2017. március 23., csütörtök

Hanna és Péter a színre lép és rögtön el is válik

Valamikor, a történelem előtti időkben, úgy a kétezres évek legelején írtam a Hanna és Péter ciklust. Miután minden szerda délig kellett egy anyagot szállítanom doktor Borosnak, jó pár részt megélt.

Ugyanis egy évben ötvenkét hét van, ötvenkét szerdával. A Szabad Lexikon ráadásul vagy nyolc-tíz évig rendre megjelent minden szombaton a Népszava Szép szó mellékletében. És minden szombat előtt van egy szerda. Persze, ebben a reménytelen betűfolyamban a Hanna és Péter csak egy kis múló epizód volt. Én mégis szerettem őket, közelről ismertem a gondolataikat. A szereplőknek, a sztoriknak mind akadt valami valóságalapja, de hogy pontosan mi, azt talán már csak Pistivel (lásd doktor Boros) együtt tudnánk felidézni. De tulajdonképpen mindegy. Hol Hanna voltam, hol Péter hol meg Kovács János, aztán cseréltünk, de hogy mit mire, már a jó ég tudja. Hol ő, hol én, hol egyikünk se. Alkalmanként, mindketten, Ahogy a Ráckerthez is lehet, már lábjegyzetet kellene adni. (És Hannának tényleg van két gyereke, de lehet hogy már három, az idő az múlik, és persze a szimfónia sosem készül el igazából, de hogy mi is az, majd egy későbbi részből világlik ki. De csitt.)
Akkor vágjunk is bele.


V. válás – olyasmi, amit házasság vagy/és szerelem előz meg. Válni lehet férjtől/feleségtől vagy éppen szeretőtől is.
*
A kocsmában ültek megint, de többen csak alkoholmentes sört ittak. Ők sem a régiek már. A nőkről beszéltek. Pontosabban a válásokról. Karcsi szerint egy nő éppen olyan, mint egy kocsi. Kétszer örülünk neki. Egyszer, amikor megszerezzük és egyszer, amikor megszabadulunk tőle. Karcsi, miközben három feleséget és jópár szeretőt fogyasztott el – egyszerű szerelőből egy autószalon tulajdonosává küzdötte fel magát. Most egy nagy terepjáróval jár és évente egyszer, a thaiföldi út előtt megy, felíratni a Viagrát.

Robi, miután második feleségét otthagyta, egészen fiatal lányokra specializálódott. Három-négyhetente újít, mint mondja, nem akarja nagyon megszeretni őket, mert akkor sokkal vacakabb, mikor úgyis elmennek. A lánykák annyira nem bánkódnak, csak az az egy, aki hónapok óta telefonon zaklatja azóta is, állandóan belezokogva a kagylóba. Ezt a zokogót egyébként Robi majdnem mégis feleségül vette, mert helyes, szép és szereti a Robit, de aztán inkább arra jutott, kihasználja ezt a maradék néhány évet. És felcsípte a zokogó lányka húgát.


De félre a régi történetekkel – söpörte arrébb a korsókat Péter – engem a múlt héten hagyott ott a Hanna.
-       Az a gyönyörű testű, isteni mellű, nagyon jó fenekű, csillogó gombszemű, igazi kiskirálylány? – kotyogott közbe az évek óta boldog házasságban élő Kovács János, és izgalmában megnyalta a szája szélét. – Akiről mindig azt mesélted, hogy a legjobbakat lehet vele bulizni és egy tündér az ágyban?
-       Az. Múlt szerdáig minden a legnagyobb rendben ment. Megbeszéltük, hogy másnap megint táncolunk előbb egy nagyot, mielőtt egymáséi leszünk. Aztán csütörtök délben elhívott ebédelni és minden különösebb átmenet nélkül közölte, hogy előző este, amíg én a konferencián ültem, bepasizott. Valami jólmenő csávó.Bocs. És viszontlátásra. Este már nem együtt megyünk táncolni, két hét múlva nem velem utazik Rómába – amire pedig hónapok óta készültünk. Futtában megcsókolt, hogy azért továbbra is nagyon szeret és már el is tűnt. Én meg elsírtam magam, hogy utoljára éreztem a nyakából szálló illatot.
-        Sírni? Te? A híres cinikus állat? – szólt bele megint Kovács János, mert neki mindig bele kell szólnia.
-       Ő! – vágta hátba az okoskodó Kovácsot Robi, s közben arra gondolt, hogy nahát milyen kár. Ő is hogy megkedvelte ezt a mindig mosolygó lányt, pedig egyszer kikapott tőle az unicumivó versenyben.
-       És tudjátok – mi volt a legvacakabb? – kérdezte Péter
-       Hogy fel kellett hívnod csütörtökön valamelyik korábban hűtlenül elhagyott szeretődet, ha nőt akartál – vélte Kovács János. De Karcsi majdnem megpofozta. Tudta, neki is hiányozni fog Hanna.

