2017. november 28., kedd

Egy sárga csillagos fotó története

Raoul Wallenberg svéd követségi titkár története, aki 1944-ben sok ezer, talán sok tízezer zsidó életét mentette meg, máig jó pár rejtélyt tartalmaz. Elsősorban azt nem tudjuk még egészen pontosan – még ha egyre több ténnyel is rendelkezünk -, hogy mi is történt vele 1945 január 17-e után, amikor az oroszok elvitték. Wallenberg körül sok ma még a titok. 
Azt sem ismerjük pontosan, mi lett azokkal a képekkel, amelyeket budapesti tevékenysége alatt „fotósa” Veres Tamás készített. A fotók nagyrésze, minden valószínűség szerint, megsemmisült, de ami megmaradt, arról sem tudjuk pontosan, honnan került elő. Írtam már erről a Pesti Sólet 2014. augusztusi számában.
De most beszéljünk egy kicsit arról a képről, amelyik megvan, sőt, amelyik több verzióban is közkézen forog máig is a korszakról szóló kiadványokban.

A képen embereket kísérnek 1944 november 28-án Budapesten, a fotón elől egy fekete kendős asszony áll. Az amúgy teljesen azonos képek egyik részén egy hatágú csillagot visel a mellén, a másik részén nem.
De melyik lehet az igazi? Próbáljuk meg kinyomozni.
Annyit tudunk, hogy a képet Veres Tamás készítette, aki igazolványképektől kezdve a történteket illusztráló fotókig sok mindent csinált a svéd diplomatának. Képeinek jelentős része elveszett, másik fele kalandos módon bukkant elő sok évtizeddel később az események után a feledés homályából.
Ez a kérdéses fotó hosszú évtizedek után a nagy nyilvánosság előtt először újra John Bierman: Righteous Gentile című könyvében (Penguin Books, London, 1981) szerepelt. E kötetben a fotón a mellén egy hatágú csillag látható az elöl álló nőnek.
Biermann hol és hogyan jutott a képhez nem tudjuk. De a kötetben több Veres Tamás fotó mellett is feltüntette, hogy a Wallenberg családtól kapta azokat.
Az általunk ismert, legelső magyarországi nyilvánosan megjelent verziójában a fotót – 1947-ben – csillaggal együtt publikálták . Méghozzá egy a Wallenberg történetéről könyvet író Lévai Jenő jegyezte cikkben. (Lévai Jenő: Svédország még reménykedik Wallenberg hazatértében, Képes Figyelő, 1947. február 22.)
Ugyanakkor Lévai pár hónappal később napvilágot látott Wallenberg könyvében (Lévai Jenő: Raoul Wallenberg, Budapest, Magyar Téka 1948) ugyanezen a képen az előtérben álló kendős asszonyon nincs csillag. A későbbi publikációk valószínűleg hol innen, hol onnan vették át a képet, ettől függően jelent meg ez vagy az a verzió. Annyira össze-vissza, hogy például Lévai 1948-ban svédül megjelent Wallenberg könyvében ismét a csillagos változat található.
Tehát a Lévai jegyezte magyar Wallenberg könyvben csillag nélkül, a Képes Figyelő cikkben és a svéd kiadású könyvben csillaggal.

Melyik a valódi? Ott volt a képen a hatágú csillag csak lekaparták egyes képekről vagy éppen fordítva, egy ügyes kezű retusőr festette oda?

