2014. december 14., vasárnap

A hiány művei - Vajda Júlia kiállításának a megnyitása

Miért hiányzik innen annyi kép

Kedves barátaink!

Ezekben a pillanatokban, a megnyitó perceiben, még csak bízhatunk abban, hogy ez a kiállítás is sikeres lesz. Mert bármilyen gondosan is készítettek mindent elő a szervezők, hiába igyekeztek az ide illő, legizgalmasabb képeket kiválogatni, hiába állítottak össze egy nagyszerű katalógust és hiába lehetünk abban biztosak, hogy Vajda Júlia neve lesz elég vonzerő a művészetet kedvelők körében, azért biztos sokakban ott bujkál, hogy igen, de ebben a vizuális versenyben, amelyben élünk, mindez elég lesz-e.
Hogy hányan jönnek majd el, hányan álldogálnak hosszabban egy-egy kép előtt, hogy utána  a terem végéből visszaforduljanak a kedvencükhöz. Mesélik e majd, hogy emlékszel arra a képre, ott, amelyik, vagy csak, amikor lehunyják a szemüket újra látják azt.
És vajon szelfiznek e majd a fiatalok ott, annál a képnél vagy annál? Mert ha igen, akkor bátran mondhatjuk Vajda Júlia ismét megnyerte a fiatal szíveket is.
Persze a látogatók egy része biztosra megy majd. Ahogy önök, ti is. Ismerik nagyrészt az életművet, tudják, mire számíthatnak.
De minden képet ismernek?
Ismerik azokat a képeket, amelyek nem lógnak itt a falakon?
Talán, többet vagy kevesebbet bizonyára. És ismerik azokat, amelyek nincsenek benne a katalógusban? Sem ebben, sem másban? Azokat, amelyeket még sosem állítottak ki? Azokat, amelye nincsenek ott Vera és Gyula lakásában sem, pedig ott aztán van jópár finom darab.
És ismerik azokat a képeket, amelyeket nem ismerhetnek?
Gondoltak már rá, hogy Vajda Júlia életművének egy nagy részét nem ismerhetik még a legnagyobb szakértők sem. Mert minden bizonnyal sosem készült el?
Az elmúlt napokban nekem egyrészt nagyszerű dolgom volt. Mert Vajda Júlia képeket nézegettem, cikkeket tanulmányokat olvastam róla. Élveztem, hogy a képeivel kelek és fekszem.
És közben egyre nagyobbnak láttam a hiányt. Egyre több kép hiányzott. Tudom, Vajda Júlia után nagyon sok kép maradt. De másrészt egyre több minden hiánzott.
Egy reggel arra kellett ébrednem – miután este még elovlastam Gyula különös hangulatú, lebilincselő tanulmányát egy művészcsalád összetételének a változásáról, hogy mennyi minden nincs.
A tudományosan hangzó, de nagy szeretettel megírt részletekből egy kalandos , huszadik századbéli művészssors rajzolódott ki.
És ezután kellett arra rádöbbennem, hogy Vajda Júliának két életműve van. Az egyik, amiből itt is láthatunk pár Pazar darabot. És még egy: amelyik nincs. Amelyik nem készült el. Amelyik nem készülhetett el.
A miérteket tudjuk mindannyain.
Egy elszegényedő családban felnövő leány, aki kénytelen varrónőnek tanulni Pozsonyban, annak muszáj a varrógépet hajtani és nem tud a festészettel ismerkedni.
A szegény leány, aki átjön Magyarországra, legfeljebb csak reménykedhet benne, ha szorgalmas és eljárhat ismerkedni a művészettel, akkor előbb utóbb beveszik.
És aztán ott a következő nagy üresség. Hiba köti össze életét a kor mára már legelismertebbé vált festőjéval, Vajda Lajossal, ha az a világ nem fogadja be őket.
Nem fogadja be őket? Ugyan már. Vajda Lajos a munkaszolgálatban súlyos tüdőbajt szerez. Az ifjú feleségnek ápolnia kell. Vajda halála után pedig kötelességének tartja, hogy néhai férje hagyatékát ápolja. Aztán, amit csak úgy egyszerűen „háborúnak” szoktunk nevezni,
Az üldöztetés hosszú sora. A reménykedés, hogy talán nem bukik le és nem végzik ki azonnal, ha mégis. Nem magyar festő ezekben a hónapokban, hanem egy koszos zsidó.
És negyvenöt után hiába jön el az új világ, hány de hány kép nem készülhet el megint.
Európai Iskola? Európa?
Vonalak, színek, kavargó idomok?
A füttyös kalauz, az igen, az kép.
A kényszerű kinttartózkodás 56 után Svédországban vagy a „Rottenbiller” túlzsúfolt napjait mind azon helyek, események közé jegyezhetjük fel, amelyek annak a másiknak, annak az el nem készült életműnek a nagyságát növelik.
És folytathatjuk a történetet hosszan.
Joggal vethetik fel, hogy a huszadik század sokaknak nem kedvezett. A történelem, egy zsidónak minősítettnek túlélni önmagában is szép teljesítmény. De Hitler, Sztalin, Rákosi, de még Kádár kortársának lenni – messze az ideálistól, hogy finomak legyünk.

