2014. április 29., kedd

Viszlát Európa - Szabadság tér és a rendőrroham

Magyarország éppen tíz éve teljes jogú tagja az Európai Uniónak. Tudják, demokrácia, jogbiztonság, a hatalmi ágak szétválasztása, fékek és ellensúlyok rendszere, polgári egyenlőség és a többi. E tízedik évfordulót a budapesti Szabadság téri Európa ellenes emlékmű felállítása miatt demonstrálók rendőrségi elhurcolásával gondolta stílszerűen megünnepelni a Fidesz. Az emlékmű Gábrielestől, sasostúl félbetört oszlopostúl azt mondja, ha majd egyszer áll, hogy Magyarország köszöni, de nem kér Európából. Nem kíván osztozni abban az európai konszenzusban, hogy tartós béke csak a múlttal való őszinte szembenézés után lehet ezen a kontinensen. Az ország aktuális urai erőnek erejével be akarják bizonyítani, hogy itt csak az történhet, amit ők akarnak. Mindenki másnak kuss. Néhány perccel a csatlakozás tizedik évfordulója előtt kösznjünk el egy időre Eurőpától. Viszlát Európa. Jó lett volna veled. Tudtuk volna élvezni az együttlétet. De mi most megyünk vissza a mélybe. Nekünk önkény kell. Diktátort ide, hamar. Ha nincs tatár, török, muszka – akkor saját erőből állítjuk elő az ilyesmit. És nekünk ne tessenek magyarázni konszenzusról, meg polgári jómodorról, késről és villáról. Mi, ha úgy akarjuk akkor a hagymát is hagymával esszük. Mi itten boldogan és öntudatosan hátrafelé nyilazunk, miközben máshol már hadront ütköztetnek.
Viszlát Európa, jó lett volna veled.  De nekünk sötétlelkű diktátorok kellenek, kiskirályok és oligarchák. Ja, és egy gábrieles sas a szabadság egykori terére.

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell! 

2014. április 24., csütörtök

A tornafasiszta diadala


Őszintén szólva, azokban a kora hetvenes években, amikor minden hétköznap be kellett ide mennem, gyakran gondoltam arra, milyen jó lenne, ha egy szép napon megszűnne. Csak úgy, bezárnák is iskolát és kész.
Sokáig délelőtt-délután jártunk. Volt A hét meg B. természetesen nem egyforma órarenddel, hogy mindig elrontsam, most olvasás óra van e kedden vagy környezetismeret. És hopp, már be is zúgott a menetrendszerű feketepont.
És szombatonként is volt suli. Nyolctól tízig a délelőttösöknek és tíztől délig a délutánosoknak. Nagyon irigyeltem azokat a fiúkat, akiknek ugyan elég lett volna 10-re jönniük, de a szüleik hajnalban jártak dolgozni, szombaton meg napközi nem lévén, mér hét előtt berakták őket az iskolába. Persze föl nem mehettek, ezért a portásfülkében, Gyuszi bácsinál lehetett gyülekezni. Aki a hagyományos seggrepacsi című játékkal szórakozatta a serdülő diákságot. Állítólag Andi, aki különösen csinos lányka volt, ilyen alkalmakkor gyakran érkezett rövid skótkockás szoknyácskában, imádta, amint a fenekét paskolják, neki pedig Gyuszi bácsi hangos vezényszavára ki kellene találni, ki is az elkövető. Általában Gyuszi bá’.
Aztán ott voltak a tornaórák. Egy Pista bácsi nevű rémséget alkalmaztak a célból, hogy az ifjúságot örökre és tartósan elrettentse mindenféle mozgás szeretetétől. Pista bá leginkább azt szerette, ha szép rendben leraktuk a tornapadra a testnevelés munkafüzeteket. Mert az is volt ám. Bár fogalmam sincs már, mi lehetett benne. Miközben mi tornasorban álldigáltunk, kék klotgatyánkban, ő boldog mosollyal felborította az egész füzethalmot, mert szerinte vagy nem voltak eléggé elvágólag elhelyezve a füzetek vagy akadt a pakkban egy, amelyik nem teljesen a szabályszerű kék papírba kötve az előírt kék szegélyes címkével volt ellátva.
Amikor felrúgta a füzeteket, nekünk rohanni kellett újra szabályosan elhelyezni a tornaórához a kor előírásai szerint nyilván nélkülözhetetlen könyvecskéket. E tornafasiszta arcán, miközben mi sietve kapkodtuk a földről a szétszóródott füzeteket, az a kéjes, elégedett mosoly terült el, amelyet később katonakoromban láttam az kezdő őrmestereken, amikor végre jól kiszúrhattak az embereikkel.
Aztán ott volt a gyakorlati óra. A mi Vali nénink még elnézte, hogy többet ütök a kezemre, mint a szög fejére, pedig már ötödszörre csináltunk fadobozt. A virágkaró megvolt, az alumíniumból hajtogatott hamutartó szintén. Egyik csálébb volt, mint a másik. Örömmel mutogatta mindenkinek, hogy milyen kis ügyetlen vagyok – hiába, pedagógia már akkor is nagy tudomány volt.
Énekórán a leghátsó padba ültettek, mert nem hitték el, hogy tényleg úgy tudok énekelni, ahogy énekelek. A tanárnő biztos volt benne, direkt kornyikálok hamisan, hogy bosszantsam. Ezért mindenféle büntető feladatokat talált ki, hogy elvegye a kedvemet a zene szeretetétől. Majdnem sikerrel járt. Közel negyven év kellett ahhoz, hogy kiheverjem a hatását.
Nem szerettem iskolába menni. De végül, teljesült a kívánságom, bezárták. De már nem tudok neki örülni.