Összevetve a verziókat és az időpontokat, valamint Veres Tamás interjúit nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a csillagos verziót publikáló politikai bulvárlap, a Képes Figyelő szerkesztői nem találták elég hatásosnak a képet Dávid-csillag nélkül, ezért festették azt rá. Megerősíti elméletünket, hogy a Képes Figyelőnél „javították fel” a fotót, hogy az eredeti, még Budapest ostroma előtt, a svéd Külügyminisztériumba Wallenberg által megküldött fotón – amelyet hitelesnek kell elfogadnunk, hiszen se oka, se módja, se ideje nem lett volna azt senkinek meghamisítani - nincs csillag.
Mindenesetre, időközben Veres Tamás szerzősége éppúgy elfelejtődött évtizedekre, ahogy Lévai Jenő 1948-as könyve sem kerülhetett sokáig elő, hiszen Wallenberg élete, ha más más okból is, de keleten és nyugaton egyaránt tabunak számított sokáig.
Wallenbergre a figyelmet újra a New York Times cikke hívta fel 1980-ban. (Eleonore Lester, Frederick E. Werbell, The Lost Hero of the Holocaust, New York Times, 1980, március 30), az igen alapos írást Veres képei illusztrálták, de a fotóriporter nevének feltüntetése nélkül. Az akkor már Amerikában élő, sikeres New York-i divat- és reklámfotós Tom Veres is innen értesült, hogy néhány képe megmaradt. Szerzőségét végülis nem volt nehéz bebizonyítania.
Például, a már említett Képes Figyelőben megjelent írásában Lévai, nemcsak a nevezetes és azóta is ismert majd’ összes Veres képet közölte, de a képek történetéről is adott némi információt:
„Erről a csodálatos mentésről (mármint Wallenbergéről a Józsefvárosi pályaudvaron – DJ) érdekes felvételeket készített Wallenberg házi fényképésze, Veres Tamás, aki valóban életével játszott, amikor kis gépével elhasított nyaksálján keresztül fotografálni merészkedett. Ugyancsak Veres felvétele örökíti meg amikor Wallenberg az óbudai téglagyárakból kiszabadított védenceit a nemzetközi gettóba kíséri.
E szenzációs felvételek filmjei az ostrom alatt legnagyobbrészt megsemmisültek. Stockholmban, a svéd Külügyminisztériumban Wallenberg jelentéseinek mellékleteképpen e felvételek egyetlen kópiája maradt fenn. Ezek közül néhányat itt közlünk - írta Lévai a Képes Figyelőben.”
S bár például az izraeli Yad Vashem archivumában is a csillagos verzió található meg, van még egy döntő bizonyíték arra, hogy bizony ez a hamis.
Wallenberg környezetében nyüzsgött még egy fiatal fiú, Beér János. Ő 1956-ban emigrált, és egyetemi tanár lett az Egyesült Államokban. Annak idején öt eredeti papírképet kapott ajándékba Verestől, amelyeket annyira nagy becsben tartott, hogy magával vitt Amerikába. 2005-ben néhány érdekes dokumentummal együtt a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumnak ajándékozta. S bizony az itt található fotón sincs csillag.
S bár ma már biztosak vagyunk abban, hogy a csillag nélküli verzió a valódi, a budapesti MTI fotóarchivumában, ahonnan a szerkesztőségek megvehetik kiadványokhoz ezt a képet is, most is s a csillagos verzió, vagyis a hamis szerepel, újra és újra megjelenve.
S ami a legironikusabb az egészben, Jalsovszky Katalin fotótörténész szerint ez az asszony minden valószínűség szerint nem is a kísért zsidók csoportjába tartozott, csak rákeveredett a képre, amelyet Veres Tamás egy mozgó autóból készített. Szóval, biztos, hogy nem hordott csillagot, hiszen nem volt zsidó.


(Részletesen írok erről is a Wallenberg jegyzőkönyv című kötetben, amely itt még megrendelhető.)


És itt meghallgatható egy interjú a könyvről

(Pesti Sólet, 2017, november)


-->

2017. november 10., péntek

Barcelona és a piac

Barcelona. Az elszakadási törekvésekből a piacon kevés érződik.  Viszont emu tojástól kezdve halakig minden van, ami kell. Folyt. köv. 







2017. november 5., vasárnap

„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”

Giorgio Pressburgerre, a Teleki tér olaszul író zsidó krónikására emlékezünk


A minap elhunyt Giorgio Pressburgerre,a pesti zsidó múlt egyik jeles és nemzetközileg is ismert írójára emlékezünk most egy húsz évvel ezelőtti interjúja egy részletének a felidézésével. Az eredeti a Szombatban jelent meg.
A magyar származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertestvérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történetek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsefvárosi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok országában, még Koreában és Japánban is. A kilencvenes években Girogio a pesti – mi több józsefvárosi - Olasz Intézet vezetője volt, interjúnk is akkor és ott készült.
*


- Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére. (A beszélgetés a kilencvenes évek végén  folyt közöttünk - dj)
-     Igen. És ?
-     Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kulturdiplomataként tér vissza gyermekkora, művei helyszínére. Szokott sétálni mostanában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?
-     Gyakran. Él ott egy idős rokonom - az utolsó - hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.
-     Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fényesebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?
-     A Népszínház utcában nagyon szépen megcsinálták a kövezeteket, persze a házak...
-     És az emberek?
-     Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ eltűnt. Nincs tovább. Nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöttem. Sokat kerestem az elmúlt évtizedekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.
-     Olaszul írt, nagy sikerű novellái, regényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?
-     Meg lehet. Miért is kellene pontosan ismerni a helyszínt? Az csak az irodalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz.
-     Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy inkább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?
-     Hivatalos feladatom az olasz kultúra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Azt, hogy én ki vagyok soha nem tagadtam. Írtam róla ép eleget.
-     A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik s a rabbi magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy valaki még sokra viszi a családból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?
-     Tudja, a fiatalon meghalt német költő Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.
-     Vagyis?
-     Egyik hullám hoz, a másik elvisz.
-     Azért a könyvek megmaradnak.
-     Egy ideig.
-     Messzire jutott a Teleki tértől, ha nem is földrajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?
-     Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világnak. Nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de rengeteg jón is.
-     Mintha a borzalmas dolgokról szívesebben írna. Összezsúfolódva, éhezve  borzasztó körülmények között a védett házban, vagy a papa munkaszolgálatos kalandjai, a nagyszülők meggyilkolása.
-     A szörnyűségek is az élethez tartoznak. Ha valaki ezt nem akarja tudomásul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.
-     A 44/45-ös történeteiben szereplő nem zsidók, nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy kiköpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az országba, ahol kiköptek, ahonnan hagyták elvinni, meggyilkolni rokonai jó részét. Sikerült magában lezárni a múltat?
-     Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt heverni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőttek fel. Akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a földnek ezen részéről is.
-     Megjavulnak az emberek?
-     Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.
-     Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell megküzdeniük..
-     Még egy darabig talán. S azt se felejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.
-     És akkor eljön a szép világ.
-     Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.
-     A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mintha kevésbé bízna az emberek változásában.
-     A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítnak. Látja, Olaszországban már nincsenek ilyenek. S mert én mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.
-     Viszonylag későn kezdett írni. Addig érlelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?

-     Egy szép napon, amikor egy Singer regényt olvastam, belémhasított, ha ő írhat ilyet Lengyelországról, ahonnan származik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvéremmel nekikezdtünk. Ma - természetesen egészen - másként csinálnám. Abból a régi stílusból elég Egy szép napon el is határoztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyertem a legrangosabb olasz irodalmi díjat teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökereimtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, aki felmászik egy hegyre...

(Pesti Sólet, 2017. október.)

2017. október 21., szombat

Justita nokiás doboza - Sándor Zsuzsával beszélgettünk

Justita nokiás doboza - beszélgetés a könyvről, arról, hogy milyenek a rendőrök és az ügyészek, ellenállnak e a bírók a nyomásnak. És hogy az MSZP vitái hogyan segítették a kétharmadot. Sándor Zsuzsával beszélgettünk.



És aki kedvet kap hozzá, ide kattintva rögtön meg is rendelheti. 

 Valamint a jobb könyvesboltokban, a Láng Tékában és az Írók boltjában is - csak úgy mondom.

2017. október 18., szerda

Soros György, Göncz Árpád és Fodor Gábor emlékezik Vásárhelyi Miklósra

Most mutatták be a CEU nagy előadótermében Kozák Gyula könyvét a százéves Vásárhelyi Miklósról.
Emlékeztem, hogy több interjút is csináltam Vásárhelyivel - ezeket keresgéltem, amikor a kezembe akadt az az  összeállítás, amelyet halálakor, 2001. augusztusában írtam a Népszavába (2001. augusztus 4, Népszava, Szép Szó 3. o.)
A kolumnás összeállításból most csak három interjúrészletet, visszaemlékezést emelek ki, Göncz Árpád köztársasági elnökét, Soros Györgyét és Fodor Gáborét. (És a történelmi tényekhez az is hozzá tartozik, hogy Fodor Gábor volt az, aki segített, hogy Sorossal beszélni tudjak.)

