2009. április 29., szerda

Boszorkányok a parlamentben

Vigyázz, ha jön a seprű
Boszorkányok márpedig vannak. Ugyanis, konyhája csak azoknak lehet, akik léteznek. Mert a senki, nem mondhatja azt, hogy valaki, anélkül, hogy valaki ne lenne.

A boszorkányok tanyáján mindig nagy a nyüzsgés. Aki szombaton este szeretné ide elhozni a kedvesét, az jól teszi, ha már legalább két nappal korábban helyet foglal.

Aztán, nem könnyű parkolóhelyet találni a sok seprű között, amellyel a vendégek érkeznek. Pedig, mint tudjuk, iszik vagy vezet. Ön dönt. Aki seprűre száll – zéró tolerancia – az egy korty ital nem sok, annyit sem fogyaszthatna. A lapok így is tele vannak a legszörnyűbb ügyekkel. Hogy valaki részegen lefordult a seprűjéről, amikor nekiment egy denevérnek és mind a kettőjüknek annyi lett egy pillanat alatt. Nem ritkán ártatlanok esnek a hétvégén részegen repkedő boszorkák áldozatául. Mert ugye ezek a kis gonosz boszorkák nem bírnak magukkal. Elmennek a Boszorkánykonyhába, táncolnak, gonosz varázslatokat űznek, varanggyá változtatják a főpincért. Elcsavarják az ördögfiókák fejét, azokat magukévá teszik, közben meg nem egy közülük mértéktelenül iszik. Mi több, az utóbbi időben divatba jöttek a mindenféle bódító anyagok, és egyéb varázslatos szerek. Ettől persze a parti végére azt hiszik, képesek hazajutni a seprűjükön.

Amúgy a Boszorkánykonyhában mostanában a nagy kedvencek közé tartoznak a különféle varázskoktélok, amibe ha csak beleszagolsz, máris megcsap a bódulat. S mámorodban mindenféle rosszat kívánsz boszorkánytársaidnak. Mert a boszorkány éltető eleme, élete értelme a gyűlölködés és a rosszindulat. Sajnos, egy egész életen át nem könnyű egyenletes, magas színvonalon gyűlölködni és rosszindulatúnak maradni. Ettől aztán sokan depressziósak lesznek. A boszorkány, ha depressziós, akkor nevet és mosolyog. Társai ilyenkor teljesen hülyének nézik. Ha a helyzet sokat romlik, akkor be is csukják az elmeosztályra.

Nos, ehelyett inkább eljönnek a Boszorkánykonyhába, becsapnak, könnyed kézzel, lazán a gallér mögé egy ilyen koktélt. És az még szinte le sem ér a gyomrukig, már érzik azt a kellemes, bizsergető érzést, amitől azonnal képesek egy vaskos sértést odavágni a másiknak. Vagy csak leszólni a cipőjét. Még egy pohárka elfogyasztása után már a kartárs haját kritizálják, aztán a jellemét, a politikai állásfoglalását, netán a szexuális orientációján gúnyolódnak. És olyanokat gagyarásznak, hogy ez annyira hülye boszorkánynak, lassan elmehetne embernek is. Ez olyan súlyos sértés errefelé, ami vért kíván. Ilyenkor gyakran pofozkodnak, vagy molotov koktéllal dobálódznak. S miközben a kiérkező járőrök rutinosan szétválasztják őket, úgy sziszegik egymásnak a legaljasabb sértéseket. S ilyenkor mindegyikük boldog és elégedett.

Sajnos, mostanában ritkulnak ezek a víg hétvégék a Boszorkánykonyhában. Egyre több törzsvendéget elcsábított a politika.
A múltkor a parlament parkolójában már alig maradt hely a seprűmnek.

2009. április 17., péntek

Csasztuskába oltott klezmer


Dorka örök


A Cafe Burger első ránézésre egy olyan igazi kellemetlen hely. Hosszú sor az utcán, mogorva jegyszedő, aki legombolja rólunk a belépőt, nagy melák őr, aki lökdösi a mulatozni vágyó fiatalságot, tömeg és füst és zaj.

Csak a második pillantásra derül ki, hogy a Cafe Burger tényleg egy igazi kellemetlen hely. De direkt ám. Legalábbis ezt hazudják a működtetői, akik biztosan eleve romlott emberek. Ugyanis normális lélekkel nem lehetünk büszkék arra, hogy itt a csillogó villogó új Berlinben egy vendéglátóipari egységet alapítunk, amelyik olyasféle hangulatot áraszt, mint a régi jó kelet-berlini időkben.

