A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kisebbség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kisebbség. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. november 5., vasárnap

„A zsidóellenes érzelmek eltűnnek innen is”

Giorgio Pressburgerre, a Teleki tér olaszul író zsidó krónikására emlékezünk


A minap elhunyt Giorgio Pressburgerre,a pesti zsidó múlt egyik jeles és nemzetközileg is ismert írójára emlékezünk most egy húsz évvel ezelőtti interjúja egy részletének a felidézésével. Az eredeti a Szombatban jelent meg.
A magyar származású olasz író 1956-ban hagyta el Magyarországot ikertestvérével, Nicolával. A nyolcvanas években nagy sikert arattak Történetek a nyolcadik kerületből című novelláskötetükkel, amelyben a józsefvárosi zsidók életét idézték fel. A könyv megjelent a világ sok országában, még Koreában és Japánban is. A kilencvenes években Girogio a pesti – mi több józsefvárosi - Olasz Intézet vezetője volt, interjúnk is akkor és ott készült.
*


- Szép pályát írt le. A VIII. kerületből, ahol született, visszajutott ide, a VIII. kerületbe, az Olasz Kultúrintézet élére. (A beszélgetés a kilencvenes évek végén  folyt közöttünk - dj)
-     Igen. És ?
-     Az véletlen, hogy az olasz intézet is ebben a kerületben található. De azért mégiscsak érdekes, hogy kulturdiplomataként tér vissza gyermekkora, művei helyszínére. Szokott sétálni mostanában is a Teleki tér vagy a Dankó utca környékén?
-     Gyakran. Él ott egy idős rokonom - az utolsó - hetente kétszer-háromszor is meglátogatom. Éppen a Teleki tér és a Népszínház utca sarkán.
-     Valamelyik novellájában felidézi, mennyire meglepődött, mikor sok-sok év után újra elment a Nagyfuvaros utcai zsinagógába, mert nagyobbra, fényesebbre, izgalmasabbra emlékezett. Most milyen végigmenni ezeken a nem túl vidám utcákon?
-     A Népszínház utcában nagyon szépen megcsinálták a kövezeteket, persze a házak...
-     És az emberek?
-     Egészen mások laknak ott, mint az én gyerekkoromban. Az a zsidó világ eltűnt. Nincs tovább. Nem élnek azok, akik között a gyermekéveimet töltöttem. Sokat kerestem az elmúlt évtizedekben azt a világot, de ma már más foglalkoztat.
-     Olaszul írt, nagy sikerű novellái, regényei a Teleki téri, Dankó utcai zsidók között játszódnak. De mit jelent mindez egy itáliainak? Meg lehet érteni ezeket a történeteket, ha nem tudom milyen a Kun vagy éppen a Nagyfuvaros utca?
-     Meg lehet. Miért is kellene pontosan ismerni a helyszínt? Az csak az irodalmi legenda része, de nem kötődik határokhoz.
-     Minek tartja itt most magát? Az olasz kultúra képviselőjének, vagy inkább ennek a letűnt zsidó világ egyik utolsó megszemélyesítőjének?
-     Hivatalos feladatom az olasz kultúra terjesztése, megismertetése Magyarországon. Ezért jöttem. Azt, hogy én ki vagyok soha nem tagadtam. Írtam róla ép eleget.
-     A Zöld elefánt című regényében a nagypapa egy zöld elefánttal álmodik s a rabbi magyarázata szerint ez azt jelenti, hogy valaki még sokra viszi a családból. Ön lenne az, aki beteljesíti a nagypapa álmát?
-     Tudja, a fiatalon meghalt német költő Georg Büchner valami olyasmit mondott, hogy a géniusz is csak egy kis hab az idő és a történelem végtelen hullámain.
-     Vagyis?
-     Egyik hullám hoz, a másik elvisz.
-     Azért a könyvek megmaradnak.
-     Egy ideig.
-     Messzire jutott a Teleki tértől, ha nem is földrajzi értelemben. Mi is van akkor a nagypapa álmának a beteljesülésével?
-     Nem szabad azt hinni magunkról, hogy nagyon fontosak lennénk a világnak. Nekem nagy szerencsém volt, sok borzalmon mentem keresztül, de rengeteg jón is.
-     Mintha a borzalmas dolgokról szívesebben írna. Összezsúfolódva, éhezve  borzasztó körülmények között a védett házban, vagy a papa munkaszolgálatos kalandjai, a nagyszülők meggyilkolása.
-     A szörnyűségek is az élethez tartoznak. Ha valaki ezt nem akarja tudomásul venni, és csak rózsaszín dolgokról ír, akkor az nagyon pesszimista, mert azt hiszi, az emberiség menthetetlen.
-     A 44/45-ös történeteiben szereplő nem zsidók, nem nagyon segítenek a reménytelen helyzetbe került zsidó honfitársaikon. Olyasmiket ír, hogy kiköpnek, amikor látják, elviszik őket és a többi. Most pedig visszajött ebbe az országba, ahol kiköptek, ahonnan hagyták elvinni, meggyilkolni rokonai jó részét. Sikerült magában lezárni a múltat?
-     Iszonyú dolgok történtek akkor. Több olyan embert ismertem, aki visszajött a munkaszolgálatból vagy a haláltáborból, ám megölték a kisfiát, a kisleányát, a feleségét. Ki lehet ezt heverni? Mégis valahogy új életet kezdett itt. Nekem még ma is kegyetlenül fáj, hogy a nagyszüleimet meggyilkolták. Ám a világ változik. Új generációk nőttek fel. Akik egészen másként gondolkodnak. Az előítéletek, a zsidóellenes érzelmek el fognak tűnni a földnek ezen részéről is.
-     Megjavulnak az emberek?
-     Nem, azt azért nem hiszem. Ám más kérdések lesznek fontosak.
-     Nézze a VIII. kerületet, ahol zsidók már nem élnek, annál inkább cigányok. S milyen előítéletességgel kell megküzdeniük..
-     Még egy darabig talán. S azt se felejtse el, velük nem ismétlődhet meg, ami a zsidókkal. Egyébként én ebben a kérdésben optimista vagyok. Mert ha valaki a mai világban az előítéleteket élezi, akkor az a tegnapban él. És nem lehet a tegnapi világban tartani sokáig az embereket. Legfeljebb még egy-két generáció és higgye el, vége.
-     És akkor eljön a szép világ.
-     Miért ilyen ironikus? Nem hiszi? Egyébként tudom, hogy nem lesz „szép”, se jobb, de más.
-     A könyveiben másként ír ezekről a dolgokról. Talán ott is elnéző, de mintha kevésbé bízna az emberek változásában.
-     A globális gazdaság korában a faji kérdés teljesen értelmét veszíti. Lehet, hogy aki itt él másként érzi, mert itt még akadnak olyan csoportok, amelyek fajgyűlöletre uszítnak. Látja, Olaszországban már nincsenek ilyenek. S mert én mégiscsak ott éltem, nincs a fejemben, hogy ez létezik. És ez nem is változik meg, amíg nem találkozom ilyesmivel.
-     Viszonylag későn kezdett írni. Addig érlelődött a téma, a józsefvárosi zsidók élete?

