2008. december 28., vasárnap

A legizgalmasabb nap

A Troli presszóban hajnalig

1988. június 27-e talán az év legizgalmasabb napja volt számomra. Pedig 1988 amúgy sem telt unalmasan. Mint egy azóta már az enyészetté lett lap – a Magyar Nemzet – ifjú munkatársa, pártalapításokról, gyűlésekről, tüntetésekről tudósítottam, nagy számban. S mint mindenki körülöttem, én is azt éreztem, itt most nagy dolgok történnek. Talán éppen a történelem alakul a szemünk láttára – mégha ezekben a napokban nyilván nem is mondtuk ki, nem is tudtuk tán, hogy ami éppen folyik, az maga a rendszerváltás.
1988. június 27-ére szervezték meg az első nagy és majdnem legális, nem a hatalom inspirálta nagygyűlést, tüntetést, a budapesti Hősök terére, a lerombolni szándékozott romániai falvak védelmében. Persze, akadtak már komoly megmozdulások, a vízlépcső ellen, vagy éppen március 15-én, de éreztük, ez a Hősök terei minden korábbinál nagyobb, jelentősebb lesz.
A mából visszanézve már csak azért is, mert igazán „népfrontosra" sikeredett a szervezés. A felhívást aláírók között volt az MDF éppen úgy, mint az SZDSZ elődjének számító Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Szabó Dezső Emléktársaság vagy a Klubtanács – jónhány más civil szervezettel egyetemben.
Többhetes előkészítő munka után, június 20-án a Török utcai borozóban számolt be Csurka István arról, hogy egy kisebb küldöttség élén tárgyalt Fejti Györggyel, az MSZMP KB titkárával. E tárgyaláson dőlt el, hogy a hatalom nem fogja a tüntetést megakadályozni, de persze támogatni sem. A tüntetés-szervezők cserében megígérték, hogy mindent elkövetnek azért, ne legyenek soviniszta felhangok, rendszerellenes kijelentések, vagy utcai rendbontások. (Ah, azok, a boldog, szép, idők.)

Bár sokan tartottak attól, hogy botrány tör ki, a népek fegyelmezetten viselkedtek, méltósága volt az egésznek. Jó hangulata. Még nem ráztak öklöket, nem gyalázkodtak és nem fröcsögtek eltorzult arcú budai úriasszonyok. Ez nem a futbalhuligánok eseménye volt még, nem a rombolásra vágyóké, hanem a komolyan változást akaróké. Ez nem csak a romániai falvak sorsa miatt volt fontos. Legalább ilyen lényeges célja lehetett a szervezőknek megmutatni, jelentős és fegyelmezett embertömeg ért velük együtt, hajlandó hívó szavukra az utcára menni. Itt egy olyan erő alakul ki, amelyet bizony komolyan kell vennie az elkényelmesedett hatalom képviselőinek is.
De azért ne andalodjunk teljesen el. Hogy a hangulat azért 27-én még feszültebb legyen, a rendőrség kiadott egy nyilatkozatot előtte, amely szerint „tudomásukra jutott, hogy állampolgárok különböző csoportjai" demonsdtrációt szerveznek. És tessék jól viselkedni. Aztán egy nappal a tüntetés előtt a Hajdú János vezette A Hét is a provokáció elleni védekezésről szólt. A nagy tömegek valószínűleg innen értesültek az egészről.
Hányan jöttek el? A becslések 40 ezer és 100 ezer között szóródtak – mindenesetre sokan.
Mi eleinte Diurnis (Bodor Pál) körül vonulgattunk, mert akadtak olyan hírek, hogy miután ő a Szabad Európa Rádió (vagy a BBC- nem is tudom már) román adásában beszélt erről, esetleg provokálják, valami bántódás éri.
Aztán persze szétszóródtunk dolgozni, én Csoóri Sándorral készítettem egy miniinterjút. .A szerkesztőségbe stoppal értünk vissza, Szendrei kolléga szólított le egy autóst, a sofőr nagy megtiszteltetésnek vette, hogy közreműködhet a szabad sajtó munkájába. Boros és Javorniczky kollégák vezetésével hamar össze is jött egy kolumna. Aztán ültünk a kopott New York palota béli szerkesztőség halljában, a tévé előtt és vártuk, hogy mi lesz. A döntést.
Nem lett semmi a lapban. Talán egy rövid hír.
Mikor szétszéledtünk, én a tüntetés egyik szervezőjével a Troli presszó nevű közeli intézményben múlattam hajnalig az időt, akkor kisétáltuk a Blahára és megvettük a lapokat. A Magyar Hírlapban talán egy kép jelent meg.
Aztán egész héten ment a huzavona. Végül a szombati számban megjelent a mi egész oldalas összeállításunk erről a nagy-nagy tüntetésről.
Dési János

