2009. augusztus 25., kedd

Eladó az oroszlán


Megbízunk bennük

- Doktor úr, az oroszlánról lenne szó!

- Oroszlánról?

- Igen, az oroszlánról. Mit kell ezen olyan nagyon csodálkozni?

- Kérem, én ügyvéd vagyok, nem állatorvos.

- Azt reméltem is. A szerződés miatt jöttem ugyanis.

- Mire is tetszik gondolni?

- Jaj, ne adja már itt az értetlent, nyilván szóltak már onnan. Nekem ma még 25 céget kell alapíttatnom vagy egy fél tucat felügyelőbizottságot, és két helyen sajnos likvidálni kell az igazgatótanácsot, mert nem egészen jöttek be a dolgok. Szóval sietünk.

- Jó, jó. Miről is lenne szó?

- Kérem, most megalapítjuk a Lion King and Sons and Brothers Company LTD-t. maga ezt most gyorsan bejegyzi nekem Deleware-alsón, ahogy szokta másoknak is. Aztán tíz perc múlva átteszi a székhelyét egy európai uniós országba, ami szigorúan nem adóparadicsom. Legfeljebb egy kicsit. Legyen mondjuk Ciprus. Ha az újságírók azzal jönnek, hogy micsoda cég ez, hogy Delaware-alsón van bejegyezve, akkor mi bepereljük őket irtózatosan nagy összegre, mert persze Ciprus. Értem?

- Remélem.

- Ezután kinevezem az igazgatótanácsot, egy percet sem féljen, az nekem mindig gyorsan megy, mert itt a névsor a zsebemben.

- Megbízhatóak?

- Mi az hogy. A nevek egyik felét első világháborús emlékművekről írtam le, azokkal nincs baj, a másik fele idült alkoholista és hajléktalan, az ő javadalmazásuk kisfröccsben van meghatározva. Aztán még két igen megbízható ügyvéd kollégája van benne.

- Ajaj. Ez utóbbiból még baj lehet.

- Nem szokott. Megbízhatóak, mert mi megbízzuk őket ezzel-azzal, ők meg teljesítik a feladatot, oszt jónapot.

- És mit csinál ez a Lion King and Sons and Brothers Company LTD vagy mi?

- Sok pénzt édes barátom, sok pénzt. Én beviszem apportként a jóhíremet.

- Remek egy üzlet lesz.

- Csönd, mert nem érek rá amatőrökkel. Csak tudnám miért ide küldött a főnök egy kezdőhöz. És üzletrészként betesszük a Lánchidat az oroszlánnal együtt. Aztán pár hét múlva eladjuk az egészet valami befolyásos pofának, aki a főváros környékén lebzsel és ott mindenkit ismer. Tud követni?

- Hát…

- Na, akkor mi kivesszük a pénzt, kifizetjük magát, adunk belőle pénzt annak a befolyásos pártembernek aki kézben tartja az ügyeket. Ő megállapodik azzal, akivel kell és a főváros megveszi, mert ugye mire menne Lánchíd és oroszlán nélkül. Mindenki jól jár.

- Egészen biztos.

- Gondolom, ezt nem cinikusan mondta. Persze, hogy mindenki jól jár. Mi kapunk pénzt onnan, ahonnét senkinek nem hiányzik. Mi majd nemes ügyekre költjük. És a Lánchíd is marad a helyén, oroszlánostul.

- És mi van, ha a főváros nem veszi meg?

- Tudja, hány város van még ebben az országban? Akkor megveszi Debrecen vagy Alsó-Göd vagy Nyékládháza. Még sose maradt semmi a nyakunkon. Valakinek csak kell az a kis pénz, ami ugye visszacsurog. Végszükség esetén pótmunkaként számoljuk el és jól alákátyúzzuk, és akkor vihetik a fótiak. Ennyit a fóti emberek is megérdemelhetnek.