De láthatóan scheftet mindenre lehet alapítani és akadnak, akik élvezik a kényelmetlenséget, a személyzet udvariatlanságát és a vigasztalhatatlanul kopott berendezést. A Cafe Burger ma Berlinben a legnépszerűbb helyek közé tartozik, ami igen szomorú képet ad a felnövő ijfúságról.

Mert nem olyan ez, mint Budán a Bambi, ami egyszerűen csak úgy maradt, vagy az egyik utolsó e tárgykörben, a pesti Madách téri tejbüfé, amely éjjel-nappal várja az alkoholistákat a hetvenes évek hangulatában. Mert az ott nem díszlet, az maga a valóság. Felhozhatnánk még persze a romkocsmákat (hajh, egykoron a Ráckert, micsoda kalandok estek ott meg édes istenem), vagy a Corvin áruház tetején kialakított retro filinges itatót. De ezekbe szorult valami ötlet, valami kedves, ironikus báj. Egy fricska a múltnak. A kocsma poézise az.

A Cafe Burgerbe meg nem poézis szorult, hanem végtelen sok nagyrészt büdös ember. Aki mind egymás hegyén hátán csápol. És ezzel elérkeztünk jövetelünk céljához is. Hiszen éppen itt lép fel a Rotfront nevű zenekar. Tagjai büszke emigránsok – jaj már ez a szó is mennyi mindent elmond az egységesülő Európában. A Rotfront Jurij Gurzsi Russendiszkóssal és a mi Wahorn Simonunkkal, valamint a mikrofonnál Gryllus Dorkával nyomul. És az emberben legyen honfiúi tartás. Ha egyszer hazánkfiai és lányai (hú, de micsoda lány ez) lépnek fel Berlinben, mi meg éppen itt portyázunk, hát vétek lenne kihagyni az egészet.

Állítólag a banda manapság Berlin egyik legnépszerűbb bulizenekara. De az kiderül, a Cafe Burger előtért azért áll a sor, azért tűrjük a mogorva kasszírnő basáskodását mi is, és az igazi berlini fiatalok is, hogy együtt táncoljuk, énekeljünk erre a zenére.

Milyen is ez? Valaki úgy fogalmazza meg, hogy csasztuskák klezmerbe oltva, kelet-európai vastag mázzal leöntve. Egyszóval, vicces, vidám és korántsem túl bonyolult muzsika. Aminek édes zamatot, kedves bájt ad, hogy németül, oroszul és persze magyarul énekelnek felváltva, attól függően melyik művész melyik nyelvet beszéli, énekli.

Ha nem vagy színjózan, ha érzéked van a bulihoz, ha csak mulatni akarsz egyet valami eredetire, akkor tán ez az. Nem beszélve Gryllus Dorka mosolyáról és kecses táncáról. video

Vasárnap este egyébként mifelénk az A38-as hajón lépnek fel. Egy jó helyen, végre nem abban a csúnya Cafe Burgerban.

2009. április 13., hétfő

Fenntről lefelé haladva


Ugrás a nagy semmibe

Az élet egyik nagy tanulsága, hogy mindig van lejjebb. Akad egy pillanat, amikor a legmagasabb pontra érünk. Ott egy gondolatnyit tán megállunk, aztán uzsgyi lefele.

Most már persze minden mindegy. Itt már nem gondolhatjuk meg magunkat és nem jöhetünk azzal elő, hogy bocs, de most jöttem rá, hogy egyrészt utálok ugrálni, másrészt nem szeretem a vizet, ami ráadásul biztosan hideg is, harmadrészt, csak most jut eszembe, nem érek én rá ilyen marhaságokra, sietnem kell haza, megígértem.

Jókor – felelhetjük erre. Most már csak tessék szépen, ügyesen zuhanni lefelé. A minimál program a túlélésé. Hogy ne csapódjunk a híd lábának, hogy ne egy méretes hasas legyen ebből az egészből, és még véletlenül se essünk bele egy hirtelen előtűnő motorcsónakba. Persze lehetnek ennél komolyabb reményeink is. Mondjuk, hogy szép kecsesen csobbanunk a vízbe, eleganciával és férfias könnyedséggel, hogy a túlpartról bámuló lányok könnyedén sóhajtsanak, amint a pillanatnyi riadalmat elfújja szívükről a langymeleg nyári szellő. Miközben mi peckesen kászálódunk ki a habokból, ép csak félresimítjuk a ránk tapadt sáros iszalagot és úgy jegyezzük meg, mint akinek az efféle ugrálás csak annyi, mint másnak az ugróiskola egyik kockájából átlépni a másikba, hogy nohát. Nohát, ennyi volt. Ugorjak tán még egyet? Ugorjak egy csavart szaltót, esetleg hátrafelé, becsukott szemmel és a többi.

