A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kampány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kampány. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. augusztus 30., kedd

Melyikük Whoopi Goldberg?




Baráti körben egy időben szerettem könnyed, afféle csevegő hangnemben belekezdeni, hogy tudjátok, amikor Michael-lel és Whoopi val ebédeltünk és? Ma már ezt nehezen tehetném meg, mert nem nagyon maradt olyan ismerősöm, akinek kétszer-háromszor már elő nem adtam volna a történetet.

Nevezetes nap: 1998. május 29. Bizony, a választás ideje, amikor a Fidesz többségbe került.



Az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo talán nem szerette volna egyedül tölteni, csak úgy magában, nagy várakozással, azt a bizonyos, az esti urnazárásig mindenképp izgalmas, de információhiányos időt. Ezért néhányunkat meghívott rezidenciájára, üssük el vele, ami addig hátra van. Jól főznek, végül is, miért ne. A társaság is jó. (Jobb szeműek felismerhetik Zentai Péter, Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati és Elekes Éva kollégáimat a képen. A szakállas úr a követséghez tartozott.)

A bejáratnál egy őr külsejű egyén felolvasta a neveinket, hogy tényleg, mi lennénk-e azok. Nagyon vicces pali volt. Mert rezzenéstelen arccal hozzátette: És hol van Whoopi Goldberg és Michael York? Melyikük az? Illedelmesen nevettünk, mert hát mit lehet tenni ilyenkor? Egy tengerészgyalogostól ez is elég jó vicc.

Aztán ebéd közben a nagykövet is megjegyezte, hol van már Whoopi és Michael? Ismét illedelmesen kacarásztunk és arra gondoltunk, hogy ennél azért valamivel ügyesebb tréfával is készülhettek volna. Már a desszertnél jártunk, amikor csöngött a telefon.

A nagykövet, mikor letette, szomorúan csak ennyit mondott: Whoopi és Michael eltévedt. Értük kellene menni, de a sofőr nincs itt. Nem ugrana le valamelyiktek?

Ismét nevettünk, mert, mi mást tehet az ember, ha a házigazdának csapnivaló a humora, de jó a konyhája. És persze nem mozdultunk. Aztán az egyik követségi ember mégiscsak nekiindult.

Tíz perc múlva már ott is volt az igazi Whoopi Goldberggel és az igazi Michael Yorkkal. Magyarországon forgattak éppen egy filmet, amely Arthur király udvarában játszódott. A nagykövet meghívta őket ebédre. A két sztár fogott egy taxit és azzal indult a rezidenciára. A sofőr azonban tévedésből a kanadai követségre vitte őket. Ott hiába csöngettek, elzavarták őket, itt kérem nincs ebéd. Ne tessék úgy hangoskodni.

Nagy nehezen egy telefonfülkéből sikerült elérniük a jó követet. A többit már tudják.

Amúgy két kedves, szerény ember ült ott velünk. Az átlag amerikaihoz képest feltűnően sokat tudtak Magyarországról, a választásokról. (Nem mondom meg, kinek drukkoltak.) Goldberg még mentegetődzött is, hogy miért ilyen jól értesült. "Sokat mesélt az operatőr" - aki ugye Ragályi Elemér volt. Érdeklődtek, kérdeztek - két világsztár, egy távoli ország, ismeretlen rendeltetésű polgáraival. Édes kis történeteket adtak elő. Jó fejek voltak. (Ja, pótlólag kaptak ebédet, ha mindenre jól emlékszem, akkor Whoopi nekem adta a végén a fagyiját. S szerintem - lovagiasan -a viszkiadagjával is megbirkóztam, legalábbis ma már így mesélem.)

Már szedelődzködtünk, amikor Whoopi megjegyezte, nem szívesen ül be még egyszer itt taxiba. Zentai kolléga volt a gyorsabb. S ha jól emlékszem, piros kis autóján vitte a szállodába vissza a mi asztaltársunkat.

2010. június 21., hétfő

Ennivaló kormány

Az árvízi polgármester

Az árvíz egyik kellemetlen mellékhatása volt mindenképpen, a krokodilok elszaporodása, elsősorban a Hernád völgyében. De máshol is meglepve tapasztalták az emberek, amikor visszahúzódott végre a nagy víz, hogy krokodilok lepték el a kis patakokat is. Ráadásul egy csomó hüllő annyira elszemtelenedett, hogy beköltözött az áradás miatt elhagyott falvakba, a félig összedűlt házakba, az elhagyott pajtákba, sőt néhány egészen gonosz fajzat még a polgármesteri hivatalban is tanyát vert. Az anyakönyvvezető nemzeti szalagjából csinos kis fészket varázsolt magának egy jól megtermett példány. A falu címeréből napellenzőt faragott hozzá, és a testületi jegyzőkönyvekre meg felpolcolta a sajgó farkát, amin a minap keresztülgázolt egy figyelmetlen traktor.

Már egészen otthonosan érezte magát krokodilunk, amikor a harmadik napon – már száradt fel mindenfelé – tisztelettudóan kopogtak és egy fiatalasszony lépett be. Segélyért jött, nagy tisztelettel előadta a nemzetiszín szalagba burkolódzott krokodilnak, mit is akar. Az állat végighallgatta rezzenéstelen arccal, csak akkor csapkodta a rémes pofáját, amikor a tűzrőlpattant menyecske valami olyasmit mondott, hogy ő tudja persze, vannak, akik elviszik az egész segélyt, a rendes embereknek meg nem marad.

Alig ért előadása végére, amikor a krokodil, hamm bekapta a nőt. Napok óta éhes volt már, két hét is eltelt azóta, hogy felfalt egy napközist, akit a szülei elfelejtettek időben hazavinni.

Néhány nap múlva újabb kérelmező érkezett, annak először csak a karjait harapta le, de aztán nem fért a maradék a fridzsiderbe, hát nem törődve diétájával, azt is elköltötte.

A faluban közben terjedt, hogy a „polgi” ugyan harapós ember, de még senki sem panaszkodott rá, azután, hogy találkozott vele. Míg régen mindenki napokig csak azt mesélte, micsoda érzéketlen ez a polgármester, csak a pofája nagy, de semmit nem old meg.

Egyre többen indultak el hát az egykori tanácsháza felé. Ennyi választópolgárt már egyszerűen nem lehetett felfalni. Ráadásul e jegyző is előkerült, aki azt tanácsolta polgármesteri irodában székelőnek, aki nyilván csak maga a polgármester lehet, hogy csináljanak félfogadási időt. Időnként azért adjanak segélyt is, hogy lássanak elégedetten kiérkező embereket is a népek. Hívják párszor össze a testületi ülést, nehogy szó érje a ház elejét – nyilatkozzanak a megyei lapnak, hogy sok támogatásra van szükség, mert nagy volt a baj. Aztán írjanak ki tendert a helyreállításra, majd egyezzenek ügyesen meg a kiválasztott építtető cégekkel, miként tudják a jólfizető munkát meghálálni.

Településünk – mondanom sem kell – rövidesen prosperálni kezdett. A krokodil átszokott a konzervre és csak a falu renitenseit ette meg – de azokat is csak grillezve, olíva olajjal, mert úgy egészségesebb. Igaz, közben a krokodil behívta krokodil barátait a faluba, az egyik a napközi otthon vezetője lett, a másik a rendelő igazgatója, a harmadik úszómester a tanuszodában – de persze senki nem mert szólni. És nem is akart. Jól elvolt ebben a dagonyában – ahol rend, csend, fegyelem uralkodott.

Legújabb híreink szerint a krokodil az országos politika felé kacsingat, már a miniszterelnöki posztot is kinézte magának, ahogy fogalmazott: rengeteg ennivaló embert látott a kormányban.

2010. április 3., szombat

Választás a nyihaháknál

A ló is csak ember,
meg is botlik

Nagy az izgalom a Nyihahák országában. Választás lesz és az előrejelzések szerint a vízilovak nagyon törnek előre. A pejek pártja szerint az angol telivérek tehetnek erről, kudarcos, rossz politikájuk miatt, az angol telivérek képviselője viszont többször kifejtette már a legkülönfélébb zabhegyezői fórumon, hogy a pejek titokban összeszövetkeztek a vízilovakkal, s bár úgy tűnik, a felszínen nyírják egymást, a valóságban még közös istállójuk is akad egy két vidéki helyen. A bizonyítékok között az is elhangzott, hogy a pejek egy csoportját látták, amint úszóleckét vesz, és a lóbikini és a lófecske is igen kelendő ruhadarab mostanában – nyilván, mert már készülnek arra, hogy a vízilovak rövidesen mindent elárasztanak, miután elfoglalták a kulcspozíciókat.

Az angol telivérek szerint, ha eljön a nílusi vizilovak korszaka, akkor ez átírhatja a nyihahák országának sok eddigi törvényét és szokását. A vágtázás, az ügetés valószínűleg örökre megszűnik, marad az úszkálás és a fröcskölés. És csak nehogy késő legyen – mire minden ló rájön, hogy ez neki mégse konveniál. Mert addigra már könnyen lehet, hogy késő lesz és ne lehet visszacsinálni az egészet. És akkor lónemzedékek egész sora lesz kénytelen hozzászokni ahhoz, hogy ő már egy egészen másik világban él.

Mindeközben a vízilovak kényelmesen dagonyáznak, és fröcskölődnek, tréfásan kergetik egymást vagy a meleg brűgölőben heverésznek és a lapokat olvassák, miközben nagyokat szippantanak méretes szivarjaikból. Röhögnek és csóválják a fejüket. Maguk sem hitték volna, hogy ilyen könnyen az ölükbe hullik az egész lóbirodalom.

Gyakran azzal játszanak, hogy kiosztják a tisztségeket. Dolgozni a muraköziek és a bányalovak fognak továbbra is – pedig ők a vizieket támogatták eddig. Úgy gondolták, ha jól ráijesztenek az angol telivérekre, akkor nekik nem kell ezentúl gürcölniük. Ülnek majd a finom meleg vízben az erős támogatóikkal és röhögnek a telivéreken, amint megpróbálnak elrángatni egy nagy szekeret.