2008. december 21., vasárnap

A vérnyúl a legerősebb állat


Iszik, köpköd, szotyizik és a bakancsomat is elvitte
A vérnyúl a legerősebb állat, az oroszlán után. A vérnyúl későn kell, dohányzik, iszik és szemtelenkedik a kisebb állatokkal. A szotyolahéjat szerteszét köpködi. Visszaélve hatalmas testi erejével és fékezhetetlen temperamentumával gyakran terrorizálja a többieket.
Aki rászól, azt veréssel fenyegeti. Ha ez sem elég, akkor kiváló kapcsolataira hivatkozik. Arra, hogy majd ideküldi barátját, az oroszlánt és akkor lesz nemulass. Bár barátja fogatlan és többek szerint már csak egy kandalló előtt, kiterítve mutatna jól –de azért mégiscsak ő az oroszlán.
A vérnyúl korrupt is. Ha megvesztegetik, akkor bármire képes. Felveszi a nyúlcipőt vagy kis pomponokkal a fején és a farka helyén a fényképezőgép lencséje előtt illegeti magát félpucéran, akár még lapok címoldalán is.
De mindez ne tévesszen meg minket. Az se, ha nyuszimuszinak szólíttatja magát vagy elandalodva sárgarépát rágcsál. Ugyan már, ezzel csak a gyanút szeretné elterelni magáról.
A vérnyúl megtámadja az embert is, mint tudjuk, akár Grál-lovagok egész csapatát képes elintézni. A vérnyúl a civilizáció peremén élve, be betör az emberlakta területekre még ma is. Ott rabol és fosztogat. Nekem például egy vérnyúl a bakancsomat lopta el. De a hozzáértők szerint jól megúsztam, hogy nem a lábamról rángatta le, vagy esetleg harapta el a lábszáramat, hogy így ragadja el a kedvenc csehszlovák Pionerka típusú túracipőmet. Egyszerűen csak elemelte egy kulcsosház erkélyéről, ahová szellőzni tettem ki. Hülye nyúl.
A vérnyúl egyébként, ha embernek megy, leginkább torokra támad. Hasonlóan a vérmókushoz vagy a vérfarkashoz. Tavasszal leginkább falkába tömörülve ront neki mindenkinek. Ilyenkor, nem egyszer, szalmonellával fertőzött, piros tojásokkal dobálódzik, kordonokat borít föl és ráugrik még a főpolgármesterre is.

A nyári szezont szereti a tenger mellett tölteni, egy csinos nyuszilánnyal, ahol aztán úgy esnek egymásnak, mint az üreginyulak.
Ősszel aztán újra előjön az a vad és fékezhetetlen természete.
Fogságban nehezen tartható, többek között azért is, mert teljesen antiszociális. A tévéjét gyakran késő éjszakáig bömbölteti, a zebránál nem is lassít, és a gyerekei lógnak az iskolából. A levest szürcsölve eszi és ha netán színházba vetődne el, ott hangos megjegyzéseket tesz a többiekre. Vagy esetleg fel is falja őket.
A vérnyúl gyakorlatilag idomíthatatlan. Így cirkuszban sem látható. Egyes hírek szerint a régi rómaiak képesek voltak befogott és betanított harci vérnyulakat alkalmazni a pun elefántok ellen –s ma már abban konszenzus van a szakértők között, hogy csak így sikerült visszaverni Róma alól Hannibál hadait.
A vérnyúlnak egyetlen természetes ellensége van. A tárkony. Ha a vérnyulat tárkonnyal behintjük, gyakorlatilag vége. Így egész puhára főzhető, már már kenyérre kenhető. De paprikásan is kitűnő a bakancson hizlalt vérnyúl.
Csak ajánlani tudjuk mindenkinek.
Dési János