-     Egy szép napon, amikor egy Singer regényt olvastam, belémhasított, ha ő írhat ilyet Lengyelországról, ahonnan származik, én is írhatnék arról, ahonnan származom. És akkor az ikertestvéremmel nekikezdtünk. Ma - természetesen egészen - másként csinálnám. Abból a régi stílusból elég Egy szép napon el is határoztam, ezentúl másként írok. A Hó és a bűn, amellyel nemrégiben megnyertem a legrangosabb olasz irodalmi díjat teljesen eltérő az előzőektől. Ez nem azt jelenti, hogy elvágom magam a gyökereimtől. Az első elbeszélés négy rabbiról szól, aki felmászik egy hegyre...

(Pesti Sólet, 2017. október.)

2016. október 17., hétfő

Beregszászi zsidó élet

A régi, és nyilván mindenki által ismert vicc szerint megkérdezi valaki a Beregszászban lakó Kohn bácsit, hol lakott eddigi élete során: Mire sorolni kezdi: születtem az osztrák-magyar monarchiában, aztán Csehszlovákiában kezdtem iskolába járni, amit Magyarországon fejeztem be, a Szovjetunióban dolgoztam és Ukrajnában vagyok nyugdíjas.
- Maga aztán igazán sokat utazott Kohn bácsi.
- Én? Egész életemben ki sem mozdultam Beregszászról.

Az egykori nagyzsinagóga ma
A nagyzsinagóga régen


Szóval, valahogy így. A sok változás jó ideig csak rengeteg tragédiát hozott. Pedig Beregszászban (igen, a helyiek így mondják) egykor virágzó zsidó élet folyt. Bizonyság erre, hogy a régi szép békeidőkben legalább hét zsinagóga működött a településen. Komoly zsidó közösség élt itt. Tagjainak többségét a magyar fennhatóság idején deportálták a halálba, elsősorban Auschwitzba. A maradék zsidóság egy részét a szovjet rendszer gyilkolta meg – többek között úgy, hogy azokat is a GULAG-ra vitte, akik a szovjet területekre szöktek át a nácik elől, esetleg túlélték valamelyik megsemmisítő tábor poklát, mert a szovjet kémelhárító logika szerint az ilyen ember csak kém lehet. És akadnak, akik a szovjet csapatok soraiban estek el.


Képek a régi Beregszászról
 Ma már számtalan alapos könyv és tanulmány számol be erről a korszakról. Tényleg csak mutatóban pár. Ilyen a terület történetét fáradhatatlanul feldolgozó Dupka György: Ne ítéljetek el, Zsidó népírtás, antiszemita üldözés Kárpátalján a náci és a kommunista eszmék nevében (1938-1991) című 2015-ben megjelent alapos, és a legtöbb magyarországi olvasó számára új szempontokat is felvonultató műve (ami az internetről ezen a címen érhető el: http://kmmi.org.ua/uploads/books/books-pdf/238_DGY_Ne_iteljetek_el.pdf ) vagy a Zsidóság múltja és jelene Kárpátalján című tanulmánya (http://epa.oszk.hu/00500/00595/00043/pdf/EPA00595_Egyutt_2012_3_052-064.pdf ) és a téma iránt érdeklődőknek különösen nélkülözhetetlen a Bányai Viktória, Fedinec Csilla, Komoróczy Szonja Ráhel szerkesztette Zsidók Kárpátalján című tanulmánykötete.)
Persze a legérdekesebb, ha személyesen vesszük a fáradságot, és ugrunk át néhány napra körülnézni. Tegyük ezt meg iziben, zsidó szemmel.
A Szovjetunió peremére került területen nem volt egyszerű zsidónak – vallásosnak – megmaradni. A nyolcvanas-kilencvenes évek környékén nagyon sokan elmentek Izraelbe vagy épen az Egyesült Államokba, tovább olvadt a zsidó közösség. Az elmúlt évek nehézségei, a gazdasági válság, Ukrajna háborúba sodródása tovább apasztotta a közösséget.
Mindezek ellenére, ahogy Dupka is fogalmaz egy helyen „pislákol a zsidó éle” Beregszászban és a környező településeken, Munkácson, Nagyszőlősőn vagy épen Ungváron is.
Mindez köszönhető néhány lelkes helybélinek, akik különféle egyesületek szervezésével segítik a zsidó élet megújulását, azoknak, akik újra eljárnak a zsinagógába. Több, innen elszármazott komoly támogatást adott az újjáépítéshez, a működéshez, ahogy nem egy külföldi zsidó közösség is segíteni próbál.
Beregszászban már 1945 februárjában elkezdték megszervezni a maroknyi túlélőből újra a hitközséget.
A város reprezentatív főterén álló nagy zsinagógát – talán ez volt a város legnagyobb épülete akkoriban – 1947-ben újranyitották, s egy feljegyzésből azt is tudjuk, hogy az ötvenes évek legelején Rase Sonekor 400-450-en imádkoztak itt.
Ám a szovjet rendszer nem különösebben tolerálta az ilyesmit, az ötvenes évek legvégén elvette a zsinagógát, s azt jelentősen átépítette, afféle kulturcentrum és könyvtár lett belőle.
(Ma a nagyzsinagóga faszádját egy óriási molinó fedi, magyar és ukrán nemzeti zászlóval, s amelyen, ha csak fényképként is, de a régi fényében pompázó nagyzsinagógát idézik vissza.)
A szovjet rendszer a rekvirálás után egy kisebb zsinagógát visszaadott a közösségnek, amely egészen a legutóbbi időkig, bár egyre reménytelenebb állapotban, de megmaradt. Közben a hívek is fogytak. Már-már úgy nézett ki, hogy valóban vége a zsidó életnek itt. Azután néhányan újraszervezték a közösséget, s egy a városból elszármazott által létrehozott alapítvány segítségével gyönyörűen felújították ezt a zsinagógát.

