2010. december 27., hétfő

Manneken Pis ruhái


Most, hogy Manneken Pis magyarosch ruhákat kap majd, eszembe jutott ez a kép.
A kis Pis sok mindent kibír. Bár lehet, stílszerűbb lenne most üres címlapból szabott címlapokba öltöztetni.
(Gertrudnak, a nevelőnőnek jó szabásmintái vannak.)
Bizony, bizony, kotongumikból csinált magának ruhát ez a pajkos gyermek.

2010. december 19., vasárnap

Kuka egyetem - kenyér legyen a kezemben

Józsefváros, figyelem!

Most, hogy a nyócker polgija és barátai betiltották a kukázást a kerületben, ezzel is igazolva szociális érzékenységüket, elővettem ezt a régi kis írást.

A szünidő napjaiban történt, hogy a házunk előtt egy nagypapa az unokáját okítgatta arra, miként lehet a használható dolgokat kigyűjteni a kukából.

- Szerkesztőkém, maga is odahathatna, hogy végre vezessék be a szelektív szemétgyűjtést! - szólított meg a kukaprofesszor. Tudod az olyan - fordul a szerényen a kuka mellett meghúzódó tanítványához -, amikor a bácsi - int megvetően felém - a szaros pelenkákat nem oda dobálja ahova a száraz kenyeret.

A nagypapa tanfolyama úgy indult, hogy a vakációt kihasználva, az öreg felutazott Pestre az unokára vigyázni. Már az első nap feltűnt neki, hogy itt ez a sok szép kuka, mind tele finom szeméttel, kár veszendőbe hagyni.

- Mi itt Zuglóban tartjuk a tanfolyamot - magyarázza - oktatásra kitűnő terep, mert akad itt lakótelep, villa, putri. Különben is, úgy hallom, a Józsefvárosból kitiltanak minket. Hát fulladjanak bele a saját szemetükbe. Amikor maga megzavart éppen arról beszéltem a gyereknek, hogy a sörrel nagyon vigyázni kell. Egyszer találtam egy még majdnem teli üveget. Amikor meghúztam, derült ki, hogy pimpós. Igaz, az még a Kőbányai Világos korában volt.

Ezzel felcsapja a kuka fedelét. Szakavatott mozdulatokkal szedegeti ki a száraz kenyérdarabokat, a kiürült műanyag flakkonokat, a szakadozott füzeteket, a krumplihajat, egy félig rohadt paradicsomot és egy használtnak tűnő kotongumit.

- A száraz kenyeret lereszelve elsőosztályú zsemlemorzsát nyerhetünk, ha már disznónk nincs, akivel megetethetjük az ilyesmit. A flakonokból rettentően sok hasznos tárgyat készíthetünk, a madáretetőtől kezdve a tolltartón át a gyerekjátékokig. Hoppá, a tejeszacskó. Ha ezt ügyesen csíkokra vágjuk fürge kezű asszonyunk nagyszerű cekkert horgolhat belőle.

Azzal szépen visszapakolja a kukába a száraz kenyérdarabokat, a kiürült műanyag flakonokat, a krumplihajat, a rohadt paradicsomot, a tejeszacskót és az erősen használtnak tűnő kotont.

- Ez csak oktatás. Mit csináljak én itt ezekkel? Nem mondom, ha valami különlegességet találunk, azt megtartjuk. A múltkor kifogtunk egy csinos nájlon inget. Konzerveket csomóan, ha már kicsit lejár a szavatossága kidobják. Mi ezt kimentjük. Az is fontos, hogy az embernek kérgesedjen a gyomra. Más nagypapa fagylaltozni viszi a kölköt a Zserbóba. Én meg meghívom a magunk által szerzett káposztára.

- Szerintem ez egy tök jó szünet - teszi hozzá a tanítvány -. A nagypapa azt mondja, még hasznát veszem annak amit itt tanulok.Jó, a nyolcadik kerületből most kitiltanak, de még mennyi van a Józsefvároson határain túl.

- Összekötjük a kellemest a hasznossal - szól közbe a nagypapa - Nekem ez kész kikapcsolódás. Jó látni, mennyi a jószívű ember. Van aki direkt a tetejére teszi a kidobott cipőt, vagy egy külön zacskóba a megmaradt ételt. Ha bele akar tanulni, jöjjön el egyszer velünk. Ez is egy szakma. Magának sem ártana, ilyen sajtótörvény mellett ha végre tisztes kenyér lenne a kezébe.

2010. december 15., szerda

Nyári emlék

Azért csak jobb nyáron, amikor szép az idő, süt a nap. És a lányokból is több látszik, mint most. A fotolexikon szerkesztőbizottsága ezeken a szép napokon mereng most.

Származási hely: Kollázsok



Nem is tudom, akkor miért van néha tél. Amikor csak a vastag télikabátokat látjuk. Ha egyáltalán valamit.

Származási hely: Kollázsok


Igazán maradhatna ilyen az idő, mint itt. És akkor mennyivel több szép élményben lenne részünk.


Származási hely: Kollázsok

A kérdés: hol van az a nyár?

http://picasaweb.google.com/lh/photo/9RXLh_rS0X6Xy95rU4PIlvLHOkju98b_bHlhzBBDhEo?feat=directlink

2010. december 8., szerda

Jeruzsálemi zarándoklat - Dédapámmal a Szentföldön

A Siratófalnál

Harmadik napja bolyongtam az arab Óvárosban. Hagytam, hogy a sikátorokban a tömeg sodorjon magával. Bámészkodtam és lökdösődtem én is. Próbáltam elugrani a kis kocsijaikat félelmetes sebességgel rángató sihederek elől, akik az utánpótlást vitték a szűk boltocskák valamelyikébe. Kerülgettem a tetovált arcú, földön gubbasztó asszonyságokat, akik óriási szőlőleveleket árultak. Vagy egy fél napot ácsorogtam egy húsbolt beugrójában. Az ajtóra fellógatott fél kecskék fedezékéből feltűnés nélkül megfigyelhettem ezt a hihetetlen jövés menést. A világ minden nációja elvonul itt. A fényképezőgépeiket megállás nélkül csattogtató japán turisták, a nagydarab, rövidnadrágos amerikai nyugdíjasok, csuhás ferences szerzetesek, lefátyolozott arab asszonyok - mintha csak az 1001 éjszaka meséjéből pattantak volna elém. Fekete kaftános zsidók, akik kacsázó léptekkel, semerre sem pillantva vágnak át a tömegen. Kergetődző, koszos kisgyerekek. Nagyszakállú kopt szerzetes, ortodox pátriárka, burnuszos arab. Vízipipázó öreg, aki szívesen elmeséli a magyar turistának, hogy a fia Budapesten járt egyetemre. Mindent átjár a sáfrány egzotikus illata, a müezzin dala, a hangszóróból harsogó arab rockzene ritmusa, a keresztény zarándokok éneke.

Jeruzsálem.

Hosszú sorban fekete amerikai hölgyek vonulnak, franciskánus vezeti őket, Bibliával a kezében. A középkorú hölgyek felváltva cipelik a keresztet. Jézus Krisztus halálára és feltámadására emlékeznek a Via Dolorosan járva.

Szűk kanyargós út ez a Via Dolorosa. A keresztesek építették ki évszázadokkal ezelőtt. Kevés turista akad, aki kihagyja.

Az Ecce Homo ív alatt megpakolt szamarát nógatja egy öreg - mintha ezer éve állna az idő, mondogatják a turisták. Igen, igen, Jézus korában is éppen így volt - révednek a múltba. Amikor a kis mérges arab zsebében megszólal a rádiótelefon már vonulnak is tovább a tömegben.

