2010. szeptember 28., kedd

Jeruzsálemi zarándoklat, dédapám a Szentföldön

Holnap Palesz-
tinában leszek...


Dr. Adler Illés rabbi, korának egyik legünnepeltebb hitszónoka (mindig magyarul prédikált), a héber irodalom kitűnő ismerője, több jeles tudományos értekezés és cikk szerzője, négy gyermek édesapja 1905 első felében nagy útra indult. Száznegyvennégy társával együtt az évszázadok óta török kézben lévő Szentföldre zarándokolt. Az utat barátja, Szabolcsi Miksa, a neves újságíró, az Egyenlőség című lap kiadója és főszerkesztője szervezte „Ez az út a békében, nyugalomban és jólétben élő magyar zsidó testvérek látogatása volt a török hódoltság alatt élő ősi földön, a szegénységbe süllyedt Jeruzsálemben, a felvirágzó gyarmatokon. És Ráchel kopott, omladozó sírhelyénél, ott, Padan-Arám országútján, az elhagyott zsidó nagyasszony szomorú mauzóleumánál megfogadták a zarándokok, hogy ők, a magyar zsidóság, emelnek új síremléket a könnyező ősanyának, kinek hamvai még most, évezredek után sem tudnak elnyugodni, ki még ma is sír, sír, sír üldözött gyermekeiért.”[1]

Nagyanyám, ki akkor hatodik évét sem töltötte még be, arra emlékszik, hogy a csapat már a szombati indulás előtt egy nappal beszállt a hajóba, s ott várta meg, hogy kifussanak a tengerre, nem akarván megsérteni a halachát.

Nagyanyám Adler Illés rabbi - korának ünnepelt hitszónoka - lánya volt. E tényből könnyen kikövetkeztethető, hogy én Adler Illés (korának ünnepelt, és a többi) dédunokája valék.

S ahogy most arról a rég feledésbe merült, kalandos, fárasztó ám mégis lelket melengető, hitet erősítő útról olvasok, veszem csak észre, hogy néhány hónap híján éppen annyi idős vagyok, mint hetvenhét éve halott ősöm - a neves hitszónok, ki mindig csak magyarul... - volt akkor.

*

„ Ki tudna olyan éjjelen aludni, melyen az ember azt mondhatja magának: holnap reggel Palesztinában leszek! Voltak, kik nem is hitték, hogy valóra válik. Hát lehetséges, hogy ugyanazon a földön járunk, melyen Jósua harcolt, Debóra bíráskodott, Sámuel törvényt hozott, Dávid király zsoltárait zengte, Salamon bölcsességeit hallatta, Jezsajás az Úr igéjét hirdette, Illés próféta a Baál ellen tüzelt (...) Alig pitymallott már, amikor majdnem mindannyian a fedélzeten voltunk, hadd lássuk meg a földet, azt a szent földet, mikor először feltünedezik. (...) Előző nap egyáltalán nem láttunk földet és most elénk bukkan a föld ama választott része, melynek porából az első embert alkotta meg az Isten, melyen a patriarchák éltek és mely a világ központjává vált. Örömünkben, fölindulásunkban egymást üdvözöltük, hogy az Úr arra érdemesített, hogy ezt a pillanatot megérjük. A kis ország roppant története nehezedett a tudatunkra, hogy először megpillantottuk. Mi mást tehettünk abban a pillanatban, mint az, hogy imába kaptunk. Imádkoztunk azon a nyelven, mellyel az Úr a világot teremtette, melyen az ősök és ősnők, próféták és királyok beszéltek, és melyen ugyancsak azon a kis darab földön, melyhez, ím, közeledünk, az a Könyv íródott meg, mely mint a fáklya sötét éjjelen, úgy világított be az emberek lelkébe. Imádkoztunk azon a nyelven melyen Izrael ivadékai az egész földön ma is imádkoznak és amelyen azon a kiválasztott ponton, melynek Palesztina a neve - mint még aznap meggyőződtünk - már nemcsak imádkoznak, hanem közönségesen tárgyalnak is. Hallottunk anyákat, kik héber nyelven kecsegtették el gyermekeiket a játéktérről, ahol az édes apró emberkék héberül kergetődznek, héberül labdáznak, héberül mondják el egymásnak, mit hozott a vásárról a papa és ha úgy fordul, héberül verekednek is. Megfigyeltem egy anyát, ki csecsemőjét héberül altatta, azon a nyelven, melyen máshol némely zsidó tudós is csak dadogni tud.”[2]

Következő rész: http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html


[1] Szabolcsi Lajos: Két emberöltő, Az egyenlőség évtizedei (1881-1931), Bp. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993.