A felújított és működő zsinagóga




Megható látni azt az igyekezetet és zsidóság iránti elkötelezettséget, amely újraélesztette ezt a közösséget. Azoknak, akik megmaradtak itt zsidónak – és annyi év után ezt viszonylag szabadon kimondhatják, ez érthetően különösen fontos. Jó itt leülni és egy kicsit elbeszélgetni a helybéliekkel – de erről majd részletesebben máskor.
Most maradjunk csak annál, hogy helyrehozták az egykori berendezést, pompás festett üvegablakokat készítettek, a kőtábla megint ott áll büszkén a  homlokzaton. A karzaton kis kiállítást rendeztek be, ahol a környék zsidó életének egykori tárgyait gyűjtötték össze és mutatják be. Köztük számtalan megmaradt imakönyvet. És persze a fő helyen a Pesti Sólet ide eljutott, s különösen becsben tartott, példányai.
A templom udvarában a környékről elhurcolt és meggyilkolt emberekre emlékező táblát helyeztek el, de állítottak egy Wallenberg emléktáblát is.
Az emlékhelyet körülvevő kerítéshez a téglákat abból a három téglagyárból hozták ide, ahová deportálásuk előtt az itteni zsidókat zárták össze, hogy így is felidézzék a tragikus múltat.


Péntekenként, ünnepeken összejön a minjen – igaz, beszámolják azokat a „szombatistákat” is, akik szintén ide járnak, megtartják a szombatot, a Tórában előírt ünnepeket és törvényeket.
Szisztematikusan gyűjtik a múlt emlékeit. És alaposan feltérképezik a környék zsidó temetőit. Kiadványok jelennek meg, konferenciákat szerveznek és ma már az is megszokott, hogy ismét turisták keresik fel a zsidó emlékeket.
És ha már itt tartunk. Kárpátalja különösen izgalmas terület, sok-sok látnivalóval. Érdemes ide utat szervezni. Ma már az autópálya Budapestről szinte a határig visz. Onnan meg Beregszász csak egy macskaugrás. (Munkács, Ungvár sem több egy óránál, ha már ott jár valaki.) Nagyszerű panziók és szállodák nyíltak, nem is túl drágák.
Beregszász tele kis kávézókkal, presszókkal és igazán hívogató vendéglőkkel.
Megkönnyíti az érdeklődő utazó helyzetét, hogy nagyon sokan beszélnek magyarul. S az emberek segítőkészek és kedvesek. Olyan hely, pár órányira csak Budapesttől, ahová kifejezetten érdemes elmenni és körülnézni.