És akkor itt az arab zöldséges és a cirill betűs „Marozsenoje” feliratnál jobbra fordulni. Pár lépés és magunk mögött hagyjuk a nyüzsgést. Katonai áteresztőpont. A fémkereső kapunál golyóálló mellénybe bújt, csinos, copfos lány. Egészen szexis azzal a keresztbe vetett géppisztollyal. Nem akar beszélgetni, zordon néz, csak arra kíváncsi, mi a fenét tartok a zsebembe, amiért állandóan megszólal a detektor.

(Na nem dicsekvés mondom, de mire két nap múlva negyedszerre keltem át ezen a checkpoint-on egész jól összemelegedtünk. Számítástechnikát fog tanulni Tel Avivban, ha túljut a seregen. De előtte még elutazik fél évre a barátaival, jó itteni szokás szerint, Dél-Amerikába kalandozni. Választhatott volna más szolgálatot is. Akad barátnője, aki katonaidejében Etiópiából kimenekített falassa kisgyerekeket tanít írni és olvasni. De ő valami igazibbat akart. Hát most ő vigyáz a zsidók legszentebb helyének biztonságára. Nem, ne hívjam meg egy italra, este sem ér rá. Ellenben ha megmutatnám a digitális kamerám smartcardját az már csak szakmai okokból is nagyon érdekelné.

Őrtársa szerint nagyon jól mutatunk itt egymás mellett, le is fényképez minket együtt. Sokáig gyűrögettem még a zsebemben Lifsa e-mail címét, hogy azt a képet, ahogy állunk a Fal előtt, azt majd elküldöm neki. )


Előző részek:

Dédapámmal a Szentföldön:

http://fotolexikon.blogspot.com/2010/11/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

Dédapámmal a Szentföldön, most én jövök http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html

Dédapámmal a Szentföldön http://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

2010. december 5., vasárnap

Az utolsó kérdés (a Népszavában)

Gondolatok a könyvtárban

- Jó napot kívánok. Bejöhetek?

Mit kérdez a bácsi? Hülye ez? Hát már bent is van.

- Elnézést az alkalmatlankodásért, de szánna rám pár percet? Szeretnék néhány dolgot kérdezni.

- Nyomjad apafej!

- Parancsol? Ja, hogy, akkor beszélgethetünk.

- Hát.

- Ezt vegyem igennek? Szóval, olvasnak manapság még az emberek?

- Mi az hogy. Rengeteget olvasnak.

- Ez igazán fantasztikus. A mi időkben alig-alig olvastak, talán csak százak vagy ezrek. És miket?

- Képregényt. Azok nagyon baró dolgok. Aztán meg pornográf történeteket az interneten. Meg Győzikéről is sokat.

- És másról nem?

- De. Kelemen Annáról is szoktak.

- Kedves, érdekes asszonyszemély lehet, ha így vonzza a közönséget.

- Igen. Meg azért is vonzza, mert popószexet is vállal az új filmjében.

- Bocsánat fiatalúr, ez nem értem.

- Rá se rántson öregem. Lényeg, hogy nagy műsora van a muffnak.

- A muffnak? Bizonyára így lehet. És szépet, nemeset keresnek e itt honfitársaim?

- Hohó, azt keresnek csak igazán. Ufós történeteket, gyilkosságosat, most a vámpíros a legmenőbb. Ha ideadja a nyugdíjasigazolványát, féláron beiratkozhat és akkor odaadom, mert ilyen baromi jó fej vagyok, a legújabb leszbikus vérszívós sztorit. Pedig arra előjegyzés van.

- Ó, édes barátom, a mi időnkben még nem kaptak a költők és írók nyugdíjat.

- Most sem kapnak. Fizetést sem kapnak. Miért kapnának. Hülyeség. Dolgozzanak a bányában. Majd akkor. Vagy írjanak pornó-vámpíros sztorikat. Az fizet.

- No igen, ismerem én is az ilyetén való dolgokat. A talmi már akkor is kelendőbb volt, amikor pedig még vátesznek hittek sokan minket.

- Ja, így megy ez baszkikám. De haladjunk, haladjunk, nincs nekem erre időm. Van még valami?

- Ment-e a könyvek által a világ elébb?

- Mi elébb?

- Előrébb. Hogy haladt-e?

- Nézz körül ember és kapj a fejedhez. Hát haladt? Egy nagy lótúrost haladt. Firkálgathatsz amit csak akarsz, megmondhatod hetente kétszer a tutit. Semmi. Nem kell az. Minek. Csak szó, szó, szó.

- A rongyos ember bőszült kebele, dögvészt sohajtson a hír nemzetére?

- Én nem politizálok. Tőlem ezek meg is ehetik egymást. Engem nem érdekelnek a hírek. Marhák mind. A híradót se nézem meg, napilapot meg csak akkor látok, amikor krumplit pucolok rá.

- Mi dolgunk a világon?

- Ne filozófáljunk. Szex, drog és rakendroll. Tudod!

- Szagáról ismerem meg az állatember minden bűneit.

- Szépen mondja. Be tudom hozni a vámpíriparba ha akarja.

- Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betűket a sápadt levél halotti képe kárhoztatja el.

- Banyek. Ez jó. Ezt mondhatná a hegyes csöcsű, csábvámpír is. Beleírod és cseng a kassza. Adsz húsz százalékot és elsikáltuk

- Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

- Akkor ezt ledumáltuk. Írod a sztorikat, de minden második oldalra jusson egy hulla ám, és minden elsőre egy rendes dugás. Különben nem vállalom a menedzselésed és akkor aztán éhenhalsz.

- Mi dolgunk a világon?

- Erre is tudom a választ. Sok zsé, meg a csajok. Hogy elmondhassuk: ez jó mulatság, férfi munka volt!.

2010. november 29., hétfő

Az észkijáraton túl

A majom nem a mi ősünk már


Az észkijárat ott található mindjárt a hátsó sarokban, a nagy bárpult mögött. Az észkijáratra egy jókora tábla is fölhívja a figyelmet: „Észkijárat egyenesen”. Az erre tévedők mégis gyakran megkérdezik, merre is az észkijárat, hiába a nagy felirat az ajtón is. Többször előfordult már, hogy valaki a vécébe nyitott be, mert nem vette észre, merre kellene mennie.

Az észkijárat bal oldalán egy csengő lóg, azt kell megrángatni, ha valaki be akar jutni. A jobb oldalon egy szigorú szabályzat, amely szerint, mindenki csak saját felelősségére és megértettük a figyelmeztetést, valamint az esetleges károkért az igazgatóság nem vállal felelősséget és a többi, kelt mint fent, aláírás, pecsét helye.

A környéken egyébként nem ez az egyetlen észkijárat, mégis valahogyan ez lett a legnépszerűbb az utóbbi időben. Talán mert a legesztelenebb.

Megrángatjuk hát a csengőt mi is. Lassan, nyikorogva tárul föl a kapu. Díszmagyarba öltözött őr csattogtatja a bokáját, pöngeti a sarkantyúját, simít egyet a bajszán, hegyeset pök és csak úgy foghegyről veti oda: No hiszen, aztán kendtek nehogy megbánják.

De már nincs visszaút. Egy nagy táblához vezetnek büszkén, ezen nemzeti szín keretben egy veretes szöveg. A díszmagyaros büszkén kacsint ránk: No, legények, fogadjunk, hogy ilyet se láttatok még! Két nyelvész és három köztársasági elnök dolgozott rajta napokig. De meg is érte. Egyetlenegy mondatnak sincs értelme, olyan kacifántosra csinálták. Ja, és a mondatok egyik felében nincs alany a másikban állítmány. És ha mégis lenne mindkettő, akkor biztosan nem egyeztettük ám őket.

