2010. június 28., hétfő

New York

Öt év

Kovács János és Nagy István még a tavasszal a Ráckert nevű műintézetben múlatták az időt, zsíros kenyeret ettek lila hagymával, fröccsöt ittak műanyag pohárból és nézték a felhozatalt – természetesen a brutálisan kihívó, ingerlő csajszikat, akiknek puszta látványa még az átkosban anno felért volna egy rendszerellenes izgatással. Kovács János talán még unicumot is ivott, mert ez nála viszonylag gyakran megesik, de az biztos, hogy Nagy Istvánnal a lánykák gömbölyded melyecskéjéről beszélgettek. Ez volt Kovács János gyengéje, míg Nagy István éppen ellenkezőleg, a tüdőgépekért rajongott, de ez nem hintett konkolyt barátságuk tiszta búzájába.

Minden átmenet nélkül, teljesen váratlanul, abszolúte oda nem illő módon, azt kérdezte Nagy István:

- Elmegyünk októberben New Yorkba?

Kovács János bólintott és csak an

nyit jegyzett meg:

- Jó ötlet – azzal immáron sokadszor elmesélt egy történetet egy zöldkereszt túráról, amely egy sátorban teljesedett ki, természetesen megfelelő mennyiségű barackpálinka után, s amelynek az a lényege, hogy egy bizonyos Mónikával együtt aludtak, de ő erről mit sem tudott, az alkoholos befolyásoltság okán.

Ezt a történetet Nagy István már sokad

szor hallotta, de most is élvezettel figyelte, egyrészt, mert szórakoztatták az ismétlődésekben megbúvó eltérések, élvezte a sztori önfejlődését, kiteljesedését, másrészt szerette Kovács Jánost, harmadrészt vele is gyakran megesett az ilyesféle konfabulálás.

Aztán eljött a nyár, beköszöntött az ősz, és Kovács János és Nagy István

pontosan azon a napon, amikor az amcsik megindultak Afganisztán ellen, repülőre ültek és elszálltak New Yorkba.

Qeensben laktak, egy illegálisan működő panzióban, annak is az első emeleti szobájában (WC a fürdőtől jobbra). Költségkímélés címén választották ezt a megoldást, hiába nagy dolog a barátság, azt azonban nem sejtették, hogy egy franciaágyon kell aludniuk.

Ez legyen a legkevesebb, legyintettek, aztán mintha régi házasok lennének megosztoztak az ágyon: ki alszik jobb felől, ki balvást. Sőt egymás iránti figyelmük arra is kiterjedt – mint az első éjszakát együtt töltő szerelmeseknél -, hogy milyen rossz tulajdonságukról kell a másikat tájékoztatni. Kovács János a fogcsikorgatásról számolt be, Nagy István a horkolást említette, és azt, hogy álmában néha pukizni is szokott.

Már-már mindent elrendeztek, amikor Nagy István felfedezte, hogy bizony a franciaágyhoz kétszemélyes takaró dukált, s bár ezen igyekezett lazán átsiklani, nem nagyon mocorgok, mondta, ez azért már Kovács János harcedzett lelkének is sok volt.

- A barátságnak is vannak határai – mondta, és keresett egy higiénés sz

empontból még éppen csak elfogadható másik takarót.

Este, lefekvéskor Nagy István kuncogva jegyezte meg, mintha fiatal házasok lennének:

- Számold meg a sarkokat – ami persze eleve nagy baromság volt, m

ert egy szobának még New York Qeensben is csak négy sarka van.

Kovács János ezen gurgulázva felnevetett, aztán valamit az összebújásról és a hideg lábakról motyogott, de hogy mit, azt már Nagy István nem hallotta, mert elnyomta a buzgóság.

És ez így ment napokon keresztül.

Ahogy mondani szokták: a háborús

évek duplán számítanak…, aztán hazajöttek Magyarországra, és barátok maradtak.

