2010. május 31., hétfő

Szlovák Paradicsom

Minden jó, ha jó a borovicka


A Szlovák Paradicsomba (Slovensky Raj) való utazás televan kellemes izgalmakkal. Rögtön itt a helyfoglalás ügye. A Hernád áttörés közelében, a nagy hegyek ölén, ott, ahol a fenyők az égig érnek (na jó, ez kis túlzás), de az igaz, hogy a borovicka friss és erős, nos, ott van a mi kis kulcsos házunk. A kulcsosház üzemeltetője bizonyos Ljubomir. Akinek az a kényszerképzete, hogy ő a szlovákon kívül igenis tud még németül is. Mindenesetre lelevelezni vele, hogy akkor csütörtökön érkezünk 26-an – nem is olyan egyszerű.

Aztán amikor újra lát minket, kedélyesen bólogat, és megjegyzi, hogy mennyit nőttünk tavaly óta. A gyerekek felfelé, mi széltében – de lehet, inkább arról beszél, hogy fentről nagy vihar jöhet, ami könnyen elsodorja majd a hegyekben azt, aki nem vigyáz. Ő továbbra sem tanult meg németül, a mi szlovákunk továbbra is elég gyenge. Mindenesetre Ljubomir egy szótárral erősítette meg az infrastruktúrát tavaly óta és ennek segítségével határozottan állítja, hogy ő tulajdonképpen magyarul is ért. Egyrészt, mert sok itt a magyar vendég, másrészt meg, mert néhány hónapot valahol Tata közelében töltött, de lehet hogy az inkább az öccse Vladimir, mindenesetre valamelyikük ott dolgozott és ott tanult meg ilyen jól magyarul. Persze megdicsérjük a tudását – és továbbra sem értjük, mit mond.

Aztán lebaktatunk a közeli vendéglőbe, ahol az euro ellenére még mindig barátiak az árak. A személyzet megadóan veszi tudomásul, hogy 26-an természetesen huszonhatfélét kérünk, s többen párszor meg is gondolják magukat. Még arra is marad erejük, hogy a rohangáló kölykök fejére barackot nyomjanak, miközben küldjük befele a juhtúrós levest hagymával, kenyérkockával vagy a brindzás galuskát, no meg a sztrapacskát, közben jönnek a sörök is szépen rendben , a gyenge, de erőshabú Smädný mních (annyit tesz állítólag, mint szomjas barát), vagy a barna Corgoň Ležiak, Aranyfácánt köszönjük nem kérünk, az otthon is van. Közben felismerjük a slivovica szó nemzetközi használatát, igazán vidám itt az élet.

Reggel Bizonyos Ljubomir egy térképen pontokra bököd és lelkesen magyaráz valamit. Rövid szavazás után úgy döntünk kétharmados többséggel: arról beszél, hogy ma menjünk be Iglóra ahogy ő mondja Spišská Nová Ves-be, mert az nagyon szép. Lehet korzózni, de a kisebbség szerint azt közölte velünk inkább, hogy Iglón, ahol az az egész házfalat betöltő Becherovka reklám van, a megbonthatatlannak nem nevezhető cseh-szlovák kapcsolatok nagyobb dicsőségére akad Becherovka, amire többeknek közülünk mérhetetlen szüksége lenne, akkor is, ha az cseh ital. Hagyjuk ezeket a nemzeti érzékenységeket.

Ha már kocsiba ülünk és itthagyjuk az erdőnket, Késmárkra is benézünk. A vár gyönyörű, az utcák rendezettek és mondhatni festőiek, csak a szél fúj rohadtul.

A kulturális élvezetek után hát egy korcsma következik, ahol az utasok sört fogyaszthatnak, a sofőrök meg nézik ezt szomorúan. A pincérlány boldogan pakolja a korsókat, megy az üzlet-csuhaja.

Jönnek még a nagy hegyek, melyek csúcsára keskeny szurdokokon kapaszkodunk fel, láncokon mászunk és fapallókon egyensúlyozunk – de egy ilyen hosszú hétvége is gyorsan elmúlik.