De megyünk tovább. Egy kis sovány puskát fog mindenkire, s megkérdi ki fia-borja. Aki bevallja, hogy nyugdíjas, annak elveszi a pénztárcáját, a bankkártyáját és ad neki egy kokit. Aki még nem nyugdíjas, annak az óráját és az ékszereit is elkobozza. S közben a nyugdíjasok éppen olyan boldogan mosolyognak, mint az összes többiek.

De nincs megállás, bekukkantunk egy iskolába. Éppen biológia óra van. Egy kisfiú hatalmas maflást kap, mert azt állítja, hogy az ember őse valami majomszerű volt.

- Ez semmi – legyint kísérőnk – ha látnák a földrajzórát, ott micsoda pofonok esnek meg, amikor valaki azt állítja, hogy nem is lapos a föld. Hát nézzenek kröl: ugyehogy lapos ez-

Arrébb éppen egy nagy boltot fosztanak ki a népek. Magyarázatkérőn nézünk emberünkre: Ja, csak ez egy afféle multi, ezt hetente kétszer, fél négy és fél hat között bárki kirabolhatja.

Nádpálcás ember siet el mellettünk, foghegyről veti oda: Ha meg akarjátok nézni, hogyan páholjuk el a nagytiszteletű bíró urakat, gyertek velünk, az mindig jó móka. Mert utána sorra mindegyiküknek meg kell magyaráznia, miért érdemelte ezt ki. És ha elég nagyokat ütünk igazán ügyes magyarázatokkal állnak elő.

Közben tömeg gyűlik a parton: a vezér, mint oly gyakran, a vízen fog járni. Hiszen ő mindenre képes.

A segédek megigazítják a cölöpöket, amin majd végigszalad, de a közönség már türelmetlen, a cölöpöt nem is akarja észrevenni: lássuk, lássuk, hogy sétál a mi vezérünk a vízen!

2010. november 20., szombat

A kecskeméti zsiniben nem lesz Hungarica

1944 szégyene kísért

Történetünk két szálon fut. De tudjuk, a párhuzamos szálak előbb-utóbb találkoznak.

1944. június 27-én és 29-én két szerelvény haladt át a kassai határállomáson. A marhavagonokba begyűrt utasok többsége sosem tért haza Magyarországra. Ugyanis, meggyilkolták őket is. E két szerelvényen nagyrészt Kecskemét és környéke halálra ítélt zsidó lakossága tartózkodott.

Még június 18-án Sellyey Vilmos csendőr ezredes szervezte meg az V. és a VI. csendőrkerületben a gettókat és a gyűjtőtáborokat. A kecskemétibe 5413 embert zártak. Kecskemétieket és a környékbeli településeken élőket. A gettók felállításával megbízott csendőrtisztek a polgármesterekkel szorosan együttműködve hajtották végre a tömeggyilkosságok előkészületét.

Mit tudtak a polgármesterek a készülő emberölés sorozatról, amelyhez asszisztáltak, most nehéz megmondani. Mindenesetre, az ő dolguk volt vagononként két-két vödör beszerzése, egy a víznek egy másik pedig az ürüléknek és a vizeletnek. Valamint megfelelő mennyiségű lánc biztosítása , a szökések megakadályozása végett. Feltételezhetjük, hogy Kecskemét polgármesterét különösebben nem kellett győzködni az akció lényegéről. Liszka Béla polgármester már korábban is élen járt a zsidóellenes intézkedések meghozatalában. Így a már gyakorlatilag minden életlehetőségüktől megfosztott polgárait a városnak külön rendeletekkel is korlátozta (17 623/1944. VII. sz rendelet például).

Amúgy Kecskeméten már korábban kiválasztottak hatvan zsidónak nyilvánított kecskemétit, akikkel a város főterén álló nagy zsinagógát akarták leromboltatni, hogy a helyén a német katonáknak istállót alakítsanak ki.

Lévai Jenő Zsidósors Magyarországon című könyvéből az is kiderül, hogy Kecskemét 1346 főnyi zsidó lakosságából a háború utánra 276-an maradtak.

És itt jön a másik szál. Kecskemét főterén az egykori zsinagóga már régen nem zsinagóga. Másik történet ez, hagyjuk most.

De az biztos, mindenféle rendezvényeket szerveznek benne. Így például többeknek feltűnt, hogy hétvégére egy Hungarica névre hallgató együttes tervezett koncertet. Hogy a Hungarica most akkor nyilas/szélsőjobb//náci/jobbikos/”erősen nemzeti érzelmű” és a többi, az hosszabb elemzés tárgya lehetne.

Mindenesetre meglehetősen ocsmány dolog lenne éppen egy templomban, melynek híveit módszeresen legyilkolták, felléptetni a társulatot.

Szerencsére többeknek nemcsak szemet szúrt a dolog, hanem úgy is érezték, tenni kell valamit a szégyen megakadályozására. Én egy facebook-os ismerősöm által értesültem a fejleményekről.

A lényeg, - és szerintem ez a természetes – a polgármestertől az egykori zsinagógát használó TIT vezetőjéig mindenki azt mondta: márpedig a kecskeméti zsinagógában nem lesz efféle koncert.

Hogy azért még van mit tenni az ügyben, azt azért jól mutatja az üggyel foglalkozó laptársunk a delmagyar.hu internetes oldalára érkezett bejegyzések egy része.

És talán éppen e még meglévő gyilkos vélemények miatt is fontos, hogy mindenki akinek a dolga kifejezze: ezeknek a provokációknak nem szabad engedni.

1944 szégyene itt kísért még.

2010. november 14., vasárnap

Pécsi rémségek a színházban

Egy törpepár táncol



Pécs Európa kulturális fővárosa. Ezt onnan tudjuk, hogy többen mondták. Sőt, az újság is írta. Akkor tehát ennek így kell lennie, még akkor is, ha Pécs kedves utcáin róva ennek kevés nyomát látjuk. Egészen pontosan, szinte semmi nyomát. Ami természetesen lehet csak a mi hibánk, mert nem pontosan tudjuk, mit is kellene figyelni. Kétségtelen, néhány éve Gratzba vetett el minket a jó sors. Műveletlenül, felkészületlenül érkeztünk, fogalmunk sem volt, hogy Gratz éppen Európa kulturális fővárosa. Ám az ott tartózkodásunk második percében már valami kezdett gyanús lenni, a harmadikban éreztük, hogy itt valami történik, a negyedikben megtudtuk, hogy igen, ez itten kulturálisan főváros, a hatodikban pedig elhatároztuk, hogy megváltoztatjuk a tervünket és még pár napot itt maradunk. Mert ez olyan jópofa. És tényleg az volt. A költői kérdés tehát most csak annyi, ha egy idegen véletlenül Pécsre vetődik, mit vesz észre a második percben és mikor dönt úgy, hogy neki itt még egy kicsit időznie kell. Kétségtelen, akadnak jó kiállítások, a Király utca házfalain híres helybélieket idéznek fel és a többi. És? De hagyjuk a fanyalgást másra, inkább nézzünk valami tényleg kulturális fővároshoz méltót.

A Tiger Lillies Freekshow kap két előadást a Nemzeti Színházban. Valahogy ez az egész úgy van megcsinálva, hogy komoly izgalmat és várakozást okoz már előre is, miközben persze a többségünk korábban még sohasem hallott erről a furcsa produkcióról. Szokás cirkusznak is nevezni –a Cirkusz a színházban minisorozat része – de hát nem cirkusz ez, még akkor sem, ha sok az utalás a porondművészetre. Rémcirkusz a magyar cím. De még csak nem is igazán rémes.