2012. december 2., vasárnap

Kossuth tér 1944/2012

A Kossuth tér 1944-es állapotba való visszaépítése, jelképesérelemben is, megszakadt néhány pillanatra vasárnap.
Komoly és fontos szavak hangzottak el. S ha nem közelrőlismernénk azt, ami itt történik, most boldogan dőlhetnénk hátra, hogy igen,tessék. Itt több-kevésbé rendben mennek a dolgok. Szomorú ugyan, hogyújfasiszták kerültek – nem is kis támogatással – az Országgyűlésbe, de amiennél sokkal fontosabb, az az, hogy a demokratikus politikai erők közösenképesek fellépni ellenük. Végülis, ez a legfontosabb.
Csakhogy, mi itt élünk és napról napra tapasztaljuk, mifolyik ebben az országban. Tiszteletreméltó és szeretett honfitársaim, barátaimegész sora fogalmazta meg abbéli véleményét, hogy vajon mennyire lehet hitelesegy afféle megmozdulás, ahol annak a pártnak a képviselője is szót kap, amelypárt pedig igen sokat tesz a demokrácia, a szabadság megsemmisítéséért, amelyikrendszeresen kokettál az újfasiszta párttal, amelyik gátlástalanulegyüttműködik vele, ha úgy hozza érdeke. A Fidesz az, amelyik piedesztálra emelegykori fasisztákat, háborús bűnösöket, uszítókat. A Fidesz veti el ademokratikus hagyományokat, deportáltatja Károlyit, és a többi. A Nyírők, WassAlbertek, Tormay Cecilek, Prohászka Ottokárok dicsőítése bizony nem más, mintszellemi értelemben a szélsőjobbnak való szálláscsinálás. Miközben igenlagymatagon védik meg például a fenyegetett cigány közösségeket a bakancsosmenetelőktől. Néha úgy érezzük, nemcsak szemet hunynak az effajta közösségiterrorizálások felett, hanem mintha még bátorítanák őket. Tudjuk, oszd meg ésuralkodj.
Nem fogom megvédeni a Fideszt. Nem is akarom. Nem is tudom. Ámfelidézném azt, hányszor írtuk le irigykedve, milyen fontos akció volt, amikornéhány éve Prágában a legkülönfélébb politikai erők képviselői, egyházakpapjai, civilek és a hatóságok emberei, egyként akadályozták meg, hogy Prágazsidó negyedében, a Josefovban randalírozzanak a szélsőjobb képviselői.Irigykedtünk rájuk, mindazokkal együtt, akik most a közös fellépéstkritizálják. Innen persze nem látszott akkor sem, miféle ellentétek feszítik azott és akkor közösen fellépőket. Nem is volt fontos azokban a pillanatokban.
Jogos persze a kérdés, mennyire őszinte mindaz, amit aFidesz most tesz? Nyilván erre majd az idő ad választ. De talán jelzi, hogy aFidesz vezetőinek egy része legalábbis, felismerte, hogy mindaz nem mehettovább, ami eddig itt folyt. Rogán Antal szavai bárhol a művelt világban elhangozhattakvolna és tapsot érdemeltek, ahogy a Kossuth téren is. Jó, talán nem véletlenülbeszélt végig egyes szám első személyben? Lehet, hogy ez is a pávatánc része?De ha így is lenne, mégiscsak azt mutatja, hogy akad egy józanabb hang, amelyikbelátja, van egy határ, amit nem szabad átlépni. Én nem vonom kétségbe Rogánszavainak az őszinteségét. És valóban, ahogy Mesterházy Attila mondta, a nagypárt nagy felelősséget is jelent. Megmutathatja – ha például csatlakozik aDemokratikus Koalíció ajánlotta, s az MSZP támogatta bojkotthoz, hogy nem csaka levegőbe beszélt: pártjának van ereje szembenézni a szélsőjobbal, nemrálicitálva akar szavazókat elhódítani a neonáci párttól. Ettől még, amit aválasztójog korlátozásával vagy az oktatási rendszer szétverésével tesznekelfogadhatatlan marad  - de mégiscsakkijelöli a vita határát. És ez is ad némi bizakodásra okot, hogy Magyarországegyszer visszatérhet a normális országok sorába. Ne feledjük, Orbánnak előbbvagy utóbb mennie kell és utána is lesz élet. Sőt.
Bajnai Gordon államférfiú beszédében szintén több alapvetődolog elhangzott. Hogy azokban az 1944-45-ös években nemcsak az áldozatok, dejelentős részben a gyilkosok is honfitársaink voltak. Íme a szembenézés amúlttal – amit szintén olyan rég óta hiányolunk.
És Bajnai arra is felhívta a figyelmet, éppen napjainkban isölt a gyűlölet. Embereket csak azért vadásztak le, gyilkoltak meg, mert románakszülettek. Ráadásul, a romagyilkosságok sorát, még ha finoman fogalmazunk is,társadalmi közöny fogadta, amiért valóban szégyellhetjük magunkat mindannyian.
Mesterházy Attila, igazi pártvezetőként, pedig túllépettazon, hogy csak szép szavakat mondjon. Jogosan figyelmeztette a Fideszt arra,hogy alapvető felelőssége van abban, mi történik ebben az országban. Nembecsülöm le Rogán Antal fellépésének a jelentőségét, de ha Orbán Viktor valóbankiáll a Kossuth térre, vagy bent a parlamentben szólal fel és utasítja vissza aszélsőséges nézeteket, akkor az talán hatna azokra is, akik politikaiszámításból azt hiszik, szabad összekacsintani a szélsőjobbal. Mi lesz azönkormányzatokban és más testületekben? Vasárnap tüntetünk ellenük, hétfőn megpicsi-pacsi együtt szavazunk?
Mesterházy Attila másik követelése, a Jobbik teljespolitikai karanténba zárásáról ezért jelentős, mert kiderül: ami itt elhangzottaz csak szépségflastrom akar lenni egy ronda politikán vagy komolyan is vehető.Csak a külföldnek szóló játék ez is, vagy egy icipicit komolyan gondolják? (Nembeszélve arról, hogy pár nappal azután, hogy a demokratikus erők összefogásátajánlották az Orbán-rezsim leváltására, gesztusértéke is van, egy DemokratikusKoalíciótól származó javaslat támogatásának. Újabb jó jel.)
Sokan attól tartottak barátaim közül, hogy ez a rendezvénycsak arra való, elfogadhatóbbá tegye a világ szeme előtt a mindinkábbszélsőjobbra sodródó Fideszt. Dramaturgiai értelemben Mesterházy mentette megettől a tegnapi közös tüntetést. Mert ha holnaptól visszaveszik az Új Színházatattól a csapattól, amelyik most bitorolja, ha menesztik azt a Papcsák nevűpolgármester és képviselőt, aki turulszobrokat avatgat és fekete zászlókatadogat egy magát „Magyar Nemzeti Gárdának” nevező csoportnak, és a többi, akkorvan remény. Ha Orbán hétfőn mindezt bejelenti a parlamentben, akkor, ok. Ám, hanem, akkor – a szocialista párt elnökének tesztje nyomán – az is kiderül, hogytúl sokat nem érnek az effajta közös megmozdulások.
A jobboldal Orbán után is létezni fog, és azért nem árttudni, hogy ott is akadnak, akik másként gondolják.
Mert másként kell, már csak önvédelemből is gondolniuk. Aszellem kikerült a palackból és most csak abban bízhatunk, talán közösen visszatudjuk gyömöszölni. Adjunk egy esélyt a reménynek, hogy hátha ez a Kossuth térifelvonulás hozzájárulhat ehhez.
De ettől még, ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.