Persze, ne legyünk telhetetlenek, ha itt körülnézünk és látjuk ezeket a képeket, akkor elégedetten bólinthatunk, hogy rendben. Lehet, hogy sok kép nem készülhetett el. A festőknek, ahogy a balettáncosoknak vagy a kőfaragóknak egyaránt nehéz volt. És ha ilyen körülmények között ennyi és ilyen életmű állt össze, akkor Vajda Júlia azt vallhatta, amit a régi viccben a bóher.
Akivel a város leggazdagabb, de analfabéta embere íratta meg a leveleit és persze egy fillért sem fizetett neki.
Mikor ez kiderült a szegény bóher barátja azt mondta, micsoda egy mesüge vagy. Miért csinálod ingyen. Mondd meg neki, hogy így nem írsz neki többet.
Miért vág vissza a bóher – ha nem írok, azért majd fog nekem fizetni?

Vajda Júlia kitaszítottsága igen összetett, De egyik hangsúlyos oka ennek zsidósága volt. Kozák Gyula idézi fel a Vajdáról szóló egyik cikkében, hogy Júlia, aki Pozsonyban német iskolába járván tökéletesen tudott németül, 1944-ben egy Erdélyből menekült szász asszony papírjaival bujkált egy parasztgazdánál cselédként. A felszabadulás után a gazda így fordult addigi „cselédjéhez”: „Én végig tudtam, hogy a nagyságos asszony zsidó…”.
A képeket nézve, persze nem az jut eszünkbe róla hogy a”nagyságos asszony zsidó”.
Vajda Júlia jó barátja és beszélgetőtársa Tábor Béla, aki maga is csak igen nehezen élte túl azt, hogy  zsidó volt, így írt erről nevezetes kötetében, A zsidóság két útja címűben, 193-ben:
„A magyar zsidóság minden értékét csak magyarságnak és zsidóságának egységéből merítheti.  Ha értékeket akar teremteni, éppoly kevéssé kapcsolhatja ki akár zsidó, akár magyar voltát, mint ahogy az ember életműködése során nem kapcsolhatja ki szíve egyik kamráját sem. Nem lehet a magyar zsidóság jó magyar,  ha nem jó zsidó és nem lehet jó zsidó, ha nem jó magyar. (…) Az a magyar zsidóság, amely akár magyarságát, akár zsidóságát megtagadja, képtelenné válik az értékteremtésre  és egyformán bomlasztó elemmé lesz a magyarság és a zsidóság testében. Ha azonban magyarságát is, zsidóságát is vállalni és szeretni tudja, a kettő csak  megtermékenyítheti egymást: Értékes szín lesz a magyarságon belül s ugyanakkor zsidóságában is megerősödik.”
Persze egy kör, egy vonal, egy szín úgy önmagában sem nem zsidó, sem nem magyar. Hanem kép. Szerencsés esetben jó kép.
"Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felsége az és így tovább. Mintha egy művésznek nem a művészete lenne a vallása és hite, amellyel az  emberiséget tiszteli és szolgálja. Súlyos megpróbáItató idők ezek .. . " – felel neki 1938-as naplójában a  szentendrei társ, Ámos Imre.)
Vera és Gyuszi
A kép. De akadnak olyan korszakok, amikor azt, hogy mi a jó kép a hatalom akarja megmondani. Nem tudom, törvényszerű-e hogy a hatalomnak nincs ízlése vagy csak az én legújabbkori történelmi tapasztalataim rosszak, mindenesetre, talán sok kép azért hiányzik innen, értsd azért nem készült el, mert  Vajda Júlia életében a „hatalomnak” általában más tetszett. Lehettek persze és nyilván voltak is, jó, értékes alkotások azok közt is. De hát a világ olyan sokféle, hogy nagyon sokféleképpen lehet látni. És ha a „mást” ellehetetleníteni próbálják, akkor már érthető, miért hiányzik innen még jó néhány kép, amelyik itt lehetne – ha elkészült volna.