2009. augusztus 14., péntek

Öcsi, a középkorú szigetelő


Feltünő leány
pajtá-
sunk

A Sziget az, ami évről évre próbára teszi az embert. Az első próba az az, hogy miként jut be. Bizonyos kor felett már nem egy olyan nagy öröm az, hogy porban és piszokban sorbanállva, löködi a tömeg a vállalkozót. Ráadásul még kíberek is a csomagja környékén matatnak. Az első pont tehát, ahol az ember elhatározza, hogy ide többet márpedig nem.

Aztán kicsit megenyhül, mert jót húz a műanyag palackban becsempészett pálinkából. Ugyanis, még a bejárat előtt két közepes fokban illuminált egyetemista külsejű, nagyjából fia korú egyén hátba veregette azzal: öcsi, neked olyan becsületes a képed, te biztosan nem buksz le a pálesszel, amit a nagyi csomagolt nekünk az útra.

Az öcsinek szólított, erősen középkorú szigetelő – szerény személyünk – e szívet melengető felszólításnak természetesen nem tud ellenállni. Miután a nagymama pálinkáját rutinosan bejuttatja, nyilvánvaló, hogy a sikerdíjat természetben – gatyaszaggató szilva – azonnal elfogyasztja.

Aztán halad tovább a kihelyezett alkalmi budik során, és az orrfacsaró bűzben a port rúgva – esős években a sárt taposva – ismét megállapodik magával, hogy, na ez volt az utolsó.

Később kér valami gyors harapnivalót, a számla végösszegét meghallva ismét elgondolkozik azon, ennyiért vajon nem lenne e jobb helye a Gundelban.

Közben persze ismét és ismét kellemes és kellemetlen ismerőseibe botlik, akik mindig meghívják egy fröccsre, vagy egy pálinkára, illetve, mi hívjuk meg őket. Ettől a kellemetlen ismerősök mind kedvesebbnek tűnnek, az eredetileg kedveseket meg egészen a keblünkre öleljük. Különösen azt, aki egy speciális jegy segítségével az egyik puccos szponzor helyen ingyen koktélokhoz képes juttatni minket. Ekkor valóban szebbnek látjuk egy csöppet ezt a szigeti világot. És úgy döntünk, mégsem menekülünk még haza, hanem teszünk egy kört, megnézve a kulturális kínálatot.

Ám ekkor feltűnik egy rég nem látott leánypajtásunk, aki kisebb-nagyobb gyermekeit kísérte ki, de momentán szerencsésen elvesztette őket, tehát semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy félrevonuljunk és a sötétség leple alatt egy jókorát táncoljunk. Smárolni persze csak szigorúan egy ponyva rejtekén lehet, nehogy a komisz kölykök mégis előkerülvén leleplezzenek minket. (Itt utasítjuk határozottan vissza azt, hogy a kisdedek azért nem érnének rá az anyukával foglalkozni, mert éppen füvet szívnak – ez tiszta rágalom.)

Aztán táncoslábú felhevült partnerünket egy „ugyan kedves, semmit sem változtál” megjegyzéssel, és egy orrhegyen elhelyezett futó puszival elbocsátjuk. És erőteljesen azon gondolkodnk, kell-e ez nekünk. Magunkban egy félénk, igent rebegünk el.

De ekkor valaki ránklel, hogy Boban Markovic mellett, a Deák Bill Gyula mögött, isteni a hangulat, nagy a pörgés és olcsó az ital – jöjjünk már.

Kicsit hallgatjuk a zenét, tényleg jó, közben a fiatalokat elküldjük újabb – műanyag pohárban, brr! – szervírozott frissítőkért. Megegyezünk, hogy ennek vége már nekünk, idén utoljára.

Aztán másnap a munkahelyünkön, a sok kótyagos kollega között szerényen dugdossuk a karunkra font belépőt az ingünk alá, és azon gondolkodunk, jövőre mégis kit csábítsunk ki magunkkal? Vagy kérjük meg a gyereket, vegyen be a csapatba és vigyen magával?