2012. március 24., szombat

Szaknyilasok, ellenállók és az Árpád-sávos zászló

Március 15-én egy Árpád-sávos zászlót tűzött ki valaki a magyar trikolór mellé a zuglói Egressy utca sarkán. Az erről szóló kép hamarosan megjelent a facebook-on. Elsőként a jogos felháborodás és a szörnyülködés hangjai szólaltak meg. Nahát, és mik vannak - és ilyesmik.


Aztán kiderült, egyetlen férfi van a kommentelők közt, a kitűnő tollú publicista, Török Monika. Felvetette, szerveződjön afféle flashmob a szélsőjobbos jelkép eltávolítására.
A következő órákban sorra érkeztek a megjegyzések, hogy ki, miért nem vesz részt ebben.
É. T. ezt írta: " Az biztos, ha a mi házukra tenné ki valaki, én letépném rövid időn belül." De hát, nem az ő házára tették.
Más abbéli véleményének adott ha

ngot, hogy "essen le annak a keze, aki kitette és rohadjon is meg."
Monika buzdítása így szólt: zuglói polgárok, vége az ebéd utáni szundikálásnak, Levettétek már?

Nézzünk bele a válaszokba: Mónika, drága! Nem mindenki hord magával ollót meg kést
Vagy: ha nem vetted volna észre, a baloldal nem akar konfrontálódni.
Innen aztán beindult a dolog: messze lakom, nem érek rá, odamennék, de sajnos most nem jó. Nehogy már mi romboljunk.
Közben már beakadt egy két szaknyilas honfitárs is, aki szerint tessék békénhagyni a zsidrákoknak az ő zászlójukat.

Többen kijelentették, hogy ők ugyan nem szeretik az Árpád sávost, de csak azért nem vesznek részt egy ilyen akcióban, mert úgyis tíz perc múlva kint lesz egy új helyette, Török Moni és néhány tettestársa eközben szépen eltüntette a zászlót.
Az eltávolításról szóló hír szintén hamarost a facebook-on volt látható.
Az első, még baráti kommentelők szerint: na, jó, jó, de ezzel semmi sincs megoldva. Elhangzott ugyan egy két "nagy vagy Monika" és "köszönjük". De aztán jött az olyasmi, hogy talán óvatosabban kellett volna, meg jaj, most

majd jön a bosszú és Úristen mi lesz ebből.
Innentől kezdve nyilas honfitársaink verbális teljesítményét csodálhattuk meg, akik a zsidó g..cik azonnal távozását, kinyírását stb követelték, mind nagyobb egységben.

(Betűhív idézetek következnek.)
Nyilas Kereszt kedves névre hallgató ekképpen fogalmazott: A szádból csak úgy böfögöd ki a rodhadó fogaid közt a Magyargyűlöletre felszólító szavakat. Kár hogy nem némának születtél.
Én mondom neked nem ál jól az élet!De ezen tudok segíteni!

Szomorú Magyar jános ennyit tett hozzá: ha zavar téged az árpádsávos zászló hazahúzhatsz a föld tolvaj haverjaid közzé, akiket kifogunk írtani mind egy szálig :)

A finom szavú Gönczi Erzsébet így artikulálta véleményét: Nekünk nem kell a kipátok , szarunk a menorátokra , a zászlónkat a szátokra ne vegyétek . Hány bőr van a pofátokon ? ISTENTELEN , HONTALAN SENKIHÁZIAK . TAKARODJATOK A HAZÁNKBÓL ! EZ MAGYAR FÖLD , ÉS ÖRÖKRE AZ LESZ !

Szomorú Magyar eképpen foglalta össze a vitát: Auschwitz nyáritábor majd újra megnyílik és akkor majd ájvékolhatnak eleget. Hehehe

Erdődi Zoli: Azt a gyenge kis pajeszodat felszakítom te vágott faszu bipsi gyerek.

És így tovább. Magyarország 2012.



2010. november 14., vasárnap

Pécsi rémségek a színházban

Egy törpepár táncol



Pécs Európa kulturális fővárosa. Ezt onnan tudjuk, hogy többen mondták. Sőt, az újság is írta. Akkor tehát ennek így kell lennie, még akkor is, ha Pécs kedves utcáin róva ennek kevés nyomát látjuk. Egészen pontosan, szinte semmi nyomát. Ami természetesen lehet csak a mi hibánk, mert nem pontosan tudjuk, mit is kellene figyelni. Kétségtelen, néhány éve Gratzba vetett el minket a jó sors. Műveletlenül, felkészületlenül érkeztünk, fogalmunk sem volt, hogy Gratz éppen Európa kulturális fővárosa. Ám az ott tartózkodásunk második percében már valami kezdett gyanús lenni, a harmadikban éreztük, hogy itt valami történik, a negyedikben megtudtuk, hogy igen, ez itten kulturálisan főváros, a hatodikban pedig elhatároztuk, hogy megváltoztatjuk a tervünket és még pár napot itt maradunk. Mert ez olyan jópofa. És tényleg az volt. A költői kérdés tehát most csak annyi, ha egy idegen véletlenül Pécsre vetődik, mit vesz észre a második percben és mikor dönt úgy, hogy neki itt még egy kicsit időznie kell. Kétségtelen, akadnak jó kiállítások, a Király utca házfalain híres helybélieket idéznek fel és a többi. És? De hagyjuk a fanyalgást másra, inkább nézzünk valami tényleg kulturális fővároshoz méltót.

