2007. november 25., vasárnap

A belezett hal esete


Nüansz


A kínaiak láthatóan nagyon szeretnek játszani. Ha belesel a kis üzletbe, akkor hátul egy unatkozó srác pókerezik a számítógépen. Ha végigsétálsz egy nagy áruház polcai között, akkor az egyenruhás, csinos eladók nyomogatják a játékgépen a gombokat. A népek az utcasarkon, egy felfordított doboz tetején verik a blattot. A nénik, kint üldögélnek a lakásuk előtt az utcán és dominóznak, miközben mellettük éppen a harmadik halat belezi ki az árus.
Itt a régi házak között, a felhőkarcolók tövében egy csoport ember vad hangon kártyázik, arrébb két bácsi a mi malmunkhoz hasonló játékkal múlatja az időt. Egy harmadik kibicel nekik és minden húzás után hol szakértően hümmög, hol vészjóslóan ingatja a fejét – nem lesz ez így jó – és látszik rajta, hogy a szíve hasad meg, amiért nem mutathatja ő meg, mit tud. Kedvem lenne szólni a bábukat elmélyülten tologató öreguraknak, vegyék már be ezt a harmadikat is – de persze miként is mondanám ezt el. És különben is, majd nyilván a következő kör az övé lesz.
Valószínűleg az is a játékos kedv része, hogy mindenhol, mindig alkudni kell. Most nem jönnék elő a százforintos Rolex és IWC órák történetével, mert ugye az csak a buta turistáknak van. Itt a helyiek is alkudhatnak ám. Persze mi is. Alkudni nagyon mókás és az ember sokkal jobban örül annak a kis piros karkötőnek, amit 70-ről 8-ra sikerült lealkudnia, mint annak a kis piros karkötőnek, amit egy egyenáras boltban 2-ért odaadtak. A karkötők látszólag tökéletesen egyformák – és csak az utazó tudja, hogy az egyikért nagyon megdolgozott, a másik meg szinte csak úgy lett. Nincs története, nincs érzelmi értéke.
Szóval, az alkudás is egy nagy játék. Bár a közel-keleti tranzakciókhoz képest van egy jelentős különbség. Ott, ha a felek megegyeztek, s egymás kezébe csaptak, akkor biztos lehet benne, hogy az eladó gratulál neki, kitűnő üzletembernek nevezi, esetleg megjegyzi, hogy ő most akkor éhen fog halni az egész családjával egyetemben – de meg sem próbálja újra kezdeni a számháborút.
Itt viszont, amikor létrejön a megállapodás, már az áru átadása következik, akkor az eladó megpróbálkozik azzal, hogy mégiscsak legyen hússzal vagy inkább negyvennel több. Persze az ilyesmit a gyakorlott Sanghai járó (ja kérem, már másfél napja rójuk itt az utcákat) meg sem hallja. Csak mosolyogva visszabólogat és esetleg maga is 10-zel kevesebbet ad és máris mindenki boldog.

A játéknak az is egy szép formája – egyszer talán erről is még részletesebben – amikor a park aszfaltjára urak gyönyörű kalligráfiákat írnak, verseket rajzolnak – de olyan meseszépeket, hogy még mi, akik viszonylag kevésbé olvasunk jól kínaiul, is elámulunk a szépség láttán.

Különösen, mert az ecsettel felvitt szöveg „festéke" egyszerű csapvíz. Pár percig mindenki elégedetten szemléli az alkotást – néha csak ha elhangzik egy egy kritikusabb megjegyzés. Amúgy láthatóan mindenki boldogan olvasgatja a sorokat – amelyek a késő délután napfényben szép lassan párolognak el.

Dési János

2007. november 19., hétfő

Sült darázs desszertként


A tarisznyarák esete
a szakácsokkal


Sanghaiban mindenki mindig eszik. Mindenhol eszik. Az utcára kitett asztaloknál, a boltok pultjánál, a vendéglőkben és a terek padjain. Egymást érik a kifőzdék, és az árusok – akik nyílt tűzön sütik a tengeri herkentyűket a felhőkarcolók tövében. És aztán ott vannak még a csinos kis boltok – mikor második nap betérek, már előre köszön az egyenruhás eladó, természetesen angolul - és a napilapok és kotongumik poca mögött ott sorakozik a levélben főtt rizs, a kis rákocska, a „száznapos" tojás – mind mind fillérekért és tévedni nem nagyon lehet a választásnál, mert minden iszonyatosan finom.
A sok evés ellenére kövér felnőtt ember viszont még mutatóban sincs. Karcsúak és csinosak. Persze a gyerekek kerek fejűek és kis vitamingolyó jellegűek – de talán mire nagyobbak lesznek, ők is légies jelenséggé válnak, akik nagy ügyességgel eszik a levest pálcikával.
Merthogy – de hiszen tudjuk mi ezt a pesti sarki kínai vendéglőből, meg moziban is láttuk, s tán még az útikönyvben is olvastuk, hiszen, mi művelt világjárók lennénk -, hogy más eszcájg nem nagyon akad. Alapszinten gyorsan elsajátítható a művelet. Bár olyanra még nem vetemednénk, mint a helyiek, akik a palacsintát is pálcikával kapják föl és kecses mozdulattal tuszkolják a szájukba. (Miért, hova máshova?)
A piacokon – ezekről még sokat fogok mesélni – halomban állnak a rákok, a kiismerhetetlen halak és persze a szép színes zöldségek. (Ne tessék megkérdezni, kutyát nem láttunk) ellenben a szerencsésebbek összefuthatnak darazsakkal vagy szöcskékből készült desszertekkel – de azért ez nem általános népélelmezési cikk. Mindenki mindig alkuszik, majd nagy cekkerekben cipeli haza a zsákmányt.
Most például a francia negyed sarkánál, elhagyva a francia, koreai és japán vendéglők sorát, egy igazi kínaiba nyitunk be. Onnan tudjuk, hogy igazi kínai, hogy az étlap igazi kínaiul van. Az igazi kínai pincérek, felszolgálók, kézilányok és mosogatók pedig a mellettünk lévő asztalnál ünnepelnek valamit vagy valakit.