Vásárhelyi Miklós a Népszava cikkének fotóján
És mindjárt az interjúkat is előszedem, mert felettébb izgalmasak, A Soros-Alapítvány működéséről, illetve a sajtószabadságról beszélgettünk bennük. De kezdjük a megemlékezésekkel

Soros György leginkább nagyon jó itélőképességért, megbizhatóságáért, szókimondásáért tisztelte Vásárhelyi Miklóst, akire most úgy emlékszik, mint akire mindig lehetett számítani.
Milyen nagyra tartottam az közismert. Az alapítvány tulajdonképpen az ő vivmánya. Amikor elkezdtük, ő volt az én megbizottam, bizalmi emberem. Nemcsak irányította az alapítványt, hanem ő súgott is nekem, hogyan lépjek fel a magyar hatóságokkal szemben. Aztán amikor létrejött az alapítvány ő lett az egyik legfontosabb szereplő a működésében. Fantasztikus eredményeket értek el. Jól emlékszem, mikor Budapesten jártam beszélgettünk arról, mit lehetne csinálni és amikor legközelebb odalátogattam már meg is csináltak mindent. Hogy sikerült nekik, nem is tudom.”

Göncz Árpád volt köztársasági elnök sok emléket őriz Vásárhelyi Miklósról, de a legfontosabbnak azt tartja felidézni, milyen jelentős volt részvétele az ötvenhatos események alakításában. „Vásárhelyi Miklós nélkül a forradalom nem úgy alakult volna, ahogy. Miklósnak jelentős szerepe volt Nagy Imre véleményének formálásában, a Nagy Imre kormány működésében s abban, hogy Nagy Imre meghozta döntését: magáévá tette a forradalom eszméit és haláláig kitartott mellette.
Persze nem egyedüliként - ott dolgozott vele egy kisebb kör, a nagyimrések - de ő nélkülözhetetlen volt abban a csapatban, hiszen mesterien tudta értékelni a politikai helyzetet, s abból következtetéseket levonni.
A forradalom bukása után osztoznia kellett társai sorsában, velük együtt ítélték el. Együtt ültünk a börtönben. Miklós soha egy pillanatig nem tántorodott el ‘56-tól, mindvégig kitartott ‘56 mellett, a forradalom egyik legfontosabb képviselőjévé vált.
Részben az ő nevéhez is fűződik Nagy Imre újratemetése, mindig is sokat tett Nagy Imre emléke feltámasztásáért, életben tartásáért.
A Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítójaként, nem elégtételt hanem igazságtételt kívánt, nem bosszúvágy vezérelte, hanem azt akarta, hogy ‘56 elfoglalja a magyarság tudatában azt a helyet, amit megérdemelt. A megtorlás idején megpróbáltak bemocskolni a forradalmat, ám amikor elérkezett az ideje Miklós tudta, mit kell tenni azért, hogy az igazság kiderüljön.
Irodalmi működéséről talán nem kell beszélnem, egészen kiváló újságíró volt. A Soros Alapítvány képviselőjeként személyesen is sokat tett Magyarországért.
Miklós életműve talán valmennyiünké közt a legfontosabb. Biztos vagyok benne, ahogy a történelem majd kirostálja az emlékezetből a percemberkéket Miklós megmarad, fényesen, ragyogóan” - mondta Göncz Árpád, volt köztársasági elnök.

Fodor Gábor először a Bibó szakkollégiumban találkozott Vásárhelyi Miklóssal a nyolcvanas évek közepén. Vásárhelyi Soros Györgyöt kalauzolta el oda, aki akkoriban hozta létre magyarországi alapítványát. Vásárhelyinek kulcsszerep jutott abban, hogy Soros György mindig is megkülönböztetett figyelemmel fordult a szakkollégium felé, segítette tagjait, így a mai miniszterelnöktől (Ez a cikk írásakor is Orbán Viktor volt éppen - DJ.)

