Nagyszőllős jellegzetes kárpátaljai posztszovjet városka. Nyomokban még felsejlik a hajdani monarchia viszonylagos jóléte. De a szovjet idők jegyei még messze nem tűntek el, miközben már láthatóak az új idők új építményei is, a szép kávézók, egy-két normális vendéglő, tisztes üzlet – s közte mindaz, ami a szovjet idők igénytelenségét, szegénységét jelentette.
Nagyszőllősön a XVIII. századtól már biztosan élnek zsidók.
Szépen gyarapodó, erős közösség volt. Híres haszid rabbik, később sok cionista
szervezet. Egyre bővülő intézményhálózat, viszonylagos biztonság jó ideig.
Épülő zsinagógák. Az I. világháború után megtelepedik itt és munkát kapnak
Galiciából menekülő zsidók, vagy olyan zsidó hadifoglyok, akik itt reméltek
biztonságot, munkát, ellátást. Köztük a híres rabbi Hajim Horowitz, akit majd a
magyar hatóságok közreműködésével ölnek meg családjával együtt 1941-ben
Kamenyec-Podolszkijban.
A negyvenes évek legelején a város lakóinak bő harmada, több
mint 4 ezer ember, tartozik a zsidó közösséghez. A húszas években a 36 tagú
városi tanács 11 tagja a Zsidó Nemzeti Párt küldötte, még az egyik
polgármester-helyettest is ők adják. De hát ez a demokratikus Csehszlovákia
ideje.
A bécsi döntés után a város Magyarországhoz kerül, s ezzel
vége az itteni zsidó életnek. Előbb a jogfosztások, sokaknak a halál
Kamenyec-Podolszkijban. A többieknek előbb a kifosztás – majd a gettóbagyűjtés,
Auschwitz – ahol szinte mindenkit megölnek. A magyar királyi csendőrség és a
hivatali apparátus brutális közreműködésével ér véget többé-kevésbé a zsidóság
története itt.
Szombat délelőtt van, kedvesen süt a nap. Nekivágok a
megmaradt kis utcáknak, ott ahol egykor a gettót berendezték. Akad egy
emléktábla, amely a gettót idézi. Sokféle emlékmű van itt, a főtéren a
legutóbbi háborúk áldozatainak az emlékműve, az afganisztáni harcoktól a
legutóbbi ukrán-orosz háborúig.
A sarkon egy szovjet időket idéző boltocska, üres pultokkal ásítozik
– mellette egy másik üzlet, amely még Bécsben is megállná a helyét. A vásárlók
az előbbiben nézegetik az üres húsoskampót és a másodlagos frissességű
felvágottat – úgy látszik a megszokás nagy úr.
Kicsit beljebb megyek és akkor ugrik elém egy szépen
rendberakott épület, nyilvánvaló, hogy a zsinagóga. Megállok a kerítésnél, jobb
kezemmel rázogatom a kilincset, zárva. A ballal kapedli után kutatok, hátha
szükség lesz rá.
És ekkor látom, hogy jön kifelé egy úr, kapedlival a fején.
-
Git sabesz – köszönök neki.
-
Git sabesz – felel és várakozóan néz.
Eddig egyszerűn ment, de hogyan tovább?
Errefelé elég nagy a nyelvi kavarodás. A legegyszerűbb utat választom:
-
Jó szombatot hát, beenged?
Nem is különösebben lepődik meg, nyitja a
kaput és tessékel befelé. Ő itt a rasekol, Weiss Miklós úr. Büszkén mutatja,
hogy részben magyar állami segítséggel elkezdték az épület felújítását. A
szovjet időkben tornateremnek használták és igyekeztek minden olyasmit
eltüntetni az 1874-ben felavatott épületről, amely emlékeztetett egykori
használóikra, az itteni zsidókra.
A tető készen van, a vízelvezetést
megoldották – de bent ma csak a csupasz téglafalak állnak. Mi tagadás, a pucérra
vetkeztetett fal, az ablakokon betörő fény egészen különös hangulatot teremt. A
pusztulásét és a feltámadásét egyszerre. Vagy legalábbis a reményét. Hiszen kérdés,
honnan lesz pénz a folytatásra és az sem egyértelmű még, ki finanszírozza a
további munkálatokat. A háborúban álló Ukrajnának belátható időn belül erre nem
lesz pénze, a magyar állam már beszállt, s bár a Kárpátaljáról elszármazott
zsidóknak például Izraelben is van csoportja, olyan kevesen élték túl a
holocaustot, hogy nem sokan akadnak, akik segíteni tudnak.
Mindenesetre, jobb a helyzet, mint amikor
tornaterem működött itt, ráadásul azzal, hogy a tető készen van már, megállították
a további pusztítást.
A zsidó motívumokat részben régi képek
alapján próbálják helyreállítani, részben a miniszobrairól ismert Kolodkó Mihály
szobrászművész segítségével igyekeznek restaurálni.
Weiss meséli, hogy amikor kiemelték az
ablak-keretet, akkor egy résben szalmával kitömve két labdává egybegyúrt
kapedlit találtak. Minden valószínűség szerint a negyvennégy tavaszán a
gettóból ide összegyűjtött gyerekek játszhattak ezzel – életükben utoljára – s
miután már semmijük nem maradt, így készítettek labdát maguknak. Aztán, amikor
elvitték őket, utolsó kincsüket eldughatták – talán ők még bíztak benne, hogy
visszajönnek.
