2013. április 26., péntek

Horváth Gege a slam poetryn számol le és el velünk

Egy nagyszerű előadás a Mika Tivadarban rendezett slam poetryn. Ahol egy új üstökös világította be a sötét pince mélyét: **

2013. április 23., kedd

Janikovszky Éva az unokákról, a könyvekrõl, a hírnévrõl

 Amióta nagy vagyok, és az ötéves húgomnak is több esze van, mint nekem, arra is kíváncsiak a szüleim, hogy mondd, édes fiam, tulajdonképpen hogy képzeled te el az életet? Az életet olyankor kellene elképzelnem, amikor hangosan bõgetem a magnót, amikor sárosan hagyom a cipõmet az elõszobában, amikor kölcsönadom az apukám fényképezõgépét a Blazseknak, amikor késõn jövök haza, amikor nem tudnak reggel fölkelteni, amikor sokáig vagyok a fürdõszobában, amikor egész nap nézem a tévét és amikor már hétfõn elköltöm a heti zsebpénzemet. Persze ilyenkor nem tudom az életet elképzelni, mert mással vagyok elfoglalva. Az életet akkor próbálom elképzelni, amikor leülök tanulni, mert olyankor van rá idõm, vagy amikor kijövök a moziból, mert akkor van hozzá kedvem, vagy ha Borinka fölfütyül értem, mert olyankor eszembe jut. Énszerintem az élet egész tûrhetõ és nem kell vele az embert folyton ijesztgetni, én egész jól érzem magam az életben, ha nem is látszik rajtam. (Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek?) –

- Az úgy volt, hogy gyerekkoromban sokat olvastam a könyveit. Úgy emlékszem, tetszettek. Most, hogy újraolvastam õket, óriásiakat röhögtem rajtuk és rájöttem, akkor rengeteg mindent nem értettem meg belõlük. És tulajdonképpen az igazán jó ifjúsági könyvek, mint a Micimackó vagy az Alice, igazán csak felnõttkorban érthetõk meg. –

- Nyilván gyerekkorában azért szórakozott jól a könyveimen, mert akkor is úgy érezte, magának szólnak. Valóban azt a célt tûztem magam elé – hogy ilyen gyönyörûen fogalmazzak –, hogy könyveket, olyan gyerekkönyveket írjak, amelyek a kicsiknek is és a nagyoknak is tetszenek. Ez persze nem úgy megy, hogy az ember aképp szövi-fonja a történet fonalát, hogy legyen egy rétege, amely gyerekeknek szól, aztán egy másik, amelyik felnõtteknek. Inkább így sikerülnek. Rengeteget járok még manapság is gyerekek közé, és sokszor hallom például az iskolákban, amint elõadják az általam írt gyerekmonológokat. És borzasztó jól szórakozik rajta, aki elmondja, és az is, aki hallgatja. Nem beszélve rólam, mert én mindig repesõ szívvel figyelem az ilyet, hiszen ez tényleg óriási boldogság. Úgy tapasztalom, a gyerekek is veszik a lapot, megértik, amit írok. –

- A mai világban, amikor a gyerekek és szüleik egyre inkább tévét néznek, videóznak, számítógépes multimédiával játszanak, mennyire kell igazodnia ahhoz egy írónak, hogy minden gyorsabb, látványosabb, izgalmasabb lett? –

- A gyerekek azt igénylik, hogy felgyorsuljon a cselekmény, az epikusan hömpölygõ, hosszú leírásokat nyugodtan elhagyhatjuk. Ha lehetek õszinte, velem is elõfordult, hogy Jókainál átlapoztam két oldalt, pedig õt nagyon szeretem. De valljuk be, ami túlzás, az túlzás. Elkerülhetetlen, hogy a mai gyerekek sokat nézzenek tévét, videót. Nincs sok értelme ezen szörnyülködni. És miután rengeteg vizuális élmény éri õket, igénylik, hogy gazdagon illusztrált könyveket kapjanak. Kevesebb szöveg, több rajz. –

- Közismert, hogy évtizedek óta alkotnak Réber Lászlóval sikeres párost. –

- Úgy látszik, én valahogy elõre megsejtettem ezt az igényt. Olyan könyvet képzeltem el, amelyben a szöveg és a rajz kiegészíti egymást. Amit képpel lehet jobban elmondani, azt úgy kell, amit szavakkal, azt úgy. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy a gyerekkönyveknek színeseknek, mozgalmasaknak kell lenniük, ha nem is feltétlenül mindenkinek éppen úgy, ahogy mi csináltuk Réber Lászlóval. –

- Egy mozgalmas könyvbõl könnyen lehet filmet csinálni. A Málnaszörp és szalmaszálból készült Égig érõ füvet nagy sikerrel vetítik azóta is. –

