2008. november 23., vasárnap

Ha nagy leszek, elnök leszek


A lehetőségek kora


Ha nagy leszek elnök leszek. Igazi elnök. És akkor nekem tapsolnak majd a népek a stadionban, mikor győzök és megígérhetem a kisfiamnak vagy a kislányomnak, hogy lesz kutyájuk, mert az elnöki palotában az is elfér.
Vagy mégis mozdonyvezető. Igazi mozdonyvezető, akinek mindig szalutál a forgalmista. És az a marha nagy vonat meg arra megy amerre én akarom. Illetve, amerre a sín viszi, de mégiscsak. És nekem integetnek majd az utasok, hogy ne induljak még el, várjak, amíg feltuszkolják a pakkot a peronról a vagonba, és még egy gyors búcsúcsókot nyomnak annak az orra hegyire, aki kikísérte őket. Aztán dudálok és nagy dohogva a kettes vágányról a személy kihúz.
De talán mégis inkább elnök, mert az még a mozdonyvezetőnek is parancsol. És ha azt mondja a mozdonyvezetőnek, hogy tessék megszólaltatni a dudát - államérdek - akkor a mozdonyvezető haptákba vágja magát és már nyomja is a kürt gombját. Szóval elnök. Vagy pr-marketing-reklámos inkább. Mert az óvodából most minden gyerek bátyja meg nővére pr-marketing-reklámos akar lenni. Mert az még az elnöknél is nagyobb ember, ugyanis ő adja el nemcsak a mosóport, meg a vécépapírt, hanem még az elnököt is a világnak. Jól megpiármarketingreklámozza és a népek meg zabálják. A mozdonyvezetők és a forgalmisták, meg az utasok és azok is akik, csak kikísérik őket az állomásra.
Azt állítja az anyukám, hogy régen a gyerekek kukások akartak lenni. De ezt már én sem veszem be. Mert a szemét büdös és a kukások meg leginkább törökök. Vagy mik.
Még gondolkodom a Mars űrhajó vezetőn - mert az rém izgalmas lehet. A hipnotizőrségen, mert akkor meghipnotizálhatnám az elnököt és az összes marketingest is. De az s lehet, hogy ebihal halász leszek, mert annak bizonyára nem kell korán kelni és senki nem akarja rábeszélni a finomfőzelékre.

Vagy mégis elnök? Végülis annyi minden lehet az emberből.

Dési János

2008. november 17., hétfő

A gépnél is a méret a lényeg


Falu a levegőben
Tudtuk miért szorongunk a kis repülőgépen Párizstól Toulouse-ig, persze, hogy tudtuk. S lehet, hogy éppen ezért zsörtölődtünk még a szokásosnál is többet, hogy nem fér el s lábunk, feszengeni kell és a szomszéd dagadt pasas átfolyik a mi térfelünkre. Arról meg aztán végkép nem beszélve, hogy a mosdó előtt sorba kell állni azon a zsebkendőnyi területen – juj és jaj.
De majd holnap. Holnap minden más lesz.
És eljön a holnap. Az óriás hangár felé buszozva azt a rossz viccet süti el valaki, hogy a repülőgépek sem nőnek az égig. Tegyük hozzá sok repülőgépet, gyárat és tervezőműhelyt, szimulátort és kifutópályát látott csapattal araszoltunk az Airbus ménkű nagy toulouse-i gyártelepén. Az Airbus igazi európai közös találmány, fél Európában gyártják a gépek részeit Németországtól kezdve Írországon át sokfelé. Aztán ebben a kedélyes francia városkában rakják össze a nagyranőtt darabokat. Akadnak persze mindig olyanok, akik olyasmivel jönnek elő, hogy nyilván lehetne költséget csökkenteni azzal, ha például nem, egészen furcsa, direkt e célra kifejlesztett, repülőgépekkel, a púpos hátú belugának csúfolt szállítógépekkel, meg különlegesen nagyra méretezett trélerekkel kellene hurcibálni a részegységeket a fél kontinensen át. Esetleg nagy uszályokon leúsztatni a Garonne folyócskán, ide a Pireneusok lábához. De hát akkor hová lenne a nagy közös európai öröm, hogy mi is tudunk ám olyat, vagy még nagyobbat is csinálni, mint az amerikaiak. Merthogy a fő cél, legyőzni a nagy elefántot, az óriás Jumbót, a Boeing 747-est.
Ez az A380-as Airbus. lassan bekanyarodunk a hangár elé. Szétnyílik a sokemeletes magasságú ajtó. A szenvedélyes repülőgép mániákusok nagyokat csuklanak, és valami olyasmit mondanak nagy meghatottságukban, hogy ez életük egyik fontos pillanata. De még mi egyszerű utazók is felmérjük, hogy nem sajnálják az anyagot az A380-asból. És azért az nem rossz látvány, ahogy ott a szemünk láttára rakják össze a világ legnagyobb repülőgépét. Tegyük hozzá, így félig készen is impozáns egy darab, és akkor még nem is mondtunk merészet. Lesz olyan változata, amely egyszerre több mint 800 utassal fedélzetén tud majd felemelkedni. Egy kisebb faluval képes átrepülni a fél világon, hiszen vagy 14 ezer kilométert megtesz leszállás nélkül. Mindehhez két pilótára van szükség és kész is. (És néhány stewardessre a frissítők végett.) Arra is esküsznek az itteniek, hogy ez a maga műfajában különleges műszaki csoda, nemcsak jóval csendesebb kisebb társainál, de persze környzetbarátabb is.
Ám a toulouse-iak mégiscsak arra a legbüszkébbek, hogy milyen minden kényelemmel felszerelt változatokat képesek gyártani belőle. Bóklászunk az életnagyságú repülőgép-makettek belsejében és boldog örömmel nyomkodjuk a gombokat, amelyek ággyá alakítják az ülést, kapcsolgatjuk a tévéket. Megcsodáljuk a fürdőszobákat. És persze kísérőnknek megesküszünk arra is, sosem utaztunk még olyan gépen, amelyben csinos bárpult vagy éppen biliárdszoba is található. Nem szokásunk hamisan esküdni.
Tudjuk persze, soha semmi nem olyan egyszerű. Akadtak később gondok az A380-as összerakásával. De azért csak elkészült. S egy éve már menetrendszerűen közlekednek, valahol fent felettünk.
Dési János