Pulyka-Magyarország mennyország

Haza. Szereted?
avagy
kóser Nagy-Magyarország


A mű rövid leírása


A képen egy párizsi szeletből kivágott Magyarország alakzat látható. Bal szélen egy nagy kés, francia nemzeti színű szalaggal átkötve, fent a magyar nemzeti színek kirakva paradicsomból (piros)-krumpli (fehér)-uborkából (zöld). Jobb oldalon a felirat: „Párizsi szelet”

Magyarország jellegzetes étele a rántott hús illetve a párizsi szelet. Ugyanakkor Magyarország mai formája a Párizs környéki, tiranoni, béke során alakult ki, amikoris elcsatolták, vagy ha úgy jobban tetszik, levágták az ország, a párizsi szelet, egy jelentős részét. A kompozíció a maga narratívájában ezt próbálja felidézni a mű szemlélőjében.

A történet

Az egész úgy kezdődött, hogy Gyula barátomnak már megint született egy zseniális ötlete. Merthogy van ez a plakátpályázat. A feladvány címe az, hogy „Haza. Szereted?" Namost, mi ezt oldjuk meg úgy, hogy egy párizsi szeletből – amely már majdnem rántott hús és, mint ilyen Magyarország jellegzetes nemzeti eledele – formázzunk egy Nagy-Magyarországot, aztán meg egy mai Magyarországot, írjuk rá, hogy „Párizsi szelet". és akkor mindenki érteni fogja, hogy a párizsi békeszerződésre célzunk, ahol leszeletelték az országot, ugyanakkor meg felidézzük a rántott hús, ubisali életérzést is, amely szépen rímel a haza szeretésére, merthogy a honpolgárt a legkönnyebb a hasán keresztül megfogni. Nem is beszélve édesanyánk föztjéről – a többit meg hagyjuk a műkritikusokra.
A nagyszerű ötlet után következett a megvalósítás kalandos fázisa. Kell ugye megfelelő párizsi szelet. Elvben a rántott alkalmas lenne – mert a képen az úgysem látszik, miként van panírozva. De rántott hús az csalás volna, s mint ilyen, mélyen elítélendő. Tehát párizsi szelet. Hosszas kísérletezés után a „Bécsi szelet" (óh ez a globalizmus) vendéglő Bethlen Gábor utcai üzemegysége mellett döntöttünk, ahol vagy 5 féle vékony, szépen sütött husit rendeltünk. Borjúból is, disznóból is meg pulykából is. Ugyanis mindegyiknek más az állaga, másként vágható, szelhető, szabható, mint ez hússzobrász körökben közismert.
Az alkotás következő fázisának a helyszíne a műterem, azaz a mi konyhánk volt. Ahol Gyula barátom levette sötét zakóját és meglazította pompás nyakkendőjét – a hivatalból szökött el, ebédidőre, és neki ez az öltöny-nyakkendő a játszóruhája ott. Kötényt húzott és egy éles késsel megkezdte Nagy-Magyarország kialakítását. Természetesen nem emlékezetből dolgoztunk, gyermekeim történelmi atlaszából vettük a szabásmintát. Némi vita csak Horvátország státusáról folyt, de aztán mégiscsak Fiume alatt vágtunk. Majd tányérra helyeztük az egész országot, hátteret csináltunk, világítottunk, fényt mértünk, adjusztáltuk, nagyokat nevettünk. És meg is voltunk az első leckével. Az utókor okulására itt jegyezzük meg, hogy ez egy kóser Nagy-Magyarország – legalábbis történetünk szempontjából. Ugyanis a disznót nehéz volt roncsolódás nélkül vágni, a borjú még csak-csak, de az igazi e célra, mégiscsak a pulyka. Pulyka-Magyarország mennyország.
Ezután következett az országcsonkítás. Előbb Erdélyt vágta le a késsel Gyula barátom, aztán a Felvidéket, majd jött a Délvidék – ez utóbbit azonban egy óvatlan pillanatban a macska elorozta és bezabálta. Elégedetten bólogatott, a bajszát simogatta zsíros mancsával és afféle hazafiatlan célzásokat tett, hogy szeretné a Tiszántúlt és megkapni, mert még éhes. Hazaáruló megnyilvánulásáért finoman felrúgtam és kizártam a házból, tanulja meg, hol a helye.
Ezután Kárpátalja felé még kis kiigazítást tettünk. Inkább kulináris, mint geográfiai okokból. Majd következett a fotózás fázisa. Több kép készült a mi hazai párizsi szeletünkről, mint Salma Hayekről egy egész hét alatt. Pedig ő is elég jó hús és szerintem szeretni is lehet.
Ezután a művész urak kést, villát, tányért, krumplipürét és ubisalit vettek elő és ahogy egy rendes performance után illik gondosan elfogyasztották az alkotást, amelynek így csak digitális lenyomata maradt az utókorra.
Az izgatottan várt pályázaton persze semmit sem nyertünk, de hát egy mégoly tiszteletreméltó zsűri is követhet el szarvashibát. Amúgy meg körülbelül fél tucat rántott húsos ötletet küldtek be versenytársaink, ami mindenképpen mutatja, hogy Gyula barátom pompás ötletével megértette az idők szavát. Vagy mások is szeretnek alkotás után jót enni.
De hogy ez se legyen elég, tavaly a bécsi Stepahnsdom előtt gyermekeim kaján örömmel mutattak egy képeslapárust, kinek kirakatában ott díszlett egy bécsi szeletből megmintázott Stephansdom. Persze ez csak a felszín. Mert az a mély mondanivaló, amit mi beépítettünk a mi alkotásunkba, nos az sehol sincs. Mindenesetre a képeslapot megvásároltam és elküldtem Gyula barátomnak.


