2009. szeptember 27., vasárnap

A ribillió elmaradt, a kocsmázás még jön


Bronzkatona a színház mellett
Most akkor fogom a listát, hogy kiket kell még felhívni, meg válaszolni a leveleikre, és a Háy Jánost kihúzom. Szépen átfirkálom a nevét, mert nyilván mindjárt feltárcsázom, vagy dobok neki egy e-mailt, hogy akkor mikor is megyünk sörözni egy jót megint. Nem kell izgulni, marad még elég név a cetlin, nagy a restancia. Csak a Háy János lesz elintézve, na persze nem úgy, hanem lelkiismeretileg.

Azt hiszem utoljára jó két éve leveleztük le, hogy majd itthon is elmegyünk egyet inni, aztán persze az egész a feledés homályában maradt volna. Ha nem lenne nekem ez a felírós dolog, hogy kik miatt furdaljon a lelkiismeret.

A gyerek című könyve jelent meg éppen. És én egy szuszra kiolvastam a Balatonon. Mondjuk nálam az egy szuszra, azt jelenti, két éjszaka alatt. Persze fröccsöket ittam hozzá. De aki szintén végigélvezte ezt a könyvet, az tudja, A gyerek-et legjobb bor esetleg fröccsivás közben abszolválni. És amikor a második nap hajnalára a végére értem, már jócskán pirkadt, akkor félretoltam az utamba álló palackokat, elbotorkáltam a telefonomig és írtam neki egy sms-t, hogy hú ez igazán nagyon – nagyon jó könyv. Ez A gyerek megvan ám írva és hogy gratulálok, meg ilyesmik. És akkor tényleg fussunk már össze, ahogy megbeszéltük, ott fent északon. Hamar válaszolt, hogy nagyon köszöni és most lelkileg is nagyon jól jött neki ez a biztatás, már nem is emlékszem, miért, és persze fussunk össze – vagy valami ilyesmi, mert a telefon, a nagy író keze sms-ével eltűnt azóta a világ forgatagában.

Mindenesetre, ha előjön egy új regénnyel és én elolvasom, és megint tetszik és még a számát is megtalálom, talán megint sms-ezek neki valami ilyesmit. Egyszer biztosan azért még összejön.

Azért az irodalomtörténet összeállítók későbbi nemzedékeinek munkáját megkönnyítendő, jegyezzük fel, hogy csak egyetlenegy este ültünk be pár vidám helyre. Tallinnban történt mindez néhány éve. Afféle kis magyar művészeti fesztivált szervezett az ottani magyar kulturális intézet, Dávid Gyula vezetésével. Na, és a Tallinni Drámai Színházban Háy egyik művét adták elő, az illusztris szerző jelenlétében. Nem eljátszották, csak felolvasták, de ez is nagyon hatásos volt, tapsoltunk is. Bár az első felvonásból, én mondjuk egy szót sem értettem, ezzel is cáfolva, hogy az észt és magyar olyan nagyon hasonlítana. Aztán a második felvonástól hozzájutottam egy magyar szövegkönyvhöz, innentől kezdve felettébb élveztem A Gézagyereket.

Az előadás után komoly dilemmát kellet eldöntenünk. Ugyanis éppen május 9-e volt, azok a napok, amikor a szovjet bronzkatonát eltávolították a város főteréről, és minden hozzáértő tisztes botrányt jósolt a győzelem napjára.

Menjünk megnézni a ribilliót vagy kóstoljuk meg a helyi italokat. A gordiuszi csomót átvágva, egy a feltételezett ribillió helyéhez közeli kocsmába ültünk be, azzal ha kitör a spontán népfelkelés, odamegyünk és megnézzük. Addig is hasznosan töltjük az időt és iszunk.

Később újabb – de földrajzilag igazán közeleső ifjúsági mulatóhelyekre mentünk át.

A forradalom nem tört ki, mi megismerkedtünk a tallinni helyek legjobbjaival. Még haza is bírtunk menni – ki-ki ahol lakott – és a hírek szerint János még arra is képes volt másnap, hogy nekiinduljon egy nagyobb felfedező kirándulásnak. Ami csak azt igazolja, hogy a jó irodalom éppen úgy elpusztíthatatlan, mint a jó író. Akkor egyeztünk egyébként meg, hogy folytatjuk. A kocsmai beszélgetést is. Talán küldenem kellene egy sms-t?