Martyn Jacques énekes persze rémisztő bohócnak van maszkírozva, és valóban elég megdöbbentő, amint liliputiakkal kiegészítve mutatkozik a színpadon. Meg akad erőművész is és légtornász – na, ők tényleg ügyesek – de az egész csak azért van, hogy valahogyan a világ szörnyűségeivel riogassanak, meg az élet értelmetlenségével és egyéb ilyen magasztos művészeti izékkel. Mindezt dalban előadva. Valahol ott a giccs határán éppen. De annyira profi és végülis annyira hatásos a végére ez az egész, hogy sok mindent megbocsátunk. Sőt, még az is felötlik bennünk, hogy esetleg az úgynevezett magas és fennkölt művészet kifigurázása is folyik itten. És ha tényleg az, akkor annak egészen jó.

Mindenesetre ez egy olyan produkció, amelyért érdemes volt Pécsre zarándokolni, meg is telt a színház mind a két előadásra, s ahogy elnéztem a lelkes közönséget, meglehetősen alacsony volt az átlagéletkor. Akkora vastapssal, hogy juhé.

Szóval, ez igen, ez olyan kulturális fővárosos, olyan, amiről lehet majd jobb körökben – ilyenekbe amúgy ritkán járunk – fecsegni. Volt benne szellemi izgalom, valami más, amit eddig még nem láttunk.

Szóval, Pécs, van remény még. Drukkolunk.

(További képek itt.)

2010. november 9., kedd

Jeruzsálemi zarándoklat, Dédapám a Szentföldön / Most én jövök 2.

A reggeli, sírás miatt, elmarad


A repülőterek mindenütt a világon egyformák. Sorbaállás az útlevélvizsgálatnál, aztán a bőröndök visszaszerzése, cipekedés kifelé. Pálmafák máshol is akadnak, s olyan helyen is jártam már máshol is, ahol szintén nem értem a feliratokat.

De persze, hogy mégis más ide megérkezni. Várnak a barátaim, nemsokára újra ott ülök a pici szobában Zoli bácsival és Klári nénivel. Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol majd egy éve abbahagytuk. Gyuri, aki itt a Sámáj névre hallgat, talán kijön értem.

És annyi érdekes dolog történik itt. Néhány éve egy gépen jöttem egy nagy csomó Oroszországból menekülő emberrel. Ők új hazájukkal találkoztak itt először. A nagy kiabálásban, a hivatalos emberek fontoskodó sürgölődésében álltak egy kupacban. Miközben a kreol bőrű, géppisztolyát hanyagul a hátára vetett srác már vagy öt perce üvöltözött valamit walkie-talkie-jába csak várdogáltak egy csoportban, összebújva. Szemük előtt villogtak a neon reklámtáblák. Egyikük egy spárgával átkötött sakktáblát szorított a hóna alá, a másikuk kopott gitárján babrált valamit - az utolsó kapcsok ahhoz a régi rossz, elhagyni való világhoz.

Két-három nap múlva egy elegáns szállodában láttam viszont őket - vagy egy másik hozzájuk hasonló csoportot. Olyan sok menekülő jött, hogy hirtelen nem akadt elég hely nekik, így akadt akinek luxusszállodában kellett kihúzni az első heteket.

A reggelizőasztalon halomban álltak a finomságok. Kilenc óra ötvennyolckor - két perccel a vége előtt - egy méla pincérfiú még egyszer színültig rakta a tálakat déligyümölcsökkel, lazaccal, jófajta sajtokkal. Állt mellettem egy kis öreg, mellén tucatnyi szebb napokat látott kitüntetéssel, és amikor meglátta a bőségnek ezt a tobzódását, jobb híján sirvafakadt. Miközben a helybéliek meg a kongresszusi turizmuson edződött világfik - akik soha de soha életükben nem nélkülöztek két percig sem - még gyorsan magukba tömtek egy két tisztes falatot. A bácsi csak állt és sírt. Felteszem aznap lemaradt a reggeliről.

(Folytatás ám következik)


Előző részek:

Dédapámmal a Szentföldön, most én jövök http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html

Dédapámmal a Szentföldön http://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

2010. november 7., vasárnap

Árnyékvilág

Árnyjáték az életünk, haha, de még milyen

Én kérem, egy árnyék-miniszter vagyok. Ami azt jelenti, hogy hosszú ideje árnyékként követek valakit, aki most éppen miniszter. Na, nem mindig volt ez így. Egy időben árnyék-csecsszopó voltam egy árnyékmellen, aztán árnyék-bölcsis lettem. Jött az árnyék óvoda, ahol egy árnyék fenyőfa volt a jelem. Iskola, egyetem, aztán a mozgalom. Néhányszor átálltunk ide-oda, ahogy ez az árnyékvilágban szokás. Végülis, ki a fene akar árnyékra vetődni.

Megjegyzem, nekem kevés beleszólásom volt abba, ami történik. Most, hogy miniszterek lettünk egy csomó más árnyék kísért és kér mindenfélét tőlem is. De én – mert a magas poszton is megtartottam a jó humorom – csak annyit felelek általában, hogy én már csak árnyéka vagyok magamnak.

Amúgy nem nagyon szoktam beszélgetni az emberemmel, már csak azért sem, mert köztünk, árnyékok közt jár egy bölcs mondás: némelyik árnyék jelentőségteljesebb, mint aki veti. Ráadásul, ki mint vet árnyékot, úgy arat árnyékot. Vagyis, ki mint veti árnyát, úgy alussza álmát.

Mondjuk, előfordult már, hogy hozzám szólt az én vetőm, valami olyasmit mondott, hogy könnyű neked, nincs pofád, ami pirulna. Éppen felelni akartam, hogy, ahogy megfigyeltem az elmúlt években, neked sincs olyan pofád, ami pirulna – de mire ezt kimondtam volna, lekapcsolta a világítást és olyankor mi – a szolgálati szabályzatban megfogalmazottak szerint – eltűnünk. Ugyanis, mi, ellentétben sokakkal, éppen akkor kerülünk elő, amikor árnyékká válunk.

Amúgy sem szeretek belepofázni mások dolgaiba. Nekem nem kell, hogy aztán bizonygassa, ő nem is korrupt, és csak azért kellett némi pénzt átvennie, mert ugye a pártfinanszírozás ügye továbbra is rendezetlen. Meg végülis, joggal várhatják a támogatóink, hogy némi ellenszolgáltatáshoz jussanak, amiért a nehéz időkben is kiálltak mellettünk.

Tőlem aztán.

Mindenkinek a maga baja. Nekem például délutánra általában meg kell nyúlnom. Vagy, a szónoki pulpitus hátsó drapériánán szépen kell feszítenem, aztán annyi.

Én nem árnyjátékozom ezeknek, mert minek.

Gyakran előhozom, hogy, akinek vaj van a füle mögött az maradjon az árnyékban. Nem az a legegyszerűbb?

De az én emberem néha elbízza magát. Körötte buzognak mindenféle alakok, akik folyton csak dicsérik, ajnározzák, nagyszerűsítik. Alminiszterek, főelőadók, pártokosok és egyéni vállalkozók. Én hiába suttogom neki, hogy ne dőlj már be ezeknek, mert Luciferrel szólva, te szülted őket, mint árnyát a fény – de egyszer, amikor meghallotta, csak annyit mormogott: ki is az a Lucifer? Melyik bizottságunk vagy elnökségünk tagja?

Jó, nekem könnyű, mert szélárnyékban vagyok. Nekem mi bajom lehet? Igaz, a jövő nekem sem veti előre árnyékát, de oda se neki.

Az idő nekem dolgozik. Az öreg fát is árnyékáért becsülik. Hát még az öreg árnyékot.

Ha ez a krapek megbukik, majd jön a következő. Kétségnek árnyéka sem vetődik rá, hogy a színes alakok jönnek-mennek. Mi árnyékok viszont mindig a nyomotokban vagyunk.

2010. november 1., hétfő

Ki írta Kádár szolnoki beszédét?


Balla László emlékére

Még állt a nagy Szovjetunió, még a peresztrojkás Gorbacsov uralkodott, még hiábavaló szesztilalom volt birodalomszerte, mikor mi doktor Boros barátommal Kárpátalján kezdtünk neki egy alapos riportsorozatnak.