Dési János

2008. december 15., hétfő

Látogató a budirigli előtt

Gozsdu udvar

Ez a réges régen eltűnt Gozsdu udvar onnan a Majakovszkij utcából nyílt. Abból a Majakovszkijból amit a nagymamám következetesen és mindig Királynak hívott. Meg volt neki Andrássy út és Lipót körút. Persze, mi mindig kijavítottuk, hogy de nagymama, az Majakovszkij utca, Népköztársaság útja és Novhét tér. Egyszer aztán erre az találta mondani, talán már a nyolcvanas évek közepe táján, hogy „én arra a kis időre nem tanulom meg ezeket az új neveket.” S tessék, alig telt el megint egy évtized, már engem javítanak ki a gyermekeim, hogy az Nem Majakovszkij utca, hanem Király. És mégis, szerinted hova kellene mennem, amikor a Marx térre küldesz? –feleselnek.
Ennyit az idő relativitásáról. E kis kitérő azt akarta érzékeltetni, hogy az a Gozsdu udvar, amiről beszélünk, s ami a képen is látszik, egy egészen másik világban létezett. Egy olyanban, ahol a Király utcát ugyan Majakovszkijnak nevezték, de csak Maja-ként emlegettük, s azt is tudtuk, nem mindig volt ez így. S akadtak olyanok is – ezek szerint a nagymamám például – akik azt is sejtették, ez a Maja dolog sem tart örökké.
A Gozsdu udvarban egyébként az én jó barátom lakott a szüleivel egy bitang nagy lakásban. Pici hibája volt a dolognak, hogy még két család élt ugyanitt. Ezekben a „Majás” időkben ezt úgy nevezték, hogy társbérlet. Szépen fel voltak osztva a szobák. Kié ez, kié az. A hosszú és mindig hideg előszoba közös. A konyha megosztása volt a legkomplikáltabb, erre bonyolult órarendek szolgáltak. Mikor, ki mehet főzni és hozzányúlhat e a másik lábosához, arrébb lökdösheti azt, aki éppen rántást kever, hogy megsózza a sparhelten rotyogó pörköltjét.
Természetesen külön ügy volt a fürdőszoba, na és a WC. Barátomék lakásában ez tűnt a legérdekesebbnek, ugyanis úgy volt megszerkesztve az ajtaja, hogy a reteszt kívülről is ki lehetett nyitni. Ugyanis egyszer a barátom – talán nem is feltétlenül színjózan állapotban – elszundított a budin. De annyira, hogy semmilyen dörömbölésre nem ébredt fel. A kedves társbérlők felettébb nehezményezték, hogy valaki hosszú időre lefoglalja a közös klozetet. Az egyik társbérlő a házbizalmihoz kívánt panaszával fordulni, míg a másik egyenesen oda nyilatkozott, hogy a tanácshoz megy reklamálni.
Akkor szerelték föl a folyosó felől oldható budiriglit, hogy véletlenül se fordulhasson elő legközelebb efféle szorulás.
Aztán sorra haltak ki a társbérlők, s alig telt el pár tucat év, és az én barátom maga uralta már az egész hatalmas Gozsdu udvari lakást. Ekkor köszöntött be a bulikorszak. A közelben ugyan talán csak egy Tabdi borozó néven ismert üzemegység képviselte, mintegy előőrsként, a később itt sorra és végtelen számban megjelenő vendéglátó ipari egységeket. De mi vettünk a sarki boltban kevertet, rumpuncsot, jobb napokon fekete cimkés cserkót, még jobb napokon valódi, fűszálas lengyel vodkát + olaszrizlinget kannával. Talán lányok is jöttek velünk a végtelen, egymásba nyíló szobákba. Elfoglaltuk a hatalmas lakást. Egyszer például Konrád Látogatóját olvastuk – e környéken játszódik – mégpedig úgy, hogy valaki oldalanként lefényképezte és mi diavetítővel a falra vetítettük a filmről az oldalakat. Én, aki gyorsan olvasok, gyakran kétszer is átfutottam a sorokat, mire továbbtekerhettünk a következő diakockára.
Közben, lassan, de feltartóztathatatlanul jött az új világ. Amelynek során nemcsak az utcákat nevezték át, de barátomat is kirakták a Gozsdu udvarból. Fényes lakások és luxus kávéházak nyílnak a hajdani romantikus helyeken. A bulik is ritkábbak, fekete cimkés cserkót sem iszunk. És a diavetítő sincsen már meg.