Így gondolják?
Eszükbe jutott már, hogy innen is, onnan is mennyi minden hiányzik?
Átfutott a fejükön hogy vajon a mi korunk, ennyi tapasztalat birtokában, mennyi új hiányt állít elő? Vajda Júlia képeit nézve, a hiányzókat keresve, nem üt orrba, hogy vajon a ma milyen űrt hagy a jövőre elfogultságával, egyoldalúságával, sokszor erőszakosságával.
Persze az is lehet, hogy mindezt csak túlokoskodjuk. Talán túl sokat tudunk az elmúlt évekről.  Mert aki itt áll most az nagy valószínűséggel elég pontosan ismeri a történetet, vagy ha nem is miden részletében, de az évszámokból elég pontosan ki tudja következtetni, mi történhetett valakivel, aki ilyen képeket alkotott és ebben a korszakban élt.
De bizonyára betérnek ide majd olyanok, akik esetleg távoli országból érkeznek és nem sokat tudnak a mi történelmünkről. Gyerekek és egész fiatalok, akiknek a mohácsi csata és 1944 majdnem ugyanakkor volt. Nagyon régen.
Akik alig-alig tudnak valamit arról a múltról, amitől mi még nem tudunk szabadulni.
Akik csak annyit mondanak majd: Hú de szép! Tetszik! Na, ezt kiakasztanám otthon a monitor mögé.
Akik nem azt keresik majd, hogy mi nincs itt. Hogy mi az, ami sosem készülhetett el, mert Hitler, mert Horthy, mert Rákosi, mert Kádár, mert…– mert ők fantasztikus színeket, izgalmas képeket látnak. És azon törik a fejüket, hogy a Piros akt drapériával vagy az 1950-ben készült Arc című kép legyen-e inkább a facebok vagy tumblr oldalukon a cover page.
Új nemzedékek, új problémák.
Azt a kérdést tettem fel pár perccel ezelőtt, ha még akad, aki emlékszik rá, hogy ilyenkor azért ott a drukk bennünk, tetszeni fog-e ez azoknak, akik most ismerkednek meg alaposabban  Vajda Júlia művészetével.
Mert nekünk tetszik, nekünk fontos – és szeretnénk, ha minél többen osztozhatnának velünk ebben az örömben.
Így egyben végignézve most ezt a tárlatot, szerintem tessék egy kicsit fellélegezni. Menni fog ez. A művészettörténészek bizonyára értőn el tudják mondani nekünk, hogy mitől élő, mitől izgalmas ez az életmű. Ezt fontos hallani, olvasni – mert igazol minket, egyszerű képszeretőket, hogy nem tévedtünk, amikor azt mondjuk ezt végignézve, hogy ejha.
És talán akkor tesszük jól, ha nem azon kesergünk most már, mi nincs itt, mert nem lehet, mert nincs, hanem örülünk annak, ami van. És annak, ha itt lehetünk a képek értő közönsége közt.
Tehetünk egy próbát?
Hadd kérdezzem meg, melyik tetszik ma Önnek a legjobban?
Sebaj ha holnap másik? Az majd egy másik kérdés lesz?
 Köszönjük, hogy eljöttek, köszönjük a kiállítást azoknak, akiknek sok sok munkája kellett ahhoz, hogy létrejöjjön – és akkor gyerünk.
Én meg figyelem, melyik képpel szelfiznek a legtöbben.
(Vajda Júlia kiállítása, Győr, Esterházy palota, Király utca 17. )





1 megjegyzés:

Péter Nagy írta...

Kedves Dési János,

a Győri KULTINFO szerkesztőjeként szeretném közölni a Vajda Júlia győri kiállításának megnyitóján, 2014 december 13-án elhangzott szövegét. Kérem jelezze, hogy hozzájárul-e a közléshez!
Tisztelettel:
Nagy Péter
szerkesztő
www.kultinf.gyor.hu
npluszp@gmail.com