Csakhogy a vizipajtásokat sem ejtették a fejükre. Biztatták, ígérgettek a buta paciknak, hogy jön majd itt a jobb világ, egy egész lómenyország, csak el kell ezeket zavarni azt passz. De ugye az nyilvánvaló, hogy a szavazás után majd azt felelik az érdeklődő muraközieknek, hogy bocs öreg, teljesen igazad van. És nagyon jó, hogy miket választottál, de egy kicsit még légy türelemmel, mert most derült ki, hogy ezek a dög telivérek átráztak minket és a ti zabotokat már régen elajándékozták, felfalták és a többi.

A muraköziek egy darabig türelmesek lesznek, aztán persze egyre többet rugdosódnak a patáikkal, hogy ez már tűrhetetlen.

Ekkor a muraköziek elrendelik, hogy pár nagyszájú telivért, angol és arabsot egyaránt, nehogy rasszizmus vádja legyen, mérjenek ki lókolbásznak, lóparizernek. Ettől a muraköziek lelke egy időre helyrebillen és minden mehet tovább.

Aztán, amikor megint lázadásszag terjed a levegőben – a muraközieket is levágatják és kiméretik szaláminak. De addigra már nincs, aki tiltakozzon.

Na, itt ébredek föl. Indulunk lovagolni.

2007. szeptember 10., hétfő

KISZ führer a falon

A hazugság előtti kor

Most, hogy mindjárt a nyakunkon az öszödi beszéd kitörésének az évfordulója, nem árt emlékeztetni arra, hogy azután a szeptember közepi hír után indult neki a spontán népharag. Mert addig, emlékezzünk csak vissza, béke és megértés honolt a pártok között. Még véletlenül sem fordult elő méltatlan támadás, aljas megjegyzés, netán afféle kommentár, hogy most kicsit csalunk, de sebaj, a jogászok majd kimagyarázzák, oszt jónapot. Akiknek még rémlenek az akkori események, beszámolhatnak arról, hogy csak lovagias csaták folytak és még akaratlanul sem hangzott el mondjuk egy bárdolatlan megjegyzés a szinglikről. (Akikről azóta persze már lehullott a lepel és kiderült ennek folyományaként, hogy rózsaszín bőrtangában, feneküket rázva botránkoztatják meg az egészséges lelkületű, pirospozsgás magyar embereket.)
E derék és férfias küzdelem során gyűlölködő hang el nem hagyta volna a torkát még annak sem, aki pedig az utóbbi időben valahogy mindig veszíteni szokott, ha már választásra kerül a sor. Mert egészen addig a gyalázatos beszédig érvvel szemben érv állott, adattal szemben adat, ténnyel szemben tény.
Tény, hogy mondjuk egy Magyar Vizsla nevezetű jószág kicsit odarondított a nappali közepébe – de hát az vesse rá az első követ, aki nem háborodik fel azon, hogy micsoda luxusban dagonyáznak a nép kizsákmányolói. Mi több, a helyzet még ennél is cifrább volt, mert nem mertek ám a saját testükkel megjelenni abban a bizonyos lapban, mert gödhösek, beesett mellűek, dongalábuak tán – ezért idegen testekre kellett felragasztani a fejüket, hogy jobban mutassanak. Külön segítség volt, hogy ezen idegen testhez tartozó kezeken mondjuk Rolex óra villogott, ami méltán váltja ki a magyar ember haragját.
De ettől a csúnya kis epizódtól eltekintve semmi sem zavarta meg a gáláns duellumot, amely minden gavallér dicsőségére válhatott volna.
Az pedig csak egy apró malőr, hogy egy nyomdász, aki véletlenül betéved az ellenzéki párt székházába – pár percre kölcsönkéri a telefont, hogy idős nagyanyja hogyléte felől érdeklődjön. De amilyen peche van mostanában, tévedésből a másik párt számítógépét – szerverét kapcsolják neki, s miközben ijedten azt makogja a kagylóba: „Kisztihand nagymama, remélem jól szolgál a becses egészsége", tévedésből megnyom egy gombot, amitől letöltődik a másik összes kampányanyaga. Ettől aztán nem is tud rendesen a nagymamival beszélni, csapot papot hátrahagyva inkább hazarohan, s csaka pályaudvaron veszi észre, hogy nahát nahát a magyar emberek napilapjában már meg is jelent a teljes letöltött anyag. És ő csodálkozik ezen a legjobban.

Akkoriban még nem árnyékolta be hazugság és aljas rágalom a kampányt. Amikor valaki efféle kis vicceket festett egy plakátra – mert hangsúlyozom, csak ez az egy volt ilyen szerte a városban, a többi hasonlót legfeljebb csak álmodtuk – akkor a versenytárs vezére az éj leple alatt, maga igazította vissza eredeti formájára az óriásposztert – az úgy lovagias.

Mert akkor még nem volt Hazugság.
Dési János