2009. szeptember 21., hétfő

A kétbalkezes varázsló

Akiről Harry Potter
alakját mintázták

Ha az a varázsló nem olyan kétbalkezes, hogy Magyarországra születik meg, méghozzá magyar nyelven, akkor szegény Harry Potter most sehol sem lenne. Mert a világ fiatalsága és öregsége akkor Fitzhuber Dongó varázslóiskolai történetét olvasná, és ezen okleveles mestervarázsló nyomán tudhatná meg, mit csinál egy igazgató-fővarázsló, és mit a végzős tanonc varázslók, milyen az alapvarázslat óra és hol található a tanintézetben a formalinban tartósított boszorkányseprű. Millió és millió példányszámban nyomnák a könyvet szerte a világban, jelesebbnél jelesebb rendezők versengenének a megfilmesítés jogáról. És a bulvárlapok beszámolói arról szólnának, hogy a kétbalkezes varázsló szerzője, Békés Pál éppen hanyadik kastélyát veszi meg és miként előzi meg a világ leggazdagabb embereinek a listáján az orosz mágnásokat, arab hercegeket és ukrán maffiafőnököket. A mű – amely összevetve J. K Rowling Harry Potter sorozatával, méltó lenne rá - csakhogy akkor Békés Pált Mr Paul Peaceful néven kellene hogy ismerje a világ. Mert bár csúnya igazságtalanság, de úgy tűnik, nagy előny angolul írni valamit a magyarhoz képest. (Vagy a HP szerzője csúnyán ellopta a sztorit)Mindez persze semmit sem von le Békés Pál érdemeiből, csak úgy megjegyezzük, hogy elhelyezzük a világban.

Egyébként Ádám fiam, aki elsősorban lelkes Harry Potter rajongó volt, vagy talán még van is, és majdnem ugyanilyen lelkes Békés Pál imádó, többször felhívta a figyelmemet, hogy a J. K. Rowling-gal készülnék találkozni, feltétlenül szóljak neki, mert, mindenképpen velem akar tartani.

Ha Rowlingot nem is tudtam eddig még felmutatni, egy majdnem ugyanilyen értékes trófeát két éve, valamelyik ÉS vacsorán, azért levadásztunk. Igazi és valódi Békés Pál dedikálásokat szereztünk és ezzel egy kis haladékhoz jutottam a HP szerző ügyében.

Kétségtelen, BP valamivel egyszerűbb fogás volt, már csak azért is, mert nem magányos vidéki kastélyban él – igazságtalan dolog ez a világ részéről, de tényleg – hanem egy egyszerű pesti bérházban. Namost, a pesti bérházakban mindig vannak szomszédok. És a szomszédok olykor kisebb-nagyobb partikat vagy éppen házibulikat rendeznek. Ezek a partik vagy házibulik némelykor a szomszédság részére alig elviselhető zajt jelentenek. Kétféle szomszéd akad. Az egyik ilyenkor, dörömböl, fenyegetődzik, rendőrt hív és a többi. A másik – nekem személy szerint rokonszenvesebb – felragad otthon egy flaska bort és átcsöngetve csatlakozik a mulatsághoz.

Miután BP szomszédja az én Jani barátom, aki egy időben előszeretettel szervezett nagy zajterheléssel járó vendégségeket – BP nyilván választhatott: első vagy második típusba sorolható szomszéd szeretne lenni.

Miután szerencsére jól döntött, így több féléjszakát beszélgettünk félig át, miközben én fél szemmel mindig a már félig üres viszkisüveget lestem. Jól kibeszéltük közös ismerőseinket, kollégáinkat, félig vagy egészen, ahogy azt illik.

Rowlinggal jóval kevesebb közös témánk lenne. Már csak azért is mert végülis, ahogy BP, én is Csikágó környékén nőttem fel, amiről az a bizonyos J. K R. minden bizonnyal még csak nem is hallott. Hát mit tudhat egy ilyen az életről?