- Ha jól emlékszem, 1979-ben készült ez a film, és késõbb videóra is került. De én errõl nem tudtam. Biztosan szerepelt az eredeti szerzõdésben a videókiadás joga, de ki emlékszik erre. Annyit talán megérdemeltem volna, hogy küldenek egy levelet arról, hogy kazettán is megjelent a film. Mindenesetre karácsony elõtt három hétig mászkáltam utána, amíg õrületes nehézségek árán megszereztem, hogy az unokámnak ezt adhassam ajándékba. –

- Az unokája mennyire van tisztában azzal, hogy a nagymamája népszerû ifjúsági író? –

- Nagyobbik unokám, Dorka hét éves. Németországban született, mert a fiam ott dolgozott, nemrégiben jött haza a család. Németországban a híremmel, vagy minek nevezzem, nem találkozhatott az unokám, még ha ismerte is a könyveimet. Mióta hazajött, ha színházba, bábszínházba megyünk, derül ki néha, hogy ismernek az emberek. Dorka Mákisnak hív. A menyem édesanyja sokáig élt velük Németországban, õt szólította mamának. A fiam meg a menyem, mint afféle derék gyerekek, mindig mondták Dorkának: tudod, van Budapesten egy másik nagymama is. És amikor a Dorka elkezdett beszélni, akkor azt mondta, hogy Mákis mert a másikat nem tudta kimondani. Nekem ez úgy megtetszett, hogy amikor már jól tudott beszélni, kértem, hogy maradjunk ennél. A múltkor valahol Dorka el akart dicsekedni azzal, hogy micsoda nagyanyja van. Odament egy bácsihoz, megrángatta a nadrágját és megkérdezte: tudod, hogy ki vagyok én? Persze, fogalma sem volt róla az illetõnek. „Hát én vagyok a Mákis unokája." –

- Lehet, hogy Mákis vagy az õ unokája szerepel majd valamelyik következõ könyvében? –

- A könyveim többségében egy kisfiú szerepel. Ugyan fiús anya vagyok, de a saját fiamról sohasem írtam. Ám mégis õ volt az a gyerek, akit a legjobban ismertem, természetesen rengeteget segített, már csak a létével is abban, hogy egy fiú lelkivilágába belehelyezkedjem. –

-  A fia nem sértõdött meg, hogy kimarad a „halhatatlanságból"? –

-  Nem, a fiam nagyon utálta, ha az iskolában a tanító néni vagy az egyetemen az oktató megkérdezte tõle: és mondd csak, rokonod a Janikovszky Éva? Én azt tartom normálisnak, hogy õ erre rendkívül ingerülten válaszolt. ő önmaga akart lenni. Én nem vettem zokon, amikor a tanító néni panaszkodott nekem: a János nem is büszke rád. Valamilyen módon biztosan büszke rám, de saját magára is büszke akar lenni. És lehet is. Na, ennyit errõl. –

- Jó, akkor vissza az irodalomhoz. Ha minden feltétel adott lenne hozzá, akkor milyen könyvet írna és kinek? –
- Kiknek? Mindig választhattam, hogy kiknek. Írtam felnõtteknek is. Például a Lemez két oldalát. Bár a megjelenése után rögtön gyerekkönyv lett belõle. A könyvtárakban, a könyvesboltokban egybõl a gyerekkönyvek közé sorolták, mert megszokták, hogy ha én írok valamit, amit Réber László illusztrál, akkor az biztos gyerekeknek szól. – Igazi, nagy felnõttregényre nem vágyott? – Írtam régebben ilyet is. De azóta nem nagyon vágytam rá. Ha vágytam volna, gondolom, nekivágok. De gyerekeknek írni rengeteg örömet jelent. Érzem a szeretetüket, az érdeklõdésüket, és ez nagyon jó. Írok most egy könyvet, remélem, sikerül mielõbb befejeznem. De rengeteg minden elveszi elõle az idõt. Több mint negyven éve léptem be a Móra Ferenc Könyvkiadóhoz, és a könyvkiadás nem könnyû mesterség mostanában. Meg aztán lehet, kicsit nagyképûnek hangzik, de ahhoz, hogy az ember vidám gyerekkönyveket írjon, valamifajta kegyelmi állapot kell. S ez az, ami az utóbbi idõben hiányzott.