A Tiger Lillies Freekshow kap két előadást a Nemzeti Színházban. Valahogy ez az egész úgy van megcsinálva, hogy komoly izgalmat és várakozást okoz már előre is, miközben persze a többségünk korábban még sohasem hallott erről a furcsa produkcióról. Szokás cirkusznak is nevezni –a Cirkusz a színházban minisorozat része – de hát nem cirkusz ez, még akkor sem, ha sok az utalás a porondművészetre. Rémcirkusz a magyar cím. De még csak nem is igazán rémes.

Martyn Jacques énekes persze rémisztő bohócnak van maszkírozva, és valóban elég megdöbbentő, amint liliputiakkal kiegészítve mutatkozik a színpadon. Meg akad erőművész is és légtornász – na, ők tényleg ügyesek – de az egész csak azért van, hogy valahogyan a világ szörnyűségeivel riogassanak, meg az élet értelmetlenségével és egyéb ilyen magasztos művészeti izékkel. Mindezt dalban előadva. Valahol ott a giccs határán éppen. De annyira profi és végülis annyira hatásos a végére ez az egész, hogy sok mindent megbocsátunk. Sőt, még az is felötlik bennünk, hogy esetleg az úgynevezett magas és fennkölt művészet kifigurázása is folyik itten. És ha tényleg az, akkor annak egészen jó.

Mindenesetre ez egy olyan produkció, amelyért érdemes volt Pécsre zarándokolni, meg is telt a színház mind a két előadásra, s ahogy elnéztem a lelkes közönséget, meglehetősen alacsony volt az átlagéletkor. Akkora vastapssal, hogy juhé.

Szóval, ez igen, ez olyan kulturális fővárosos, olyan, amiről lehet majd jobb körökben – ilyenekbe amúgy ritkán járunk – fecsegni. Volt benne szellemi izgalom, valami más, amit eddig még nem láttunk.

Szóval, Pécs, van remény még. Drukkolunk.

(További képek itt.)

2010. november 1., hétfő

Ki írta Kádár szolnoki beszédét?


Balla László emlékére

Még állt a nagy Szovjetunió, még a peresztrojkás Gorbacsov uralkodott, még hiábavaló szesztilalom volt birodalomszerte, mikor mi doktor Boros barátommal Kárpátalján kezdtünk neki egy alapos riportsorozatnak.

Itt találkoztunk a minap elhunyt Balla Lászlóval, a Kárpáti Igaz Szó című magyar nyelvű napilap nyugalmazott főszerkesztőjével, a Szovjet Írószövetség tagjával, az íróval és képzőművésszel, akoről akkori barátaink azt terjesztették, sokat tud Kádár '56-os szolnoki beszédéről.

Hősi idők járták még akkor, tán egy fél óra múlva már ott ültünk a szobájában. Idézzük fel ismét akkori beszélgetésünket:


- 1956 novemberének első napjaiban az ungvári tankönyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője voltam, amikor három kollégámmal berendeltek minket a pártbizottságra, és közölték velünk, hogy másnaptól a rádiónál dolgozunk. Üzemelni kezdett egy adás az ungvári rádióban, amely Nyíregyháza hullámhosszán beszélt, a nyíregyházi adót elnyomva. Ide rendeltek be minket titkos feladattal, amelyről sokáig egyáltalán nem lehetett beszélni.

  • Mi szerepelt a rádió programjában?

- Csak híreket mondtunk, természetesen a TASZSZ híranyagát, és többször beolvastuk a Zsenmin Zsipao híres cikkét, amely akkor a legautentikusabbnak számított a magyarországi helyzet értékelésében. Ezen kívül még zenét sugároztunk. Az anyagokat magunk fordítottuk és gépeltük, ezeket senki másra nem bízhattuk. Járogattak be hozzánk mindenféle emberek, tisztek is, persze nem mutatkoztak soha be. Egyszer megjelent egy alezredes meg egy őrnagy, és az elejtett szavaikból tudni lehetett, hogy Kádár itt van Kárpátalján. Persze teljes bizonyossággal nem állíthatom, hogy így volt, hiszen vele itt nem találkoztam. Kaptam ekkor egy anyagot, kontrollszerkesztésre, azért, hogy nézzem át nyelvi szempontból. Magyar szöveg volt, de megoldásaiból, a nyelvi fordulataiból tudni lehetett, hogy fordítás.

  • Mit tartalmazott a szöveg?

- Kádár szolnoki beszédét. Nekem akkor erről még fogalmam sem volt. Én csak nyelvi szempontból fésültem át, de amikor elhangzott, hát akkor már nem volt meglepetés…

  • Ön hogyan ítélte meg, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg?

- Oroszul. Pontosabban fogalmazva: minden esetre nem magyarul, hanem valamilyen szláv nyelven.

  • Kötelező volt önöknek, hogy végezzék azt a munkát?

  • Igen, igen.

  • Mi történt volna, ha azt mondja: „Nem vállalom”?

- Nem volt olyan helyzet, hogy ezt lehetett volna mondani. Annál kevésbé, mert az elején még nem tudtuk milyen céllal alakult a rádió.

  • Milyen volt a hangulat önök között, akiket berendeltek az ál-nyíregyházi adóhoz?