2009. szeptember 17., csütörtök

A madáchos Konrád

Diavetitőn
A látogató

Konrád Györgyről már igen régen – mármint, nekem régen - két dolgot tudtam. Az egyik az az, hogy a Madách Gimnáziumba járt, ahová egyébként én is, és a mamám is. A másik – részben ebből következő ismeret -, amely szintén a mamámtól származott, az az, hogy nagy író, akire igazán büszkék lehetünk. (Megjegyzem, a mamám azt állítja, hogy ő nagyon jól emlékszik a gimnáziumból Konrádra. Konrádot erről többször kérdeztem, de ő inkább erre csak a vállát vonogatta. Persze, általában az úgy van az iskolában, hogy a fiatalabbak ismerik a felsőbbéveseket. Egyébként a kitűnő http://konradgyorgy.hu oldalon közzétett életrajz igazolni látszik Konrádot, mert mire a mamám odaért, ő már érettségizett. Lehet, hogy a mamám csak felvág vele?)/Lábjegyzetként: A mamám elolvasván a Népszavában ezt a cikket, megrótt, hogy össze vissza irogatok. Emlékszik rá mert voltak közös barátaik, neki az egyik legjobb, Konrád egyik legjobbja. De ebből nem következik, hogy bármikor azt mondta volna, egyszerre jártak volna oda. Bocs!/
Szóval, Konrád madách-os és nagy író, bár erről a Madách Gimnázium évkönyvei, amelyek pedig büszkén sorolták fel azokat, a volt diákokat, akik nagy hírnévre tettek szert, sokáig nem vettek tudomást. Az 1981-es kötetbe például ceruzával magam írtam be Konrád nevét a másik két nekem hiányzóéval- Georges Mikes-éval és Szobotka Tiboréval együtt.
Miközben persze a hivatalos iskola nem dicsekedett akkor még az íróval, a földszint egy eldugott kis szobájában Németh tanár úr (fiz-mat) A látogatót vetítette le nekünk. A könyvhöz ugyanis reménytelen volt hozzájutni akkoriban. Egy mégis fellelhető példányt valaki oldalanként lefényképezett diafilmre és ezt olvastuk együtt. Én általában gyorsabban haladok másoknál, kétszer is átfuthattam minden lapot, míg továbbtekerhettünk.
Itt jegyezzük meg, a Madách már akkor is a hetedik kerület mélyén állt, egy macskairamodásnyira az Almássy tértől, az Osvát utcától, ismertük a gangos házakat, a bent élőket, jól el tudtuk képzelni hát mindazt, amiket a falra kivetített táncoló betűk meséltek nekünk.
A látogató akkora hatással volt rám, hogy egy gyenge pillanatomban még azt is elhatároztam, én is gyámügyekkel akarok majd itt foglalkozni. Még tanulmányi ösztöndíj szerződésem is lett a hetedik kerületi tanáccsal, kezdő havi 3 500 forintos újságírói fizetésemből sokáig fizettem vissza. Mert persze időközben rájöttem, ha valami nagyon nem nekem való, akkor éppen ez a munka. Ezzel valószínűleg nagyon sok embertársamat mentettem meg kellemetlenségek egész sorától, amit én okoztam volna nekik. Így vonatkozó élettapasztalataim egy részét e kötetből szereztem.
Ugyan évekkel később, amikor A látogatót végre megszereztem igazi könyv alakban egy antikváriumban, és egyben az egészet, egyedül elolvashattam egy éjszaka alatt, éreztem valami kellemetlen hiányt, hogy na tessék, mennyi minden kimaradt az életemből, pedig itt voltak a nagy kalandok egy karnyújtásnyira.
Aztán persze a közéletben résztvevő Konrádról többször tudósíthattam. Határozottan emlékszem arra, amikor valamely jelentős politikai beszéde után a cinikus tudósítók a büfében gyülekezvén azt mondogatták egymásnak, hogy egy ilyen rendes ember, mi a fenét keres itt?
De ez már egy másik történet.