kezdve sokan köszönhetik neki, hogy lehetőséget kaptak például külföldi egyetemeken tanulni.
Rám Vásárhelyi Miklós fantasztikus bölcsessége hatott leginkább - emlékezik Fodor - Persze ismertük már korábban az életútját, tiszteltük, amiért még a börtönt is vállalta azokért az eszmékért, amelyekben hitt. De nagyon tetszett nekünk, hogy ő nem akart csak a múltban élni. Bízott a jövőben, a fiatalokban, kereste a változás lehetőségeit. Az évek során egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egy olyan ember barátságát nyertem el, aki borzasztó józanul gondolkodott, a saját életét is képes volt kritikusan szemlélni. Nem próbált semmit sem szépíteni a múltjából. Engem az az emberi nagyság fogott meg benne először, hogy a saját hibáival is szembe tudott nézni. Kiméletlenül beszélt a tévedéseiről is. Mindehhez bölcsesség, irónia társult. Nagyon szerettem vele megbeszélni a világ dolgait, jó, hogy sokat tanulhattam tőle. “


2017. szeptember 19., kedd

Cinkos vagy embermentő rabbi? - Berend Béla két nem ismert beszéde

Az őszi nagyünnepek ideje különösen jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, mit miért tettünk.
A jó szándék önmagába sokszor kevés. Vajon cselekedeteink a világ összefüggésében, a dolgok bonyolultságában mit eredményeznek?

Különösen fontos ezt azoknak végiggondolni, akiknek szavai, tettei nagy befolyással lehetnek mások életére.
Mostanában sokat olvasok régi újságokat. S innen a jelenből – azaz nekik a jövőből – hümmögök azon, hogy mi is lett abból, amit akkor, értelemszerűen a jövő ismerete nélkül, mondtak, csináltak.
Senki sem felelős azért, amit nem tudhatott. De néha nagyon az az érzésem – persze utólag mindig könnyen okos az ember – hogy ha alapvető elvekhez tartjuk magunkat, akkor sokkal kisebb annak a veszélye, hogy túl nagy butaságba keveredjünk.
A napokban egy nagyobb cikket írva – Lévai Jenő és a zsidósors, ami innen letölthető is, ha valakit érdekel https://goo.gl/Uix4iS - kezdtem el Berend Béla történetével foglalkozni. A felettébb kalandos sorsú szigetvári rabbi a német megszállás után került fel Budapestre, itt hamarosan a Zsidó Tanács tagja lett.
A háború után perbe fogták, s először tíz évet kapott, majd másodfokon felmentették. Az azonban tény, Berend kapcsolatban állt egészen szélsőséges, antiszemita alakokkal és cikke is jelent meg az egyik leghírhedtebb fajgyűlölő, Bosnyák Zoltán Harc című hecclapjában.
Berend – sok részletében még ma sem ismert, zavaros pályájáról írt Randolph Braham, Schmidt Mária és egy igen remek összefoglalót Munkácsi Krisztina a Századok egyik 1996-os számában.
Berend később mindig is tagadta a bűnös együttműködés vádját az antiszemita hatóságokkal, az azonban ma már biztos, bizonyos dolgokat ugyanúgy képzeltek el. Berend is azt gondolta, hogy a zsidóknak el kell költözniük Magyarországról – bár ő ezt állítólag cionista alapon mondta – tehát ugyanúgy egy „zsidómentes” Magyarországot tartott elképzelhetőnek, mint a nyilasok, a fajvédők. Még ha egészen más alapállásból is.
Bizonyára.
Berendnek a háború előttről viszonylag kevés beszédét, nyilvános állásfoglalását ismerjük, így különösen érdekes az a kettő, amit most fogok idézni. Mindkettő Lévai Jenő Képes Családi Lapok című újságjában jelent meg, s árnyalja talán azt a képet, hogy Berend csak a zsidók Magyarországról való elköltözésében értett egyet az antiszemita rendszerrel.