- Fogcsikorgatva csináltuk a munkánkat, mert hittük, hogy Magyarország valami jobb élet felé akar elindulni. De amikor november 4-én elhangzott a Kádár-beszéd, amikor jöttek az első ellenkező értelmű hírek, amikor megkaptuk a Fehér Könyvet, akkor bennünk megingott a korábbi elképzelés, hogy ez tiszta ügy, forradalom volt. Én őszintén szólva, nem tudtam, hogy hova álljak…

2010. szeptember 16., csütörtök

Teniszpálya és zöldségkertészet Besencén


Öngondoskodás aprófalvas módon
Besence apró falucska Baranya déli részén, egészen lent, a horvát határánál. Az alig 130 lelkes település lakóinak közel fele beás cigány, sok a munkanélküli, kevés munkalehetőség volt eddig. Mint sokszáz más hasonló községben. Besence azonban minta lehet arra, ki lehet törni a mély depresszióból.
Besencén ma teniszpályát is avatnak. Sőt, az elmúlt hetekben egy pécsi teniszedző, Huszár Károly, a Pécsi Tenisz Club vezető-edzője, a falu apraja-nagyját megtanította teniszezni.
Kérdés , biztosan erre van itt a legnagyobb szükség, erre kell költeni a pályázatokon elnyert pénzt?
Ignácz József, a település polgármestere persze rögtön elmondja, hogy a „Gondoskodó falu” címre hallgató pályázatokon az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól elnyert pénzeken mennyi minden született itt még. Zöldségkertészetet létesítenek, húsz embert tanítottak ki, miként kell ott dolgozni a Sellyei Mezőgazdasági Szakiskolával együtt. Határmenti együttműködést készítenek elő több horvát településsel, ha jól megy a dolog, komoly beszállítói lehetnek nagyüzemeknek, még a Vegetának is.. Vállalkozásokat segítő inkubátor-házat hoztak létre. Vagyis, ha más nem gondoskodik róluk, akkor, jól kihasználva a pályázati lehetőségeket, maguk gondoskodnak magukról. Ignácz József korábban már megszervezte itt azt is, hogy hasznos szakmákat tanulhassanak az emberek. Sokat tett azért, hogy rendberakják lakói a falut.
No, és akkor vissza a teniszhez. Ignácz József: „A térségfejlesztők általában a programok a komplexitásáról szoktak beszélni. Munkahelyet teremteni önmagában nagyon nehéz, talán nem is lehet. Azokkal az emberekkel, akik 20 éve munka nélkül vannak, most már lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem látja a szüleit dolgozni menni, nagyon nehéz mit kezdeni. Hiába települ mondjuk egy ilyen térségbe egy olyan cég, amelyik tudna munkát adni, a munkakultúrája sajnos rettentő alacsony. Azok az emberek, akik most megfogták a teniszütőt, egy hónap alatt megtanulták a szabályt, megtanulták a kultúrát, a sportetikai normákat. Ráadásul újra fontosnak érezhetik magukat, azt gondolhatják, hogy nem vagyunk mi semmivel sem alábbvalóbbak másnál, bármire képesek vagyunk, lám, még teniszezni is megtanultunk. Ez önbizalmat ad az embereknek, fontosnak érzik magukat, egy kicsit a méltóságuk is helyreáll És ettől majd sokkal jobban fognak dolgozni. Ráadásul az az egy hónap azért azon túl, hogy a tenisz szabályait megtanította ott a közösséggel, az egy rendkívül nagy közösségformáló erővel bírt, mert nem a kocsmába mentek az emberek, hanem 30-40 fiatal, felnőtt, gyerek az egy hónapon keresztül ott volt a teniszpályán.”
Besencén Ignácz József polgármester és Székely Gabriella, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány igazgatója felavatja az új létesítményeket a teniszpályát, a kertészet létesítményeit, az inkubátor-házat.
Kari bá’ a teniszedző meg azt mondja, hogy van 2-3 gyerek, akiből nemzetközi mércével mérve is sikeres teniszezőt lehetne faragni. Ha lenne hozzá pénz.

2010. szeptember 3., péntek

Egy zsinagóga feltámadására

Dédpapa húzós beszédet mondana

Egykoron Óbudán erős és büszke zsidó közösség élt. Már a XVIII. században emeltek maguknak itt templomot a környékbeli hívek. De igazán szép imaházra csak 1821-ben futotta. Az építésre kiírt pályázaton még maga a nagy Pollack Mihály is csak második helyezést csípte meg, az első, a ma már kevéssé ismert Landherr András lett. Az ő tervei alapján készült el a klasszicista stílusú zsinagóga, melyet 1821 július 20-án avattak fel.

Akkoriban Óbudán még kis, szegényes elsősorban földszintes épületek vették körül – nyilván nem kis anyagi áldozatába került a közösségnek, hogy egy ilyen fényes zsinagógát építtessen magának.

De hamar híre is ment az épület szépségének, sokan Pest és Buda egyik legimpozánsabb alkotásának tartották. Még maga József főherceg, a nádor i ezzel büszkélkedett nem egyszer külföldi vendégei előtt. Ebből levonhatunk legalább két következtetést, az egyik, hogy József nádornak jó az ízlése. A másik, hogy hajh de liberális idők voltak azok, amikor egy főrend, ha dicsekedni akart országával-népével egy zsinagógát mutatott.

Első, alaposabb rekonstrukciójára 1900-ban került sor, a villanyt is akkor vezették be – no ennek már akadnak családi vonatkozásai is, de erről kicsit később.

A második világháborút, a bombázásokat az épület viszonylag jól viselte. Ám a hívők jelentős részét meggyilkolták, megszűnt az egykor pezsgő közösségi élet, elárvult a zsinagóga.