Itt találkoztunk a minap elhunyt Balla Lászlóval, a Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű napilap nyugalmazott főszerkesztőjével, a Szovjet Írószövetség tagjával, az íróval és képzőművésszel, akoről akkori barátaink azt terjesztették, sokat tud Kádár '56-os szolnoki beszédéről.

Hősi idők járták még akkor, tán egy fél óra múlva már ott ültünk a szobájában. Idézzük fel ismét akkori beszélgetésünket:


- 1956 novemberének első napjaiban az ungvári tankönyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője voltam, amikor három kollégámmal berendeltek minket a pártbizottságra, és közölték velünk, hogy másnaptól a rádiónál dolgozunk. Üzemelni kezdett egy adás az ungvári rádióban, amely Nyíregyháza hullámhosszán beszélt, a nyíregyházi adót elnyomva. Ide rendeltek be minket titkos feladattal, amelyről sokáig egyáltalán nem lehetett beszélni.

  • Mi szerepelt a rádió programjában?

- Csak híreket mondtunk, természetesen a TASZSZ híranyagát, és többször beolvastuk a Zsenmin Zsipao híres cikkét, amely akkor a legautentikusabbnak számított a magyarországi helyzet értékelésében. Ezen kívül még zenét sugároztunk. Az anyagokat magunk fordítottuk és gépeltük, ezeket senki másra nem bízhattuk. Járogattak be hozzánk mindenféle emberek, tisztek is, persze nem mutatkoztak soha be. Egyszer megjelent egy alezredes meg egy őrnagy, és az elejtett szavaikból tudni lehetett, hogy Kádár itt van Kárpátalján. Persze teljes bizonyossággal nem állíthatom, hogy így volt, hiszen vele itt nem találkoztam. Kaptam ekkor egy anyagot, kontrollszerkesztésre, azért, hogy nézzem át nyelvi szempontból. Magyar szöveg volt, de megoldásaiból, a nyelvi fordulataiból tudni lehetett, hogy fordítás.

  • Mit tartalmazott a szöveg?

- Kádár szolnoki beszédét. Nekem akkor erről még fogalmam sem volt. Én csak nyelvi szempontból fésültem át, de amikor elhangzott, hát akkor már nem volt meglepetés…

  • Ön hogyan ítélte meg, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg?

- Oroszul. Pontosabban fogalmazva: minden esetre nem magyarul, hanem valamilyen szláv nyelven.

  • Kötelező volt önöknek, hogy végezzék azt a munkát?

  • Igen, igen.

  • Mi történt volna, ha azt mondja: „Nem vállalom”?

- Nem volt olyan helyzet, hogy ezt lehetett volna mondani. Annál kevésbé, mert az elején még nem tudtuk milyen céllal alakult a rádió.

  • Milyen volt a hangulat önök között, akiket berendeltek az ál-nyíregyházi adóhoz?

- Fogcsikorgatva csináltuk a munkánkat, mert hittük, hogy Magyarország valami jobb élet felé akar elindulni. De amikor november 4-én elhangzott a Kádár-beszéd, amikor jöttek az első ellenkező értelmű hírek, amikor megkaptuk a Fehér Könyvet, akkor bennünk megingott a korábbi elképzelés, hogy ez tiszta ügy, forradalom volt. Én őszintén szólva, nem tudtam, hogy hova álljak…

2010. október 24., vasárnap

La Fontaine nyalja ki a seggem

A farkas és a bárány

-Á, köszönöm kedves Farkas úr, hogy beugrott hozzánk. Hogy van? Hogy van?

- Nézze kedves Bárány polgártárs, ha ez a két irtózatos nagy medve, aki idecipelt, elengedné a karomat, és levenné rólam a pórázt, biztosan jobban.

- Jaj, kedves Farkas úr, igazán, csak most veszem észre. Ne is haragudjon érte. Tudja, ezek a buta szabályok. Na, medve komák, gyorsan húzzatok el innen és Farkas úrral, mi mindjárt mindent elintézünk. Békében, barátságosan, ahogy állatok közt az szokás. Nem igaz Farkas úr?

- Nem tudom, mit akar tőle a polgártárs. Fogalmam sincs.

- Kérem a medve kollegákat csak várakozzanak a folyosón. Maga meg Farkas úr, üljön szépen le, nyugodtan, kényelmesen, és mindent megbeszélünk. Óh, de mi az a csúnya plecsni a szeme alatt? Az a kék-zöld zúzódás?

- A zúzódás? Ja, nekiestem a kilincsnek és attól van.

- Ebcsont beforr, rá se rántson. De vágjunk is bele. Szóval, tessék szépen ott a lap alján aláírni ezt a dokumentumot. A tanukat majd én elintézem, hogy azzal se kelljen fáradnia. És akkor már készen is vagyunk.

- És akkor elmehetek?

- Farkas úr, mondtam már, akkor készen is vagyunk.

- Elolvasom máris Bárány polgártárs, már amennyire a bedagadt szememtől tudom.

- Ne erőltesse Farkaskám azt az olvasást. Hát aláírja nekem és kész is.

- Elolvasnám én mégis.

- Ha annyira akarja. Fussa gyorsan át. De a medvék kint utálnak várni. Csak úgy mondom.

- De Bárány úr, itt az szerepel, hogy én önként lemondok az erdei birtokomról, az összes gépemről, valamennyi emberemről és még fizetek is tízezer tallért.

- Igen?

- Igen!

- Akkor azt írja alá, ha az van ott!

- De miért is írnám én ezt alá? Miért is?

- Óh, édes, buta Farkasom, ezer okot is tudnék rá mondani.

- Csak kettőt kérek.

- Kérem, mindent a partnerért. Végülis a korrekt üzlet része a pontos tájékoztatás. És én ragaszkodom a korrekt üzletekhez. Nyilván az egyik ok az, hogy mi, a forradalom kölykei, sokkal hatékonyabban, jobbat tudjuk a cég érdekeit képviselni a legkülönfélébb hatóságok előtt. Adó- és munkaügyi és a többi. Nincs ezekkel több gond. Míg ha maga marad… Na, ott a cerka, firkantsa alá a nevét. Amíg még tud írni a kezével. Hehehe.

- Két érvet ígért!

- Ne pimaszkodj, te büdös állat, mert szétrúgatom a tökeidet. Én itten rendes hangon beszélek veled, már-már simogatlak, megpuszillak. A javadat akarom. A legjobb üzleti ajánlatokkal halmozlak el, te pedig pofázol és kötözködsz és a forradalmi rendszert szidod? Hát, hogy veszed magadnak a bátorságot? Te nem farkas vagy, te egy barom. Behívom mindjárt a két barnamedvét és akkor, nehogy tévedésből megint lefejeld a kilincset nekem.

- De Bárány polgártárs, nem beszélhet így egy farkassal. A mesében sem így van ez, nemhogy a valóságban. Szabad világban élünk elvégre.

- Szabad világban? Itt erdei-mezei forradalom volt. És annak most leszakajtjuk a virágát. Írd alá te toportyánféreg és akkor lehet még egy utolsó kívánságod.

- És ha nem írom?

- Akkor meggyőzünk arról, hogy mégis aláírod. És akkor aláírod. Viszont ugrott az utolsó kívánság is.

- Tessék aláírom. És tudja mi az utolsó kívánságom?

- Mi, te farkasok szégyene?

- Arra kérném, hogy ha Párizsban jár, keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.