A lányok meg persze majd megint sikongatnak, hogy juj, meg jaj, meg ne mondjál már ilyeneket. Persze vigyázni kell, mert nyilván ott áll az a fekete szemű, dévaj tekintetű, piros pólós, aki alig hallhatóan, eperajkait kicsit mozdítva megjegyzi majd, hogy: Ugorj! Hát persze, ha akarod, ugorj még egyet, esetleg csinálj egy csavart szaltót. Ugor, hátrafelé, meg becsukott szemmel, meg ahogy akarsz. Ugorjál tőlem, nyugodtan. És akkor talán. Akkor talán majd megmondom, hogy ráérek e veled este elmenni fagylaltozni, meg végigfutni itt a folyóparton le a hídig, Át a nagy réten, azon, amelyiken az a sok szép virág nyílik. Esetleg szedhetsz is majd nekem egy csokorra valót, vagy fonhatsz belőle egy koszorút a hajamba.

De a legfontosabb, hogy ugorj, ne legyél gyáva. Mit kell betojni ezen? Más is ugrott már csak azért, mert fagyizni akart velem, meg átszaladni a réten, meg ilyesmik. Nehogy azt hidd már, hogy te vagy az első. Megcsinálod. Csak gondolj erősen rám, ott a korlátnál, amikor eldöntöd, neki mersz e kezdeni. Ha már elrugaszkodtál, akkor meg már mindegy. Onnantól csak lefelé van. Nincs visszaút – egyenes a víz felé. De nem is a folyó a cél, hanem én. Hogy észrevegyelek végre, pedig te vagy a majdnem legkisebb, meg legvéznább és még vicceket sem tudsz jól mesélni, és a bélyeggyűjteményedre sem vagyok kiváncsi. De ha ugrasz, akkor egy pillanatra odanyújtom neked azokat az eperajkakat.

Biztos, valami ilyesmit fog mondani. Hű, de sokáig lehet itt zuhanni. Odaértünk már?

2009. április 6., hétfő

Munkásököl, a vasököl


Munka hadának a lépte dobog

Munkásököl, vasököl – odacsap, ahova köll. (Régi igazság)

Munka után, estefelé,
A nagyvilág az enyém, s a szívem övé
Őérte dolgozom,
Sok hosszú nappalon át
Pihen a gyár és pihen a gép
Nem kattog a szíve, ha jön a sötét
De mert az én szívem mégsincsen vasból,
Én megyek feléd. (Énekelte Jávor Pál, 1946-ban)

1950-53 között 115ezer sztahanovista oklevelet osztottak ki (Burget Lajos: Retró szótár)

A munka megvár, nem szalad el.
Dolgozz keveset, nem ér baleset.
Amíg itt csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk.
Úgy álljunk a munkához, hogy mások is hozzáférjenek. (Hernádi Miklós: Közhelyszótár)


A munkások szerették a dalt és szerették a zenét. Ezzel könnyítettek a munkáséletükön. És az embertelenül nehéz munka közben rájuk fért a könnyítés (Marosán György: Tüzes kemence)


Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszontagságának, a piac minden ingadozásának. Ha a munkás kizsákmányolását a gyáros már annyira befejezte, hogy a munkás készpénzben megkapja a munkabérét, akkor megrohanja a burzsoázia többi része: a háztulajdonos, a szatócs, a zálogos stb. (Marx-Engels: Kommunista kiáltvány)

Két munkás szenvedett súlyos sérüléseket Budapest V. kerületében, amikor egy Vörösmarty téri építkezésen több métert zuhantak egy mélyedésbe hétfő reggel - mondta Molnár Péter, a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság szóvivője. (MTI jelentés)

Az állam akkor halhat majd el teljesen, amikor a társadalom megvalósítja majd ezt a szabályt: „mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint”, vagyis, amikor az emberek annyira hozzászoknak majd az együttélés alapvető szabályainak megtartásához és amikor munkájuk annyira termelékeny lesz, hogy önkéntesen fognak képességeik szerint dolgozni. (Lenin: Állam és forradalom)