Boros István

*

Igen, az ezen írást jegyző Boros Istvánnak (Kézirata kicsit poros/leporolja doktor Boros) éppen ma van az ötödik jahrzeitja, azaz halálozási évfordulója. -dj

2010. június 21., hétfő

Ennivaló kormány

Az árvízi polgármester

Az árvíz egyik kellemetlen mellékhatása volt mindenképpen, a krokodilok elszaporodása, elsősorban a Hernád völgyében. De máshol is meglepve tapasztalták az emberek, amikor visszahúzódott végre a nagy víz, hogy krokodilok lepték el a kis patakokat is. Ráadásul egy csomó hüllő annyira elszemtelenedett, hogy beköltözött az áradás miatt elhagyott falvakba, a félig összedűlt házakba, az elhagyott pajtákba, sőt néhány egészen gonosz fajzat még a polgármesteri hivatalban is tanyát vert. Az anyakönyvvezető nemzeti szalagjából csinos kis fészket varázsolt magának egy jól megtermett példány. A falu címeréből napellenzőt faragott hozzá, és a testületi jegyzőkönyvekre meg felpolcolta a sajgó farkát, amin a minap keresztülgázolt egy figyelmetlen traktor.

Már egészen otthonosan érezte magát krokodilunk, amikor a harmadik napon – már száradt fel mindenfelé – tisztelettudóan kopogtak és egy fiatalasszony lépett be. Segélyért jött, nagy tisztelettel előadta a nemzetiszín szalagba burkolódzott krokodilnak, mit is akar. Az állat végighallgatta rezzenéstelen arccal, csak akkor csapkodta a rémes pofáját, amikor a tűzrőlpattant menyecske valami olyasmit mondott, hogy ő tudja persze, vannak, akik elviszik az egész segélyt, a rendes embereknek meg nem marad.

Alig ért előadása végére, amikor a krokodil, hamm bekapta a nőt. Napok óta éhes volt már, két hét is eltelt azóta, hogy felfalt egy napközist, akit a szülei elfelejtettek időben hazavinni.

Néhány nap múlva újabb kérelmező érkezett, annak először csak a karjait harapta le, de aztán nem fért a maradék a fridzsiderbe, hát nem törődve diétájával, azt is elköltötte.

A faluban közben terjedt, hogy a „polgi” ugyan harapós ember, de még senki sem panaszkodott rá, azután, hogy találkozott vele. Míg régen mindenki napokig csak azt mesélte, micsoda érzéketlen ez a polgármester, csak a pofája nagy, de semmit nem old meg.

Egyre többen indultak el hát az egykori tanácsháza felé. Ennyi választópolgárt már egyszerűen nem lehetett felfalni. Ráadásul e jegyző is előkerült, aki azt tanácsolta polgármesteri irodában székelőnek, aki nyilván csak maga a polgármester lehet, hogy csináljanak félfogadási időt. Időnként azért adjanak segélyt is, hogy lássanak elégedetten kiérkező embereket is a népek. Hívják párszor össze a testületi ülést, nehogy szó érje a ház elejét – nyilatkozzanak a megyei lapnak, hogy sok támogatásra van szükség, mert nagy volt a baj. Aztán írjanak ki tendert a helyreállításra, majd egyezzenek ügyesen meg a kiválasztott építtető cégekkel, miként tudják a jólfizető munkát meghálálni.

Településünk – mondanom sem kell – rövidesen prosperálni kezdett. A krokodil átszokott a konzervre és csak a falu renitenseit ette meg – de azokat is csak grillezve, olíva olajjal, mert úgy egészségesebb. Igaz, közben a krokodil behívta krokodil barátait a faluba, az egyik a napközi otthon vezetője lett, a másik a rendelő igazgatója, a harmadik úszómester a tanuszodában – de persze senki nem mert szólni. És nem is akart. Jól elvolt ebben a dagonyában – ahol rend, csend, fegyelem uralkodott.

Legújabb híreink szerint a krokodil az országos politika felé kacsingat, már a miniszterelnöki posztot is kinézte magának, ahogy fogalmazott: rengeteg ennivaló embert látott a kormányban.

2010. június 13., vasárnap

Trianon bécsi szeletből

Haza. Szereted?

