Észtország - az ismétlés kedvéért

Magyarország bezárta észtországi nagykövetségét. Jó nagy butaság, de nem az egyetlen. Ez alkalomól idézzük fel, milyen is Észtország. (Nagyon jó, amúgy.)

Itt még sok észt kép

Észtországban oroszul

A tallinni néni

A tallinni néni persze orosz. Ugyan Tallinn Észtország fővárosa, s Észtországban élnek az észtek, de azért Tallinn többsége orosz.
Ha az utcán megszólít valaki, oroszul teszi, ha a villamoson rálép a lábamra azt mondja kszozsalenyiju. De azért Tallinnban a feliratok észtül szerepelnek inkább mindenütt. Ugyanakkor a helyi terror háza múzeum jóval alaposabban foglalkozik az orosz megszállókkal, mint a nácikkal. Ha a közértben nem találom el és az észt pénztáros-kisasszonyhoz szólok oroszul, először pofákat vág, aztán angolul felel.
Most vegyük mindehhez hozzá, hogy május 9-ét mutatja a naptár. Az utcákon megerősített rendőrjárőrök, alig néhány napja csak, hogy a helybéli oroszok egy része összecsapott a rendőrökkel – a törés zúzás nyomait még mindig magán viseli a város. Még a Tenkes kapitánya nevet viselő népszerű tallinni étterem kirakatait is bezúzták. Az ürügy, hogy a város közepén álló bronzkatonák, a szovjet katonai emlékművet áthelyezték a temetőbe.
A nemes felháborodás során kirabolták a belváros boltjait. S jó alaposan kifosztották a helyi Boss boltot is. A szovjet dicsőséget védők egy része a környékbeli parkokban próbálta fel új szerzeményeit, s másnap a helyi ingyenes apróhirdetés újságban efféle közlemények láttak napvilágot: vadiúj Boss nadrágot nagyobbra cserélek. A mi néninknek persze ehhez semmi köze. Őt csak most nem szeretik itt annyira, és ezt méltatlannak tartja. Speciel ő senkinek sem ártott.
A bronzkatona helye persze körülkerítve – régészeti feltárás – tudósít a többnyelvű felirat.
Rohamrendőrők a környező utcákban, igazi paprikás hangulat. És akkor megindul az emberek sora, virágokkal a kezében, hogy a „Győzelem napján”, na hova is rakja?
Valószínűleg jobb életet lehet ma még oroszként is Észtországban élni, mint Oroszország nagyrészében. De az is biztos, hogy oroszként büszkének lenni a győzelemre, a szovjet hadseregre itt jóval nehezebb. Ha cinikusok lennénk, most mondhatnánk, valamit, valamiért. De ne legyünk.
Az észteknek ez a néni a sok kitüntetésével momentán a megszállók jelképe. Neki pedig sokáig azt mondták, ők segítettek a náci uralom alól fölszabadítani ezt az országot.
Amúgy, mondjuk őt 1980 előtt telepítették ide – a „moszkvai” olimpia egy részét itt rendezték. Sok mindent kellett hozzá építeni, szükség volt munkásokra, mérnökökre. Például a repülőtérre kitették az International feliratot is. Igaz, amikor elvonultak a sportolók, leszedték.
A mi nénik is maradt, ahogy sok tízezren, amikor vége lett a munkának.. Egy irdatlan nagy és ronda lakótelepen él azóta is, ebben a kedves kis városban. Észtországi lett. Észtországi orosz.
És akkor most, május kilencedikén nem tehet mást – mondja – mint hogy dacosan föltűzi a kitüntetéseket, és kivárja, amíg a rendőrök megengedik hogy a bronzkatona hűlt helye előtt emelt kerítésbe betűzhesse. S közben valami olyasmit morog, hogy nahát, hogy ez az én hazámban megtörténhet.
Dési János

A legészakibb lángossütő

A legészakibb lángossütő

Minden valószínűség szerint a tartui a világ legészakibb lángossütödéje. Tartu nagyon északra található, ezt onnan is lehet tudni, hogy például április 30-án még havazott. Persze az ilyesmi itt Észtországban nem annyira ijesztő.
Amúgy a tartui lángossütödét ne úgy tessék elképzelni, mint egy hetvenes évekbeli, olajszagban úszó bodegát a Balaton parton. A tartui lángosos ugyanis tip-top intézmény, tisztaság, nagy üvegportál, csillogó konyhai berendezések jellemzik.
Node a lángososhoz nem csillogást nézni megyünk, hanem lángost enni. És az itt különösen finom.
De mielőtt elmerülnénk a kulináris izgalmakban, ismerkedjünk meg ezen vendéglátó-ipari üzemegység gazdáival. Barki Márton eredeti szakmája szerint művészettörténész, de úgy tűnik a sütőknél is megállja a helyét. Felesége az észt Kati balettáncosnőként kápráztatta el sokáig, főként Németországban, a publikumot. Most a hasánál fogja meg az ő közönségét.
Mártonék sokáig gondolkoztak, mihez is kezdjenek, ha már idevetette őket a sors – aztán szépen kikristályosodott a terv. Minőségi magyar kaja, gyorsan. Kicsit persze más, mint amit mi otthon megszoktunk, ugyanis itt a lángosok általában hordoznak magukon még valamit. Mondjuk, egy kis padlizsánkrémet, lecsót, lekvárt, mézet és diót, s esetleg sajtot-tejfölt. Ennek megfelelően a kuncsaftok, ha helyben esnek neki a kétségtelenül nagyon finom, repceolajban sütött lángosnak, kést és villát használnak. Csak, hogy egy példát is mondjak én egy olyat kértem, amelyiknek az egyik felén padlizsánkrém kellette magát, míg a másikon rendes, erős lecsó.

A helyiek elég hamar megkedvelték az új örömöt. Persze, sokan jártak Magyarországon , ahol nyilván találkozhattak már az alapötlettel. Amúgy az is vicces, meséli Márton, hogy többen, mint katonák ismerkedhettek meg a magyar konyha örömeivel – afféle megszállók voltak magyar földön, még ha nem is feltétlenül önként és örömmel. Néhányan gulyáslevest reklamálnak, ezt is nyilván Mátyásföldön ették – de ez valószínűleg csak egy választékbővítés után kerül majd föl a menüsorra. Legyünk egészen nyugodtak, kiváló lesz.

Amúgy ide nagyon jó betérni, mert azt már régen meg kellett tanulnunk, hogy egy vendéglő, egy lángossütő milyenségét elsősorban a tulaj, az üzletvezető lelke határozza meg. Ahol csúnya az a lélek, utálja a vendégeket, nyűgnek érzi az egészet, legyünk benne egészen biztosak, amit feltálalnak sem lesz túl jó. Míg fordítva, hahaha. Hát persze, ahol láthatóan örömmel működik a gazda – ott mi sem fogunk csalódni.

Ez a magyar konyha északi büszkesége kulturmissziós célokat is szolgál, jelszava: "Az élet lapos oldala". S hirdeti a magyar vendéglátás legszebb erényeit. A hirdetésben és kulturmisszióban alapvető szerepet tölt be egy könyv, a Kulinária, amelynek angol nyelvű kiadása folyton ott áll a pulton és Barki chef úr ebből tart előadást azoknak, akiket elméleti síkon is érdekel ez az egész. Azt csak a jegyzőkönyv kedvéért örökítjük meg, hogy a hézagpótló alapmű szerzője a mamám. Ki ezek szerint szintén eljutott ide északra.

Dési János

http://ungarikook.blogspot.com/

Gézagyerek, a sudár szőke és Háy János

H

Háy János a kortárs magyar dráma rokonszenves képviselője. Gézagyerek című színdarabját a Tallinni Drámai Színház művészei olvassák fel. Május 9-ét ír a naptár. Minden előrejelzés szerint itt megint tüntetések, rendőrattak, és verekedés lesz. Miközben gyülekezünk a Drámai Színház bejáratánál, maga az illusztris szerző is megjegyzi, szíve szerint inkább a városban lófrálna, figyelve a népmozgalmakat.
De hát első a kötelesség, szerzőnek a darabjánál a helye. Még akkor is, ha néhány nappal korábban éppen innen indultak útjukra azok, akik törtek, zúztak, gyújtogattak – míg a rendőrség rendet nem vágott köztük. Amúgy a Gézagyereket, melyet Magyarországon már három városban is játsztak, a tartui egyetem részben már megismert magyarszakos hallgatói fordítottak. Nyolc kedves, szőke, sudár lány, a lelkes magyar lektor, Tóth Viktória irányításával. (Később sokat kel magyarázkodnunk, nem is hívják az összes magyar nőt Tóthnak, csak most így jött össze, Tóth Kriszta, Tót Erzsébet, Tóth Viktória, bocs.)
Az első, észtül végighallgatott felvonás közben többször elgondolkodtam, vajon miként is rokonok a mi nyelveink, mert még csak ötletem sincs arra, hogy miről beszélhetnek, egyetlenegy ismerős szó sem üti meg a fülemet. Aztán a második felvonásra Gyula megszán egy magyar szövegkönyvvel, így azért már egészen más. S a színészek is egyre jobban belelendülnek, a végén már tényleg egészen hátborzongatóan alakulnak Gézagyerek kalandjai a nagy magyar valóságban.
Tán még az sem túlzás, ha azt mondom, dörgő taps a végén. A színház rendszeresen szervez efféle felolvasószínházakat, bár külföldi szerzővel, talán egy olasz író kivételével, még nem nagyon kísérleteztek. De a siker most meggyőző, a darab utáni beszélgetésen többen kapacitálják Háy szerző urat, hogy esetleg más művét is adja oda, ha egyszer itt láthatóan van igény az ilyesmire.
A Gézagyerek az úgynevezett szókimondóbb fajtából való, magyarázzák is utána a fordítással sokat bíbelődő lányok, hogy bizony észtül nem lehet oly változatosan, cifrán és durván káromkodni, mint magyarul – húzzuk ki magunkat megint - sok munkájuk van abban, hogy megpróbálják visszaadni a kortárs drámairodalomban már meghonosodott, de azért a napisajtóban még szalonképtelennek tartott kifejezéseket.
Figyelve az észt közönség (fizető is ám!) reakcióit, elég jól sikerülhetett ez a visszaadás is– dicsérjük a legszőkébb és legsudárabb fordító Siiri Kolka teljesítményét – aki az egyetem master képzésén vesz részt és már Tóth Kriszta novellájának magyarra ültetésekor is megmutatta oroszlánkörmeit. Mellékelt képünkön éppen magával a szerzővel, Háy Jánossal vitatja meg a fordítás műhelytitkait.
Tallinn messze van. Sokan talán a térképen sem tudnának egyből rábökni. De tessék egészen nyugodtan hátradőlni, Tallinban – hála a Dávid Gyula barátom vezette Magyar Intézetnek – pontosan tudják, mi hol vagyunk, s milyen jó költőink, íróink alkotnak. Na, már csak ezért is érdemes Észtországba utaznunk, hogy mi is rájöjjünk erre.