Minden munkás tudja, hogy összehasonlíthatatlanul jobb olyan pénzből kiadni Lenin műveit, amely a burzsoáziától származik — véletlenszerű adomány formájában, mint abból az összegből, amelyet az orosz munkásoktól és parasztoktól szednénk össze arra a célra, hogy a bolsevik leninisták elleni rágalmakat terjesszük. (Lev Trockij: levél a szovjetmunkásokhoz)

Hogyha nem bírunk mi itten megélni,
Kénytelenek leszünk mi innen elvándorolni
Sebaj, sebaj, éljen a munkás, éljen a jog
Éljen a munkás, éljen a jog. ( Munkás-dal)

Mit csinál legelőször a munkás, ha leesik az állványról?
- ???
- Kiveszi a kezeit a zsebéből, hogy munkahelyi balesetnek látsszon. (Régi vicc)

2009. április 2., csütörtök

Lábföltét

Valparaiso, az én Soroksárom

Nem tudom, jártak-e mostanában Valparaisóban, ott a Csendes-óceán szélén? Igazán csinos hely, kár kihagyni. (Haha, nagyon régen kitaláltam már ezt az első mondatot. Olyanra szerettem volna, hogy elég nagyképű legyen – mintha én úgy ugranék le oda, akárcsak Soroksárra. De mégis legyen egy olyan könnyed, világfias húzása, hátha legalább magamnak elhiszem, hogy Valparaiso az én Soroksárom.)
Talán ez a világ egyetlen olyan, dombokra települt városa, amelyről nem mondják azt, hogy hétre épült, merthogy állítólag rögtön ötvenre. Mindenesetre a hegyek majdnem az óceánig kiérnek, majd meredeken zuhannak alá, így aztán a házaknak is nagyon kell igyekezniük, hogy megkapaszkodjanak az oldalukban. Igen élénk színekre festik a falakat, ez különösen jól mutat az ég kékjével, a tenger azúrjával. Mint tudjuk, az, aki megkerülte a Horn-fokot, már bármelyik tengerészkocsmában fölteheti a lábát az asztalra. No most, a régi szép időkben a Horn-fok felé induló hajók fontos kikötője volt ez – ezért aztán az itteni, helyes kis ivókban nem is akkora ritkaság a matrózláb az asztalon, a láb folytatásában a matrózzal. Illetve mostanában mégiscsak ritka, mert történt ugyanis 1914-ben egy kisebb baleset, megnyitották a Panama-csatornát és azóta már nem érdemes, ha csak sportértékéért nem, megkerülni a fokot, át lehet vágni a kontinens derekánál. Igaz, akkor szó sem lehet lábföltétről.
Mindenesetre jókora konténerszállító hajók rakodnak, miközben helyes indián fiúk éppen pakolják ki a turistáknak szánt csecsebecséiket. Aki járt már a pesti Blaha Lujza téren, az el tudja képzelni a dolgot. Éppen úgy zenélnek, éppen úgy öltöznek, és éppen olyan vicket-vackot árulnak az itteni indiánok, mint a pestiek. Mondhatnánk, azokat utánozzák.
De nemcsak kilátás van itt tengerrel és bazárral, hanem igazi, izgalmas latin-amerikai piac, ahol hosszú percekig próbáljuk kitalálni néhány fura alakú gyümölcsről, hogy mi is lehet, és miként kellene elbánni vele. Aztán föladjuk valami kolbászszerű, jó fűszeres, zsíros dologért.
Valparaiso a chilei parlament székhelye is. Egy igen ronda, modern épületbe költözött vissza a parlament a diktatúra végén – itt ülésezik mind a két kamara csöndes nyugalomban. (Benéztünk oda, de lehet, hogy rossz helyen jártunk, mert senki nem vonult ki, ha a másik beszélt. Semmi kiabálás, sértegetés. Udvarias, ámde kicsit unott arccal állítólag arról beszéltek, melyiküknek mit kell tennie azért, hogy Chilében jobb legyen. Úgy látszik, még nincs messze a diktatúra emléke.)
Amúgy a parlament fölső teraszáról pompás kilátás nyílik köre-körbe, a hegyekre, a tengerre, sőt még a közeli haditengerészeti múzeumra is, ahová diákoknak és katonáknak a belépő félárú.
Ha jártak mostanában Valparaisóban (na csak elsütöm ezt a mondatot még egyszer), akkor megerősíthetnek, olyan kellemes, langy nyugalom van ott. Hiányzik.