Az egész úgy kezdődött, hogy Gyula barátomnak már megint született egy zseniális ötlete. Merthogy van ez a szokásos ARC plakátpályázat. Az feladvány címe az, hogy „Haza. Szereted?" Namost, mi ezt oldjuk meg úgy, hogy egy párizsi szeletből – amely már majdnem rántott hús és, mint ilyen Magyarország jellegzetes nemzeti eledele – formázzunk egy Nagy-Magyarországot, aztán meg egy mai Magyarországot, írjuk rá, hogy „Párizsi szelet". és akkor mindenki érteni fogja, hogy a párizsi békeszerződésre célzunk, ahol leszeletelték az országot, ugyanakkor

meg felidézzük a rántott hús, ubisali életérzést is, amely szépen rímel a haza szeretésére – a többit meg hagyjuk a műkritikusokra. A nagyszerű ötlet után következett a megvalósítás kalandos fázisa. Kell ugye megfelelő párizsi szelet. Hosszas kísérletezés után a „Bécsi szelet" vendéglő Bethlen téri üzemegysége mellett döntöttünk, ahol vagy 5 féle vékony, szépen sütött husit rendeltünk.

Az alkotás következő fázisának a helyszíne a mi konyhánk volt, ahol Gyula barátom levette sötét zakóját és meglazította pompás nyakkendőjét – a bankból szökött el, ebédidőre, és neki ez az öltöny-nyakkendő a játszóruhája ott. Kötényt húzott és egy éles késsel megkezdte Nagy-Magyarország kialakítását. Aztán tányérra helyeztük az egészet, hátteret csináltunk, világítottunk, fényt mértünk,adjusztáltuk, nagyokat nevettünk. És meg is voltunk az első leckével.

Ezután következett az országcsonkítás. Előbb Erdélyt vágta le a késsel Gyula barátom, aztán a Felvidéket, majd jött a Délvidék – azt a macska elorozta és bezabálta. Elégedetten bólogatott, a bajszát simogatta zsíros mancsával és afféle hazafiatlan célzásokat tett, hogy s

zeretné a Tiszántúlt és megkapni, mert még éhes. Áruló megnyilvánulásáért finoman felrúgtam és kizártam a házból, tanulja meg, hol a helye.Ezután Kárpátalja felé még kis kiigazítást tettünk. Mint a mellékelt képen is látszik, elég ügyesen megmintáztuk párizsi szeletből szeretett hazánkat. (Hogy kulisszatitkokat is eláruljunk, ez ám egy kóser Magyarország. Ugyanis a disznóból készült, organikus rántott/párizsi szelet nem elég jól formázható, ezért pulykahúst használtunk e művelethez. Csalás, csalás, de csak kegyes.) Majd következett a fotózás fázisa. Több kép készült a mi hazai párizsi szeletünkről, mint Salma Hayekről egy egész hét alatt. Pedig ő is elég jó hús és szerintem szeretni is lehet.

Ezután a művész urak kést, villát, tányért, krumplipürét és ubisalit vettek

elő és ahogy egy rendes performance után illik gondosan elfogyasztották az alkotást, amelynek csak digitális lenyomata maradt az utókorra.


A csocsó hatalma


Egy legendáról

Mint minden valamire való történet, ez is a régmúltban kezdődött. A kádárizmus óloméveiben egy New York palotabéli szerkesztőségi szobában. Ott ahol jetünkre jutott két írógép, ám sose volt tolongás, hogy ki használja. Az ebéd és a kora délután elütése tehát abból állt, hogy történeteket meséltünk egymásnak.

Illetve, mivel akkoriban még én voltam valahogyan a elgfiatalabb, nekem mesélték a többiek a korábbi évek nagy kalandjait.

Ezekben a történetekben előkelő helyet foglalt el a csocsó. És azok a fényes győzelmek, amelyeket ott arattak. (Vereséget mindig csak a Szász Pista szenvedett, különösen a kabátnapokon, de erről részletesebben, bizonyára, majd az ő születésnapján értekezünk.)

A csocsóbajnokságon csakis Magyar Nemzetesek vehettek részt (fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). Egyetlenegy kivétel akadt. Egy Magyar Hírlapos. (Fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). A sportrovat vezetője. Aki lejöhetett a harmadikról és beszállhatott a második emeleti asztalifoci (Kristóf Attila szép szavával: pörgős foci) olimpiászba. E sportrovati vezető később annyira odaszokott – így a kora délutáni beszámolók – hogy később már a pörgősfoci asztal mellől szerkesztette saját sportrovatát. Ahogy ezen oral history archvum adatközlői megjegyezték: zsebből.

Természetesen ettől, vagy éppen ezért, a sportrovat kitűnően prosperált, a labda gömbölyű volt,a gólok záporoztak, a szocializmus végnapjai kedélyesen teltek, egyik a másik után.