[2] Szabolcsi Miksa, A szentföldi út, Egyenlőség, 1905. Május 14. - közli Szabolcsi Lajos.


(Folytatás következik - eredetileg a Szombat című újságban jelent meg.)

2010. szeptember 27., hétfő

Játszótéri tai csi - kínai patchwork

Az eltűnő betűk nyomában



És akkor, a toronyházak közt ott vannak a terek. Ahol a népek üldögélnek és lelkesen verik a blattot. Vagy éppen kockáznak. Délelőtt sétálunk erre, hát idősebb hölgyek lassú zenére taj csiznek. Egyikük hozott egy nagy magnót, cincogó, lassú hangok és szép lassan mozognak rá az asszonyok. Van, aki mosolyog közben magában, más koncentrál, hogy el ne rontsa. Egy töpörödött asszonyságnak harmadszorra sem sikerül a mutatvány elég kecsesen – a kedvéért még egyszer visszatekerik a zenét. Hátha most. Aztán egyszercsak egyikük az órájára néz és kiált valamit. Mindenki szalad összekapkodni a holmiját. Mennek dolgozni. Többségük talán közért pénztáros, kalauz, vagy tanár. Megvolt a napi testmozgás és társadalmi élet. Pár méterre tőlük fiatalemberek írnak a földre szépen rajzolt kínai betűket. „Festékként” vizet használnak. A kaligrafikus gondossággal megalkotott jelek felett aztán hosszan tanakodnak, értékelik az eredményt, néha elégedetten bólogatnak, dicsérőleg pillantanak az alkotóra, máskor meg inkább a fejüket csóválják. Ilyenkor újra lendül az ecset, jön a javítást.
S mire egészen tökéletes lesz az alkotás a reggeli nap fel is szívja a gondosan megformált alkotásokat.
Lehet elölről kezdeni az egészet.

2010. szeptember 23., csütörtök

Sanghaj Manhattanja

Pudong


Szokás Sanghaj Manhattan-ének is nevezni ezt a felhőkarcolók uralta pudongi részt. Persze Manhattan egészen más. Egyrészt, mert azt teljesen természetesnek vesszük, hogy New York központja felhőkarcolókból áll, na ja, az a gazdag Amerika. De hogy jönnek ehhez a kínaiak? Amikor itt még néhány évtizede éhenhaltak emberek, csenevész rizsültetvények próbáltak megmaradni és a bicikli számított a módosak közlekedési eszközének. Másrészt, amíg New Yorkban utcába szerveződnek a magas házak, addig itt egy nagy területen elszórva találhatóak.
Bár kétségtelenül meglehetősen imponáló a Jing Mao nevű irodaház 88. emeletről lenézni vagy a Kelet Gyöngye nevű tévétorony felső gömbjéből körbepillantani. Üveg és beton és a legkülönfélébb toronyházak terpeszkednek itt. És persze minden irányban épül egy új, ott állnak a daruk és pakolják a nyolcvankettedig emeletre éppen a nyolcvanharmadikat. Egy bő évtized, ha kellett ehhez. Rizsföldből felhőkarcolók városa.
A világ legnagyobb cégei versenyeznek azért, hogy itt irodát nyissanak. Még akkor is, ha az árak szó szerint is az egekben járnak. De hát, aki sikert szeretne aratni, az nem hagyja ki ezt a több mint húszmilliós várost, ahol, mint eső után a gomba, úgy nőnek a gazdagságot jelentő irodaházak.
Ebédszünetben öltönyös urak és kosztümös hölgyek indulnak falatozni, Lexusok és más óriási luxusautók dudálnak rájuk – gyorshamburgerezők és pizzázok jelzik, a globalizmus győzelmet aratott itt is.
Felhőkarcoló a sanghaji belvárosban is akadnak. Kettő tetejére mászunk fel. Az egyik – bár épp hogy a negyvenedik emeleten van – egy uszoda egy luxusszállodában, a Jujuan Hotelben. Az még csak hagyján, hogy a legfelső szintre rakták a medencét. De a medence egész fala üvegből készült. Ahogy ott tempózol, olyan, mintha a kivilágított város felett úsznál. Bedugod a fejed a vízbe, kinyitod a szemed és látod a fényeket – tényleg olyan, mint egy álom.
A másik pár sarokkal arrébb egy téren áll, állítólag a világ legnagyobb tere, a Népköztársaság tér. Itt áll a többiek közt egy Radisson Hotel, a teteje, mint egy UFO űrhajó gömbje. Persze vendéglő ez, amelyik szépen, komótosan körbeforog a város felett, miközben te Tsing Tao sört, esetleg rizspálinkát hörpölsz a rákokhoz, a homárokhoz és egyéb, ilyen helyen illő ételekhez. A számla is az égben jár, ne tessék izgulni.