Berend, 1940 őszén, mint tábori lelkész beszélt az „az izraelita vallású magyar királyi honvédekhez.” Többek között a következőkkel biztatta a zsidó katonákat: „Büszkének és boldognak kell lennetek, hogy a mai zord és viharos időkben sem feledkeztek meg rólatok, hogy nem vagytok feleslegesek, nem vagytok nélkülözhetőek, hogy a Hazának igenis szüksége van rátok, hogy a Haza ismét hívott titeket. Legyetek büszkék arra és boldogok, hogy magyar királyi koronás gombokkal díszített és ékesített katonazubbonyban szolgálatot tehettek a Hazátoknak és hasznos és értékes honvédelmi feladatokat végezhettek!” Kétségtelen, Berend sem láthatott a jövőbe. Hogy rövidesen meggyilkolandó munkaszolgálatos lesz ez a sereg. Valóban, nem sokkal később már csak mint munkaszolgálatosok „tehettek szolgálatot a Hazának” a zsidók. Különösen érdekes ez a cikk abban a környezetben, amelyben másról sincs szó, mint a zsidók jogfosztásáról, lehetelten anyagi helyzetbe hozásáról, kilátástalan életéről. És Berend mégis a kormánypropagandát szolgálta.
És ezt is túl lehet szárnyalni. Amikor már a zsidókat nem fegyveres katonai szolgálatra, hanem megalázó munkaszolgálatra hívták be, s már katonai felszerelést, egyenruhát sem kaptak, Berend újabb beszédet mondott. Amikor kitaszítottságának egy újabb állomásához érkezett az a közösség, amelynek legnagyobb része minden megpróbáltatás ellenére hazafiasága hangsúlyozásával próbált válaszolni, a szigetvári rabbi, Berend, mint tartalékos tábori lelkész ekképpen lelkesítette a munkaszolgálatra behívottakat: „Egy egészen újszerű, sajátos, valóban «különleges» alakulat vagytok a m. kir. honvédség történetében: saját felszerelésű, civilruhás munkáskatona! (...) nektek éppen azt kell most bebizonyítani, hogy lehet valaki a saját civil ruhájában is kiváló katona! Arról kell megdönthetetlen bizonyságot tennetek, hogy a ti polgári öltözetetek alatt igenis katonaszív dobog. (...) Azt kell most igazolnotok, hogy ha nem is jutott néktek kincstári uniformis, ti azért mégis rendelkeztek és ékeskedtek azokkal a katonakincsekkel és erényekkel, amiket tulajdonképpen az egyenruha van hivatva jelképezni és kidomborítani. (...) Ti igenis egyek vagytok és egybeforrtatok abban a magasztos gondolatban, szent elhatározásban és nemes célkitűzésben, hogy mennél jobb, mennél kiválóbb munkaszolgálatosok legyetek, hogy mennél önzetlenebbül, mennél odaadóbban, hívebben szeressétek és szolgáljátok minden erőtökkel, képességetekkel, legjobb tudásotokkal a hazátokat.” Hol van már a magyar királyi koronás gombokkal ékesített zubbonyról szóló tiráda.
. Talán a munkaszolgálatosokat lelkesíteni próbáló Berend is érzett valamit a helyzet tragikusságából, mert mielőtt áldást kért volna a m. kir. honvédség minden fegyvernemére és állománycsoportjára, valamint Horthy kormányzóra még megjegyezte: „Munkásszázadbéli testvéreim! Ti aztán valóban nem pénzért, bérért, jutalomért, nem címért, rangért, csillagért, nem emelkedésért és nem előbbrejutásért szolgáljátok hazátokat, hanem sokkal inkább odaadó, önzetlen, öncélú, igaz hazaszeretetből.”
Szigetváron Berend folyamatosan harcban állt a saját hitközségével. Munkácsi már hivatkozott cikke szerint „a szigetvári vezetőség erőltetett hazafiságban és magyarkodásban élte ki magát. Berend Béla ezzel szemben a zsidó népiség-nemzetiség eszményét hirdette. A helyi vezetőség szerint a magyarországi zsidóság a magyar nép része, Berend szerint a zsidóság magyarországi ága.” Legalábbis Berend is szerette volna így láttatni saját szerepét.
Könnyű dolga volt, mert a Képes Családi Lapok eltűntek a polcokról, s valószínűleg olyan egykori munkaszolgálatos is kevés maradt, aki még emlékezett arra, mit is mondott nekik.
Berend történelmi tévedését menti, hogy nem látott a jövőbe. Ám, ha következetesebb, ha nem hódol be, talán nem mondott volna afféléket, amelyeket most idéztünk.
Tanulságként. Az őszi ünnepekre.

(Pesti Sólet, 2017. szeptember)