2010. október 20., szerda

Dédapámmal a Szenföldön II. Most én jövök

A zsidók országa

Turbulencia - fordul újra hozzám a kaftános, pajeszos ember, aki a mellettem lévő széken terpeszkedik el. Egész úton mogyorót rág, ötpercenként újra és újra beszédbe igyekszik keveredni velem, de én ellenállok. Ilyenkor nagyot sóhajt és tovább próbál olvasni visszafelé lapozott könyvéből. De most, hogy nem sokkal Ciprus után újra be kell kapcsolni a mind jobban zötyögő gépen a biztonsági övet úgy érzi, eljött az ő ideje. Az ilyen kicsit is rendkívüli helyzetekben az emberek sokkal közlékenyebbek, reméli. Először jön Izraelbe? Járt már Jeruzsálemben? Sok rokona él ott? Ha péntek este nincs hova mennie, kérem jöjjön el hozzánk! Nem vár válaszra, azt sem veszi észre, hogy az egyre jobban rázkódó repülőn elfehéredő ujjakkal szorítom a karfát. Rendületlenül folytatja. Az unokáim már nem tudnak magyarul. Minek is. Itt születtek, itt élnek.

Lassan újra kitisztul az idő, simán szállunk tovább, a távolban feltűnik a part, Tel Aviv, a tengerparti szállodasor, a luxushotelek és felhőkarcolók. Ahogy a gép nagy ívben megfordul, rááll Ben Gurion kifutópályájának irányára, a kapitány éppen beszámol arról, hogy huszonkét fok van és az óránkat legyünk szívesek előretolni egy órával, mögöttem egy idős hölgy felzokog. Már idefelé is néztem, feltűrt ujjú blúza alól, kivillant a karjára tetovált szám. Két hüppögés között valami olyasmit próbál mondani a mellette zavartan gubbasztó nőnek, aki tán a lánya, hogy ők ezt ott Auschwitzban vagy hol, nem is képzelték. Hogy túlélik, hogy hazajönnek, hogy új életet kezdenek. Túlélte, hazajött. De hogy ő még egyszer eljut abba az országba, ami a zsidóké.

A nő mellette kínjában valami olyasmit habog, hogy na persze, hogy nem képzelték, mert hol volt akkor még Izrael. S láthatóan lélekben megpróbál felkészülni arra, hogy százharmincadszorra is végig kell hallgatnia azokat a régi történeteket.

A gép áthúz egy pálmafaliget felett, és simán landol a betonon. A dagadt, amerikai külsejű turisták unottan megtapsolják a pilótát. A mellettem ülő kaftános végre megfeledkezik rólam, előkapja zsebéből a telefonját és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódik. Még akkor sem teszi le, amikor teljes sebességgel megindul a kijárat felé, félrelökdösve kicsiket és nagyokat, fiatalokat és időseket. Táskáját lengetve vág utat magának az izgatott tömegen, persze utastársaink többsége legalább ilyen intenzíven próbál legalább egy fél méter előnyhöz jutni, úgyhogy a küzdelem kiegyensúlyozott. (B. I. barátom - először járván itt a nyolcvanas évek végén, ki tudja, milyen csodákra várva - amikor egy ciceszes alak végleg kilökte a rövidebb sorból, így sóhajtott fel: Azért nem árt ha egy országban van egy kis egészséges antiszemitizmus. Későbbpersze rájött, hogy ez azért rossz vicc.)

A repülőterek mindenütt a világon egyformák. Sorbaállás az útlevélvizsgálatnál, aztán a bőröndök visszaszerzése, cipekedés kifelé. Pálmafák máshol is akadnak, s olyan helyen is jártam már máshol is, ahol szintén nem értem a feliratokat.

Előző rész itt

2010. október 18., hétfő

Randevúnk a bajuszos hölggyel

A "Magyar ne lopj"-tól
a kultúráig

Bécsbe átugrani egy jó kiállításra, nem egy nagy ügy. Tulajdonképpen annyi, mint Szegedre vagy éppen Debrecenbe, minden tekintetben. Legalábbis azoknak, akik az 1990 utáni időkben szocializálódtak.

Ám, akinek okozott már lábremegést Hegyeshalomnál (ó, mily sok gondolat tör elő belőlünk e helységnév hallatán), hogy vajon a vámos megtalálja-e a zokniba rejtett, csempész 1000 schillingjét, az tudja, miről beszélünk.

Na persze, most se határ, se schilling, se lábremegés. Csak a kultúra iránti mérhetetlen szomj.

(Amúgy a kilencvenes évek legelején, amikor magyar bevásárlóturisták mirriárdjai lepték el Nickeldorfot vagy a Maria Hilfer Strassét, kezdtünk el Bécsbe átugrani kiállítás nézőbe. A csapatot szervező barátunk, doktor Boros, határozottan megígértette velünk, hogy csak kulturális intézménybe tehetjük be a lábunkat, nehogy már rólunk is azt gondolják, hogy „olyanok” vagyunk. Tartottuk is magunkat ehhez, egészen addig, míg doktor Borosnak múlhatatlan szüksége nem lett egy szakáll-borotvára, ezért tett egy kis engedményt. S körülbelül húsz helyen álltunk meg, hogy megkérdezzük, milyen Bartschneiderrel rendelkezik a meglátogatott kereskedelmi egység, hol általában „Magyar ne lopj!” felirat erősítette a népek barátságát. De, ha már megállunk, akkor a Kapitány is közölte, hogy ő hajókötelet akar nézni, én nekem meg kijelentette akkor már nekem is jár egy töltőtollbolt. Így aztán, amíg be nem következett a fogyasztói társadalom teljes térnyerése, nem is mentünk többet Bécsbe kulturálódni.)

De most megint indulás reggel. Méghozzá a Kunstforum nevű intézménybe, Frida Kahlot látni. A Kunstforum, amelyet egy bank működtet, igazán jókat tud kitalálni, csak az elmúlt években volt itt Chagall, Cezanne, amerikai impresszionisták bemutatója, most Frida Kahlo. Áttekinthető méretű, de azért van annyi kép, hogy megéri eljönni, használható, többnyelvű feliratok. Nem beszélve a szomszédban lévő parkolóházról – nem olcsó ugyan, de a kultúráért áldozatokat kell hozni. Amúgy nagyszerű vonat is jön ide, az osztrák vasutak működtetik. Tiszta, gyors, kényelmes, megfizethető, és a büfében sem csapnak be.

De vissza Kahlo-hoz. Mindig érdekes olyan képekkel találkozni eredetiben, amelyeket reprodukciókból már jól ismerünk. A színek, a hangulat így mégis más. Még akkor is, ha hol egy hát takarja ki a vásznat, hol egy könyök mélyül az oldalamba, hol én lépek valaki sarkára. Hétköznap délelőtt ugyan, de elég sokan vagyunk kíváncsiak arra, milyenek is a valóságban a mexikói művész alkotásai.

Röviden összefoglalva: Jók.

Meg aztán a fényképek, beszámolók az életéről. A szeretője évekig egy magyar származású fotográfus volt – elég sok fényképet készített róla. Nos, a képeken nem is látszik annyira az a bajuszka, amit pedig önarcképeire mindig gondosan odafestett.

Természetesen egynémely képnél megemlítjük, hogy Salma Hayek a róla szóló filmben talán jobb nő volt. De nyilván nem kezeli ilyen ügyesen az ecsetet.

Bő két órát bóklászunk a képek között, aztán irány a Naschmarkt, de ez már egy másik történet.

2010. október 10., vasárnap

Barbie és Ken átöltözik


Karszalag legyen kéznél

Barbie és Ken azért maradt örök kedvenc, mert mindig a kor igényeinek tudnak mesterien megfelelni.