Ljubomir figyeli, amint a kocsik csomagtartója elnyeli a hálózsákokat, a koszos ruhákat, a maradék üveg söröket. Közben bölcsen bólogat, és állítólag azt mondja, hogy akkor jövőre rezerválom nektek megint a házat, de az is lehet, hogy csak annyit, szerbusztok és nem is haragszom a felfordulásért, ami itt marad mögöttetek. De akármelyiket is mondja, kedvesen integet és mi is neki.

2010. május 24., hétfő

Francis Drake nem novicius


Kedves választóim!
Kedves választóim, hölgyek és urak! Mint tudják, nem azért jelöltek engem erre a nevezetes posztra, mert olyan lennék, mint egy ferences novícius. Továbbmegyek, még csak azért sem, mert olyan lennék, mint egy bencés novícius. Már miért lennék olyan? Nincs nekem kérem tonzúrám sem. Sőt, még a jezsuitákra sem hajazok, bár kétségtelen, hogy én is kitartóan tudom képviselni az ügyet a legvégsőkig. De mégsem vagyok az az imádkozós, istenes típus. Ha már mindenképpen történelmi hasonlattal kellene engemet leírni, akkor voltaképpen egy igazi hét tenger ördögét választanék. Egyet őfelsége admirálisai közül. Lássuk csak, kit is? Mondjuk, Sir Francis Drake megfelelne, mert az istenuccse jól megütötte azt az egész Nagy Armadát. Picit kalózkodott, na jó, nem mondom, ezt elismerem. Néha elvette a másét, de hát tudják, kalózból lesz a legjobb pandúr. És pandúrnak én aztán legjobb vagyok. Nem dicsekvésből mondom, csak azért mert ez a tény. És ezekben a forradalmi időkben, amelyekben most élünk nem szabad az álszerénység bűnébe esni. Forradalom van itt kérem, hogy csak úgy zúg. Aki nincs velünk az nincs is. Ezt ne tessék üres fenyegetésnek venni, mert nem az. Keményen, férfiasan elbánunk a rendszer ellenségeivel. Ki is vettem a könyvtárból néhány alapműve, így az „Inkvizíciós módszerek és eljárások”, a „Boszorkányok márpedig vannak” és valami régi szerzőtől a „Rajk per kihallgatási módszertana és perbéli eljárása” - elég nehéz olvasmány ez az utóbbi. Dehát, mit meg nem tesz a magamfajta a népéért. Még olvas is. Ráadásul nem is pénzt, pedig pénzt olvasni jó. Ahogy asszonyt verni is, de ez most nem tarozik ide.
De lépjünk egy kicsit tovább. A közbiztonságról is szeretnék egy picit beszélni. Higgyék el, ezentúl sokkal bátrabban közlekedhetnek majd az utcákon, tereken, ugyanis több komoly bűnöző ezentúl a Parlamentben dolgozik. Szerintem a zseblopás is kevesebb lesz kint – hát hogy bent miként alakulnak a dolgok, azt még nem tudom. Mindenesetre robbantgatás nem lesz – annak már vége. Elvettem a gyerekektől a dinamit rudakat meg még a gyújtózsinórt is – mindjárt megmondom mivel játszanak, de ezentúl nem ezzel. De ez maradjon az én titkom. Végülis, csak az a lényeg, hogy robbantás ezentúl ott van, ahol mi megengedjük.
Mindenestre két hét nem sok, annyi sem kell hozzá és minden megváltozik itt. A rablógyilkosok zsenge virágpalántákat nevelnek és a kiscsoportos óvodások lovagolnak a hátukon majd, a faluszéli romák az akadémiai nagydoktori értekezéseik védésére készülnek és a tolvajok, nos a tolvajok egy része kormányfeladatot kap, másik része meg nem lesz tolvaj már és nem kap. Ennyire egyszerű az egész. És ugyan kolbászból lesz a kerítés, de mindenki csak a magáéból tör majd le egy falatot – nem nyúl a másikéhoz. Pedig a másik kolbásza mindig finomabb. És mégsem. Ezt teszi az erkölcs, a hit, a hazaszeretet, amely nekünk megadatott.
Kis zöld komám onnan oldalról azt kérdezi, miért ez a ruha van rajtam? Nos, ez még a régi gúnyám, amely úgy a szívemhez nőtt, de rövidesen itt a szép új tábornoki egyenruhám, hát hogy abban én milyen fess legény leszek, azt el se hiszik. Egy deli, amorozó lép majd önök elé. Ezt teszi kérem a hatalom.