Dési János

2008. december 7., vasárnap

Markó Iván sikere

A színpad
és ami mögötte van


A színpad – természetesen az a lényeg, ami ott történik. Azért erőltetjük be magunka a szép ruhánkba és a kényelmetlen cipőnkbe, azért mozdulunk ki ebben a ronda időben, miközben otthon, kényelmesen, mackóalsóban a tévét is nézhetnénk, hogy örüljünk vagy szomorkodjunk a szereplőkkel együtt. Élvezzük a zenét, a kecses mozdulatokat, az akrobatikus ügyességet, csodáljuk az emberi test hajlékonyságát. A szemünket legeltessük a gazellamozgású, karcsú és feszes hasú lányokon. Hogy elandalodjunk ezen a legújabb előadáson, a Magyar Fesztivál Balett produkcióján, a Seherezádén, itt a Művészetek Palotájában.
Mégis, valahogyan benne van a levegőben, hogy azért mégsem csak az számít, ami most itt a színpadon, a szemünk láttára, a fülünk hallatára történik. Van valami, vagy inkább valaki, akit most éppen nem látunk – mégis leginkább neki szurkolunk, mi több, a legtöbben miatta vagyunk itt. Nem látható – de csak ő látható.
Nem túl bonyolult a válasz a találókérdésre. Na, kiről beszélünk?
Persze, hogy Markó Ivánról.
Nyilván, az azért nem egészen egyedi eset, hogy egy egy előadást a rendező vagy éppen a koreográfus kedvéért nézünk meg. Van ilyen, hajaj, de hányszor. Amikor nem csak az számít, ami éppen a színpadon folyik – hanem az is, hogyan került oda.
De ez azért mégis más. Ha a Magyar Fesztivál Balett előadásai éppen olyanok lennének, mint amilynek most – csak éppen Markó nem lenne benne, ami természetesen így önmagában is értelmetlen felvetés – biztosan sokkal kevésbé lenne hatásos ez az egész. Pedig a táncosok éppen olyan ügyesen lépkednének, szökelnének, emelnék egymást, pörögnének forognának. A színpadi látvány ugyanaz lenne. Csak éppen hiányozna az, ami most nem látszik, ami a színpad mögött van. Az a hit, az a erő, az az elszánás, ami minden bizonnyal Markóból sugárzik a táncosaiba- és jó esetben onnan tovább a kedves közönségbe.
A fesztivál balett legfontosabb szereplője az, akit nem látunk. De ha patetikusabbak akarunk lenni, mibe van az nekünk, akkor éppen megsokszorozódva az egész együttesében látunk: Markó Iván. Ez az előadás éppen úgy az övé, mintha ott táncolna a tanítványai között.
Van ennek előnye, de persze hátránya is. Egy szenvedélyes művész, aki ráadásul jó márkanév is, nagy előny egy produkcióhoz. Ám, biztos, hogy hátrány, abból a szempontból, hogy igazán csak az tudja értékelni a fesztivál balett teljesítményét, aki Markót ismeri. Nemcsak az együttesvezetőt, a koreográfust. Hanem azt a Markó Ivánt, aki tízezreket bővült el mondjuk a Nap szeretteiben a Sportcsarnok küzdőterén. Múló életkori sajátosság.Mindenesetre, amikor vége az előadásnak, a legnagyobb tapsot Markó kapja, aki szokása szerint kijön a premieren meghajolni, s tán egy kis beszédet is mondani. Taps a régi Markónak és az új előadásnak.