Rábökünk erre arra az étlapon – szerencsére néhány fénykép segíti az eligazodást – aztán mi is kérünk sört -Tsing tao a helyi Kőbányai Világos – az első és tán egyetlen szó, amelyet kurzusunk végén úgy tudok kiejteni, hogy a helybéliek megértik, mire gondolhatok.

Közben a pincérek, kézilányok, kukták mind hangosabban mulatnak, kis gyerekek futkároznak a lábak között, egyik sörösrekesz a másik után ürül ki. Végül mégis megérkezik a mi kései ebédünk. Ha nem is pontosan tudjuk, hogy mi lehet – talán valami sült padlizsán, apróra vágott csirke, egy lapos, nagyon fehér húsú hal, na és persze a rákocskák olajban sütve, s talán még a tarisznyarák ollója, amiből ki kell szívogatni az anyagot.

Helyi szokás szerint mindenki eszik mindenből, s kommentálja is az eseményeket, ha úgy érzi, valamit felismert. Jó ez a gasztronómiai kalandozás.

Később fölfedezzük, nem is választhattunk olyan rosszul, mert a mögöttünk lévő asztalnál a szakácsok eszik azt a rákot és azt a padlizsánt, amit mi is kértünk.

Dési János


2007. november 12., hétfő

A népek barátsága bőrönd


A kínai kínai piac


Kínában persze van „kínai piac”. Sőt, mondjuk Sanghai egyes utcáit járva az embernek az az érzése támad, hogy ez az egész város egy nagyra nőtt kínai piac, ahol húszmillió ember vásárolja meg a napi alsógatya, trikó és zokni szükségleteit, a bólogató mikulásokat, az ugráló műanyag kutyákat és a majdnem igazi ötdolláros Rolexeket. Izgatott emberek hatalmas pakkokkal nyomakodnak, fekete nejlonzacskók erdeje és óriási kockás műanyag cekkerek mindenfelé. Alkudni kötelező, aki egyharmadra lenyomja az árat az nem jár egészen rosszul, de persze ne legyen olyan nagyon büszke magára, mert olyan nagyon jól sem.
Itt Sanghaiban egészen más a „sok” fogalma. Az utca, ahol lakom tartalmaz körülbelül ötvenöt-hatvan boltot – esténként hazafelé mindig megpróbálom megszámolni, de valahol a közepe táján össze szoktam zavarodni – mindegyik boltban fodrászkellékeket árulnak. Semmi mást. Pár száz méterre kezdődik egy Andrássy út méretű sétány. Két oldalán egymáshoz tapadva csapágygolyó és fémszelep üzletek. Egészen kicsik –amelyekben ott szundikál a tulaj, esetleg vadul játszik a számítógépén, dél tájban meg pálcikával eszik a pult mögött – és Divatcsarnok méretű áruházak. Mindenhol csapágygolyók.
Kicsit továbbsétálva a könyvesek jönnek. Itt is vagy száz boltocska, üzlet, áruház. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb albumok, színes könyvek, olcsó regények, drága művészeti mappák. Aztán – óh Istenem – a papírboltok. A csinos füzetek, a karcsú tollak, olyan noteszek, amelyekről legszebb éjszakáimon merek csak álmodni. Na és azok a töltőtollak, színes dossziék. Jaj a napidíjnak.
És ne beszéljünk a villogó Nanjin utca fényes neonjairól – a Piccadily vagy a Times Squere bocsánat, de csak ipari tanuló ehhez képest. Fényes, hívogató kirakatok. A világmárkák sora. Rolex, Tagheuer vagy éppen IWC luxusóra boltból több van itt, mint Magyarországon újságospavilonból. Miközben az utcán a kétdolláros hamisítvány megy – itt bent tucatszám fogynak a soktízezer eurós darabok. Mert Kína, de legalábbis Sanghai gazdag, bizakodó és lelkes utánzója az amerikai kultúrának. A több mint 11 százalékos gazdasági növekedés bizakodóvá tesz és mosolygóssá.
A helyi népek lelkesen shoppingolnak – lehet miből választani. Gucci, Versace vagy éppen a Mont Blanc a legnagyobb üzleteit a világon itt működteti. Elég jól, ahogy elnézem.
Utolsó vasárnap veszem észre, hogy a Pestről hozott – amúgy kínai – bőröndöm elszakadt. Hol szerzek újat hétvégén, reggel? Az első sarkon, ahol a helyiek éppen tarisznyarákra, kagylóra, angolnára és mangóra alkusznak egy kis bolt, tele bőröndökkel. Az 1500 yüanos jókora kuffert percek alatt megkapom 300-ért. Átfut a fejemen, hogy talán 250 is elég lett volna, de ne legyünk mohók. Így is kedvesen mosolygunk egymásra az eladóval és kölcsönös hátbaveregetésekkel biztosítjuk egymást népeink barátságáról. Bár a barátságot némileg megfekszi, hogy nem kívánok 150 yüanos női trácát venni – különösen mert tegnap egy felettébb elegáns üzletben, ahol egyenruhás eladók hajlongtak, hetvenért vettem már egyet.
Dési János