Már megint mi jártunk jól - A Népszava szülinapján

Akkor hát, az első 140 évvel megvagyunk. És biztos vagyok benne, hogy a következő 140, amelyik előttünk áll, sokkal, de sokkal könnyebb lesz. Ugyanis ma sokkal jobb népszavásnak lenni, mint korábban bármikor és a fejlődés nyilvánvalóan egyenesvonalú és felfelé ívelő. Mi, mai Népszavások igazán a szerencse gyermekei vagyunk. Mindjárt el is mondom, miért. Csak a jó viszonyítási pontokat kell megtalálni. 1873 januárjában, amikor Pest és Buda egyesült, több új lap is indult. Január elsején például Beöthy Zsolt Atheneumja. Beöthy sikeres, jómodú ember, a társaság középpontja. Lapja másfél évet élt. Bocs.
Vagy itt van a Szegedi lapok története – aznap jelent meg, először, amikor a Népszava elődjének tartott Munkás Heti Krónika, aztán három év múlva utoljára. Vagy idézhetnénk a Magyar Polgár című kolozsvári lapot szintén 1873 januárjából. Máfél év. Erre mi már rátettünk 138 és felet csak mostanáig. Kétségtelenül, nem indult egyszerűen a dolog. 1873 január 5-én, vasárnap je-

lent meg először a lap, március közepén megalakult a Magyarországi Munkáspárt, ennek lett a hivatalos lapja a Munkás Heti Krónika/ Arbeiter Wochen Chronik. Tehát előbb a lap, azután a párt. A pártot egy hónapra rá a belügyminiszter már fel is oszlatta, három hónap múlva pedig kiosztották a lap két szerkesztőjének – a párt vezetőinek –Ihrlinger Antalnak és Külföldi Viktoornak az első két-két heti fogházat, és még a nyomdát is elkobozták. Hát mikor tenne velünk ilyet a jó Szalai Annamária? Ugye, hogy mi vagyunk a szerencsésebbek
Az más kérdés, hogy másfél évvel később felmentik őket, de a lap folyamatos vegzálása nem szűnik meg. Most összeszerkesztettem, a kor követelményeinek megfelelően egy e-book-ban, a Népszava történetét, többek között Révész Mihály írását, amelyből kiderül, hogy azokban a boldog békeévekben számtalanszor lehetetlenítették el az újságot, verték meg a munkatársakat, sokszor a csendőrök az olvasókat is. Ilyen sincs ma már. A kedvencem a történetből az az a jelenet, amelyben megemlíti, hogy ha nem volt elég munkaerő a kézzel hajtott nyomdagép forgatására, akkor nemcsak az újságírók, hanem az akkori szociáldemokrata párt vezetőit is befogták, hogy kézi erővel hajtsák meg a nyomdagépet. Ugye, hogy mi jártunk jól már megint? A nyomdagép kézi forgatásához mostanában soha nem kell segítséget kérnünk.
 Mostanában mi természetesen sokszor, és joggal panaszkodunk a körülményekre, a nehéz anyagi helyzetre, a reklámpiac kormánypártosítására, a Fidesz-rezsim igazságtalan és jogtipró médiatörvényére és alkotmányozási gyakorlatára . De tényleg csak azt tudom ajánlani, hogy olvassák el a lap történetét, és rögtön belátják, mi jártunk jól. 1905 után jött létre a napilap, de a cenzúra gyakran betiltotta a napilapkén való megjelenését.