- Az – párásodott el Péter, híres cinikus tekintete -, hogy tegnap felugrottam hozzá, elhozni a könyveimet, a fogkefémet, és a maradék kotongumikat. Nagyon édes volt, és próbált lelket önteni belém, meg vigasztalni. Aztán, ahogy régen, kikísért az előszobába. Ott, ahogy 3 éve távozóban mindig, megsimogattam a mellecskéjét. Gondolkodás nélkül, nyomban kaptam egy pofont, ahogy egy idegen férfinak is adna, ha az így tapperolná. És mind a ketten, ebből az ösztönös mozdulatból értettük meg, tényleg vége.

(És a java még csak most fog jönni. 
Mondhatnánk szép szóval: folyt. köv.)



Bacher Iván a Láng tékában

Bacher Iván a Láng Tékában. Főleg az étkezéssel kapcsolatos könyveiről mesél. Meg minden másról.

2017. március 15., szerda

Magyar - zsidók Kelet-Indiában



Egy közkeletű vélekedés szerint, mindenhol élnek magyarok. Egy másik széles körben elterjedt nézet szerint, akárhová mehetünk a világban, ott találunk zsidókat. És ha ezeket a premisszákat vesszük, akkor egyértelmű a konklúzió: Igen, mindenhol akadnak a Földön magyar zsidók.
Tételünket most empirikus módon nagyszerűen tudjuk bizonyítani. A Pesti Sólet 2014. decemberi számában irtunk arról, miként éltekzsidók az egykori Kelet-Indiában, azaz Jáván, Szumátrán és Celebesen. Ebben beszámoltunk arról, hogy a zsidó kolóniák elsősorban a XIX. század végén alakultak itt ki, főleg európai bevándorlókból. A „bagdadi zsidók” leginkább a jávai kikötő Surabaya környékén telepedtek le, s éltek nemzedékeken át. Európából leginkább persze Hollandiából valamit Németországból, Ausztriából érkeztek. Akkor azt is hozzátettem, hogy azon az amszterdami kiállításon, ahol az életüket bemutatták, arról nem találtam semmit, hogy esetleg Magyarországról is volt-e olyan család, aki a világ e távoli szegletébe vándorolt volna.
Pedig, a maga módján vonzó helynek tűnhetett, bár valóban, távolinak. Az úgynevezett Kelet-Indiában viszonylag békében lehetett élnie a zsidóknak, tisztes középosztálybéli módon. A fehér, gyarmati létben, ha a klíma, a körülmények szokatlanok is voltak, sokan megtalálták a számításukat. Egészen a második világháborúig, amikor a japánok elfoglalták ezt a területet, egy idő után internálták, táborokba zárták a zsidókat. A felszabadulás után az indonéz függetlenség kivívásával gyakorlatilag megszűntek a zsidó közösségek itt.
Persze a „zsidó aranykor” korában sem éltek itt sokan zsidók. Ám mégis, Délkelet-Ázsia legnagyobb zsidó közösségének számított az itteni. Három-ötezren lehettek a körülbelül 300 ezer itt élő európaiból, ami egy 70 milliós világban bizony csak egy csepp a tengerben. De mégiscsak valami.
És gondolom, már többen kitalálták, bizony Magyarországról odaszármazottak is próbáltak a világ e különös szegletén új életet kezdeni.