Egy időben Ken kócsagtollas füvegben, díszmagyarban járt, bár a kardja gyakran beleakadt Barbie himzett pruszlikjának a szegélyébe. Később polgári ruhát öltöttek, Kent gyakran látták délután zsakettben este meg szmokingban, Barbie is inkább szolid kosztümben járt, csontkeretes szemüveget hordott. Aztán beléptek a katolikus legény/leányegyletbe, ennek megfelelő ruházattal. Egy picit később bőrgatyát kapott Ken, térdig érő, vastag zoknit és bakancsot, idővel ezt karszalaggal is kiegészítette, amin egy nyilaskereszt volt látható. Barbie sem maradt le, ő dirndliben pompázott, nyilas karszalaggal, kis kontyot viselt hozzá és szigorúan nézett.

Aztán jött a csukaszürke egyenruha a vállapokkal, Barbinek meg igazán jól állt méretes kebelén a szűk ápolónői fehér köpeny.

Ken – mert Ken és Barbie egyszerre több igénynek is meg tud felelni – ugyanakkor rongyokba öltözött, talán rabruhába is, karjukra pedig nyilvántartási számot tetováltak.

Aztán jött a partizánruha, a dobtáras géppisztoly, mint kiegészítő.

Az átöltözések üteme továbbra sem lassult. Ken egyszerű munkásruhát szerzett, olajos overált és egy kalapácsot a jobbjába. Barátnője fejkendőt kapott, egyszerű kötényt, amit a fejőnők hordanak és egy sarlót szorongatott mindig a kezében.

Ken közben hordott gimnasztyorka szerű zekét, felhővágó sapkát, miközben nőjének közel bokáig érő szoknyáját egy főnök nem találta elég hosszúnak, hát így szólt hozzá: Barbie elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!

Közben – mert az igények sokfélék – elkészült ez a munkásőr szett is, a csinos sapkával, és a vörös nyakkendővel. A géppisztoly öltöztet.

Teltek múltak az évek. Egy időben Ken még az ifiparkba táncolni is csak öltönyben-nyakkendőben mehetett. De a haja gyorsan nőtt és a következő képen itt látjuk már farmernadrágban, Barbieról ezekben az években készültek az első merész, bikinis képek. De olyat is találunk, ahol feszes pólóban látható, jól megfigyelhetően, melltartó nélkül.

Aztán jött a kockás ing, amelyet sosem törtek be a nadrágjukba, a csöves farmer és az Alföldi papucs. Ken karácsonyra még egy hadseregtől ellopott vegyvédelmi táskát is ajándékozott élete nőjének, aki ebben tartotta aztán a rúzsát, papirzsebkendőjét és a kis sminkkészletét is.

Majd újra az öltöny, először lila zakó, vad, mintás ing, makkos cipő. De hamar jött a váltás, márkás öltöny a turkálóból és Barbien is feltűntek az első „igazi angol ruhák”.

Egy szép napon Ken, miközben az újságot olvasta, így fordult állandó társához: figyelj, azt hiszem elő kellene venni a naftalinból a kócsagtollas füveget, meg a díszmagyart. A kardot hagyd, arra már nem emlékszik senki. Te meg azta szép gyönygyvirágos menyecskeruhádat kapd fel.

A lány este – ahogy mindig szokta – odarakta a fotelre a másnapi öltözetet, ahogy azt ura kérte. Már majdnem készen volt, amikor visszafordult és a karszalagot is kikészítette. Hogy ne kelljen kapkodni, ha megint az is kell.

2010. október 6., szerda

Kína, nagy sebességgel

Maglev, a gyorsvasút

Képzeljük el, hogy a Budapest-Vác távolságot a vonat hat és fél perc alatt teszi meg. Most azt nem is akarom hozzátenni, hogy egy tiszta és rendezett vonat, amely megdöbbentően tiszta és rendezett pályaudvarról indul és érkezik. A peron előtt takaros egyenruhába bújtatott, mosolygós fiúk és lányok irányítgatnak el, hova álljunk, hol várjunk. Amúgy maximum tíz percet kell a következő szerelvényre.

Ez a Maglev, a mágnesvasút, amely Sanghaj közepéből szalad ki velünk a sanghaji nemzetközi repülőtérig. A távolság, amit megtesz, nagyjából éppen annyi, mint a Budapest – Vác közötti. Igaz, a magyar vasúti menetrend szerint által

ában 41 perc kell ez utóbbihoz, de akad olyan személyvonat, amelyik egy óra huszonnégy perc alatt képes legyőzni azt, amit kínai versenytársa hat és fél perc alatt. Tény, Vácig sok a megálló.

Itt viszont, aki útközben ki akar szállni, az kénytelen metróval menni. Mert persze a sanghaji metró kimegy a repülőtérre is. Miért ne menne, a 170 kilomé

terébe, amely az összhossza, belefér. Világos, kényelmes metró ez, széles ülésekkel, tág terekkel, csinos –de persze a hely szellemének megfelelően, igazán tágas, megállókkal. Csakhát metróval vagy 25 percet is elrabolna az életünkből az út. Így hát legyen a Maglev.

Mindenesetre a helyiek is lelkesen fényképezik, amint a szerelvényben sűrűn elhelyezett sebességmérők fokozatosan mutatnak egyre nagyobb számot, a harmadik percben elérik a 432 kilométeres óránkéntit, aztán vagy egy percig így

robogunk, majd fokozatosan lassítunk. Érezni sem a gyorsításból, sem a lassításból nem sokat lehet, jól ki van ez találva. Talán csak az a feltűnő, hogy a mellettünk húzódó, kétszer ötsávos, persze kétemeletes autópályán nyilván nem cammogó Audik, BMW-k, Buickok szinte állva maradnak.

Amúgy 501 km/h a csúcs, amit elért ez a vonat, úgyhogy még a mindennapokon is van mit fejlődni.

2010. október 4., hétfő

Kínai mosoly album


Nőket enged-
nek a játékosok közé

Biztos az a sok savanyú arc, ami itt körülvesz, a világfájdalmas pofa, a depressziós ismerősök miatt van az, hogy Kínában annyira élveztem: mosolyognak az emberek. Mész az utcán, a sarkadra lép egy ember, de rád nevet. A következő majdnem fellök, de kedvesen csinálja, a harmadik szinte átgázol rajtad, de még

visszainteget és kacsint egyet, hogy, bocs haver, de hát nagy a tömeg ez ilyen.

Pedig felteszem, itt sem könnyű. A nagy és gyors változások, a pár év alatt mindent elnyelő ultramodern város, a kis közösségek széttépése és népek felhőkarcolókba telepítése – biztos, hogy számtalan konf

liktus, baj nyavalya éri itt is az embereket. És akkor még nem is beszéltünk emberi jogokról, jogbiztonságról vagy éppen az itt is virulens korrupcióról. Jó, de ettől még kacagnak egy jót. És most ne tessék azzal jönni, hogy nyilván nem is őszinte a nevetésük. Cserében a mi fancsali képünk, na az őszinte és igazi. És jó ez nekünk?

Szóval, a vidám tekintetek miatt is szeretem, ha a régi ütött-kopott, koszos városrészekben lehet mászkálni Sang

hajban. Belenézni az utcán

főző nők fazekába, félrerúgni a tyúkot, amelyik még nem tudja, rövidesen abban a fazékban végzi. Persze előtte még itt, nyílt színen megkopasztják szegényt. Miközben a szomszédok minden valószínűség szerint okos tanácsokat adnak az elkészítés módját illetően – de ezt megerősíteni gyenge kínai tudásunk végett, ne

m tudjuk egészen biztosan. Tény, a tyúk nem tiltakozik.