2008. december 5., péntek

A Sárga Cápa halála


Kém autómentővel

Talán csak néhány nappal vagy héttel voltunk a „bársonyos-forradalom" után, amikor egy szép nap doktor Boros, az örök nyughatatlan lélek, így szólt állandó jellegű tettestársához egy szép késő délután: Fogd az útleveled, a laposüveged, hajnalban találkozunk, s a Sárga Cápával meg sem állunk Pozsonyig, hol egy alapos riportsorozatot készítünk a történtekről.
A „Sárga Cápa" egy sokat látott Dacia típusú személygépkocsi volt, amely már sok izgalmas útra vitte el hőseinket.
Mint ezúttal Pozsonyba, hol alaposan kikérdeztek minden útjukba kerülő személyt, mit is jelent számára a változás, hogyan képzeli ezentúl az életét és a többi. Itt jegyezzük meg, hogy az állandó jellegű tettestárs például a Duray Miklóssal készült interjú közben elszundított, de ennek semmi politikai lényege nincs, egyszerűen csak a Mamut névre keresztelt kocsmából érkezek a beszélgetésre.
Így teltek múltak a dolgos órák. Nappalra éj következett, majd , ahogy az már lenni szokott, éjre nappal és a többi. A jegyzetfüzetek már dagadtak a sok okosságtól, amikor is doktor Boros végre engedett egy kicsit közismert szigorából, s hozzájárult, hogy ifjú munkatársa, az élettel is ismerkedjen. Ez esetben az „életet" néhány pofa sör és pár gyors borovicska jelentette.
S már indultak is, mert tudták, sok még a dolgok. Egészen két sarokig jutottak, amikor, hmm, doktor Boros kihagyott egy elsőbbségadás táblát. Mentségére csak annyit lehet felhozni, hogy éppen ifjú barátjának magyarázott arról, hogy az autóvezetés megtanulható, csak oda kell egy kicsit figyelni.
Mit szépítsünk. Balról egy szép új piros Skoda, jobbról egy régi, sokat látott Mercedes landolt a „Sárga cápában", amely ennek következményeként derékszögben meghajolt és csak igen alapos vizsgálat után lehetett volna megmondani, hol az eleje és hol a háta.
Hőseink kikászálódtak, leporolták úti ruhájukat, kisegítették a helyieket – aztán megvárták a hatóságok gyors és szakszerű intézkedéseit. Szerencsére senkinek nem esett komoly baja.
Csakhát mi legyen szegény, szárnyaszegett cápával? Rövidesen, bíztató dudálásokkal megérkezett egy autómentő, s kiugrott belőle egy vakító fogsorú úr – természetesen magyar anyanyelvű. Aki rögtön közölte, hogy ő majd mindent megold, csak semmi izgalom.
A következő két órát bátran nevezhetjük rémálomnak is. Ugyanis az úrnak az istennek sem sikerült felraknia a roncsot az autómentőre. Körülbelül háromszor ejtette vissza – csak egyszer a lábára. És az utolsó felismerhető darabokat is összetörte rajta.
Hőseink egy darabig érdeklődve figyelték, majd felsegítették a mentőautóra a beteg járművet, maguk is elhelyezkedtek rajta és kérdezték, na és innen hova?
Fogalmam sincs! – felelte őszintén az autómentős. Elképzelésem sincs hova vihetnénk ezt az izét. Nincs valami jó ötletük?
Doktor Borosnak s főleg tettestársának néhány jó ötlete persze mindig akadt, de most ez sem segített.
Már órák óta hurcolták körbe-körbe a roncsot az amúgy nem túl nagy városon. Tán pirkad is a ég alján, amikor egyikük végre kifakadt: ember! Mióta dolgozik maga ezen a pályán?
- Ma kezdtem! -vallotta be a mind csüggedtebb autómentős. Egészen mostanáig titkosrendőr voltam. Csak tudják, jött ez a bársonyos forradalom, s kénytelen voltam, valami új munka után nézni. Gondoltam, ehhez biztos értek.

