2010. augusztus 29., vasárnap

Sanghaji számtan

Hetvenmillió. Maradhat?

Sanghajban reggel kilenckor a hőmérséklet árnyékban 38 Celsius fok lenne, ha bárhol is látnánk árnyékot, a napon valószínűleg kiugrana a higany az üvegcsőből ezért ott nem is mérjük. A relatív páratartalom a száz százalék felé jár.

Az expo bejáratánál már jelentős a sor, pár tízezren minimum tolonganak a kapuk előtt. Amúgy a sanghaji expo napi látogatóinak a száma megközelíti a félmilliót, május óta negyvenmillióan jártak itt, az október harmincegyediki zárásig még várnak körülbelül harminc-negyvmillió embert és akkor elmondhatják, hogy hetvenmillióan vagy akár nyolcvanmillióan látták az idei világkiállítást.









A becslések szerint a hetvenmillióból hatvanmillióan kínai polgárok, a maradék ötmillióból másfélmillióan japánok, a világ összes többi népe osztozik a maradékon.

Sanghaj amúgy huszonkét milliós város, Kína meg 1.300 milliós ország – de hát ez úgysem mond sokat, mert túl nagy szám ahhoz, hogy felfoghassuk. Mindenesetre tessék kisétálni szép időben estefelé Sanghaj legszebb, folyóparti sétányára, a Bundra, és akkor nyerhet egy kis fogalmat arról az ember, mi az, hogy tömeg. Megjegyezzük az expóra négy metróvonal épült, majdnem száz kilométer hosszúságban – ezt is csak a miheztartás végett.

És ha már a számoknál tartunk, a kínai embereket nehéz elriasztani bármitől is egy kis sorállással. Ezért aztán, miután vagy másfél órát álltak korlátok közt a tűző napon, hogy bejussanak az expóra, simán nekivágnak egy öt-hat órás várakozásnak, mondjuk az angol vagy a kínai pavilonnál. És közben mosolyognak, jófejek és utána már keresik, hol is a következő sor, amivel megküzdhetnek.

Mondjuk, a magyar pavilonnál. A sor itt is folyamatos, napi negyven-negyvennégyezer látogatót fogadnak, azért csak ennyit, mert többet fizikailag képtelenség beereszteni. Innen már könnyű kiszámolni, hogy eddig majdnem négymillióan jártak a magyar kiállítóhelyen, és az adatokból extrapolálhatunk oda, hogy elérheti a hétmilliót is a zárásig azoknak a száma, akik büszkén jelenthetik, jártak a sanghaji világkiállítás magyar pavilonjában.

Persze a számtan azért nem minden. Mert ha például bezár a magyar részleg, mert a „forradalmi kormány” nem adja oda a szervezőknek azt a pénzt, amely a szerződés szerint járna neki, akkor ugyan nem szűnik meg az emberáradat az angol, a cseh vagy éppen az ENSZ épülete előtt, csak a magyarnál támad egy űr. Ami valószínűleg kevéssé tűnik fel az átlagos ottani látogatónak, talál magának – finoman szólva is – éppen elég látogatót, a világ legnagyobb államai küzdenek a figyelméért. Ha valakinek ez fáj majd, akkor azok mi leszünk itt Magyarországon, tízmilliónyian. Illetve, az is lehet, hogy nem mind a tízmillióan, ugyanis aki igazi Fidesz hívő, az nyilván különösebb argumentáció nélkül is elhiszi, csalás-lopás-hamisítás történik itt. És inkább az édes bosszú, a megszégyenülés, mintsem a sikeres részvétel. Megkockáztatjuk a kiállító kétszáz ország és szervezet majdcsak megoldja nélkülünk is. (Illetve így már csak 199 marad.) Feltesszük a 199 ország és szervezet akad még olyan, amelyik életében történt hatalmi változás, olyat azonban most nem tudunk, amelyik saját vitáját mazochista örömmel próbálja megosztani a nagy nyilvánossággal.

Tudunk mi még újat mutatni a világnak.

2 megjegyzés:

posalaki írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
posalaki írta...

Mégiscsak helyénvaló volt Schmitt Pál államfővé emelése! Mi másról szól ez az ország és maga ez a cikk is, mint a PÁRBAJ?