video

2010. szeptember 22., szerda

Made in China, patchwork 2.

Nagyon Nagy Fal


Csak az számít embernek, aki már járt a Nagy Falon – idézi minden vicces kedvű idegenvezető az állítólagos kínai mondást. Mindenesetre a kínaiak közül nagyok sokan vannak, akik embernek szeretnének ezek szerint számítani, mert tömegével zarándokolnak a Nagy Fal különböző pontjaihoz, hogy elmondhassák, itt is jártunk.
Első felismerés: A Nagy Fal tényleg nagyon nagy lehet. A szeszélyesen kanyargó hegygerincen, ameddig csak a szem ellát, ott szalad föl-le a fal. Bástyák és kis erősségek szakítják meg, néha egy-egy kiszögelés a turistáknak, ahol igazolást kaphatnak arról, hogy ők hősök, hogy idáig föl bírtak mászni, valamint nélkülözhetetlen szuvenirokhoz lehetet jutni.
Második felismerés: Nem is olyan könnyű ide felmászni, és emberré válni, mert végtelen lépcsősorokon kell kaptatni, nincs két egyforma méretű lépcsőfok. Egyszer félméterest kell lépni, utána meg tízcentist, aztán megint pár óriási lépcsőfok következik. És hozzá negyven fok és egészen párás levegő.
Harmadik felismerés: A Nagy Fal egészen új. Felújítva, rendberakva, a kövek közti fúgák pontosan kiöntve, sehol egy hiányzó tégla, egy meglazult szegély. Hogy ugyanilyen volt a régi is? Bizonyára. Talán csak azok a kétnyelvű táblák hiányoztak innen a Han vagy a Ming dinasztia idején, mely szerint viharban ne használja a mobil telefonját, mert belecsaphat a villám és csak akkor induljon felfelé, ha jó kondiban érzi magát, különben baj lehet.
Pedig megéri felmászni, mert jó a látvány – balról szegény hunok, akik nem tudtak így bejutni a birodalomba, mert ők nem bírtak felmászni ide, jobbról a szorgos kínaiak, akik egy jó 6 ezer kilométeres fal- és erődrendszer építésével kivédték a támadást. Ma meg lehet mutogatni az egészet a turistáknak.

2010. szeptember 18., szombat

Made in China az egész világ 1.