2010. május 9., vasárnap

Péterfy Bori koncertjén


Szandált is vettünk már itt

Az ember azért megy Péterfy Bori koncertre, mert:

- elnézte egy kicsit a műsort, tulajdonképpen egy Korda György – Balázs Klári showra, vágyott volna,

- nagyon elnézte a műsort, Záray- Vámosi duettre indult,

- berúgni végülis akárhol lehet,

- lelkes rajongója Péterfy művésznőnek,

- valahol el kell ütni az estét,

- jó buli ígérkezik, ott a helyük,

- egy igen kedves leány hívja el.

A koncert helyszíne a West-Balkán névre hallgató, sokat költözködő üzemegység, amely most éppen a Skála-Metró épületében ütött tanyát:

- ez majdnem olyan jó ötlet, mint a Corvin tető, ami viszont zseniális,

- valahová a West-Balkánnak is költöznie kell, végülis a Nyugati aluljáró nem is West, hanem igazi mély-Balkán.

- ha a zene jó, a csajok csinosak, az ital olcsó, a kidobóemberek nem minket dobnak ki, akkor elmegy ez is,

- szandált is vettünk itt, akkor zenét is hallgathatunk,

- ha nem dűl a fejünkre – bár néha az az érzésünk, hogy dűl -, akkor vicces az egész.

A közönség szemmel láthatóan:

- nem csak a legfiatalabbakból áll, városi középosztály,

- néhány külföldi is,

- nagyon ismerik a számokat ám,

- az ital szépen fogy, egy gin-tonic viszont kijön ötszázból, más kérdés, hogy mennyi benne a gin.

- lehet tombolni is, meg táncolni és üvöltözni – itt ez senkit sem zavar. Tombolás garantált.

A művésznő:

- hozza a formáját,

- elég jó a formája,

- énekelni is ügyesen tud,

- szereti a közönség,

- nem bántuk meg, hogy eljöttünk.

A legnagyobb siker egy régi, régi szám, talán a Bizottság együttesé volt, a jó Wahorn András adta elő. Én először Bódy Gábor filmjében láttam, hallottam, a Kutya éji dalá-ban, 1983-ban a balatonföldvári kertmoziban. Igazi nyári block-buster. De a dal igazsága örök.

„Már megin' csak őrája gondolok
már megin' csak akarok egy jó nagyot”

Aztán köpni kell, mert megint itt van a szerelem.

Egy szép, szőke lény énekli e sorokat:

- ebben van valami mókás,

- szókimondóbb így a dolog, hatásosabb,

- változik a világ, már a lányok is ilyesmiket danolnak,

- elmélázunk azon, hogy a impresszáriók volnánk, összehoznánk-e egy Wahorn-Péterfy duót ebből. (Összehoznánk, mi az hogy.)

- nem vagyunk impresszáriók, hát kérünk még egy gin-tonicot, meg egy duplaviszkit – hogy ne nagyon lógjunk ki a sörből.

- Sorból, nem sörből, Te!

Szívesen járunk efféle koncertekre, mert:

- akkor tudunk villogni fiatalabb kollegáink, és idősebb gyermekeink előtt

- úgy tehetünk, mintha rajtunk nem fogna az idő vasfoga, ott tartjuk kezünket az élet pulzusán,

- nagyon műveltek leszünk, különben is, a zene nemesít,

- szeretjük Borit, szeretjük a gin-tonicot

- szertjük, ahogy a művésznő énekel, szeetjük nézni, amint testre feszülő ruhában, ruganyosan ugrabugrál a színpadon.

Mindent összevéve:

- nem bántuk meg, hogy elmentünk,

- jó helyen voltunk, jó emberekkel,

- ittunk, zenét hallgattunk, kulturáltan szórakoztunk,

- megnéztük, hogy mulat a mai fiatalság,

- lehet, hogy a jövő héten is megnézzük valahol.

video