(EZ egy nagyon régi interjú, a műltból felmerülve)

2013. április 13., szombat

Parti Nagy Lajos felolvas

Parti Nagy Lajos és Fülkefor. Magyar mesék Diavetítés itt: x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-

2013. április 10., szerda

Már megint mi jártunk jól - A Népszava szülinapján

Akkor hát, az első 140 évvel megvagyunk. És biztos vagyok benne, hogy a következő 140, amelyik előttünk áll, sokkal, de sokkal könnyebb lesz. Ugyanis ma sokkal jobb népszavásnak lenni, mint korábban bármikor és a fejlődés nyilvánvalóan egyenesvonalú és felfelé ívelő. Mi, mai Népszavások igazán a szerencse gyermekei vagyunk. Mindjárt el is mondom, miért. Csak a jó viszonyítási pontokat kell megtalálni. 1873 januárjában, amikor Pest és Buda egyesült, több új lap is indult. Január elsején például Beöthy Zsolt Atheneumja. Beöthy sikeres, jómodú ember, a társaság középpontja. Lapja másfél évet élt. Bocs.
Vagy itt van a Szegedi lapok története – aznap jelent meg, először, amikor a Népszava elődjének tartott Munkás Heti Krónika, aztán három év múlva utoljára. Vagy idézhetnénk a Magyar Polgár című kolozsvári lapot szintén 1873 januárjából. Máfél év. Erre mi már rátettünk 138 és felet csak mostanáig. Kétségtelenül, nem indult egyszerűen a dolog. 1873 január 5-én, vasárnap je-

lent meg először a lap, március közepén megalakult a Magyarországi Munkáspárt, ennek lett a hivatalos lapja a Munkás Heti Krónika/ Arbeiter Wochen Chronik. Tehát előbb a lap, azután a párt. A pártot egy hónapra rá a belügyminiszter már fel is oszlatta, három hónap múlva pedig kiosztották a lap két szerkesztőjének – a párt vezetőinek –Ihrlinger Antalnak és Külföldi Viktoornak az első két-két heti fogházat, és még a nyomdát is elkobozták. Hát mikor tenne velünk ilyet a jó Szalai Annamária? Ugye, hogy mi vagyunk a szerencsésebbek
Az más kérdés, hogy másfél évvel később felmentik őket, de a lap folyamatos vegzálása nem szűnik meg. Most összeszerkesztettem, a kor követelményeinek megfelelően egy e-book-ban, a Népszava történetét, többek között Révész Mihály írását, amelyből kiderül, hogy azokban a boldog békeévekben számtalanszor lehetetlenítették el az újságot, verték meg a munkatársakat, sokszor a csendőrök az olvasókat is. Ilyen sincs ma már. A kedvencem a történetből az az a jelenet, amelyben megemlíti, hogy ha nem volt elég munkaerő a kézzel hajtott nyomdagép forgatására, akkor nemcsak az újságírók, hanem az akkori szociáldemokrata párt vezetőit is befogták, hogy kézi erővel hajtsák meg a nyomdagépet. Ugye, hogy mi jártunk jól már megint? A nyomdagép kézi forgatásához mostanában soha nem kell segítséget kérnünk.
 Mostanában mi természetesen sokszor, és joggal panaszkodunk a körülményekre, a nehéz anyagi helyzetre, a reklámpiac kormánypártosítására, a Fidesz-rezsim igazságtalan és jogtipró médiatörvényére és alkotmányozási gyakorlatára . De tényleg csak azt tudom ajánlani, hogy olvassák el a lap történetét, és rögtön belátják, mi jártunk jól. 1905 után jött létre a napilap, de a cenzúra gyakran betiltotta a napilapkén való megjelenését.