Tiltott város Maoval


Kínáról sokat tud az is, aki soha, még csak a közelében sem járt. Tudjuk, hogy mindent a Földön Kínában gyártanak, Made in China az egész világ. Lehet alkudni, és ha valamiből sokat veszel, akkor az „óco”.A rengeteg bóvli hazája ez. Aztán meg, sokan is vannak, de nagyon jönnek fel gazdaságilag. Volt nekik egy saját Sztálinuk/Rákosijuk – a Mao. Persze, ma már nem járnak Mao öltönyben, rengeteg a milliomos, de a nagy tömegek még szegények. Ám az olaj már azért olyan drága a világban és azért lesz mind megfizethetetlenebb, mert Kína életszínvonala egyre inkább közelít a nyugatihoz – amihez rengeteg energia kell.
Ha nekem egyszer lesz időm, és találok egy kiadót hozzá, akinek meg pénze van, akkor biztos, hogy egy Kínáról szóló fotoalbum elkészítésébe fogok majd. Hogy megmutassam, milyen is ez a Kína. Persze csak a felszínt látja az arra járó néhány nap alatt – fogalma sincs a részletekről, a hátérről, de mégis. Sok mindent el lehet mesélni, de megmutatni mégis hatásosabb. A Peking vagy Sanghaj utcáin özönlő luxusautók tömkelegét. Az utca persze kétszer öt sávos, és két vagy három emelet egymás felett ugyanígy. És vadiúj Audik, BMW-k és Buickok cikáznak itt bolond összevisszaságban. A toronyházakat. Vagy, egyre távolabb a belvárostól, a régi kis házakat, az összeszoruló lakásokat, a budi a házsor végén. És persze, mindenütt esznek valamit, vagy főznek vagy éppen megvitatnak. S ha arra tévedsz, rádmosolyognak. Hálás fotótéma, jól illik a képzeletbeli könyvembe.
És a kínai kirándulók tömegeit sem hagyhatjuk ki, akik több kilométeres sorba állnak be, a Mennyei Béke terén, hogy bejussanak egy pillanatra Mao maozeumába. Vagy sétáljanak egyet a császárok egykori rezidenciájában, a Tiltott városban, ahol a bejáratnál ugyan még egy Mao Ce-Tung kép néz le ránk. De az egész hatalmas országból idesereglő kínai turisták már a kapitalizmus praktikus és drága termékeivel, a legmodernebb japán fényképezőgépekkel örökítik meg magukat minden sarkon.

(Folyt. köv)

2010. szeptember 16., csütörtök

Teniszpálya és zöldségkertészet Besencén


Öngondoskodás aprófalvas módon
Besence apró falucska Baranya déli részén, egészen lent, a horvát határánál. Az alig 130 lelkes település lakóinak közel fele beás cigány, sok a munkanélküli, kevés munkalehetőség volt eddig. Mint sokszáz más hasonló községben. Besence azonban minta lehet arra, ki lehet törni a mély depresszióból.
Besencén ma teniszpályát is avatnak. Sőt, az elmúlt hetekben egy pécsi teniszedző, Huszár Károly, a Pécsi Tenisz Club vezető-edzője, a falu apraja-nagyját megtanította teniszezni.
Kérdés , biztosan erre van itt a legnagyobb szükség, erre kell költeni a pályázatokon elnyert pénzt?
Ignácz József, a település polgármestere persze rögtön elmondja, hogy a „Gondoskodó falu” címre hallgató pályázatokon az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól elnyert pénzeken mennyi minden született itt még. Zöldségkertészetet létesítenek, húsz embert tanítottak ki, miként kell ott dolgozni a Sellyei Mezőgazdasági Szakiskolával együtt. Határmenti együttműködést készítenek elő több horvát településsel, ha jól megy a dolog, komoly beszállítói lehetnek nagyüzemeknek, még a Vegetának is.. Vállalkozásokat segítő inkubátor-házat hoztak létre. Vagyis, ha más nem gondoskodik róluk, akkor, jól kihasználva a pályázati lehetőségeket, maguk gondoskodnak magukról. Ignácz József korábban már megszervezte itt azt is, hogy hasznos szakmákat tanulhassanak az emberek. Sokat tett azért, hogy rendberakják lakói a falut.
No, és akkor vissza a teniszhez. Ignácz József: „A térségfejlesztők általában a programok a komplexitásáról szoktak beszélni. Munkahelyet teremteni önmagában nagyon nehéz, talán nem is lehet. Azokkal az emberekkel, akik 20 éve munka nélkül vannak, most már lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem látja a szüleit dolgozni menni, nagyon nehéz mit kezdeni. Hiába települ mondjuk egy ilyen térségbe egy olyan cég, amelyik tudna munkát adni, a munkakultúrája sajnos rettentő alacsony. Azok az emberek, akik most megfogták a teniszütőt, egy hónap alatt megtanulták a szabályt, megtanulták a kultúrát, a sportetikai normákat. Ráadásul újra fontosnak érezhetik magukat, azt gondolhatják, hogy nem vagyunk mi semmivel sem alábbvalóbbak másnál, bármire képesek vagyunk, lám, még teniszezni is megtanultunk. Ez önbizalmat ad az embereknek, fontosnak érzik magukat, egy kicsit a méltóságuk is helyreáll És ettől majd sokkal jobban fognak dolgozni. Ráadásul az az egy hónap azért azon túl, hogy a tenisz szabályait megtanította ott a közösséggel, az egy rendkívül nagy közösségformáló erővel bírt, mert nem a kocsmába mentek az emberek, hanem 30-40 fiatal, felnőtt, gyerek az egy hónapon keresztül ott volt a teniszpályán.”
Besencén Ignácz József polgármester és Székely Gabriella, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány igazgatója felavatja az új létesítményeket a teniszpályát, a kertészet létesítményeit, az inkubátor-házat.
Kari bá’ a teniszedző meg azt mondja, hogy van 2-3 gyerek, akiből nemzetközi mércével mérve is sikeres teniszezőt lehetne faragni. Ha lenne hozzá pénz.

