A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Montenegro. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Montenegro. Összes bejegyzés megjelenítése

2007. augusztus 31., péntek

Szelek szárnyán IV.


Viharban, jó időben


A kotori öböl közepén, ott ahol két kicsiny sziget kelleti magát – az egyik ortodox kolostor, a másik hívogató temető - a tenger valószínűtlenül kék. És meleg. A víz 28,3 fok. Ami éppen elégséges indok ahhoz, hogy mindenki bevesse magát a habokba. Előkerülnek a vizipisztolyok, különféle felfújható matracok és komoly hajósokhoz méltatlan módon tartalmas fröcskölés, úszkálás, ugra-bugra veszi kezdetét. Minden jel arra utal, hogy mi vagyunk az élet császárai.
Aztán, mikor a fedélzeten ülünk és már jól megérdemelt ozsonnánkat fogyasztjuk - bazsalikomos paradicsom, mozarella sajttal - idézzük föl, hogy: most persze, sima, meleg és csalogató a víz. De tud ez haragos, hullámos, hideg is lenni. Két éve horgonyt vetettünk egy csöppnyi halászfalu szélén, rögtön a kosárlabda pályánál. Nem kikötő ez, hanem csak egy partszakasz, ahonnan ki lehet mászni és beülni egy borharapóba. Ahol még nagyon röhögtünk azon a felhőszakadáson, amely elöntötte a vendéglőt, ott ültünk az asztaloknál, bokáig vízben. Aztán, ahogy jött úgy el is ment a zivatar. Álomra hajtottuk a fejünket a hajón, amikor feltámadt a hullámzás. Eleinte az is tréfának tűnt, de egy jó óra múlva már nagyjából elviselhetetlennek éreztük az egészet, és egy újabb fél óra múlva, amikor már me gint süvített a szél és folyamatosan a parthoz verte hajónkat, jobbnak láttuk nekiindulni. Csillagfénynél kihajóztunk a tengerre és éjszaka irányt vettünk Korcula felé. Kint a tengeren már sokkal elviselhetőbb volt. S a hajózó állomány egyik ifjú tagja másnap meg is jegyezte, akkor nyugodott meg, amikor a kapitány kiadta a viszkit! vezényszót. Mert akkor már nagy baj nem lehet.

Szelek szárnyán III.


A nagy hajó megett


Budvában a kikötői móló szélén jut már csak nekünk hely. Amíg Horvátországban mindenfelé amúgy méregdrága yachtkikötők sora, addig itt az egyszerűbb megoldások hívei a népek. Hol a piac előtti parton jut hely – ébresztő garantáltan ötkor – hol ott, ahol az éjszakai busz viszi haza a fiatalokat a dizsiből – elaludni hajnali fél ötig lehetelten tőlük – de Kotorban sikerült e két halmaz metszéspontjában elhelyezkednünk, ekkor kiderült, lehet aludni a visítozó gyerekektől tkp éppen úgy, mint a kofák lármájától. Megszokás dolga az egész.
De vissza Budvába, amelynek tengerparti része talán leginkább egy régebbi időből ottmaradt Alsó-Bélatelepre emlékeztet. Teljes hangerővel csap le ránk mindenütt a tuc-tuc zene. Turisták miriádjai kóvályognak, a strand ki sem látszik a napon piruló testektől. A közönség döntő többsége helyi, szerb esetleg orosz. Mindenesetre a parton sorakozó vendéglőkben az étlap orosz és azon sem lepődik meg senki, mondjuk rajtunk kívül, amikor a mögöttünk lévő asztalnál a Bunkócska, a Poljuska és a Moszkva parti esték után az orosz himnuszt is eléneklik. Igaz, ez utóbbit már heves csuklások közepette, ugyan állva, de minden valószínűség szerint hevesen dülöngélve. Ez utóbbi azért csak „minden valószínűség szerint" mert az egész napi nagy hullámokon való vitorlázástól mindanyiunkkal a szárazföld is mozog. Időnként valamelyikünk ijedten kapaszkodik az asztalba – pedig mi majdnem teljesen színjózanok vagyunk. Később mindez elmúlik. Már nem hullámzik velünk a part és a színjózanságra, sem fogadnék nagyobb összegekben.
Az egészen meglepően jó és ahhoz képest nem is túl drága vacsora után – hiába eddig a horvát ellátáshoz voltunk szokva – külön örömként tapasztaljuk, hogy kiköt mögöttünk a Vesna nevű hajócska, amely elfogja a még mindig áradó, s a legénység fiatalabb tagjai szerint is nagyjából kibírhatatlan tuc-tuc zenét. Később, amikor kiderül, hogy a Vesna bulizni vágyó ifjakat szállít a tetthelyre már közel sem akkora az öröm, de nincs mit tenni. Tűrnünk kell némán. Nekünk. A zenét élvezőknek csak akkor, amikor egy jól irányzott áramszünet elsötétíti, elnémítja az egész várost. Ekkor mi bekapcsoljuk a hajó áramfejlesztőjét, hideg italokat veszünk magunkhoz a nálunk működő fridzsiderből, és megismételjük régi kedvenc mondásunkat: Mégiscsak ez a világ, minden világok legjobbika.

2007. augusztus 29., szerda

Szelek szárnyán II.

A fedélzeten


Idén egy Azurit névre hallgató hajót érdemlünk ki. Egy negyvennégy lábas Bavaria típusú egységet a Magyar Adria Yachtclub flottájából, amely tizünknek egy hétig ad otthont. Elfér benne négy csinos kabin, két fürdőszobának nevezett kis helyiség, szép nagy szalon, konyhával és a kapitány munkaasztalával. A legjobb hely mégiscsak a fedélzet, ott a kormány előtt a padon szundikálni a legkellemesebb.
Amikor elcsöndesedik a kikötő és feljő a Hold, az ember a hátára fekszik, és a csillagokat bámulva a végtelen kék égen kicsit elméláz az élet értelmén, különösen azon, hogy már megint fogytán a fröccs. Fröccs nélkül a tengerész félkarú óriás. Akkor lekiált a lentieknek, kikkel szívesen megosztja ezt a már már költői lelkiállapotot, hogy „Hozzatok már inni, lusta tengerimalacok, hogy ezer kartács és ágyúgolyó ütne már belétek." A választ nem idéznénk. Ám később, mikor a hűs nedűt kortyolgatjuk, s langy tengeri szél simogatja az orcánkat, arra gondolunk, mégiscsak ez minden világok legjobbika.
Hajnali negyed öt körül ez a kép kicsit árnyalódik, amikor egy kedélyes részeg sporttárs keresztülvágódik néhány kötélen, káromkodva leporolja magát, majd dúdolva megindul a hajóhídon az Azuritra, ugyanis ezt összekeveri a saját hajójával. De hát az vesse rá az első követ, akivel még sohasem történt kisebb-nagyobb malőr a tengeren. Az átértékelés következő pontja, amikor felkel a nap és a legjobb fedélzeti helyet elfoglaló matróznak előbb csak a füle hegye, majd az egész orcája kezd el verejtékben ázni. A hőmérséklet rövidesen eléri a negyven Celsiust. Ki is futunk hát a tengerre.