Ekkor „hetilappá” vált, amely azt jelentette, hogy hétfőn Népszava, kedden Népakarat, szerdán meg mondjuk Népszabadság, csütörtök Népjog, péntek Új Népszava címen jelent meg. De miután mi a szerencsés kor gyermekei minden nap Népszava fejléc alatt tehetjük közzé a gondolatainkat, régi, szerdai tartalék címünket, a Népszabadságot átengedtük másnak, nekünk már nem kell. Ahogy a nagymamám mondta, minden jó lehet ég valamire, hátha akad, aki tudja még használni.
Az 1945-ig tartó korszakban, ha változó intenzitással is, de elnyomó hatalmakkal kellett küzdenie annak, aki kiállt baloldali nézetei mellett. Cenzúra, rendőrség, csendőrség, lapelkobzás, sajtóperek sora. Az összes vacsora elhűlne, ha mindent felsorolnánk. Ott a Horthy különítményesek Somogyi-Bacsó gyilkossága, a Népszava kiadójának 1920 feldúlása és szétverése, amelyre a korabeli szélsőjobbos sajtó heccelte fel a különítményeseket.a aztán 1944—ben további munkatársakat öltek meg, német megszállás után az egyik első intézmény a melyet elfoglaltak, a Népszava szerkesztősége volt. Aztán a negyvennyolcig tartó viszonylagos szabadság után a Népszava is osztozni kényszerült a korabeli sajtó szürkeségében és pártirányításában. A példányszámot papírkiutalással intézték, s bár sosem jelent meg se előtte, se utána a Népszava ily sok példányban, kevés öröm tellett benne, valószínűleg az olvasóknak és a szerzőknek hasonlóképpen. A nyolcvanas évek relatíve szabadabb levegője is viszonylag később ért el a Népszava szerkesztőségébe.
Aztán a kilencvenes években, miután Fenyő János sajtómágnás megvette a lapot új időszámítás kezdődött itt is. Fenyő 1998-as meggyilkolása után, bár egymást váltották a könnyebb és nehezebb korszakok, mégis, sokáig az anyagi bizonytalanság jellemezte a lap életét, változó, nehezen kiszámítható tulajdonviszonyokkal, amelyek csak a kétezres években hoztak relatív biztonságot. És mégis, mindezzel együtt, ma a Népszava munkatársai szabadon írhatnak. Nincs se hivatásos cenzor, aki kitörölhetné a neki nem tetsző oldalakat, se pártközpontban ülő bürokrata, aki mindentől fél, és csak a saját közleményeit szeretné látni a lapban, de még egy olyan tulajdonos sem, aki saját anyagi-üzleti érdekeinek megfelelően rendel cikkeket az újságíróktól. Mi ma – Médiahatóság, bíróság, állami zsarolás ide oda- - szabadok vagyunk. A Népszava története során jópárszor megkérdőjelezték a hazafiságunkat. Manapság is akadnak, akik előszeretettel gyaláznak minket, mert nem mindenben értünk egyet a hatalom mai képviselőivel. Nekik, a 140 éves bölcsességével például felidézhetnénk azt, amikor 1914 nyarán, az első világháború kitörésekor, az általános háborús lelkesedés közepette csak egyetlen lap fejezte ki aggályait. Tisza István miniszterelnök nem is burkolt fenyegetéssel jegyzi meg „mindenki támogatja a háborút, az egyetlen kivétel a szocialisták lapja, amely ismét kizárta magát a magyar nemzet polgári közösségéből és hazafias együttérzéséből” Ó de ismerős szavak.
Ma ott őrizzük az emlékezetes címlapok között azt az 1918-ast, amely beszámol arról, hogy Tisza beismeri, Magyarország elvesztette a háborút. Nagyon-nagyon sokba került, hogy igazunk lett. Ma sokkal szerencsésebb korban élünk. Béke van ráadásul számtalan olyan orgánum létezik, amelynek munkatársai hasonlóan gondolkodnak mint mi, régen nem vagyunk már egyedül és ez is nagy-nagy szerencse. De a legnagyobb szerencse, a szabadság. Ha rosszat csinálunk, nem tolhatjuk másra a felelősséget.
 Igaz, a hétköznapok amúgy teljesen jogos morgolódásai között ritkán gondolunk arra, hogy igen ennek a 140 évnek mi vagyunk a legszerencsésebbjei itt a Népszavánál. No, és reméljük az olvasóink is, akik annyi nehézség ellenére kitartanak mellettünk. Akik előfizetnek ránk, akik nap, mint nap megveszik a lapot az újságosnál vagy rákattintanak az interneten – mert hiteles, komoly kritikus,a véleményeket ütköztető, mégis elkötelezetten baloldali véleményeket találhatnak nálunk. Az elmúlt években nagyon sok ember közös erőfeszítése kellett ahhoz, hogy a lap napról napra megjelenjen. Mégis, különösen meghatározóak a főszerkesztők, csak a közelmúltból: Deák András, Kereszty András, H. Bíró László – akiknek korszakait előbb-utóbb külön is érdemes lesz elemezni. És persze Fejtő Ferenc, aki élete utolsó éveiben a Népszava tiszteletbeli főszerkesztői posztját töltötte be. De hosszú, kalandos élete sok ponton összefonódott a Népszavával, illetve a Szép Szó című lappal, amelynek címét ma büszkén viseli hétvégi mellékletünk. Büszkék vagyunk rá, hogy tanulhattunk tőle. Ő az, aki személyén, sorsán keresztül összeköti a Népszava múltját-jelenét és jövőjét. Mondják, akinek a halálhírét költik, az sokáig él. A Népszavát egy időben szokás volt temetni. Amikor a lap indult még nem volt más csak az újság. Aztán jött a telefonhírmondó. A lap maradt. Feltalálták a rádiót – hogy az gyorsabb, nem lehet vele versenyezni és a többi, a lap maradt. Tévé? A lap maradt.
Az internettel is köszönettel megtanulunk együtt élni, s drukkolunk, hogy jusson el a 140. születésnapjáig. Ferenc Józsefet túléltük, IV. Károlyt túléltük, Horthyt túléltük, Rákosit túléltük, Kádárt túléltük, Antall Józsefet túléltük. A mostanit is túl fogjuk. Mi. köszönjük szépen, a korunkhoz képest, egészen jól vagyunk.

 (Elhangzott a Népszava 140. születésnapján)