2012. június 11., hétfő

A mi diri bácsink


Kétféle ember van. Az egyik féle a pesti, Barcsay utcai Madách Gimnáziumba járt. A másik féle nem, de rájuk most ne is vesztegessünk szót.
A „Barcsay” alapításakor,a XIX,. század második felében a feltörekvő, tanulni vágyó polgárság iskolája lett – egykori tanulóinak későbbi sikerei a polgárság sikerei is.
Aztán persze rendszerek jöttek mentek. Akadtak, amelyek úgy gondolták, a fiatalságot át kell nevelni saját ideológiájuk szerint – s tulajdonképpen ez az iskola egyetlen célja és értelme. Aztán jutottak erre a bő 130 évre nyugalmasabb korok, amikor épelméjűbbek voltak az oktatási kormányzatok és nem akartak mindenáron valami lehetetlenbe fogni. Tudták, hogy egy gimnázium arra való, amire.
Természetesen, mint nyilván annyi más iskolának, akadtak a Madáchnak is olyan vezetői, akik tudták, hogy az ő dolguk jelentős részben annyi, hogy megvédjék intézményüket az éppen aktuális elmebajoktól. S olyan éveket teremtsenek tanulóiknak, amelyekre később is örömmel emlékeznek vissza. Egy gimnázium ereje nem a falakban van, hanem tanáraiban – legelsősorban is azért az igazgatójában.
A Madách szerencsés csillagzat alatt működött, mert néhány egészen ritka kivételtől eltekintve igazi gimnázium maradhatott a nehéz időkben is. És hát lássuk be 1881-től mostanáig általában csak nehéz időkről beszélhetünk.
Az iskolának két évtizeden át volt meghatározó alakja Véghelyi József igazgató, aki baráti körben csak diri bácsiként szerepelt, s éppen a napokban veszi át  rubint diplomáját.
Diri bácsi éppen abban az évben lett igazgató a Madáchban, amikor én születtem. S még az én érettségim utáni évben is ő vezette az iskolát.
Sorolhatnánk hány kiválóság – és hány nem kiválóság persze – járt ide 1964 és 1984 között, de minek is. Elég legyen csak annyi, hogy ezekben az években nemcsak az egyetemi felvételi listákon szerepelt sok madáchos. De a suli megmaradt egy kedélyes, kellemes helynek, ahová öröm volt bemenni. Kétségtelen, az örömforrások jelentős részét Andi kék szeme, Jutka kacér dekoltázsa vagy éppen Móni bájos mosolya jelentette. No meg a bulikat, a kirándulásokat, a közös sörözéseket színház után, és a többi.
Mondhatjuk, hogy mindehhez egy igazgatónak csekély a köze. Csakhogy ez nem igaz. Véghelyi igazgató úr rájött arra, hogy ez a négy év milyen fontos tud lenni az ember életében. Ha ezalatt feleslegesen vegzálják a hosszú haja, a farmerja vagy éppen a zenéje miatt, amit hallgat, akkor attól okosabb ugyan nem lesz – de kimarad valami pótolhatatlanból.
Ezért diri bácsinak nem csak az volt lényeges, hogy hányan jutnak be az országos tanulmányi versenyen az első tíz közé, hanem az is, hogy jó legyen a színjátszókör, szeressenek a népek az énekkarba tartozni és az őszi kötelező almaszüret se olyan legyen, mint egy kínos munkatábor – hanem közelítsem a fieszta felé.
Legalábbis én így emlékszem vissza. Kétségtelen, akadnak osztálytársaim, akik persze többre vitték jócskán, mint én, és szerintük a diri bácsi vezette iskolában éjjel-nappal tanulniuk kellett.
Kinek ez, kinek az. Mindenesetre, most együtt csak azt mondjuk: Isten éltesse Véghelyi tanár úr, bis hundred und zwanzig!

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Véghelyi József pontos tükörképe volt a Kádár kor puha diktatúrájának. Halk, gyanakvó zsarnok. Egy egykori Madáchos

Névtelen írta...

Óriási fogadószoba, abból nyíló óriási dolgozószoba és heti 15 perc fogadóóra a diákoknak, ami sajnos túl rövid volt, úgyhogy 2-3 hét kellett míg a "diri bácsi" színe elé kerülhetett személyes ügyeivel a diák.
Ő volt a halk szavú, alig látható zsarnok, a párttitkárnő a folyosón orditozós, és a KISz titkárokat a megbeszéléseken nagyvonalúan kaviáros szendviccsel és vodkával váró "aranyos". Ez volt a madáchos "dvojka".

Hansy (Suszter András) írta...

Én is akkor jártam a gimibe, és az idézett lányok nekem is elnyerték a szimpátiámat. Az iskolát nagyon szerettem, a tanárok többségét is, ma is ha tehetem visszajárok...űA diri bácsit azonban nem sorolom ezek közé, azt hiszem nagyon találó jelző a Kádár korszak puha diktatúrájának jelképe.
Ergo jó egészséget kívánok neki, mert csak a szépre emlékezem, de ha abból a korszakból tanárt kellene kiemelni, akkor inkább feljethetetlen testnevelés tanárómat Koko-t vagy a földrajz órákat emlékezetssé tevő, nagy szívű, következetes, a való életre nevelő Vágvölgyi tanár úrat említeném.
Koko tanár úr minden évben elénekeltette a fiúkkal díszmenetben a Gábor áron rézágyóját a forradalom évfordulóján (és itt nem november 7-re gondolok, mert mások azt ünnepeltették velünk), ezt sem fogom soha elfelejteni, mert tőle, tőlük egy életre szóló tanítást kaptam emberségből és magyarságból is...
talán nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel, hiszen rendre e két tanár volt az év tanára cím nyertese, legalábbis abban a 4 évben, amit ebben az iskolában tölthettem.