Ekkor „hetilappá” vált, amely azt jelentette, hogy hétfőn Népszava, kedden Népakarat, szerdán meg mondjuk Népszabadság, csütörtök Népjog, péntek Új Népszava címen jelent meg. De miután mi a szerencsés kor gyermekei minden nap Népszava fejléc alatt tehetjük közzé a gondolatainkat, régi, szerdai tartalék címünket, a Népszabadságot átengedtük másnak, nekünk már nem kell. Ahogy a nagymamám mondta, minden jó lehet ég valamire, hátha akad, aki tudja még használni.
Az 1945-ig tartó korszakban, ha változó intenzitással is, de elnyomó hatalmakkal kellett küzdenie annak, aki kiállt baloldali nézetei mellett. Cenzúra, rendőrség, csendőrség, lapelkobzás, sajtóperek sora. Az összes vacsora elhűlne, ha mindent felsorolnánk. Ott a Horthy különítményesek Somogyi-Bacsó gyilkossága, a Népszava kiadójának 1920 feldúlása és szétverése, amelyre a korabeli szélsőjobbos sajtó heccelte fel a különítményeseket.a aztán 1944—ben további munkatársakat öltek meg, német megszállás után az egyik első intézmény a melyet elfoglaltak, a Népszava szerkesztősége volt. Aztán a negyvennyolcig tartó viszonylagos szabadság után a Népszava is osztozni kényszerült a korabeli sajtó szürkeségében és pártirányításában. A példányszámot papírkiutalással intézték, s bár sosem jelent meg se előtte, se utána a Népszava ily sok példányban, kevés öröm tellett benne, valószínűleg az olvasóknak és a szerzőknek hasonlóképpen. A nyolcvanas évek relatíve szabadabb levegője is viszonylag később ért el a Népszava szerkesztőségébe.
Aztán a kilencvenes években, miután Fenyő János sajtómágnás megvette a lapot új időszámítás kezdődött itt is. Fenyő 1998-as meggyilkolása után, bár egymást váltották a könnyebb és nehezebb korszakok, mégis, sokáig az anyagi bizonytalanság jellemezte a lap életét, változó, nehezen kiszámítható tulajdonviszonyokkal, amelyek csak a kétezres években hoztak relatív biztonságot. És mégis, mindezzel együtt, ma a Népszava munkatársai szabadon írhatnak. Nincs se hivatásos cenzor, aki kitörölhetné a neki nem tetsző oldalakat, se pártközpontban ülő bürokrata, aki mindentől fél, és csak a saját közleményeit szeretné látni a lapban, de még egy olyan tulajdonos sem, aki saját anyagi-üzleti érdekeinek megfelelően rendel cikkeket az újságíróktól. Mi ma – Médiahatóság, bíróság, állami zsarolás ide oda- - szabadok vagyunk. A Népszava története során jópárszor megkérdőjelezték a hazafiságunkat. Manapság is akadnak, akik előszeretettel gyaláznak minket, mert nem mindenben értünk egyet a hatalom mai képviselőivel. Nekik, a 140 éves bölcsességével például felidézhetnénk azt, amikor 1914 nyarán, az első világháború kitörésekor, az általános háborús lelkesedés közepette csak egyetlen lap fejezte ki aggályait. Tisza István miniszterelnök nem is burkolt fenyegetéssel jegyzi meg „mindenki támogatja a háborút, az egyetlen kivétel a szocialisták lapja, amely ismét kizárta magát a magyar nemzet polgári közösségéből és hazafias együttérzéséből” Ó de ismerős szavak.
Ma ott őrizzük az emlékezetes címlapok között azt az 1918-ast, amely beszámol arról, hogy Tisza beismeri, Magyarország elvesztette a háborút. Nagyon-nagyon sokba került, hogy igazunk lett. Ma sokkal szerencsésebb korban élünk. Béke van ráadásul számtalan olyan orgánum létezik, amelynek munkatársai hasonlóan gondolkodnak mint mi, régen nem vagyunk már egyedül és ez is nagy-nagy szerencse. De a legnagyobb szerencse, a szabadság. Ha rosszat csinálunk, nem tolhatjuk másra a felelősséget.
 Igaz, a hétköznapok amúgy teljesen jogos morgolódásai között ritkán gondolunk arra, hogy igen ennek a 140 évnek mi vagyunk a legszerencsésebbjei itt a Népszavánál. No, és reméljük az olvasóink is, akik annyi nehézség ellenére kitartanak mellettünk. Akik előfizetnek ránk, akik nap, mint nap megveszik a lapot az újságosnál vagy rákattintanak az interneten – mert hiteles, komoly kritikus,a véleményeket ütköztető, mégis elkötelezetten baloldali véleményeket találhatnak nálunk. Az elmúlt években nagyon sok ember közös erőfeszítése kellett ahhoz, hogy a lap napról napra megjelenjen. Mégis, különösen meghatározóak a főszerkesztők, csak a közelmúltból: Deák András, Kereszty András, H. Bíró László – akiknek korszakait előbb-utóbb külön is érdemes lesz elemezni. És persze Fejtő Ferenc, aki élete utolsó éveiben a Népszava tiszteletbeli főszerkesztői posztját töltötte be. De hosszú, kalandos élete sok ponton összefonódott a Népszavával, illetve a Szép Szó című lappal, amelynek címét ma büszkén viseli hétvégi mellékletünk. Büszkék vagyunk rá, hogy tanulhattunk tőle. Ő az, aki személyén, sorsán keresztül összeköti a Népszava múltját-jelenét és jövőjét. Mondják, akinek a halálhírét költik, az sokáig él. A Népszavát egy időben szokás volt temetni. Amikor a lap indult még nem volt más csak az újság. Aztán jött a telefonhírmondó. A lap maradt. Feltalálták a rádiót – hogy az gyorsabb, nem lehet vele versenyezni és a többi, a lap maradt. Tévé? A lap maradt.
Az internettel is köszönettel megtanulunk együtt élni, s drukkolunk, hogy jusson el a 140. születésnapjáig. Ferenc Józsefet túléltük, IV. Károlyt túléltük, Horthyt túléltük, Rákosit túléltük, Kádárt túléltük, Antall Józsefet túléltük. A mostanit is túl fogjuk. Mi. köszönjük szépen, a korunkhoz képest, egészen jól vagyunk.
 (Elhangzott a Népszava 140. születésnapján)

2013. április 5., péntek

Viviane Reding interjú közeleg