A Pesti Sólet egyik olvasója Jakabné Kádár Zsuzsa osztotta meg velünk családja történetét és néhány fotót.
Sok természetesen a tisztázatlan pont ma még. De talán másnak is eszébe jut valami, talán egyszer a részletekről is többet megtudunk.
Most csak annyit, hogy olvasónk nagymamájának a fivére, Géza, a numerus clausus miatt Bécsben kényszerült orvosi egyetemre járni, mint annyi tehetséges zsidó fiatal, akit elüldöztek Magyarországról. Bécsben tanulni akkoriban sem lehetett olcsó mulatság ezért az édesapja – visszaemlékezőnk dédapja – juhtúrót küldött általános egyenértékesként, hogy annak eladásából próbálja tanulmányai költségét fedezni hősünk. Ám Bécsben akkoriban valahogy nem nagyon keresték a magyar juhtúrót.
Ekkor afféle direkt marketing ötletet dobtak be. Sorra járták barátaikkal a szóba jöhető boltokat és aziránt érdeklődtek, lehet e juhtúrót vásárolni. A szegény osztrákok bevették az élelmes magyarok trükkjét, egekbe szökött a juhtúró iránti kereslet, s így aztán sikerült kitermelni a tandíjra valót.
Az egyetem sikeres elvégzése után hősünk elnyerte a Holland Királyi Társaság egy pályázatát, s Jávára került orvosnak. Hamarosan nem is mást gyógyíthatott, mint magát a szultánt.
A szép karrierhez egy feleség is dukált. Ám Géza bácsi nem tudott olyan egyszerűen hazaugrani Jáváról nősülni, ezért egy itteni barátját kérte meg, hogy itt a nevében vegye feleségül régi menyasszonyát Reneet. Aki persze később csatlakozott a doktor úrhoz.
Géza bácsi aztán többször is visszalátogatott Magyarországra, 1939-ben halt meg, s ma a Kozma utcai temetőben nyugszik.
A szultán fiával

Legnagyobb bánatunkra, a történet itt megszakad. Sőt, a részleteket sem tudjuk. De ne adjuk fel a reményt, hogy egyszer még előkerülnek újabb epizódok.
Az eredeti amszterdami kiállításról, amely a kelet-indiai életről számolt be, az is kiderült, hogy sok zsidó dolgozott az oktatásügyben vagy éppen az igazságszolgáltatásban, de még a postánál is. S ami talán meglepő, szolgáltak zsidók tisztként a holland gyarmati hadseregben is. És persze akadtak gyártulajdonosok, orvosok és mérnökök is köztük. Külön megemlíti az amszterdani kiállítás, hogy néhány tudományos ember, művész és újságíró is kikerült a sorukból. Természetesen saját újságot is kiadtak hollandul, Erets Israel címen.
És persze magyarországiak innen sem maradhattak el.
*
És még egy érdekesség. A 2014. decemberi cikkünk megjelenése óta kezünkbe került egy kötet, amely a Surinamon megtelepedett zsidók korai életéről szól. (The Jewish Nation in Surinam, edited by R. Cohen, S. Emmering, Amsterdam, 1982.) Ez a felettébb érdekes könyv tovább árnyalja a képet. Kiderül belőle, hogy Surinamon már az 1600-as évek közepén megjelentek az első zsidó telepesek. A vándorbotot azért kellett megragadniuk, pert a portugál területnek számító Brazíliában 1654-ben megtiltották a zsidóknak az istentiszteletek megtartását. Így aztán az akkor már holland fennhatóság alatt lévő Cayenne-n telepedtek le. Ahol nemcsak szabadon imádkozhattak, de bizonyos önigazgatási jogokat is kaptak. Aztán, amikor ezt a területet pár ével később a franciák szerezték meg, továbbálltak Surinam-ra. Komoly szerepük volt a sziget gazdaságának a felvirágoztatásában, többek között azokat a korszerű mezőgazdasági technikákat alkalmazták, amelyeket még Brazíliában tanultak el. Az első cukormalmokat is ők készítették.
A gyarmati évek viharaiban jöttek és mentek itt az emberek. Annyit tudunk, hogy 1694-ben 93 „portugál” zsidó, és 10-12 „német” zsidó família élt itt. Mondanunk sem kell, hogy a viszony a két csoport között gyakran volt feszült.

Ezzel együtt sokáig szépen és dinamikusan fejlődött a közösség – de erről, egyszer majd máskor.


(Pesti Sólet, 2015. május)

2017. március 11., szombat

Sajtóstul a házba - Vigyázat sértődésveszély - Sajtóstul a házba!

Sztorik, történetek, vidám mesék és gyilkosságok - médiatörténelem a maga módján. Pikó András és Pálinkás Szűcs Róberttel beszélgettünk a  Sajtóstul a házba című könyvről a Klubrádióban.
Vigyázat sértődésveszély! Pár barátot most megint elveszítettem.