2009. szeptember 5., szombat

Stonewall itt és ott


Micsoda különbség
Még azokban az időkben, amikor működött a Ráckert nevű intézmény esett meg, hogy néhány barátommal a nevezett vendéglátóipari egység előtt, a parkban egy padon üldögéltünk, nagy láblógázva. Barátaim ahhoz kértek tőlünk ötleteket, mit mondjanak a sajtónak, hogyan viselkedjenek a nyilvánosság előtt, most, hogy az óbudai polgármester – az akkori óbudai polgármester, aki azóta jeles fővárosi politikussá érett – be akarja záratni a Sziget fesztiválra tervezett Magic Mirror sátrat, amely programja jelentős részben a homoszexuálisok problémáival foglalkozna.

Miközben ezen elmélkedtünk egy csapat rendőr érkezett egy mikrobuszon, kipattantak belőle és határozott léptekkel vonultak be a Ráckertbe. Hamarosan felcsattanó nagy nevetésekk verték szét a környék majdnem csendjét. Visszaóvakodtunk a bejárathoz és belestünk.

A rendőrök igazoltatni próbálták a szórakozó ifjúságot, de ahogy odaléptek egy asztalhoz hátulról fejbedobták őket, hol aprópénzzel, hol hagymával ízesített zsíros kenyérrel. A szegény rendőrök csak kapkodták a fejüket. A nép nagyokat kacagott ezen, igazi nagy móka volt. Ekkor jegyezte meg egy velük lévő New York-i barátunk, hogy, ez Amerikában biztosan nem fordulhatna elő. Két okból sem. Egyrészt, mert a rendőrök nem szoktak csak úgy, durr bele, minden különösebb ok nélkül igazoltatni embereket. Másrészt meg, ha mégis, akkor egészen biztosan nem hagynák, hogy dobáljanak és gúnyolódjanak rajtuk.

Okos fiúk mindenütt akadnak, egy ilyen szólt erre közbe, hogy dehogynem. Rendőrdobálás aprópénzzel Amerikában? Hát az egy nagyon híres eset.

Hallottatok a Stonewall Inn-ről? Magic Mirror sátorra van eszetek, ezt meg nem is tudjátok? Szóval,a Stonewall Inn egy kocsma a New York-i Greenwhich Village-ben. Ma az egy bohém és egyre drágább szórakozónegyed, de történetünk idején, a hatvanas évek legvégén még elég lepukkadt volt, tele kétes hírű lebujokkal, csapszékekkel, hipikkel és vietnami behívó elől bújkálókkal.

Itt működött egy homoszexuális szórakozóhely a Stonewall. Azokban az időkben a derék amerikai rendőrök állandóan zaklatták a homokos helyeket, razziákkal és büntetésekkel próbálták lehetetlenné tenni a működésüket. Kivéve persze azokét, amelyekért a maffia – amelyik jó néhány ilyen helyet üzemeltetett – fizetett. Annyira bevett dolog volt ez, hogy még egy külön szó is született rá, a gayola . Értitek ugye? A védelmi pénz neve- payola, a homoszexuálisokra használt angol szó - gay – ezekből rakták össze.

A maffia tehát lefizette a rendőröket, ezért azok az ő kocsmáikat nem zaklatták, csak a többet.

Amikor betörtek egy ilyen meleg szórakozóhelyre, sokakat összevertek, vagy rabszállítóval börtönbe hurcoltak, ráadásul rendszeresen közzétették a helyi lapokban az ott talált emberek neveit.

Nos,a rendőrök hatvankilenc nyarán betörtek a Stonewall-ba, de akkor nem hagyták magukat az ottlévők, fellázadtak és nekitámadtak a rendőröknek. Úgy kezdődött, hogy pénzdarabokkal dobálták meg őket, s közben azt kiabálták, hogy tessék, nesztek, itt a pénzetek. Hagyjatok minket békén. Kitört a verekedés.

Rohamrendőrök jöttek, de iGreenwhich Village népe nem adta meg magát. Három vagy négy napig tartottak a zavargások. Amerika lassan – részben ebből a történetből is – megértette, nem megy úgy tovább, mint addig.

Amúgy a Szigeten azóta is békében és háborítatlanul van Magic Mirror sátor.