Festmény a viszkisüveg mellől

A káposztára még emlékszem

Az én barátommal már a művészetekről társalogtunk, felettébb kulturáltan Az asztalon két-három kiürült borospalack, néhány tucat csikk jelezte, hogy már kibeszéltük a közös barátainkat, megtárgyaltuk a nőügyeket – mire eljutottunk, nem sokkal éjfél tán a festészethez.
Én azzal dicsekedtem, hogy a pompásan felújított szegedi REÖK házban micsoda nagyszerű kiállítást láttam, Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet tárlatát. És még – nagyképűen persze – azt is hozzátettem, hogy a Szüts Miklós milyen kedves ember, ismerem is, egyszer az ATV-ben elsőosztályúan okos interjúalanyom volt. A barátom egy kicsit bárgyún nézett erre – és egyáltalán nem tűnt olyannak, aki irigykedik azért, hogy én ily kitűnő művészembereket ismerek. Aztán megkérdezte, hogy viccelek-e, de kivételesen rettentő komolyan inkább csak dicsekszem – mondtam neki. Ekkor azt ajánlotta, térjek át esetleg a málnaszörpre, mert ennek nem lesz jó vége. Ugyanis éppen az előtt az interjú előtt két-három nappal nála váacsoráltam. Emlékszel? – kérdezte. Hogyne, feleltem töltött káposzta volt, amit a bejárónénid főzőtt és hozzá valami igen finom viszkit kortyoltunk.
- Na, és kik voltak még ott azon a vacsorán?
- Na kik?
- Hát Szüts Miklós és Vojnich Erzsébet – tőlem ismered te őket, nem a tévéből.
Akkor hát ezt is tisztáztuk. Mondjuk, ezt most jó alaposan megjegyzem újra, hogy alkalomadtán majd valaki másnak eldicsekedhessek vele, hogy én híres festőművészekkel szoktam együtt töltött káposztázni. Sok tejföllel.
De ha már a festészetnél tartottunk, akkor egy kicsit áradoztam a képekről. És abbéli véleményemnek adtam hangot, hogy ritkán csap le rám az az érzés, hogy én ezt a képet nagyon akarom – de itt többször is.
Majd színes szavakkal megpróbáltam lefesteni, melyik kép tetszett nekem a legjobban. Mondtam, nem bánnám, ha valahol a szobámban lóghatna.
Erre a barátom megint megkérdezte, hogy teljesen hülye vagyok-e vagy csak ugratom. És tessék, ez egy barát.
Miért ugratnám. Akkor inkább teljesen hülye vagyok.
Akkor ezt valóban ő csak megerősítheti. Ugyanis az a kép, ami nekem úgy tetszett ott a kiállításon az övé. Ott függ a könyvespolcánál, mellette meg ott a viszkisüveg a bárszekrényben – ha így már emlékeznék rá.
Így már emlékszem, na ja.
Felszab tér. Itt, ezen a szegedi fényképen a jobb oldalon látható, s amikor bezár a kiállítás, a kép visszakerül az én barátom viszkisüvege mellé.
Járunk majd oda nézegetni.
Dési János