Igazi, nagy udvari fogadás volt. A király adta, talán mert legyőzött egy másik királyt, vagy sikeresen leüttette néhány pártütő arisztokrata fejét, esetleg azért, mert sikerült tőrbe csalnia a hétfejű sárkányt és ártalmatlanítani a vadat. (Magunk közt szólva, a sárkány öreg és szenilis volt, de ez senkit sem zavart a bálon.) Az biztos - és ennek utána is nézhetnek az analesekben -, ez volt miden idők legfényesebb udvari mulatsága. Kovács János barátom, ki semmi pénzért le nem maradt volna egy ilyenről sorra táncolta a francia négyest, a keringőt, a csürdöngölőst a szebbnél szebb hercegkisasszonyokkal, grófkisasszonyokkal, sőt még a bárókisasszonyokkal is. A hölgyek boldogan járták vele, örültek, ha bevehették a táncrendjükbe, mert bár Kovács János barátom nem volt egy Fred Aster, dehát a kisasszonyok sem Ginger Rogersek. És Kovács János barátom, ellentétben a sok elkényelmesedett herceggel, gróffal, báróval legalább lelkesen forgott, hajlongott, lépegetett a zene ütemére a habos csipkékbe, legújabb divat szerint készült ruhakölteményekbe bújtatott leányokkal.
És egyszercsak meglátta azt a piros ruhás lányt. Egyszerre indultak el egymás felé. A lány szó nélkül nyújtotta a kezét. És Kovács János barátom fejében éppen csak hogy átfutott, hogy ő nem is szerepel ennek a tündérnek a táncrendjében. De a lány sötétbarna szeme mágnesként rántotta át az udvari etiketten.
Összekapaszkodtak és táncoltak, táncoltak, táncoltak, nem törődve semmivel. A herceg-, gróf és bárókisasszonyok először felhúzták fitos kis orrukat, aztán nevettek irigyen. és suttogva kérdezték egymástól, ki is lehet ez a piros ruhás. Senki sem tudott róla semmit. Csak őfelsége sejtette, hogy kedves kollégája, a Tündérkirálynő kisebbik leánya lehet. De azért volt ő a király, mert egyrészt tud hallgatni, másrészt Kovács János barátommal még fiatal korukból jó barátságban maradtak. Kölcsönösen akadt mit hallgatniuk egymásról.
Kovács János és a Tündérkirálynő kisebbik lánya semmit sem vett észre a körülöttük zajló izgatott disputából. Ők csak fogták egymás kezét, érezték egymás leheletét, szívdobbanását. Felettébb romantikusan mutattak, eltekintve attól a kis apróságtól, hogy a Tündérkirálynő kisebbik lánya néhány éve már férjezett volt. S férje, egy rendjelekkel alaposan dekorált, cilinderes, sétapálcás, szivarozó nagykövet nagy igyekezetében, hogy ne kelljen észrevennie semmit, belehamuzott mellénye órazsebébe.
A király, nemhiába tartozott a bölcs uralkodók sorába, hogy barátját, Kovácsot mentse, a fénynél is gyorsabban kinevezte a nagykövetet udvari fő- és alpince mesternek valamint címzetes, belső valóságos és titkos étekfogónak. És szárnysegédjével együtt félrevonva sokáig suttogtak fontos államügyekről a sarokba, ahonnan nem lehetett a táncparkettre látni. 
Kovács János barátom, kinek persze továbbra sem volt fogalma arról, ki is ez a tündér, elhatározta, hogy azért elszökik vele, új életet kezdenek és különben is, holnaptól ezzel a piros ruhás lánnyal már jó, erős és erkölcsös lesz.
Ám mikor itt tartott gondolatban a lány egy pillanatra elhúzódott tőle, bocsánatkérőn mosolygott - hú de nagyon helyes - átsuhant a termen, közben többször biztatón visszanevetett Kovácsra. Aki ekkor látta utoljára.
Ahogy ez egyébként elég gyakran megesett álmai szereplőivel ébredés után. Pedig mindene este azzal a reménnyel feküdt le, hogy talán ma, ma álmában újra találkoznak.
Múltak az évek, s egyszercsak egy meghívót talált az asztalán. A Tündérkirálynő udvari báljára. Az alján a szigorú figyelmeztetés: Megjelenés uraknak piros frakkban, hölgyeknek piros estélyiben. És azóta is boldogan élnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése