A Rókus papja is mentett zsidókat

Molnár Frigyes (1896-1964), a budapesti Rókus templom plébánosa minden valószínűség szerin 1944-ben azon katolikus papok közé tartozott, akik úgy próbálták zsidó honfitársaikat menteni, hogy az utolsó pillanatokban megkeresztelték őket, keresztlevelet adtak nekik. Az, hogy ez végülis önmagában sokszor már nem ért semmit, nem von le egy fikarcnyit sem személyes bátorságából.

Nem Molnár Frigyes volt az egyetlen ilyen katolikus pap. E hasábokon többször írtunk már a Nagymező utcai Szent Teréz templom plébánosáról,Hévey Gyuláról, aki szintén ily módon segítette zsidó honfitársait. Neki nemrégiben Erdő Péter bíboros és Frölich Róbert főrabbi társaságában avattunk emléktáblát a Wallenberg Egyesület segítségével. Lehet, hogy most Molnár következik.

Egyelőre még elég keveset tudunk a történetről, de napról napra új részletek kerülnek elő. Az első látásra is biztos, hogy az 1944-es keresztelési anyakönyv jóval vastagabb, mint az előző éviek – nem beszélve a következő éviekről - és itt megmaradtak a kikeresztelt zsidók kérvényei, iratai, néha esedezései, hogy kereszteljek ki őket, de még az amúgy elvben kötelező alaki kellékként előírt kérelmek is, hogy az illetőt bocsássák el a zsidó hitfelekezetből. Különösen érdekesek azok a dokumentumok, amelyek arról tanúskodnak, hogy nem mindenki kapta meg a rabbinátustól ezt az engedélyt – így több olyan dokumentum is szerepel itt, melyben a kérelmező tanukkal igazoltatja, ő el akarta hagyni a zsidó felekezetet, de a rabbi nem engedte, ennek ellenére katolizálni kíván.

1944—ben sokáig tartotta magát az a hír, hogy a kikeresztelkedett zsidókat a keresztény egyházak majd megmentik. Ez nem is volt teljesen alaptalan. Bár aztán, részben a katolikus egyházi vezetők, elsősorban Serédi Justinián prímás túlzott óvatossága miatt, ez hiú ábrándnak bizonyult. Ám Hévey és Molnár története azt mutatja, a plébánosok közül többeknek helyén volt a szíve és tudta, mit jelent a felebaráti szeretet. Érdekes, bár talán nem meglepő, hogy két olyan plébánián történt ez a dolog, amelynek területén nagy számban éltek zsidónak minősített, kivégzésre ítélt, magyar állampolgárok.

További kutatást igényel, hogy bár sok dokumentum előkerült, egyelőre annak még nincs nyoma, hogy az áttérni jelentkezőktől elvárták-e az előbb hat majd három hónapnyi katekizmus tanulást – bár ebből is később mintha engedtek volna a Nagymező utcában – vagy a közvetlen életveszély miatt, azonnal megkeresztelték enélkül is az ebben reménykedőket.

Molnár[JD1]  nemcsak plébános volt itt, de az Actio Catholica karitászának, azaz jótékonysági intézményének is az egyik vezetője, ezért az is kutatási feladatunk hogy a Noemi Szekely-Popescu vezette washingtoni székhelyű United States Holocaust Memorial Museum csoporttal, kiderítsük a pap vajon  ott is végzett e segítő tevékenységet..

Az mindenesetre érdekes, hogy bár a korabeli zsidóellenes megjegyzésektől sem mentes egy 1939-es nyilatkozata, ebben mégis határozottan kimondja, hogy „mindenféle újmódi jelvény, népmozgalom, mindenféle eltorzított és csúffá tett kereszt és állati bálványok helyett mi, az eucharisztiában keressük üdvösségünket. Nem a nyilaskereszt, nem a csodaszarvas a mi eszménk, hanem. a világ megváltónk keresztfája.” Bátor és fontos gondolat a korban.

És itt még nincs vége. a közvetett bizonyítékok sorának. 20003-ban jelent meg egy olvasói levél a Vasárnapi Hírekben, amelynek írója arról számol be, hogy őt, mint katonaszökevényt másokkal együtt bújtatta volna Molnár a Rókus pincéjében. (Bár e közlés erejét árnyalja, hogy egy olyan embertől származik, akiről korábban már kiderült, a fantáziája sokkal, de sokkal erősebb, mint az emlékezőtehetsége.)

De kutakodjunk még tovább. A Rókus templomot 1944-ben több bombatalálat érte. Nagyon súlyosan megrongálódott. Plábánosa azonnal nagyszabású akciót indított újjáépítésére. Nem sokkal a felszabadulás után a Magyar Nemzet egy lelkesült cikkben számolt be arról, milyen sokan segítenek ebben. Az írásban van egy tanulságos idézet a plébánostól:  „A minap feljött hozzám egy orvos és két darab húszkoronás aranyat adott át.  A nyelve alatt rejtegette - miközben meztelenre vetkőztetve hurcolták végig a városon.

-          Nem volt keresztény?

-          - Nem fontos. A cselekedet a fontos. A vallást nem szabad nézni.”

Nem kell különösebb rejtvényfejtő képesség e szöveg megértéséhez. Nyilvánvalóan egy a Rókus papja által segített zsidó orvos hálájának kifejezéséről van szó. (Azt pedig, hogy ezt miért nem írták le egyenesen, már a korabeli viszonyokra jellemző.)

És más nyoma is található annak, hogy Molnár igyekezett segíteni. A zsidó hitközség székházában néhány éve avatták föl Trom Aladár emléktábláját, aki zsidómentő tevékenységéért a Világ Igazai közé is került. Táblaavatóján, s most nekem külön is, megerősítetté fia, hogy édesapja Molnártól szerzett egy írást, hogy rövidesen a nunciatúrától egy igazolást kap, hogy pápai védettség alatt áll. S ez a papír segített neki abban, hogy szabadon mozogjon, s így többeket képes legyen megmenteni. Egy egyszerű, aláírt, lepecsételt, iktatószámmal ellátott cetli, nem egy nagy dolog. De egy olyan ember kezében, aki merte használni, életeket jelenthetett.

Adott e másnak is ilyen vagy ehhez hasonló dokumentumokat Molnár? Találunk-e esetleg oylanokat, akiket ő keresztelt ki, még nem tudjuk. Mindenesetre, akinek esetleg van bármi személyes emléke a Rókus templom plébánosáról, Molnár Frigyesről, az  kérjük, keressen meg a desijanos@outlook.com címen.

Megérdemli, hogy megőrizzük az emlékét.

 

---

 [JD1]

Egy szokatlan életmentő akció a Nagymező utcai Teréz templomban - ha tud róla, írjon

Ennek a furcsa zsidómentő történetnek sok elemét ismerjük, de számtalan szereplőjét még nem találtuk meg. Hátha e cikket olvasva még előkerülnek olyanok, akiknek személyes emlékük van az 1944-es őszi ünnepek környékén történt dolgokról.

  

Részlet egy nyilas lapból

1944-ben a magyarországi zsidóság végveszélybe került. Május közepétől néhány hét alatt deportálták és meggyilkolták a vidéki zsidóság döntő többségét.

Budapestre ekkor még nem került sor, de aki csak egy kicsit is ismerte a történteket joggal tarthatott tőle, hogy a tömeggyilkosság sorozat nem áll meg a főváros határánál.

1944 július 7-én jelent meg a főváros rendelkezése arról, hogy a zsidóknak minősülő személyeknek el kell hagynia otthonukat és úgynevezett csillagos házakba kell összeköltözniük. Így az embereket nem csak tulajdonuktól, ingatlanuktól fosztották meg, de megteremtették az alapját annak, hogy később, az egy helyre költöztetett zsidókat, könnyen, gyorsan lehessen majd deportálni és a halálba küldeni. Ekkor körülbelül negyedmilliós volt a budapesti zsidó közösség.

Természetesen – bár a legtöbben nem merték elhinni a valóságot, hogy a magyar állam halálra ítélte őket – azért megindultak, ha lassan is a mentő-önmentő akciók.

Adjuk át a szót a kor krónikásának, Lévai Jenőnek:

„Híre terjedt hamarosan, hogy a katolikus klérus, főképpen Serédi Jusztinián hercegprímás közbenjár az áttért zsidók érdekében. A hírnek volt alapja. Érthető tehát, hogy az életéért remegő, s minden szalmaszálba kapaszkodó pesti zsidóság egész nagy hányadán valósággal „kitérési láz” vett erőt. Különösen a terézvárosi plébános hivatalát ostromolták meg június végén, július elején az áttérni szándékozók. Tumultuózus jelenetek zajlottak le a Nagymező utca és a Próféta utca (ma Hegedű utca – DJ.) között felsorakozó sárga csillagos tömegben. Lökdösték, ütötték, verték egymást a zsidók: ki juthasson előbb keresztvíz alá. A tömeggel szemben a plébános és káplánjai tehetetlennek bizonyultak, de feltűnt az a „hitbuzgóság” a nyilasoknak is, akik élesen támadták a zsidókon túl a katolikus papságot, sőt a katolikus egyházat is. Ám ezzel sem elégedtek meg, hanem belekötöttek a templom előtt tömörült zsidókba is. A megbotránkoztató utcai jelenetek úgy elszaporodtak, hogy az érseki helynök kénytelen volt beleavatkozni. A plébániák ajtaját bezárták, s táblákon közölték; az áttérések szünetelnek.

Ezentúl az egyes zsidó házakban megbízottak írták össze az áttérni szándékozókat, csoportokba gyűjtötték őket, s egy-egy vallástanár vezetésével többnyire az óvóhelyen 3 hónapos tanfolyamokat indítottak. Természetesen e téren is sok a visszaélés. Pénzért azonnal is kiállítottak keresztleveleket, s hamis vallástanárok is tartottak térítő tanfolyamokat, állítottak ki katekumen-i bizonyítványokat. (A keresztény beavatás szentségeire készülő felnőtt) Itt jegyezzük meg, hogy ténylegesen is igen sokan hagyták el vallásukat, bár igen nagy százaléka a jelentkezőknek később megbánta tettét és visszalépett. Érdekes számadat: a VIII. Népszínház u. 31. alatti hatalmas csillagos házból 240-en jelentkeztek a tanfolyamra, s végül mindössze 14-en tértek át. A július–augusztusi sűrű légitámadások alatt aztán az óvóhelyeken érdekes és jellemző jelenetek zajlottak le. Katekizmusokból tanultak, és egymást kérdezgették az áttérő-jelöltek, s ugyanakkor ijedtükben és félelmükben héber imákat mormoltak. A „Smá Jiszráel”-t a szeplőtlen fogantatás és a szentségek mibenlétéről folyó értekezés váltotta fel. Ilyen óvóhelyi diskurzusok során hangzott el ez a jellemző mondat:

– Minden jó lenne a katolikus vallásban, csak térdelés után nem tudok felkelni.

Hatalmas molett hölgy panaszolta így el keserveit barátnőjének az elemi iskolás katekizmus lapjait gyűrögetve.

A három hónapi tanulási idő – véletlen végzetszerűséggel – éppen a zsidó ünnepekre esett. Az újév és a hosszúnap templomba járói között is tömegével voltak a kitérésre jelentkezettek. A templomi prédikációk közül különösen Hevesi Ferenc dr. ostorozta a szószékről élesen a hitehagyottakat. A prédikáció hatása nagy volt, s a templom elhagyása után Wosner templomgondnok a padokban néhány katekizmust talált. Talán jelképül, hogy azok tulajdonosai letettek áttérési szándékukról. Ugyanakkor a hithű zsidóság körében valósággal „vallási téboly” tört ki. Különösen sűrűn és napjában többször mondották el a könyörgő imát, a Sma Jiszraelt”

(LévaiJenő: Csak ember kezébe ne essek én, Múlt és Jövő Kiadó, 2016)

(Lévai Jenő életéről itt olvashat)

Eddig Lévai beszámolója. Ma már tudjuk, a kikeresztelkedés nem mentette meg az embereket. A németek és a magyar hatóságok „a zsidókra” vadásztak, legyenek keresztények vagy zsidók. Őket ölték meg.

S az is nyilvánvaló azok a keresztény papok, akik mégis vállalták, hogy egy efféle mentőakcióban részt vesznek, maguk is nagyot kockáztattak. Elég csak belelapozni a korabeli nyilas hecclapokba, milyen durván támadták ezért a zsidóknak segíteni szándékozókat.

Hiszen azok a papok, akik kereszteltek, tudták, nem „megtértek” új „hiveik”, hanem az életüket mentik.

A terézvárosi templom plébánosa abban az időben dr. Hévey Gyula volt. Több ezer – egyes számítások szerint akár 30 ezer – embert is megkeresztelt, nem törődve a veszéllyel és abban bízva, hogy ezzel megmentheti őket.

Nagyon sokat segített

S, hogy mennyire tisztában volt azzal, mit is tesz, az is bizonyítja, hogy amikor családok jelentkeztek keresztelésre, mindig előbb a szülőket keresztelte. Így, amikor az anyakönyvbe be kellett írni a szülők vallását, már a valóságnak megfelelően írhatta oda, hogy a szülők római katolikusok.

A nyilas lapok támadása ellenére a keresztelések csak az ostrom legdurvább napjaiban álltak le. A háború után a túlélők döntő többsége levetette a kereszténységét – de az biztos, hogy Hévey azt mutatta, akadt segítőkészség a társadalomban.

Ahhoz, hogy többet tudjunk erről a történetről keressük azokat, akik tudnak róla valamit. Kérem, ha van erről ismeretük, írjanak a desijanos@outlook.com címre levelet.

Elhunyt Slachta Margit életrajzírója, Mona Ilona

Most olvasom, hogy 98 éves korában meghalt Mona Ilona Anicia, a Szociálist Testvérek Társaságánaka  tagja. Slachta Margit és Salkaházi Sára életrajzírója volt többek között. 1991-ben készítettem vele egy interjút az akkori Magyar Nemzetbe. Ma is emlékszem, milyen jót beszélgettünk. (Majd megszereltem a  töltőtollát - ugyanolyannal írtunk, azt hiszem Pelikán volt.)

Nagyszerű embe volt, I'ten nyugosztalja

Herzl biciklin

Néhány hete egy csuda kis szobor jelent meg alig macskairamodásnyira a Dohány zsinagógától. Egy a zsinagógával szemben lévő lámpaoszlopon egy kerékpárja mellett álldogáló Herzl Tivadar tűnt fel.

Aprócska szobor, talán nem is venni észre rögtön, leginkább az a feltűnő benne, hogy szinte mindig körbeállják mosolygó emberek.

De mi ez a szobor és hogy kerül ide és miért a kerékpár?

Ezeket a pici szobrokat valószínűleg sokan ismerik. Budapesten is jó néhány helyen láthatók már a „gerillaszobrász” Kolodko Mihály remek alkotásai. ( https://szubkult.blog.hu/2017/07/28/ezekkel_a_mini_szobrokkal_talalkozhat_budapest_utcain ) Ráadásul éppen november végén zárult a Kahan Art Spaceban – a szomszédos Nagy Diófa utcában – Kolodkó tárlata ezekből a mini szobrokból. S ezen a kiállításon is igen sokan nézték meg ezeket.

Kolodkó Mihály kárpátaljai születésű, Lembergben (Lviv) végezte tanulmányait. S aki járt például már Ungváron láthatta, ott is hány ilyen alig arasznyi szobra van, s azt is tapasztalhatta, Budapesten vagy Ungváron, hogy mennyire népszerűek, szerethetőek ezek. (Az ungváriakból pár: https://fotolexikon.blogspot.com/2018/11/mini-szobrok-gerillaszobrasztol.html ) A nagy lovasszobrok kora úgy tűnik lejárt – és ezek az emberléptékű művek azok, amelyeket egyre inkább érzünk mai világunkhoz valónak.

Az, hogy miért Herzl és éppen itt, talán magyarázni sem kell. (Az ötletadó, az éceszgéber a hírek szerint Fényi Tibor, s aki a Kahan Art Space egyik kurátoraként szervezője is volt Kolodkó ottani bemutatkozásának.)

 Hol legyen Herzl szobor, ha nem szülőházánál, a róla elnevezett tér sarkán, a Dohány zsinagóga mellett.

S miért biciklin?

Magyarázatnak talán az is jó lehet, hogy itt fut a szobor mögött Budapest egyik legforgalmasabb bicikliútja. Valószínűleg naponta sok százan elkerekeznek itt. De ez talán csak tovább erősíti azt, hogy ez az alkotás itt otthon van.

Az az igazság, hogy Herzl kevés megmaradt fotóinak egyikén éppen így áll valahol Ausztriában egy biciklistúrán a kerékpárja mellett. A szobor ezt a viszonylag kevéssé ismert képet idézi fel, kedvesen, kicsit talán karikatúraszerűen, de mindenképpen együttérző barátságossággal.

S hogy Herzl a biciklizést komolyan gondolta, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nevezetes regényében, az Ősújországban (Altneuland), amelyben felvázolja, miképpen is képzeli el a modern Izraelt, három helyen is említi a kerékpárt, mint a zsidó államban bevett közlekedési eszközt.

Szóval, Herzl, bicikli, Pest, Dohány templom – igazán összetartoznak

.

Érdekes lenne persze megkérdezni a szobrot nézegető, simogató emberektől, tudják-e kit ábrázol? Valószínűleg a művészi koncepció része, hogy a szobroknál nincs felirat, sem az általában, hogy kit, mit ábráról, sem az, hogy ki készítette. Így aztán lehet találgatni, játszani vagy éppen nekiállni, utánanézni a történetnek. És ne abból induljunk ki, hogy Herzl Tivadarról mindenki tudja, hogy ki, pláne itt. Ami a Pesti Sólet olvasóinak nyilvánvaló, az egyáltalán nem biztos, hogy tudott a pesti polgárok többségének, vagy az erre járó turistahadak tagjainak.

Ráadásul a Herzl ábrázolások, köztéri szobrok – mert akad belőle nem egy a világban – a hagyományos köztéri szobrászat szellemében készültek általában, igyekezve megfelelni annak a merev elvárásnak, hogy miként képzelünk el egy komoly politikust, valakit, aki megálmodott egy „Ősújországot”, s komoly politikai szervezőmunkát is végzett a megteremtéséért

.

Pátosz, távolba révedő tekintet, gondok ráncolta homlok, nagyság, erő és bölcsesség – efféléket próbálnak ezek az alkotások sugallani. Valószínűleg a megrendelők kívánságának megfelelően mintegy azt érzékeltetve, hogy azok, akikre bronzba öntve i megemlékezünk valahogy nagyobbak, bátrabbak, erősebbek nálunk. Nem olyanok, mint mi vagyunk. Őket csak hódolat illeti, s nem bírálat.

A közönség valószínűleg gyakran ezért ha csodálja is, de kevéssé szereti ezeket a szobrokat, mert életidegenek, távolságtartóak – nem igazak.

Miközben ez a szakállas-bajszos kerékpározó fickó valószínűleg sokkal közelebb áll a valódi Herzl Tivadarhoz.

Miért merem ezt állítani? Tessék csak elolvasni (újra) az Ősújországot. Ha ma már helyenként didaktikusnak is érezzük, de ott van benne az a kedélyes életszeretet, a mindennapok ismerete, és az a töretlen optimizmus, hogy ha egyszer sikerül a zsidóknak létrehoznia Izraelt, akkor az a világ egyik legjobb, legélhetőbb helye lesz.

Herzl olyan embereket ír le regényében, akikkel valószínűleg ma is szívesen élnénk egy hazában.

Kolodkó pici szobra azért nagyon nagy, mert Herzl valódi lényegét ezerszer jobban megragadja, mint a pátoszos megemlékezések, művek. A pátosz a gyengék és a szimplán gondolkodók eszköze. A bátrak és az őszinték, tudják, hogy egy efféle, kicsit tán ironikus szobor sokkal-de sokkal többeket vesz rá, hogy utánanézzenek ki is ez az ember és mint mondott, mit írt.

A sok simogatástól kifényesedő feje mutatja majd azt, hogy nézői is így gondolják.

Gaál Kata mesés világa a Kahan Art Space-ben

A Kahan Art Space a hetedik kerületi Nagydiófa utca 35. alatt lassan az egyik legérdekesebb, legcsillogóbb galéria lett Budapesten. Fiatal, gyakran pályájuk legelején álló művészek mutatkozhatnak be, remek ötleteket, témákat, műtárgyakat felvillantva. Egy kiállítás egy hónapig nézhető meg és máris jön a következő, azt is érzékeltetve, hogy mennyi tehetséges ifjú művész él ebben a városban.
Kétségtelen, ügyes szemű, értő szorgalomkell kiválogatni az  itt bemutatkozókat, hogy megmaradjon az a magától érthetődően kedélyes színvonal, ami eddig is jellemezte a helyet.
E havi kedvencem Gaál Kata, akinek social.par(i)ty című kiállítását  Terner Anita, a kuratórium elnöke nyitotta meg, Mészáros Zsolt művészettörténész és Feldmájer Sándor kurátor társaságában.

Még pár napig megnézhető, aztán következnek Oláh Norbert festményei.
De most Gaál Katától következnek a kedvenceim.

Feldmájer Sándor és Fényi Tibor kurátorok elégedettnek tűnnek 

Sapka nélkül Gaál Kata

Lajtai Péter: Ideje van mindennek - 9 műterem, kiállításmegnyitó a Műcsarnokban

Műcsarnok, 9 műteremből, benne Lajtai Péter: Ideje van mindennek.

Interjú Lajtai Péterel a Velencei Biennálén itt

Itt pedig a műtermében

Húsz évvel Fenyő meggyilkolása után - A fekete és a fehér Fenyő János

Éppen húsz éve gyilkolták meg Fenyő János "médiavállakozót" a Vico és így a Népszava tulajdonosát. Akkor én pont a Népszavánál dolgoztam. 

Fenyő János médiacézár brutális meggyilkolása érthetően felzaklatta a kedélyeket a birodalomhoz tartozó Népszava szerkesztőségében is. Ugyan azt nem lehet mondani, hogy osztatlan népszerűségnek örvendett volna, mint tulajdonos – ó, hányszor sírtuk azóta vissza azokat a relatív anyagi biztonságot jelentő éveket -, de mégiscsak megrázó, hogy valakivel délután még összefutsz a lift előtt, vagy a folyosón, aztán pár jól irányzott golyó – és az illető már nincs többé.

Ráadásul Fenyő közismerten szerette a fegyvereket, gyakran tartott magánál revolvert. A szerkesztőség épületét éppen úgy, mint az ő erődszerű lakását nagydarab, jókora pisztolyokkal rendelkező testőrök védték. Bár sokan suttogtak arról, nyilván, ha ennyit költ védelemre, van mitől félnie, de többen arra szavaztunk inkább, hogy a tekintélyéhez tartozónak véli, hogy liktorok járjanak előtte. Sajnos, nem nekünk lett igazunk.

Fenyőt késő délután gyilkolták meg egyfebruári napon – jóval a délutáni címlap értekezlet után, vagyis, már eldöntöttük, mi lesz az első oldalon.

Tulajdonosunkat nem messze ölték meg a szerkesztőségtől. Először persze csak annyit tudtunk, hogy valakit lelőttek a Margit utcánál – már ez is elég döbbenetes volt – aztán valahogy kiderült, Fenyő János az áldozat.

A kezdeti ijedt tanácstalanságot hamarosan felváltotta a szerkesztői buzgalom.

A műsornak mennie kell tovább – ha a tévék, a rádiók adásaikat megszakítva számolnak be a történtekről, akkor nekünk is tudósítanunk kell az olvasóinkat.

Az hamar eldőlt, kell Fenyő Jánosról egy kép az első oldalra. Fenyő, aki pályáját fotósként kezdte, a Népszava archívumából rendszeresen elkérte azoknak a képeknek még a  negatívját is, amelyeken ő szerepelt. De mégiscsak valahonnan kellene egy kép róla.

Valaki azt tanácsolta, menjek be az irodájába és ott keresgéljek, hátha találok valamit. Fenyő irodájába! Csak úgy. Ha nem volt a

szobájában még a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.

De két-három órával gazdája halála után csak úgy besétálhattam a jókora dolgozószobába. Hülyén álldogáltam az íróasztalánál, kézbe vettem a gyönyörű, vastag Montblanc tollát (Még az is átfutott a fejemen, mi lenne, ha afféle személyes emlékként most gyorsan zsebrevágnám. Persze, otthagytam. Két-három nap múlva, amikor újra arra jártam, láttam, szinte semmi sem változott a szobában, minden ugyanott van. Kivéve a töltőtoll. Valaki, ha kézbe fogja, biztos azóta is egykori gazdájára gondol.)

Kihúztam az első fiókot az asztalán – hogy mégiscsak csináljak valamit. Nagy halom fénykép hevert benne. Gyerekekről, lovakról, lányokról és meglepő módon, saját magáról is tartott ott jópárat.

Kerestem egy olyat, amelyről úgy gondoltam, megjelenhet a halálhíre mellett. Nem volt rajta ló, notabilitás, kollegák. Egy közönséges portré.

A fényképet a nyomdai előkészítéshez feldolgozó szkenneres viszont nem találta elég gyászosnak a képet. Szerinte ne legyen valaki a partéján fehér zakóban, átfesti ő azt számítógépes retussal egy perc alatt az alkalomhoz illőbb feketére..

Közben az MTI-től is hívtak, tudnánk-e adni egy képet Fenyőről, hogy azt közzétegyék az előfizetőiknek. Visszakértem hát a szkennerestől a fotót, betettem egy borítékba. Jött érte a sofőr, elvitte, az MTI-ben beszkennelték az eredetit és közzétették a képtávírón..  Csakhogy, nekik elfelejtettem szólni, az a zakó már nem fehér.

Így aztán ugyanaz a kép kétféleképpen jelent meg. Minden lapban fehér, a Népszavában fekete zakóval.

(Ezt és a többi Fenyő sztorit is a Sajtóstúl a házba című kötetemben írtam meg, ami itt még megrendelhető.)

„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”

Giorgio Pressburgerre, a Teleki tér olaszul író zsidó krónikására emlékezünk

A minap elhunyt Giorgio Pressburgerre,a pesti zsidó múlt egyik jeles és nemzetközileg is ismert írójára emlékezünk most egy húsz évvel ezelőtti interjúja egy részletének a felidézésével. Az eredeti a Szombatban jelent meg.

A magyar származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertestvérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történetek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsefvárosi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok országában, még Koreában és Japánban is. A kilencvenes években Girogio a pesti – mi több józsefvárosi - Olasz Intézet vezetője volt, interjúnk is akkor és ott készült.

*

- Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére. (A beszélgetés a kilencvenes évek végén  folyt közöttünk - dj)

-     Igen. És ?

-     Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kulturdiplomataként tér vissza gyermekkora, művei helyszínére. Szokott sétálni mostanában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?

-     Gyakran. Él ott egy idős rokonom - az utolsó - hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.

-     Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fényesebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?

-     A Népszínház utcában nagyon szépen megcsinálták a kövezeteket, persze a házak...

-     És az emberek?

-     Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ eltűnt. Nincs tovább. Nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöttem. Sokat kerestem az elmúlt évtizedekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.

-     Olaszul írt, nagy sikerű novellái, regényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?

-     Meg lehet. Miért is kellene pontosan ismerni a helyszínt? Az csak az irodalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz.

-     Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy inkább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?

-     Hivatalos feladatom az olasz kultúra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Azt, hogy én ki vagyok soha nem tagadtam. Írtam róla ép eleget.

-     A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik s a rabbi magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy valaki még sokra viszi a családból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?

-     Tudja, a fiatalon meghalt német költő Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.

-     Vagyis?

-     Egyik hullám hoz, a másik elvisz.

-     Azért a könyvek megmaradnak.

-     Egy ideig.

-     Messzire jutott a Teleki tértől, ha nem is földrajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?

-     Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világnak. Nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de rengeteg jón is.

-     Mintha a borzalmas dolgokról szívesebben írna. Összezsúfolódva, éhezve  borzasztó körülmények között a védett házban, vagy a papa munkaszolgálatos kalandjai, a nagyszülők meggyilkolása.

-     A szörnyűségek is az élethez tartoznak. Ha valaki ezt nem akarja tudomásul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.

-     A 44/45-ös történeteiben szereplő nem zsidók, nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy kiköpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az országba, ahol kiköptek, ahonnan hagyták elvinni, meggyilkolni rokonai jó részét. Sikerült magában lezárni a múltat?

-     Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt heverni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőttek fel. Akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a földnek ezen részéről is.

-     Megjavulnak az emberek?

-     Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.

-     Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell megküzdeniük..

-     Még egy darabig talán. S azt se felejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.

-     És akkor eljön a szép világ.

-     Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.

-     A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mintha kevésbé bízna az emberek változásában.

-     A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítnak. Látja, Olaszországban már nincsenek ilyenek. S mert én mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.

-     Viszonylag későn kezdett írni. Addig érlelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?

-     Egy szép napon, amikor egy Singer regényt olvastam, belémhasított, ha ő írhat ilyet Lengyelországról, ahonnan származik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvéremmel nekikezdtünk. Ma - természetesen egészen - másként csinálnám. Abból a régi stílusból elég Egy szép napon el is határoztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyertem a legrangosabb olasz irodalmi díjat teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökereimtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, aki felmászik egy hegyre...

(Pesti Sólet, 2017. október.)

Kádár János nem ismert mondatai Wallenbergről

Ha a budapesti zsidók tízezreinek életét megmentő svéd fiatalember Raoul Wallenberg sorsáról még mindig nem tudunk mindent, szobra történetének kalandos részleteiből lassan összeáll a történet. Most előkerült Kádár János egy nyilatkozata Wallenbergről, illetve a szobráról, amelyik valószínűleg itt jelenik meg először nyilvánosan Magyarországon, további mozaikokat hozzátéve a képhez.

Azt eddig is tudtuk, hogy nem sokkal a felszabadulás után megmentettjei nagy akcióba kezdtek azért, hogy Budapesten, közadakozásból szobrot állítsanak Wallenbergnek. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos, mi történt vele. Élt a remény, ha egyre fogyatkozó mértékben is, hogy talán mégiscsak élve hazakerül Svédországba.

A szobor elkészítésére a neves művészt, aki maga is aktívan részt vett a zsidók mentésében, Pátzay Pált kérték föl és a mozgalom védnökei között ott találjuk Zsedényi Bélát a Nemzetgyűlés első elnökét.

A Magyar Nemzet 1946. július 25-i számának egy cikke számol be arról, hogy a Zeneakadémián miként emlékeznek meg Raoul Wallenbergre. Az est prológusát Gobbi Hilda mondta, amelyben a „sárkányt legyőző”  Wallenberget idézi meg.

Ez a hasonlat talán nem véletlen. Az est egyik célja, hogy Pátzay Wallenberg szobrához gyűjtsön pénzt. Az emlékmű pedig egy sárkányt legyőző alakot ábrázolt.

A szobor végül elkészült, felállították, ám a hivatalos átadásra már nem került sor, mert néhány nappal azelőtt ledöntötték. Valószínűleg a hatalomban megerősödött kommunista párt nem akarta ezzel a Wallenberg szoborral a szovjeteket provokálni – akik végülis elvitték s meggyilkolták a második világháború egyik legnagyobb hősét. Sőt, a következő négy évtizedben a nyilvánosság előtt szinte beszélni sem lehetett Wallenbergről. Még akkor sem, ha érdekes módon, az Újlipótvárosban az utcája megmaradt. És bátor kivételek persze mindig akadtak.

A már idézett Gobbi Hilda, akinek régi munkásmozgalmi kapcsolatai miatt valószínűleg sokkal többet lehetett, mint másoknak, s ő igen becsületesen tudott is élni ezzel a lehetőséggel, 1975-ben a szigorúan ellenőrzött Magyar Rádióban készített egy műsort, amelynek ugyan a címéből nem derült ki (Színház a romok felett), de Wallenberg hősiességéről szólt, méghozzá a legnagyobb nyilvánosság előtt. (https://ujkelet.live/2016/05/17/gobbi-hilda-hosies-megemlekezese-wallenbergrol/comment-page-1/ )

Amúgy, ahogy a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása, 56 forradalma, az egypártrendszer vagy Kádár első titkársága, Wallenberg sorsa továbbra is cenzúra alá esett.

Némi változás ebben 1985-ben történt, amikor a Kádár rendszer legnevesebb – és tegyük hozzá, igen kiváló – szobrászát, a politikai funkciókat is vállaló Varga Imrét megkereste Nicolas Salgo, az Egyesült Államok magyar származású budapesti nagykövete, hogy készítsen egy Wallenberg-szobrot. Varga, aki pályája elején Pátzay tanítványa volt, vállalkozott a feladatra. Alkotása utalt mestere korábbi lerombolt művére, egy bronz reliefben felidézte azt a szobrot övező márványtömbön. A szobrot a nagykövet rezidenciájának kertjében állították föl, mert máshová a magyar hatóságok nem engedték. 1987 tavaszán Kádár János pártfőtitkár svédországi látogatásra készült. Ennek előkészítése során a magyar felet értesítették, hogy ott Wallenbergre vonatkozó kérdést is kaphat. Nicolas Salgo ekkor fölkereste Kádárt, és fölajánlotta Varga szobrát, hogy helyezzék el azt mégiscsak köztéren. Túl forgalmas, látványos helyen, vagy akár az egykori nemzetközi gettó területén azért mégsem akarták a hivatalosságok. Ezért a szobrot Budán, vagyis Wallenberg eredeti tevékenységének helyszínétől távol, de mégiscsak fölállították. Kádár 1987. április 22-én Stockholmban sajtótájékoztatót tartott.

És ahogy az várható volt, nyugati mintára megtartott tájékoztatóján elhangzott a kérdés Wallenbergről való megemlékezésről is. A magyar sajtó, amelyik igen bőséges terjedelemben, a napilapok első oldalán, számolt be a látogatásról, ezt a részt nem említette meg. Minden valószínűség szerint Magyarországon nyomtatásban most jelenik meg először a Pesti Sóletban.

• Mi az oka annak, hogy éppen most kerül sor Raoul Wallenberg emlékművének felavatására? Miért vártak vele idáig? – kérdezi a UPI hírügynökség tudósítója.
• Egy mondatot, bővített mondatot szeretnék erről mondani. Hát én egész életemben otthon éltem. A régi rendszerben is, a háború alatt is. És hát illegalitásban is éltem és dolgoztam nem kevés ideig. Mert a Horthy rendszer… üldözte a kommunistákat. Nekem akkor persze sok dolgom diplomatákkal nem volt. Dehát akkor is mint politikával foglalkozó ember tudtam valamit. És utólag még többet meg tudtunk. Ennek alapján a magyar közvélemény érti és értékeli azt a humánus tevékenységet amelyet Wallenberg különösen a háború idején tett. A svéd Vöröskereszttel együttműködve. Ezt értékeljük és tiszteljük. Ennek hangsúlyozása mellett  is meg kell mondanom, hogy nálunk ez a kérdés egyszerűbben és normálisabban jelentkezik, mint ahogy azt a nyugati sajtó kezeli.  Ahol én kételkedek minden esetben a Wallenberg iránti tisztelet mozgatja azokat, akik ezt felhozzák, mert ennek meghatározott éle van. Ön az mondja, hogy hogy most került ez elő? Nem most került. Nálunk például évtizedek óta  van elnevezett utca az ország fővárosában, Wallenbergről elnevezett utca. És most készült egy ehhez méltónak tűnő műalkotás. Egy  … szobrász alkotta és amit most alkottak és ezt most a köztéren nyilvánosságra fogják helyezni – ennyit mondott Kádár János, az MSZMP, s így Magyarország vezetője először és talán utoljára, nyilvánosan Wallenbergről.

A szobor avatása előtti jelent meg a kormány lapjában, a Magyar Hírlapban egy cikk, amely egyértelműen elismerte, hogy Wallenberget a Szovjetunióba hurcolták, és Moszkvában, a hírhedt Ljubjanka börtönben halt meg 1947-ben. A szobrot 1987. május 15-én a Hazafias Népfront nevű gittegylet budapesti titkára, a magyar politikai hierarchia, mondjuk így, létező legalacsonyabb rangú funkcionáriusa avatta fel a Szilágyi Erzsébet fasorban. Nagyjából titokban, annyira, hogy a megemlékezni vágyókat rendőrsorfallal tartották távol az ünnepségtől.

De a szobor azóta is áll.

(Pesti sólet, 2016. július)