Egyszer az Etuka grillben – ez az üzemi menza volt az ötödik emeleten, az óvoda mellett, a torony alatt -, aztán személyesen is megismerhettem a zsebből szerkesztő, egykori csocsóbajnokot. A Nagy Csocsóbajnokot.

Azóta persze történt egy s más, de hát hagyjunk valamit a százéves ünneplésekre is.

Bis hundred und zwanzig.

2010. június 4., péntek

A Kaláka első negyven éve

Lakitelek, koncert

A legendák szerint 1969-ben a pesti Népköztársaság útján, egy kőhajításnyira a Divatcsarnoktól, az Ádám sörözőben találta ki a Kaláka együttest Mikó István és Gryllus Dániel. Hogy az idő múlását érzékeltessük, nincs Népköztársaság útja, nincs meg a régi áruház, a Divatcsarnok, és Ádám söröző sincs. Ellenben a Kaláka együttes él és virul.

Az én barátságom a Kaláka együttessel még a nyolcvanas évek elején bimbódzott ki, természetesen meglehetősen egyoldalú módon. Ugyanis eleinte egyáltalán nem lelkes, majd kevésbé lelkes végül egészen lelkes közönségükké váltam.

A helyzet az, hogy a jó csajok egy része Piramis rajongó volt. Ezek azok az idők, amikor az építőtáborokban Som és Révész brigádok alakultak, csöves nadrágot és Alföldi papucsot hordott, aki adott magára. Őszintén szólva, akkoriban nem kedveltem különösebben a Piramist, ráadásul a piramisos leánypajtások oly mértékben lelkesedtek az ő Lajosukért vagy Sanyikájukért, hogy rám már nem maradt volna elég érzelmük.

Ezért aztán én a Kaláka imádó leányokat választottam, talán így jutottam el először a Marcibányi téri művházba,a hagyományos szombati koncertre. Egyáltalán nem lelkes meg azért voltam, mert egészen más elképzeléseim voltak az estéről.

Aztán rájöttem, hogy ha már úgyis itt vagyunk, akkor töltsük kellemesen az időt, és hát a Kaláka tulajdonképpen még egy magamfajta botfülűnek is tetszhet.

Aztán a harmadik-negyedik alkalommal már én is komoly törzsközönségnek tartottam magamat. Mi tagadás, beleszerettem a Kalákába.

Jó, az azért zavart, hogy koncert után a jó csajok Huzella Péterről áradoztak, vagy Radványi Balázsról, esetleg azt tárgyalták ki, hogy Becze Gábor milyen aranyos – az édi szót még nem ismertük, boldog idők – vagy, hogy a Gryllus Dani megint milyen szellemes és okos volt. De semmi féltékenység, olyan messze voltak tőlünk a kalákások, mint ide Mick Jagger.

Vonatkozó legnagyobb sikeremet egy este akkor értem el, amikor lovagiasan felajánlottam a jegyemet egy leánypajtásnak, s a koncert idejét a Mártirok útjai Négy szürkében vészeltem át. A hősies lemondás méltó jutalomban részesült. Ezúton is, kösz érte Kaláka.

Aztán eljött az 1984-es év – más szerzőtársak, más vonatkozásban erről már írtak – amikoris, mint szervező vehettem részt a lakiteleki Bagi Ilona építőtábor programjának előkészítésében. Kalákát akarunk, döntöttük el. És bár országos sztárok voltak akkor már, akik a világ sok színpadán arattak tisztes sikert, elvállalták ezt is.

Az ebédlőből kihoztunk pár asztalt, és széket – ezzel meg is volt a színpad berendezése. Ők meg előkapták a hangszereket, a verseket, a dalokat – és akkor ott, a poros, koszos táborudvaron, a böglyök és szúnyogok nem nyugvó attakjai közt, megszületett a csoda. Négy vidám ember, akit nem zavar a szél, a szálló homok, a traktorok dudálása, pár tucat gyereknek belead apait-anyait és még élvezi is amit csinál. (Jártak ott más nagy művészek is – volt összehasonlítási alap.) A lányok persze még szerelmesebbek lettek beléjük. De mi nem izgultunk, egyrészt, mert tényleg igen jó volt a buli, másrészt, meg tudtuk, a kalákások mindjárt csomagolnak és mennek tovább, mi pedig maradunk. A babérok leszakajtása ránk marad.