Egy rejtélyes kézirat a vészkorszakról

 Miként lehetett túlélni a túlélhetetlent? Bár ma már számtalan feljegyzés, napló, visszaemlékezés áll a rendelkezésünkre arról, miként próbálta 1944-1945-öt túlélni a magyarországi zsidóság, még mindig kevés a valóban hiteles beszámoló e korszak mindennapjairól.

Most, véletlenek sorozata után előkerült egy felettébb izgalmas kézirat erről az időszakról.

 Szerzője az a Lévai Jenő, akit a magyarországi holokauszt egyik első krónikásának tartanak, művei, minden kritika ellenére, mindmáig alapvető forrásnak számítanak. Sőt, talán még a „vészkorszak” kifejezést is Lévai hozta be a köztudatba. Komoly, a magyar holokausztról szóló kötet elképzelhetetlen Lévaira való hivatkozás nélkül. Oly annyira, hogy e történelmi kor világszerte legnevesebb kutatója, Randolph Braham is sokszor kifejtette, mennyire alapvető jelentőségűek a kutatásban Lévai információi is.

Lévai 1945 és 1948 között tucatnyi könyvet jelentetett meg a magyarországi és az európai zsidósorsról, a holokausztig vezető útról, Gömbös Gyula életéről, Endre Lászlóról, a magyar háborús bűnösök listavezetőjéről, a Margit körúti vészbírákról vagy éppen Wallenberg életéről ugyanúgy, mint a nemzetközi és a hazai embermentő akciókról is. Először 1946-ban megjelent „A pesti gettó csodálatos megmenekülése” című kötete, most ismét napvilágot látott, mint olyan alkotás, amely nélkül nem tudhatjuk pontosan miként éltek és haltak az emberek a Dohány utcai zsinagóga köré épített gettóban.

Szűk két és fél év alatt 12 jelentős kötete, és persze rengeteg újságcikke, jelent meg szerzőnknek.  Impozáns teljesítmény már önmagában is.

Különösen, ha hozzáveszünk még egyet. Lévainak ugyanis akad egy tizenharmadik könyve, vagy legalábbis annak a teljes kézirata, amelyik sosem jelent meg.

Ha úgy jobban tetszik, akkor nem is a tizenharmadik, hanem időrendben az első. A most meglelt kézirat szerint 1945 januárjában fejezte be az író a munkát. Ebben, helyenként kifejezetten naplószerűen, rögzíti a magyarországi zsidóság tragédiáját, benne az ő személyes sorsát, a sáncásást, a kivégzések sorát, a halálos gyalogmeneteket, a bujkálást, a német megszállás drámai napjait, a  nyilas hatalomátvételt, a város ostromát, az őrjöngő, gyilkoló nyilas különítményesek tobzódását s végül a szovjet csapatok megérkezését.

A  memoárszerű részeket meglepően alapos politikai eseménytárral egészíti ki. Különösen érdekessé teszi a mellékelt jó pár korabeli dokumentum, újságcikk vagg éppen röplap másolata – felteszem, nem egy közülük csak itt maradt meg.

Több meglepetést is okoz ez a mű. Az egyik a dátuma, 1945. január. Miként tudta valaki a folyamatos életveszélyben, a bombázások szüneteiben, kivégzésektől fenyegetve, rejtőzködve és bujkálva összeszedni és lejegyezni ezeket a történéseket? 1945 januárjában már alapos adatmennyiség állt ezek szerint Lévai rendelkezésére, amelyek nyilván segítették abban, hogy tucatnyi könyvét megírja az elkövetkező hónapokban.

A másik rejtély, hogy vajon miért nem jelentette meg ezt a kötetet? Lévai a harmincas évektől jólmenő sztárújságíró volt, a neve igazán biztatóan csengett, képes volt jelentős példányszámokat elérni. Ráadásul az 1945-1948 közti időszakban valóban kapós szerzőnek számított, ha 12 kötete tisztes sikert ért el, akkor talán ez a tizenharmadik, a legszemélyesebb is hozott volna a konyhára. Mégsem adta ki.

Az okokat ma már csak találgathatjuk. Azt rögtön el is vethetjük, hogy elfelejtette volna. Hiszen, ha hivatkozás nélkül is, de idéz belőle többször, például a már hivatkozott Pesti gettó című kötetben. Aztán, a kéziratot megőrizte. Talán terve is volt még vele.

Lehet, hogy azért nem jelentette meg, mert túl személyesnek találta? Érthető okokból helyenként indulatosnak?  Felettébb kritikusan ír a „keresztény középosztályról”, amelynek egyik része aktívan részt vett a gyilkosságokban egy másik pedig tétlenül szemlélte honfitársai elpusztítását, De nem kíméli zsidó honfitársait sem, akik az életveszélyben nem mindig viselkedtek hősiesen.

Ugyanakkor a mai olvasó számára éppen ezekért a részekért hiteles és felettébb érdekes az írás. Még nincsenek „magasabb szempontok” politikai vagy bármilyen más megfontolások. Ami a szívén az a tollán.

Érdekes a kézirat sorsa is.  Mint említettük, sosem jelent meg. De Lévai a kéziratot megőrizte. Halála után irathagyatéka, még 1983-ban, az MTA Történettudományi Intézetébe került. Itt egy pincében, egy szekrény tetején hányódott banános ládákban. Majd a kilencvenes évek legelején a sorok szerzőjének a biztatására az intézet munkatársa Stark Tamás készített egy leltárt az anyagról.  Ám ebben már nem szerepel ez a kézirat. Akkoriban – és azóta is – terjedt egy pletyka, hogy akadhattak olyanok, akik néhány értékesebb iratot kimazsolázhattak volna feltűnés nélkül a hagyatékból. De miután alapleltár nem lelhető fel, nem tudjuk, mi volt az irategyüttesben az átvételkor. Az biztos most már, volt, amit kiemeltek a papírok közül.

Varga László történész-levéltárosnak a Pesti gettó című kötetének utószavából most azt is megtudhattuk, hogy a hagyaték még mindig nem hozzáférhető, nem kutatható, bár ennek különösebb okát, értelmét nem tudjuk.

Egy szekrény mélyéről, miközben Lévai életét próbáljuk feltárni, viszont előkerült ez a kézirat az 1984-es lektori jelentéssel együtt. Ebből kiderül, hogy a Történettudományi Intézet egyik munkatársa, átnézve a hagyatékot, felismerte, hogy ez a kézirat nem jelent meg. S azt javasolta, hogy 1985-re, a felszabadulás negyvenedik évfordulójára adják ki, mint különösen tanulságos, a múlt megismeréséhez nélkülözhetetlen művet.

Aztán mindez elfelejtődött.

Mindenesetre, hála annak, hogy ezt még idejében kivették a többi közül, ez a kézirat hozzáférhető maradt és most már csak egy értő kiadóra vár, hogy a nagyközönség is megismerhesse a magyarországi vészkorszakról szóló egyik legizgalmasabb – ha szabad et a szót használni rá – legolvasmányosabb beszámolót.

(Lévai Jenő: Deportáció, télach, schutzpass… Egy újságíró hiteles feljegyzései a nácik és a nyilasok magyarországi rémuralmáról: a magyar zsidóság végnapjairól.)