Szombat a templomban

Nem tudom, jártak-e már a Pöhjamaade Luulesefestival-on. Nevezhetjük ezt, szigorúan eegymás között Északi Költészeti Fesztiválnak, csak az kevésbé hangzik romantikusnak. Szóval, a dolog lényege, hogy északi népek (+Magyarország ) egy-egy költője Dániától, Norvégián át Izlandig és a Farör szigetekig előadja itt néhány versét, szigorúan az anyanyelvén. A magyar színeket Tóth Erzsébet költő képviseli, akinek, Fehér madárral (Valge linnuga) című, válogatott verseit tartalmazó kötete hatalmas sikert ért el Észtországban, ezért aztán Dávid Gyuláék rábeszélték a fesztivál szerkesztőit, hogy Tóth Erzsébet nélkül nincs értelme északi fesztivált tartani. Elhitték, s erősítsük meg a szemtanú hitelességével, hogy a mi költőnk igazán nem lógott ki a sorból. Megállta a helyét a többiek közt. Tóth Erzsébet-kötetet Tiiku Kokla fordította, aki kedves idősebb hölgy, a magyar irodalom nagy barátja, és szavahihető tanúk szerint különösen azt a két sort sikerült jól elkapnia a Fehér madárral-ból, hogy „Nuttki pöördub tagasi sinna, kust tuli,/enne kui pisaraiks vormuks”. Mindezt határozottan megerősíti Gyula barátom, a tallinni intézet igazgatója, aki nyilván az itt igazán hosszú téli estéket használta ki arra, hogy annyira megtanuljon észtül, hogy felmérhesse az ilyesmit. Sőt annyira, hogy még hallgatódzni is tud, ha arra a kedves és felettébb kíváncsi vendég megkéri – mégiscsak jó megbizonyosodni, hogy a mellettünk felhangzó huh és hah-ok az elismerés jele-e.
A felolvasást egyébként Tallinn központjában, egy puritánságában gyönyörű templomban élvezhetjük, mi is, és a széksorokat bőségesen megtöltő helyiek. Szombat délelőtt van, végre kisütött a nap és már nem esik a havas eső – így május elején nagy öröm az ilyesmi, mert előző nap még majd megfagytunk – mégse siet senki el, aminek nem magyarázata az, hogy a sajnálatos májusi események miatt Tallinnban momentán szesztilalom van. Nem, ide verseket jöttek hallgatni. Verseket, amelyeknek csak a dallamát élvezhetjük, meg a személyes találkozást a költővel, az értelmét legfeljebb majd az amúgy csinos prospektusból olvassuk ki.

Tóth Krisztával és Dévényi Ádámmal

Tartuba két óra alatt leérünk Tallinnból. Tartu nagy egyetemi város, tízezrével a diákok, ami igazán jótékonyan hat az utcaképre. Mi egy kis klubhelyiségbe hurcolkodunk be, itt lesz a Prima Vista irodalmi fesztivál aktuális eseménye. Két kedves útitársunk azonnal átlényegül. Tóth Krisztina most a komoly szerző – tényleg az – aki az észt közönségnek novellát olvas fel magyarul, amit az egyetem magyar szakosai észtül adnak tovább az érdeklődő közönségnek. Aztán egy interjú az íróval, Balázs, egy helyi magyar srác beszélget vele. Jön egy-két vers, majd Dévényi Ádám ad elő néhány Tóth Kriszta verset megzenésített változatban.
Első megfigyelés. A közönség, mely főleg egyetemistákból, irodalomrajongókból és egy középkorú úrból áll, aki forintját szeretné nálunk valutára váltani, leginkább euróra, figyel érdeklődik, lelkesedik. A poénoknál nevet, az izgalmas részeknél visszatartja a lélegzetét, a meghatóbb bekezdéseknél kicsit elérzékenyül. Éppen úgy, ahogy azt egy közönségtől elvárjuk.
Második megfigyelés. Senki nem les az órájára, nem nyomkodja a mobiltelefonja gombjait, szipákol túl hangosan. Hé, ezek ezt élvezik. A Vonalkód című kötetből hangzik el egy-két részlet. Jó, mondjuk könnyű figyelni, ha érdekes az, ami szól.
Kriszta rutinos előadó, a fél világon olvasta már fel a műveit, tengereken innen és túl. De láthatóan ő is elégedett a közönség teljesítményével. Az már inkább csak a nagyérdemű kábításának a része, amikor egy filmrészletet is levetítünk, Kriszta, mint üvegműves, családanya és macskaidomár.
Aztán Dévényi Ádám csap a húrokba. Azokban a régi szép időkben, amikor még létezett FIKA vagyis a Fiatal Művészek Klubja a Népköztársaság útján, néha elmentünk és meghallgattuk, amint mondjuk Börcsök Enikővel énekelt. Ma már FIKA sincs és Népköztársaság útja sem, de Dévényi Ádám él és virul. (Zárójel: éppen most olvasom Temesi Ferenc Pest című kötetét, amely alaposan beszámol azokról a régi jó, fekete cimkés cseresznyepálinkás időkről.) Már a színpadról lejövet panaszkodik Dévényi, hogy az egyik versben elrontott egy szót, nem az eredetit mondta, de szerencsére menetből eszébe jutott egy olyan, amely szótagszámra is meg a rímnél is stimmel. Hmm.
Jó, Ádámnak könnyű, ő is költő, Átmeneti kabát című kötete megéri, hogy rászánjunk pár órát. Ismerkedési célzattal, később ezután úgyis gyakran elő fogjuk húzni.
Itt jegyezzük meg, a jól sikerült este öröméből a Raszputyin nevű kitűnő vendéglőben csaptunk szolid partit, néhány „szto gramm” vodka elfogyasztásával.