2010. szeptember 12., vasárnap

New York, 2001. szeptember 11

A szexi özvegy villant


A katasztrófa-turista az az ember, aki saját szemével akar a helyszínen meggyőződni arról, hogy a dolog tényleg olyan véres, olyan szomorú, az áldozatok éppen úgy sírnak és éppen olyan kiszolgáltatottak, mint ahogy azt a tévében látta. Sőt, megbizonyosodhat afelől is, hogy ha legközelebb majd valamit tragédiát bámul a képernyőn, miközben csipszet rág és kólát szürcsöl hozzá, akkor a szereplők tényleg igaziból szenvednek, vagy igaziból halottak és tényleg kifordult a belük – és többet már nem állnak onnan fel. Meg aztán, biztosan az is ott van a katasztrófaturista lelkében, hogy amíg ő nézi más baját, addig őt nem érheti csapás.

Nem szeretem a katasztrófa turistákat, már csak azért sem, mert akadályoznak a normális munkavégzésben. Hiszen nekem, egy katasztrófa helyén az a dolgom, hogy megmutassam az emberi szenvedést, a gyászt, a kiomló beleket, hogy otthon a kedves néző a tévé vagy a számítógép előtt kellően szörnyülködhessen, kattintson eleget – hogy jól menjen a bolt a csipszet és kólát reklámozóknak, s így nekünk is. A katasztrófa turistákat tehát megvetjük – ezt meg is szoktuk beszélni a kollegákkal a helyszínen, miközben a fotósunk éppen felmászik a koporsó tetejére, mert onnan jobban be tud fényképezni az özvegy dekoltázsába. Ugyanis az nagyon kattintékony, hozza a népet a honlapra. Hátha még a gyászruha szoknya alá is be lehet fotografálni - Temetésen villantott a szexi özvegy – jár a cím a fejemben, s már zsebemben érzem a napi jutalmat. De ha a sok amatőr ott tolong a vértócsák közt, vagy a temetésen, ahelyett, hogy otthon kattintgatna, akkor csak az én dolgomat nehezíti. Vagyis, utáljuk a katasztrófák helyszínére sereglő kukkolókat.