2009. augusztus 9., vasárnap

Panelbűnözők és gyilkosok


Az elnöknek semmi nem jut az eszébe


Kovács Lajosné negyvenöt éves közértpénztáros. Két gyermeke született, a nagyobbik már elköltözött tőle, a kisebbik, Mari, tizenhárom éves, vele él, a közepesnél egy kicsit jobb tanuló, rajzból és énekből dicsérettel, fizikából kettessel. Kovács Lajos pár éve hunyt el infarktusban. Kedvenc étele a pacal,fehér kenyérrel tunkolva volt, imádta a fröccsöt homokiból és kitűnően tudott ultizni.

Kovács Lajosné csendesen élt férje halála után a lakótelepi panel harmadik emeletén. Mondhatni semmi említésre méltó nem történt vele egészen addig a napig, amíg két máig ismeretlen ember csöndesen felliftezve hozzá, a lakásba behatolva agyon nem lőtte Mari nevű, a közepesnél egy kicsit jobb tanuló lányával egyetemben. Sörét, természetesen. A kiérkező rendőrök csak hümmögtek, két hónap alatt a a hatodik vagy hetedik hasonló eset. Mindig lakótelepeken élő, tisztes,a figyelmet magukra semmivel fel nem hívó emberek az áldozatok. A gyilkosok soha semmit nem visznek el, nem is nagyon lenne mit, jelet, üzenetet nem hagynak.

Csak éppen gyilkolják a lakótelepieket.

Természetesen a sajtó is megszállta a környéket, a riporterek ismerősként köszöntötték egymást, mostanában gyakran futnak össze ilyen helyeken. A szerkesztők és a nézők imádják az efféle tudósításokat.

Egy atléta trikós, sörhasú szomszéd határozottan nyilatkozott a Nóvum tévé riporterének, hogy ő biztosan tudja, szerelemféltés áll a történtek mögött, Kovácsné ugyanis viszonyt kezdett a liftszerelővel, amit a házbizalmi nem viselt már el. És az közismert, hogy a házbizalmi Kovácsné kedvese volt, ezt a vak is láthatta, mindig fölsepert az ajtaja előtt és a beázott mennyezetét is megcsináltatta, míg az ő eldugult lefolyójával sohasem foglalkozott. Na ja, tudjuk miért. A sörhasúnak természetesen semmiről sem volt fogalma, ellenben szeretett vona már egyszer ő is benne lenni a tévében.

A Hang tévé határozott közleményben utasította vissza azt a nemzetrontó híresztelést, amellyel egyesek hazánk képét akarják rombolni, hogy itt egy a panellakók elleni sorozatgyilkosság lenne. Mert abból, hogy hét alkalommal több mint tucatnyi panellakót gyilkoltak meg még semmilyen következtetést nem szabad levonni. Arról nem is beszélve, hogy a panellakók maguk is tehenek a sorsukról, nem véletlen, hogy a társadalom egy nagy része kiveti őket magából. A panelbűnözők elszemtelenedtek, nemcsak Tibi csokikat lopnak, de hangoskodnak és egyikük elprivatizált egy állami bankot. Ráadásul a panellakók sokszor büdösek és tudjuk, hogy lopnak is, nem is csoda, ha jobb körzetekben már külön iskolai osztályba is rakják őket.

Közben a nyári melegben Kovács Lajosné és gyermeke Mari, hullája lassan oszlásnak indult a harmadik emeleten. De a vita még folyt.

A köztársasági elnök ezidőben hosszan nézett ki palotája ablakán – mindig büszke volt erre a kilátásra – és azon gondolkozott, miért is írta fel egy neki adott cetlire a titkára azt a szót, csupa nagybetűvel: PANELLAKÓK! De semmi nem jutott az eszébe róla.

Közben fiatal, fiúk és lányok városszerte tüntetni kezdtek a panellakók kitelepítéséért, merthogy azok az emberek nagy számban kriminálisak, szörnyű sok lövöldözésben vesznek részt, és különben sem szeretjük őket.

Az esti híradóban még feltűnt egy ellenzéki pártvezér, aki szerint a panelszármazásúak között tényleg statisztikailag több a bűnöző és ez tény. De ezt a végszót már alig hallotta az a két férfi, akinek indulnia kellett. Vittek töltény magukkal. Fél óra múlva már a József Attilán, egy negyedik emeleti leválasztott szoba konyhában lőttek fejbe egy papát, egy mamát, egy négy éves kisfiút és a kiskutyájukat. Az állatvédők még aznap azonnali, határozott intézkedéseket követeltek.