2008. november 9., vasárnap

A szlovák csodák földje


A borovicska és az egészséges életmód


Első reggel - nem túl korán persze - az ember nekiindul a hegyeknek, a völgyeknek. Sziklákon kapaszkodik fel, ijesztően meredek létrákon, majd láncokba csimpaszkodva ereszkedik le a vonzóan mély szurdokokba. Közben jó nagyokat lélegzik, íme az egészséges életmód, a harapni való hegyi levegőből. A nem túl korai indulás oka, hogy előző este a kulcsosház melletti hívogató kisvendéglő alapos bejáratása folyt. Némi, helyi jellegű, borovicska és söröcske kóstolgatásával. A hívogató kisvendéglőt Ljubomir, a kulcsosház gondnoka, ajánlotta nekünk. Lelkesedése legyőzte a nyelvi akadályokat is. A vendéglőben meg nincs már nyelvi akadály, mert az nyilvánvaló, hogy az étlap magyarul is elolvasható. (Bár egy éles szemű útitárs szerint csak a szlovák verzióban szerepel a bélszín Stroganoff módra, a magyarban bezzeg nem, ami súlyos etnikai megkülönböztetés, ha úgy vesszük.)
De vissza a másnaphoz. Miközben az óriási fenyők alól pillantunk le a Hernád áttörésre - többen már azt latolgatják, ha este visszatérünk, akkor a méltán híres káposztaleves után vajon lehet e valami knédlis dolgot falni vagy inkább egy jó sztrapacska kerüljön sorra.
Aztán a következő napon - jó, nem túl korai indulással, ugyanis volt káposztaleves, meg sztrapacska is rendesen - Késmárk következik. A belváros kiglancolt házai között elsétálunk a tipptop rendbe rakott várba. Termei elsőrangú múzeumocskát rejtenek, amely megfelel egyébként a politikai korrektség kényes követelményeinek – már ami legalábbis a magyarok szerepét illeti az itteni történetben. A szlovák-magyar-angol nyelvű feliratokkal ellátott kiállításon kibontakozik az a régi, letűnt kor – a maga nagy alakjaival, Késmárk tiszteletreméltó polgáraival – akik többsége történetesen magyar vagy német származású volt.

A kulturális izgalmaktól már már elalélva egy szomszédos kisvendéglő következik, ahol a pincérkisasszony mókás kiejtéssel igyekszik utánunk mondani: „eees méég negy sör".
A harmadik körre már egészen megy neki.
Aztán megint egy új nap, megint új lehetőségekkel.
Csak egy macskairamodásnyira Rozsnyótól a nagy kedvenc, a betléri Andrássy kastély. A hatalmas parknak igazán jól állnak az őszi színek és a ragyogóan felújított, karbantartott kastélyban őgyelegve az ember kedvet kap a főnemesi élethez. Az Andrássy Manók, az Andrássy Gyulák, az Andrássy Dénesek, az Andrássy Franciskák és őseik szigorúan néznek le a falról, miközben mi a vörös szalont csodáljuk, meg az egykori grófok hálószobáit mérjük fel. (Kínos családi titok, hogy egy bécsi szinésznőcske és egy cseh alig köznemesi asszony is beférkőzőtt a családba. De erről piszt!.) Azért a nagy étkező sem rossz, de egyikünk szerint azért az milyen kínos lehetett, hogy az ételszag nyilvánvalóan felszivárgott a nagy fa lépcsőházon keresztül talán még az emeleti fogadószobáig is. Ám kísérőnk megvigasztal, ne tessék aggódni, a konyha a szomszédos melléképületben működött, pont ott, ahol most a pénztár. (Diákoknak félár!).
A legeslegjobb a könyvtárterem. Óriási polcok, vastag fóliánsok, hatalmas írópultok, ódon metszetek Ha egyszer grófok leszünk, mi is csináltatunk egy ilyet – határozzuk el, néhány percre sutba vágva az egyenlőség elvére épülő demokratikus elveinket. És nagyon irigykedünk.
Aztán már Kassa pompás főterén, egy olasz étteremben, knédlit és káposztát angolul rendelve a pincértől – itt csak a vécés néni tud magyarul – megállapítjuk, hogy ez a világ tud jó lenni.