Mégis, mikor ott álltunk a ledöntött Világkereskedelmi Központ tornyainál, illetve csak a helyüknél, a még tucat nap után is füstölgő romoknál, a sok bámészkodó között – mégsem éreztem azt a megvetést, amit szoktam a tragédiák helyszínére gyűlők láttán. Mert ezek az emberek nem szájtátni jöttek, hanem valóban együtt érezni. Kifejezni valahogy azt a gyászt, amit akkor egész Amerika érzett, vagy mondhatnánk azt, az egész művelt világ. Az együttérzés, a közös tenniakarás dolgozott bennük. És az, hogy megmutassák, Amerikát nem lehet megfélemlíteni, nem enged a terroristáknak – még akkor sem, ha alávaló és sunyi módon gyilkolnak válogatás nélkül embereket.

A legnagyobb hősök persze akkor a tűzoltók voltak. A sorra érkező autókat a tömeg megtapsolta, zászlókkal integetett a rajtuk ülőknek. Drukkoltak nekik, hogy mutassák meg, igen mi még az ilyen gyáva gyilkosságok után is újrakezdjük.

A legdrámaibb persze ott oldalt az a faliújság. A sok kis fénykép és leírás, hogy ezt vagy azt keressük – mert eltűnt. (Missing) Eltűnt? De hát az egész világ látta a tévében a leomló tornyokat, a kizuhanó testeket a nyolcvanadik emeletről. Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan meglesznek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem?

2010. szeptember 9., csütörtök

Szeptember 11-e után

Egy potya WTC-zés
Pontosan emlékszem, hogy ott álltam a World Trade Center bejáratánál, és próbáltam a portást vagy kit rábeszélni, hogy engedjen már fel ingyen. Bár biztos nem portás volt, hanem afféle jegyszedő, aki rutinosan birkózott a turisták áradatával.
Miközben kedélyesen rámmosolygott, és próbált meggyőzni, hogy tíz (Tizenöt? Valakit meg kéne kérdezni) dollár egyáltalán nem sok egy ilyen attrakcióért. Mégiscsak ez itt a világ legmagasabb épülete. Föntről csudát látnék. De én ötért is csodát látnék onnan, próbáltam rábeszélni a nagydarab fekete embert a szép egyenruhában, aki csak nevetett rajtam, s közben terelgette befelé a fényképezőgépeikkel csattogó japánokat, a hangosan, egymást lökdöső olaszokat, a rózsaszín ruhácskát viselő floridai nagymamákat. Persze mind boldogan fizetett tíz (vagy tizenöt?) dollárt, mert onnan föntről New York csodás. Onnan az igazi. Ellátni a Szabadság szoborig, a Wall Street felett, el az Empire State Buildingig, tovább a Fifth Avenuen, egészen a Central Park zöldjéig.
Két német csoport között megkérdezte, honnan is jöttem. Hungary? Bizonytalanul bólintott, persze magyarok is járnak ide. Na, ne vacakoljak, most, amikor nem néz senki ide surranjak át a forgóajtón. És nevetett utánam, ahogy becsapódott a liftajtó.
Fönt tényleg jó volt. El lehetett látni a Szabadság szoborig, a Wall Street felett, el az Empire State Buildingig, aztán tovább a Fifth Avenuen túl még így késő ősszel is viritott a Central park zöldje. A szél süvített a tenger felöl, a magasság mámora mindenkit magával ragadott. A város zaja csak tompán zúgott, a sárga játéktaxik fürgén siklottak lent, apró buszok araszoltak köztük, az emberek tán már nem is voltak kivehetők. Mi itt fönt együtt élveztük ezt a nagy csodát, a japán néni a texasi bácsiba karolva fényképeztette le magát, az olasz egyetemi tanár a coloradoi indián sráccal. Az emberiség jónak tűnt, a fejlődés megállíthatatlannak.
Lent a nagydarab portáshoz odamentem megköszönni. Tényleg csodás. Megért volna tíz (tizenöt?) dolcsit. Na ugye! – vágott hátba boldogan, mintha ő építette volna az egészet. Gyere kis hungry máskor is – én itt leszek.
Na persze, hogy nem volt ott. Ahogy füsté omlott az egész nagy épület, aminek – éppen 9 éve volt – ott álltunk együtt a tetején. Barikádok közt terepszínű ruhás katonák, rendőrök, a romokat szállító óriási teherautók. A még mindig füstölgő hegynyi halom és az a megszokhatatlan kesernyés szag. A tűzoltókat a közönség még mindig megtapsolja és lelkesen integet nekik. Egy kis kínai srác odaugrik egy nagydarab katonához és hátbaveregeti – büszkék vagyunk rátok – mondja és egy kis amerikai zászlót formázó jelvényt nyújt neki.
A betört, poros kirakatüvegeken az eltűnteket (missing) kereső kétségbeesett feliratok: jelentkezzen, aki erről vagy arról tud – ott volt a 47 emeleten vagy a 103-on. Kék ing és sötét nyakkendő volt rajta… Eltűntek – örökre. De mégse használja senki a meghaltak kifejezést. De nem lehet csak így eltűnni – a semmibe.
Nézem a lehámló feliratokat, - Missing – mosolygós arcok, és a szikár adatok. Nem, egyik sem az én emberemé, aki megígérte, hogy itt lesz. De hát 9 év nagy idő. Biztos, már egészen máshol ereszti be a turistákat.