+

Ez a kép a tatárszentgyörgyi temetésen készült. Ott apát és fiát lőtték agyon. De készülhetett volna sok más temetésen is. Nem kellene már valamit tennünk?

2009. augusztus 2., vasárnap

Lakiteleki csajok

Pótkapa
himbi
limbivel


Az építőtábor célja nem más, mint hogy a serdületlen városi fiatalág ismerkedjen meg a vidéki élet szépségeivel, az egyszerű mindennapokkal, ugyanakkor aktívan kivegye a részét a szocializmus építéséből. Tanulja meg a munka szeretetét, testközelből tanulmányozza a kétkezi dolgozók verejtékes életét és a többi.

Az építőtábor értelme, hogy jönnek a jó csajok, akikkel lehet barátkozni, néha igen alaposan is. Szigorúan szülői felügyelet nélkül. Aztán a haverok, az éjszakai bulik, és persze a serdületlen városi ifjúság itt találkozik először a csapolt sör-rum kombóval, meg azzal, hogy másfél liter gyorsan megivott rossz homoki bort miként lehet szempillantás alatt kihányni. Ismerkedik az alkoholmérgezettek ellátásának alapvető kérdéseivel és elmélyed a nemi élet rejtelmeiben.

Palotáson például ócska katonai sátrakban laktunk – ha katonakoromban ilyenbe raktak volna, bizonyára zendülés tör ki – a sorozatos és véget nem érő esőzések miatt az alkalmi budik kiáradtak, a koszt természetesen ehetetlen volt. Az eper pedig, amit le kellett volna szednünk nagyon mélyen lent a földhöz közel nőtt, úgyhogy inkább otthagytuk. De a legjobb mégis az volt, amikor este bementünk a kultúrház diszkójába, amit a helyi vagány srácok úgy értelmeztek, hogy lenyúlhatnak a mi lányainkból. Így aztán rendőri kísérettel tértük haza és egy kedélyes, felfegyverzett őrmester és a kutyája akadályozta meg a teljes beteljesüléseket.

Valamelyik évben – de hiszen ez márt a lakiteleki Bagi Ilona építőtábor – azzal vívtunk ki magunknak nevet, hogy pucéran kapáltunk. Már csak abból is kiindulva, hogy a fiatal és már-már romlatlan Kati néni, az orosztanár, így nem fog senkit visszahívni a sor elejére, hogy na ott még egy kicsit tessék dolgozni.

Aztán a méltán közszeretetnek örvendő Kovács tanár úr – testnevelés – kitanította, azt kell mondania a pucér kapásnak, hogy „mit lengetsz itt fiam, nagyobbhoz vagyok én szokva.” De nem jött be neki a dolog, mert lelkesen himbilimbiző, pótkapálásra visszarendelt Laci barátom, természetesen tudta az ilyenkor adandó választ: „Tanárnő kérem, lehet, hogy kicsi, de mozgékony”. És Kovács tanár úr leckéje arról már nem szólt, erre mit is kellene felelni, úgyhogy a Laci majdnem megbukott év végén oroszból. Végülis, ez is egy válasz.

Amúgy szigorú napirend volt itt. Ébresztő ötkor, indulás háromegyed hat után öt perccel (öt percig már a teherautó platókon összekucorodva vártuk pár százan a Krisztát, mert neki az anyukája azt mondta, reggeli után, mindig fogat kell mosni. Így még gyorsan elugrott teljesíteni az anyai kívánságot.)

Délben vissza a teherautókkal, ebéd, aztán irány a tőserdei kocsmasor, ahol nemes ivóversenyekben mérhettük össze az erőnket. Hétvégén kulturprogram (Dinnyés József, Boros Lajos, szerencsésebb pillanatokban Kaláka.)

A második hét végén pedig már mindent tudtunk és értettünk a szocializmus építéséről.