Dési János

2008. november 5., szerda

A Fehér Ház és ami előtte van

Barack Obama előszele

A Fehér Házba sokan vágynak. Pedig elég zajos a környék. Nagy a forgalom a szomszédos sugárutakon. Előtte nem ritkán tüntetnek. Igaz, jó kis kertje van – de túl sokan lesnek be. Mégis, mennyien szeretnének ide bekerülni.
Én is.
Aki a Fehér Házba akar bejutni, annak korán kell kelnie. Pedig olyan szép, csendes őszi vasárnap a mai. Jó lenne tovább az ágyban lustálkodni. De akkor mi lesz a nagy álommal, a Fehér Házzal?
Szóval felpattanni, metró. Kis séta a Pennsylvani Avenue-n. Egészen az 1600 számig – nagy ország, nagy házszámok. Persze már korán reggel hosszú a sor. Más is be akar menni. Beállunk a végére. A kedélyes amerikai családok, nyugdíjas csoportok és a fogtechnikusi kongresszus résztvevői mögé.
Még jó, hogy Thomas Jefferson, valamikor a boldog emlékű XIX. század elején engedélyezte, hogy a közönség is belátogasson ide. Egy kollégája, Abraham Lincoln már azért panaszkodott, hogy mindenféle népségek bejárnak hozzá állandóan a Fehér Házba, támogatást, segítséget remélve tőle és nem hagynak nyugtot neki.

Az elnökhöz most persze már nem lehet csak úgy beugrani – de sétálgatni a termekben, a folyosókon lehet. (Illetve tegyünk itt egy kis kitérőt, akkor még lehetett, mert még 2001. szeptember 11-e előtt jártunk, az innen már egészen békebelinek tűnő huszadik század végén. Lehet, ma már nem engednék, hogy a Nyugati Szárny, a West Wing felé poroszkáljunk.)
De akkor még…
A legjobb persze nézegetni a többi népeket.
Annál is inkább, mert – mint az köztudott - Európainak születni kell, de amerikaivá válni is lehet. Ezért aztán amerikai sokféle van, kicsi és nagy, sovány és kövér, fehér és fekete, csak spanyolul tudó vagy éppen fehér, angolszász, protestáns. Már csak ezért sem szabad meglepődni, hogy ugyanarról annyiféleképpen gondolkodnak. Mert egészen más látható a világból New York Cityből vagy egy ohioi farmról.
Sokan, sokféleképpen gondolkodnak. De azért abban általában egyetértenek, amerikainak lenni közel sem a legrosszabb a világon. Ezért minden baj és gond, társadalmi ellentmondás ellenére mégiscsak lehet rá büszkének lenni. Hiszen európainak születni kell, az bárkivel előfordulhat. De amerikaivá válni kell. Tulajdonképpen még akkor is, ha az amerikai, Amerikában születik. Mert amerikainak lenni - az egy gondolkodásmód. Ami azon a tapasztalati tényen alapszik, hogy sokfélék vagyunk sokféleképpen gondolkozunk, sokféle nyelven beszélünk, de mind-mind amerikaiak. És aki ezt kétségbe vonja, az legalább akkora illetlenséget követ el, mint aki társaságban hangosan szellent.
Amerikára az amerikaiak tehát büszkék. És a mai ember, ha dicsekedni akar valamivel, akkor fényképezőgépet ránt elő. Hadd lássa mindenki.
Az az ügyvéd-tanár házaspár, amely Karolinából eljött ide, az otthon is meg akarja majd mutatni a többieknek, hogy majdnem találkozott az elnökkel. Legalábbis ott járt a házánál, a kertjében – egészen más lesz így a hírekben olvasni, hogy mit döntött: „Emlékszel anyukám, tavaly éppen itt jártunk" – lehet majd elmerengeni.
És az lesz majd a jó világ, ha Szabolcsból felránduló ügyvéd tanár roma házaspár a pesti Miniszterelnöki Hivatal előtt fényképezkedik majd, hogy legyen otthon mit mutogatni majd.
Kivárjuk.
Dési János