Tallinn és világa

Gyula és csapata
Észtország egy pici balti köztársaság. Annyira kicsi, hogy csak a jobb térképeken lehet megtalálni. Ott rögtön fönt, csöppet Helsinki alatt, Königsbergtől jobbra, mindjárt Riga mögött. Lakosainak száma egymillió-háromszázezer. Ennél még Budapest is több - horgad fel az emberben a nagyképűség, melyet itt következő történetünk folyamán majd igyekszünk lelohasztani. Tegyük hozzá, hogy ennek az egymillió-háromszázezernek is jó harmada orosz nemzetiségű, de erről is még valamikor részletesebben.
Akik a magyar históriát szeretik a világtörténelemben a legvéresebbek és legsorstépázottabbaknak tekinteni, azok persze keveset tudnak az észtek elmúlt évszázadairól. Önálló észt államiság éppen hogy csak az első világháború után született, még negyed századig sem tartott, aztán a németek, majd az orosz birodalom. A függetlenség akkor jött el újra, amikor nálunk a rendszerváltás.
Az észt nyelvújítás kora a huszadik század tízes éveinek végén kezdődik, nálunk akkor már Karinthy, Ady, Kosztolányi, Babits és a többi táplálja a magyar kulturális öntudatot. Jókai vagy éppen Mikszáth meg már akkor is inkább a ködös múlt. Hogy messzebbre ne is tekitsünk.
Mindenesetre, az észteknek tetszik, hogy ők észtek, öntudatosak és kultúrájukra büszke emberek. És persze azt sem felejtik el, hogy valahol dél felé, ott Közép-Európában, ott él egy nép, az ő nagy testvérük. Egy rokon nyelvet beszélő, akire, mint idősebb bátyra fel lehet nézni, kicsit tán irigyelni is, de azért a szív mélyén érezni, hogy messze van, nagyon messze.
Legújabb észt barátaim, a tartui egyetem magyar szakos lányai, kékszeműek és sudárak, kitűnő magyarsággal mondják, hogy ők, akik a magyar kultúra emlőin nőttek fel, azért először, amikor Magyarországon jártak, némileg zokon vették, hogy itt senki sem tud róluk semmit. Hogy gyakran megkérdezték kedvesen: „Na és az észtek hogy beszélnek? Oroszul, ugye?” Vagy, hogy elcsodálkoznak, nem cirill betűkkel írnak az észtek.
Jó, tudjuk, a nagy testvérek gyakran nem figyelnek a kicsire közös gyermekkorukban, néha még magukkal sem viszik a jobb bulikba az öccsöt, s talán ha késői kamasz éveikben, vagy inkább fölnőtt korukban kezdik sajnálni, ha a kistesó határozott léptekkel kezdi megelőzni őket, hogy valamit elmulasztottak. Kiderül, hogy az öcs, okosabb, szebb, bátrabb. Jó lesz vigyázni!
Az észteknek fontos a magyar kultúra. Biztos nem minden észtnek, de valószínűleg nagyon soknak. Tallinn kellős közepén, egy kőhajításra a kordonnal övezett parlamenttől, ott a Tallini Magyar Intézet. A Dávid Gyula vezette csapat lelkesen szervez programokat, előadásokat, vesz részt fesztiválok létrehozásában. Nem nagytestvéri lenézéssel, hanem a kultúra iránti igazi elkötelezettséggel. A kultúra esetünkben nem nagyképűséget jelent, hanem izgalmas előadásokat.