerepelnek inkább mindenütt. Ugyanakkor a helyi terror háza múzeum jóval alaposabban foglalkozik az orosz megszállókkal, mint a nácikkal. Ha a közértben nem találom el és az észt pénztáros-kisasszonyhoz szólok oroszul, először pofákat vág, aztán angolul felel.
Most vegyük mindehhez hozzá, hogy május 9-ét mutatja a naptár. Az utcákon megerősített rendőrjárőrök, alig néhány napja csak, hogy a helybéli oroszok egy része összecsapott a rendőrökkel – a törés zúzás nyomait még mindig magán viseli a város. Még a Tenkes kapitánya nevet viselő népszerű tallinni étterem kirakatait is bezúzták. Az ürügy, hogy a város közepén álló bronzkatonák, a szovjet katonai emlékművet áthelyezték a temetőbe.
A nemes felháborodás során kirabolták a belváros boltjait. S jó alaposan kifosztották a helyi Boss boltot is. A szovjet dicsőséget védők egy része a környékbeli parkokban próbálta fel új szerzeményeit, s másnap a helyi ingyenes apróhirdetés újságban efféle közlemények láttak napvilágot: vadiúj Boss nadrágot nagyobbra cserélek. A mi néninknek persze ehhez semmi köze. Őt csak most nem szeretik itt annyira, és ezt méltatlannak tartja. Speciel ő senkinek sem ártott.
A bronzkatona helye persze körülkerítve – régészeti feltárás – tudósít a többnyelvű felirat.
Rohamrendőrők a környező utcákban, igazi paprikás hangulat. És akkor megindul az emberek sora, virágokkal a kezében, hogy a „Győzelem napján”, na hova is rakja?
Valószínűleg jobb életet lehet ma még oroszként is Észtországban élni, mint Oroszország nagyrészében. De az is biztos, hogy oroszként büszkének lenni a győzelemre, a szovjet hadseregre itt jóval nehezebb. Ha cinikusok lennénk, most mondhatnánk, valamit, valamiért. De ne legyünk.
Az észteknek ez a néni a sok kitüntetésével momentán a megszállók jelképe. Neki pedig sokáig azt mondták, ők segítettek a náci uralom alól fölszabadítani ezt az országot.
Amúgy, mondjuk őt 1980 előtt telepítették ide – a „moszkvai” olimpia egy részét itt rendezték. Sok mindent kellett hozzá építeni, szükség volt munkásokra, mérnökökre. Például a repülőtérre kitették az International feliratot is. Igaz, amikor elvonultak a sportolók, leszedték.
A mi nénik is maradt, ahogy sok tízezren, amikor vége lett a munkának.. Egy irdatlan nagy és ronda lakótelepen él azóta is, ebben a kedves kis városban. Észtországi lett. Észtországi orosz.
És akkor most, május kilencedikén nem tehet mást – mondja – mint hogy dacosan föltűzi a kitüntetéseket, és kivárja, amíg a rendőrök megengedik hogy a bronzkatona hűlt helye előtt emelt kerítésbe betűzhesse. S közben valami olyasmit morog, hogy nahát, hogy ez az én hazámban megtörténhet.
Dési János

2007. augusztus 5., vasárnap

Az élet alku


Piac az egész világ


Piacra az ember azért jár, hogy alkudjon. Akadnak, akik vásárolni is szeretnének, de ezeket az alakokat, ne vegyük komolyan. Venni valamit a sarki önkiszben is lehet, ha már elkapott minket a fogyasztás heve. Vagy a légkondis éjjel-nappal nyitvatartó csilivili terramarketban. Csak annak éppen nincsen bája. A piacnak még van. A nagymamám a Garayra esetleg a Hunyadi téri csarnokba járt. Sokszor elkísértem a beszerző körutakra egyetlen szigorú feltétellel: tessék alkudni. A tyúkra, aki haláláig a konyha erkélyén kapirgált (szerencsére nem volt tériszonyos, az ötödiken laktunk), vagy a fél kiló zöldségre, a kiló borsóra, amiből alig jutott később a levesbe, mert segítettünk pucolni és közben valahogy megevődött. A piac tele izgalmas emberekkel, sokszoknyás kofák, hangos árusok, már délelőtt pálinkaszagú hordárok – nem beszélve az árut unott képpel turkáló háziasszony külsejű egyénekről. „nasasszony, ezt tessék venni, két órája még a fán lógott” – mármint a fonnyadt gyümölcs a kedves árus szíves közlése szerint.
Aztán az ember lát más piacokat is. Jeruzsálemben egyszer Pisti barátom megígérte, hogy 12 sékelről kettőre lealkudja azt a kis érmét, ami annyira megtetszett nekem. Még csak négynél jártunk, amikor a zsidó és keresztény kegytárgyakat árusító arab árus azt kérdezte, mintegy mellékesen angolul, hogy „és ti milyen nyelven beszéltek egymás közt amúgy?”. Pisti azt hitte megvan a két sékel – csak egy kis trükk az egész, ezért így felelt: „Ha kitalálod milyen nyelven beszélünk, akkor nem alkuszunk tovább, ha nem két sékelért ideadod”. Az ajánlat tetszett, számoljunk el mondjuk háromig kérte az eladó. Kettőnél tartottunk, amikor felragyogott a szeme. „Kérem a négy sékelt. Hiszen ti magyarok vagytok.” Jó, elbuktuk a boltot, de hogyan jött rá? „Nem olyan nehéz az. Lakott a szomszédomban egy kedves, magyarországi néni, aki nagyon jó flódnit sütött, gyakran áthívott gyerekkoromban kóstolóra” – nyalta meg a szája szélét emberünk. Miközben, mi arra gondoltunk, hogy két sékel azért a reményért, hogy lehet béke és megértés is a Közel-Keleten igazán nem nagy ár.
Aztán, ez a tevepiac Tunisz mellett, hol felvételünk is készült. Nos, teve az egyetlen dolog, amely nincs, különben minden más. Főleg tömeg és hangoskodás és izgalmas sáfrányszag a levegőben, amelyet az arab hangzású rockzene tör ketté.
Végülis, aki járt már Magyarországon ún. „lengyelpiacon” a régi időkben vagy mostanában kínain esetleg a boldogult MDF-piacokon – az el tudja képzelni a dolgot.
Ez a piac az, ahol a termelő vagy éppen a csempész még közvetlenül felmérheti a fogyasztói igényeket. Tudja, mikor van szezonja a lopott kerékpárnak, a D kosaras melltartónak vagy éppen a babérlevélnek, esetleg az egészen új, szinkronizált, bemutató előtti Harry Potter dvd-nek.
És egy tanács kezdő piacra járóknak: tessék alkudni, különben nem leszünk komolyan véve.
Dési János