Akkor is sokat mondták, nehéz jót tenni a hálátlan kölykökkel. 

Erdős Virág: Édes hazám

Erdős Virág: édes hazám. A nagyon jó sorozatból

2014. április 15., kedd

A fáraó átka és a szabadság tere

A szabadságot, mint az ma már széles körben közismert, nem lehet megenned. A szabadságot nem lehet felhúznod magadra, ha itt a hideg. A szabadság nem véd meg a vadállatoktól, az adóhatóságtól vagy a közműcégektől sem. A nép egy részének az a véleménye – hogy jobb a húsosfazék mellett meghúzódni, még ha ez egy pici rabsággal jár is. Persze, „picit” nem lehet rabnak lenni, éppen úgy, mint „picit” terhesnek sem.
Ó, ha mindennap löknek nekünk pár falást, akkor kit érdekel, a fékek és ellensúlyok rendszere, a nyugdíjkassza elpárolgása, a fáraó hatalmaskodása, az oktatási rendszer szétzüllesztése. Kérem, mi itt gyakorlottan alámerülünk. Aztán vagy kibekkeljük, vagy nem. Elindulni a szabadság felé, az veszélyes, fárasztó, rosszul is lehet dönteni benne.
Ha a fáraó emlékművet akar magának állítani, ha szobor kell neki, hát legyen boldog, kapja meg, ennyit megér, hogy leszálljon rólunk. Legyen aranyborjú, mert az szépen csillog, még ha aztán Felcsútra is kerül, megőrzésre, a helyi fűtés-szerelőhöz.
Jó, mindig akadnak, akik nagy szavakkal zaklatják a dolgos nép egyszerű gyermekeit. Szabadság? Ugyan már, nekem is jó volt abban az iskolában, ahová akkoriban mindenki járt, meg ugyanaz a tankönyv volt harminc évig, és az akkori kedves vezető nevét sem kellett újra megtanulni. Ha nekem jó volt úgy, nekik is az lesz. Ó édes, kényelmes rabság. Ne tessék mindig reklamálni. És nagyszerű rímeket lehet találni a Viktor szóra is, ha ódát akarsz róla zengeni, mit akarsz még?
Nézem az elszánt arcokat napok óta a Szabadság téren. Mi hajtja ki őket újra és újra? Miközben a szélen állók, leginkábba facebook-on,  bölcs arccal magyarázzák nekik, hogy fölösleges erőlködniük, hisztériázniuk, az az emlékmű, melyért leginkább egy Gábriel nevű angyal szégyelli magát, úgyis meglesz. Tessenek beletörődni. Itt ez van. Itt csak a tér neve emlékeztet a Szabadságra.
A napokban sok apa beszéli el fiainak, hogy milyen rabságban élni, és onnan kivonulni. És azt is hozzáteszi, hogy 40 évig kell vándorolni, amíg a valódi szabadság földjére beléphetnek azok, akiknek lelkét már nem nyomorítja a rabság. Nekünk alig 25 telt el belőle.
A Szabadság persze nem egyszerre szakad ránk, hanem fokozatosan. De a Szabadság téri ellenállók már egy kicsit közelebb járnak hozzá.

Ceterum censeo: Orbán menni fog.