2010. szeptember 3., péntek

Egy zsinagóga feltámadására

Dédpapa húzós beszédet mondana

Egykoron Óbudán erős és büszke zsidó közösség élt. Már a XVIII. században emeltek maguknak itt templomot a környékbeli hívek. De igazán szép imaházra csak 1821-ben futotta. Az építésre kiírt pályázaton még maga a nagy Pollack Mihály is csak második helyezést csípte meg, az első, a ma már kevéssé ismert Landherr András lett. Az ő tervei alapján készült el a klasszicista stílusú zsinagóga, melyet 1821 július 20-án avattak fel.

Akkoriban Óbudán még kis, szegényes elsősorban földszintes épületek vették körül – nyilván nem kis anyagi áldozatába került a közösségnek, hogy egy ilyen fényes zsinagógát építtessen magának.

De hamar híre is ment az épület szépségének, sokan Pest és Buda egyik legimpozánsabb alkotásának tartották. Még maga József főherceg, a nádor i ezzel büszkélkedett nem egyszer külföldi vendégei előtt. Ebből levonhatunk legalább két következtetést, az egyik, hogy József nádornak jó az ízlése. A másik, hogy hajh de liberális idők voltak azok, amikor egy főrend, ha dicsekedni akart országával-népével egy zsinagógát mutatott.

Első, alaposabb rekonstrukciójára 1900-ban került sor, a villanyt is akkor vezették be – no ennek már akadnak családi vonatkozásai is, de erről kicsit később.

A második világháborút, a bombázásokat az épület viszonylag jól viselte. Ám a hívők jelentős részét meggyilkolták, megszűnt az egykor pezsgő közösségi élet, elárvult a zsinagóga.

Mint annyi más magyarországi zsinagógát, később ezt is elkótyavetyélte az akkori zsidó hitközség. Ebből tévéstúdió lett a nyolcvanas években.

Egy templomban. Egy tévéstúdió és díszletraktár.

Talán valaki arra gondolt, ha már a híveket lemészárolták, minek nekik imaház? Most mit álljon az ott üresen?

Jártam ott egyszer egy tévéfelvételen - hülye egy dolog volt.

Abban a templomban, amelyben egykor híres dédapám szónokolt, most butaságokról beszélgetünk, miközben a Tóraszekrény helyén egy kameraman álldogál és elmélyülten túrja az orrát.

Igen, a dédapám, doktor Adler Illés. Tíz éven át vezette rabbiként ezt a közösséget. A millennium évében, 1896-ban került oda és 1907-ig maradt, amikoris elfogadta a Rombach templom hívását.

Dédapám korának egyik legismertebb, legnépszerűbb hitszónoka volt. Nagymamám beszámolója szerint sereglettek ünnepekkor vagy éppen szombaton a népek, csak azért, hogy meghallgassák. Sok keresztény is eljárt szónoklataira, mert annyira kitűnő beszédeket mondott.