És jó nézni a kártyásokat az utcán, amint elszántan verik a blattot, miközben egy pizsamás ember egy bilivel egyensúlyoz az utca végén lévő nyilvános vécé irányába, eltüntetni az éjjel maradékát. Röpködnek a lapok, némelyik fickó úgy odacsapja a lapot, hogy csak úgy porzik. Felhívom a figyelmet arra, hogy errefelé a nőket is beveszik a játékba, ami például nálunk a Csikágó szélén, vagy az Almássy téren sosem fordulhatott volna elő. Nők még a kibicek közé sem állhattak – meg kellene nézni most miként is van ez itt. És egyáltalán léteznek-e még

a Sokol rádió hátához laposelemet befőttesgumival rögzitő, ultizó nagypapák, illetve utódaik, vagy itt a mosollyal együtt a közös játék öröme is kihalt? Jövő héten lehet hogy a Városligetbe indulunk felfedező útra? Nagy kaland lenne.

Mindenesetre most még maradjunk ezen a kedélyes sanghaji környéken. Szaladgáló, koszos kölkök, furcsa állatok- ezekből vacsora lesz, bicikliszerelő fiúk- ők eszik majd meg. És mindenki mosolyog.

Igaz, Sanghajban is egyre nehezebb ilyen környéket találni. Kell a hely a toronyházaknak. Jön a markolóautó, és már csak egy halom rom emlékeztet arra, hogy itt milyen élet folyt. Aztán már az sem. Legfeljebb a 42 emeletről lehet körbenézni. Kérdés, onnan föntről észre lehet e venni, amint lent néhányan asztalt, székeket cipelnek ki, előveszik a kártyát, kevernek és osztanak. Igaz, hogy egy autóbehjató mellett – de az élet és a kártya megy tovább. És a mosoly is marad

2010. szeptember 28., kedd

Jeruzsálemi zarándoklat, dédapám a Szentföldön

Holnap Palesz-
tinában leszek...


Dr. Adler Illés rabbi, korának egyik legünnepeltebb hitszónoka (mindig magyarul prédikált), a héber irodalom kitűnő ismerője, több jeles tudományos értekezés és cikk szerzője, négy gyermek édesapja 1905 első felében nagy útra indult. Száznegyvennégy társával együtt az évszázadok óta török kézben lévő Szentföldre zarándokolt. Az utat barátja, Szabolcsi Miksa, a neves újságíró, az Egyenlőség című lap kiadója és főszerkesztője szervezte „Ez az út a békében, nyugalomban és jólétben élő magyar zsidó testvérek látogatása volt a török hódoltság alatt élő ősi földön, a szegénységbe süllyedt Jeruzsálemben, a felvirágzó gyarmatokon. És Ráchel kopott, omladozó sírhelyénél, ott, Padan-Arám országútján, az elhagyott zsidó nagyasszony szomorú mauzóleumánál megfogadták a zarándokok, hogy ők, a magyar zsidóság, emelnek új síremléket a könnyező ősanyának, kinek hamvai még most, évezredek után sem tudnak elnyugodni, ki még ma is sír, sír, sír üldözött gyermekeiért.”[1]

Nagyanyám, ki akkor hatodik évét sem töltötte még be, arra emlékszik, hogy a csapat már a szombati indulás előtt egy nappal beszállt a hajóba, s ott várta meg, hogy kifussanak a tengerre, nem akarván megsérteni a halachát.

Nagyanyám Adler Illés rabbi - korának ünnepelt hitszónoka - lánya volt. E tényből könnyen kikövetkeztethető, hogy én Adler Illés (korának ünnepelt, és a többi) dédunokája valék.

S ahogy most arról a rég feledésbe merült, kalandos, fárasztó ám mégis lelket melengető, hitet erősítő útról olvasok, veszem csak észre, hogy néhány hónap híján éppen annyi idős vagyok, mint hetvenhét éve halott ősöm - a neves hitszónok, ki mindig csak magyarul... - volt akkor.

*

„ Ki tudna olyan éjjelen aludni, melyen az ember azt mondhatja magának: holnap reggel Palesztinában leszek! Voltak, kik nem is hitték, hogy valóra válik. Hát lehetséges, hogy ugyanazon a földön járunk, melyen Jósua harcolt, Debóra bíráskodott, Sámuel törvényt hozott, Dávid király zsoltárait zengte, Salamon bölcsességeit hallatta, Jezsajás az Úr igéjét hirdette, Illés próféta a Baál ellen tüzelt (...) Alig pitymallott már, amikor majdnem mindannyian a fedélzeten voltunk, hadd lássuk meg a földet, azt a szent földet, mikor először feltünedezik. (...) Előző nap egyáltalán nem láttunk földet és most elénk bukkan a föld ama választott része, melynek porából az első embert alkotta meg az Isten, melyen a patriarchák éltek és mely a világ központjává vált. Örömünkben, fölindulásunkban egymást üdvözöltük, hogy az Úr arra érdemesített, hogy ezt a pillanatot megérjük. A kis ország roppant története nehezedett a tudatunkra, hogy először megpillantottuk. Mi mást tehettünk abban a pillanatban, mint az, hogy imába kaptunk. Imádkoztunk azon a nyelven, mellyel az Úr a világot teremtette, melyen az ősök és ősnők, próféták és királyok beszéltek, és melyen ugyancsak azon a kis darab földön, melyhez, ím, közeledünk, az a Könyv íródott meg, mely mint a fáklya sötét éjjelen, úgy világított be az emberek lelkébe. Imádkoztunk azon a nyelven melyen Izrael ivadékai az egész földön ma is imádkoznak és amelyen azon a kiválasztott ponton, melynek Palesztina a neve - mint még aznap meggyőződtünk - már nemcsak imádkoznak, hanem közönségesen tárgyalnak is. Hallottunk anyákat, kik héber nyelven kecsegtették el gyermekeiket a játéktérről, ahol az édes apró emberkék héberül kergetődznek, héberül labdáznak, héberül mondják el egymásnak, mit hozott a vásárról a papa és ha úgy fordul, héberül verekednek is. Megfigyeltem egy anyát, ki csecsemőjét héberül altatta, azon a nyelven, melyen máshol némely zsidó tudós is csak dadogni tud.”[2]

Következő rész: http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html


[1] Szabolcsi Lajos: Két emberöltő, Az egyenlőség évtizedei (1881-1931), Bp. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993.

[2] Szabolcsi Miksa, A szentföldi út, Egyenlőség, 1905. Május 14. - közli Szabolcsi Lajos.


(Folytatás következik - eredetileg a Szombat című újságban jelent meg.)

2010. szeptember 27., hétfő

Játszótéri tai csi - kínai patchwork

Az eltűnő betűk nyomában



És akkor, a toronyházak közt ott vannak a terek. Ahol a népek üldögélnek és lelkesen verik a blattot. Vagy éppen kockáznak. Délelőtt sétálunk erre, hát idősebb hölgyek lassú zenére taj csiznek. Egyikük hozott egy nagy magnót, cincogó, lassú hangok és szép lassan mozognak rá az asszonyok. Van, aki mosolyog közben magában, más koncentrál, hogy el ne rontsa. Egy töpörödött asszonyságnak harmadszorra sem sikerül a mutatvány elég kecsesen – a kedvéért még egyszer visszatekerik a zenét. Hátha most. Aztán egyszercsak egyikük az órájára néz és kiált valamit. Mindenki szalad összekapkodni a holmiját. Mennek dolgozni. Többségük talán közért pénztáros, kalauz, vagy tanár. Megvolt a napi testmozgás és társadalmi élet. Pár méterre tőlük fiatalemberek írnak a földre szépen rajzolt kínai betűket. „Festékként” vizet használnak. A kaligrafikus gondossággal megalkotott jelek felett aztán hosszan tanakodnak, értékelik az eredményt, néha elégedetten bólogatnak, dicsérőleg pillantanak az alkotóra, máskor meg inkább a fejüket csóválják. Ilyenkor újra lendül az ecset, jön a javítást.
S mire egészen tökéletes lesz az alkotás a reggeli nap fel is szívja a gondosan megformált alkotásokat.
Lehet elölről kezdeni az egészet.