Daliás idők voltak ezek, a boldog békeévek, a magyar társadalom, legalábbis, ami a törvényhozást illeti, teljes egészében befogadta a zsidókat. Akik ezt úgy igyekeztek meghálálni, hogy a lehető leghűségesebb polgárai próbáltak lenni Magyarországnak.

De vissza a mi történetünkhöz. Nagypapa – ahogy a család máig emlegeti – haláláról különkiadásban számolt be a kor jelentős lapja – tessék a címét figyelni – az Egyenlőség, emígyen kezdve: „Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte el utolsó újtára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. Végeláthatatlan gyászoló sokaság, mindenütt…”

Az elpusztított közösség elveszett zsinagógája vasárnap újraéled – a lubavicsi közösség segítségével ismét zsinagógaként avatják fel.

Nagypapa biztos kivágna erre egy szép szónoklatot

2010. szeptember 2., csütörtök

Gumirádler és rabbi Adler Óbudán

Egy régi szerelmes levél

1903. május 21-én Óbudán már éppen elvirágzott az orgona. A Budai Közúti Vaspálya Társaság által működtetett villamos – amely alig néhány éve váltotta csak föl itt a lóvasutat – hangosan csattogva szaladt el az ablak előtt. Náluk már csak a gyerekek csaptak nagyobb zajt. Bella, Margit, Sándor és Pannika (ki később a nagymamám lett, de ezt, akkor ott, 4 évesen természetesen nem sejthette. Hm.)
Orgona, csattogás, gyerekek egyáltalán nem zavarták kicsiny történetünk hősét. ahogy valószínűleg az sem, mert nyilván fogalma sem volt róla, hogy a város túlsó felén is túl, valahol Újpesten éppen sztrájkba lépnek a jutagyári munkások, nagyobb béreket, munkahelyi biztonságot követelve. Sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy néhány kedves sort véssen e kép hátuljára urának.
Mártogatós tollal ez nem is olyan nagyon egyszerű a fényes, kemény lapon. A paca csúnyán venné ki magát és a hely is meglehetősen kevés. Bár a sorok közül kiolvasható némi szelíd házastársi fenyegetés is („ezt kívánom viszonzásul tőled is), azért a lényeg mégiscsak az, hogy „a te hű Hánikád".
Mondjuk négy kisgyerek és egy rabbi férj mellett, figyelembe véve a kor szokásait, ezt a hűséget a maga valóságában vehetjük akár adottnak is. Mégis, ezen szenvedélyes, és önkéntes vallomás, („szeretetem, hűségem, imádatom") minden bizonnyal jólesett a családi körben csak nagypapaként emlegetett dédapámnak. Ki korának ünnepelt hitszónoka volt. Jelentős tudományos tevékenységet is kifejtett. Tán éppen ezekben a napokban kezdett bele Die Kabbala című, e tárgyban máig megkerülhetetlen művébe. (Hellner Andor könyvnyomdája, Budapest VII. Csányi utca 13, kiadva, Budapest –Ó-Buda, 1906.) De az is lehet, hogy valamely jelentős szombati prédikációjára készült. Akkoriban nem volt még ugye se tévé, se rádió. Hah, borzalmas idők, Való Világ és internet nélkül. Így hát az úri közönségnek megbeszélni valót a helyi pletykákon túl egy egy templomi beszéd adott. S micsoda idők, még a lelkészek is számíthattak sztárnak – no persze a maguk módján.
Nagypapa mindig pompás szónoklatokat tartott. Volt benne tudás, kultúrtörténet, csipetnyi humor, sok báj és némi irónia. A közönsége imádta – ezzel is legalább bársonyon futottak a pecek.
Mikor Óbudáról átkerült a még tekintélyesebb pesti Rumbach utcai templomba, a hívei egy kis dalt költöttek róla, amelyet aztán vidám dizőzök mondén helyeken is daloltak. (Itt van megjött a gumirádler/benne ül a rabbi Ádler, trallala, trallala, lala.) A gumirádler ugye nem más, mint a gumikerekű kocsi, rabbi Ádler pedig az a személy, ki e kép hátán e szép vallomással lett gazdagabb.