Mint annyi más magyarországi zsinagógát, később ezt is elkótyavetyélte az akkori zsidó hitközség. Ebből tévéstúdió lett a nyolcvanas években.

Egy templomban. Egy tévéstúdió és díszletraktár.

Talán valaki arra gondolt, ha már a híveket lemészárolták, minek nekik imaház? Most mit álljon az ott üresen?

Jártam ott egyszer egy tévéfelvételen - hülye egy dolog volt.

Abban a templomban, amelyben egykor híres dédapám szónokolt, most butaságokról beszélgetünk, miközben a Tóraszekrény helyén egy kameraman álldogál és elmélyülten túrja az orrát.

Igen, a dédapám, doktor Adler Illés. Tíz éven át vezette rabbiként ezt a közösséget. A millennium évében, 1896-ban került oda és 1907-ig maradt, amikoris elfogadta a Rombach templom hívását.

Dédapám korának egyik legismertebb, legnépszerűbb hitszónoka volt. Nagymamám beszámolója szerint sereglettek ünnepekkor vagy éppen szombaton a népek, csak azért, hogy meghallgassák. Sok keresztény is eljárt szónoklataira, mert annyira kitűnő beszédeket mondott.

Daliás idők voltak ezek, a boldog békeévek, a magyar társadalom, legalábbis, ami a törvényhozást illeti, teljes egészében befogadta a zsidókat. Akik ezt úgy igyekeztek meghálálni, hogy a lehető leghűségesebb polgárai próbáltak lenni Magyarországnak.

De vissza a mi történetünkhöz. Nagypapa – ahogy a család máig emlegeti – haláláról különkiadásban számolt be a kor jelentős lapja – tessék a címét figyelni – az Egyenlőség, emígyen kezdve: „Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte el utolsó újtára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. Végeláthatatlan gyászoló sokaság, mindenütt…”

Az elpusztított közösség elveszett zsinagógája vasárnap újraéled – a lubavicsi közösség segítségével ismét zsinagógaként avatják fel.

Nagypapa biztos kivágna erre egy szép szónoklatot

2009. november 28., szombat

Csalog Zsolt magnója

Kimaradt beszélgetés

Innen visszanézve a kilencvenes évek közepe is afféle romantikus, reményteljes kornak látszik. Olyannak, amikor még úgy tűnt, minden jól alakulhat, csak egy kicsit akarni kell.

Nos, tehát talán e korszellem is inspirálta, hogy egy olyan hírügynökség féle alakuljon, amely a romákról szóló híreket, alapvetően a romák által közvetíti a sajtó felé, a mainstream sajtó felé, ahogy okoskodva nyilván mondtuk. Az alapötletnek sok gazdája volt Horváth Aladártól, Daróczi Ágitól, Derdák Tibortól kezdve Surányi Andráson át, a sajtóközpontot végső gatyába rázó Bernáth Gáborig. Úgy véltük, az előítéletek egyik oka az az, hogy a többségi társadalom keveset tud a cigányokról, az életükről, a mindennapjaikról. Azért is gondoltuk szükségesnek egy efféle kis hírközpont létrejöttét, hogy romák adhassanak hírt a romákról. Ők is alakítói lehessenek az információknak. Azt is fontosnak gondoltuk, hogy kinevelődjön egy olyan csoport cigány újságíró, aki aztán mindenfelé a médiában becsülettel megállja a helyét.

Mikor a Roma Sajtóközpont végülis létrejött, tejesen egyértelmű volt, hogy az azt működtető egyesület vezetője, a sajtóközpont emblematikus szereplője Csalog Zsolt legyen. Íróként, szociográfusként, a legendás Kemény István munkatársaként nála a témában elismertebb, kitűnőbb embert amúgy se találtunk volna.

Csalog lelkesen vetette bele magát a sajtóközpont munkálataiba. Bár az hamar kiderült, sok dolgot különbözőképpen gondolunk mi a professzionális és cinikus hírgyárosok, és ő az érző író.

Ő ugyanis szeretett hosszan és alaposan elbeszélgetni az emberekkel, a magnóra felvett, akár sokórás interjúkat aztán úgy leírni, hogy megmaradjon az élőbeszéd zamata.

Mi meg azt mondtuk, olyan híreket kell gyártani az RSK-nak, amelyek belekerülnek a hírfolyamba, ha tízsorost, akkor tízsorost, ha három flekkest, akkor három flekkest. De mit kezdünk egy huszonöt oldalas beszélgetéssel? Ez szép és jó dolog, de ide nem ez kell.

Csalog bólogatott, hogy hát persze, aztán pár nap múlva megint jött boldog mosollyal és vonszolt befele a magnójához, hogy na ezt hallgassátok meg! Megint talált valakit, aki ugyan két órában, de nagyon jól összefoglalta a lényeget.

Én valószínűleg az ötödik percben kezdtem el feszengeni. A hatodikban azt gondoltam, hogy jajaj, mennyi lehet ebből még hátra. A nyolcadikban, hogy ez már megint semmire nem lesz nekünk jó és a tízedikben pedig azt, hogy a fenébe is, ez marha érdekes. Lehet, hogy az életben nem lesz belőle mínuszos hír, de akkor is. És irigyeltem Csalogot, hogy így tud beszélgetni. Mert azt köztudottan nehéz jól. (Hol lehetnek vajon most ezek a felvételek? )

És közben persze egy csomó tehetséges roma fiatal gyűlt oda a sajtóközpontba, akiknek szemmel láthatóan imponált, hogy olyan nagyságok kezelik őket partnerként, társként, talán barátként is mint Csalog Zsolt vagy éppen Diósi Ági.

Az idill – ha volt egyáltalán - nem tartott sokáig. Csalog beteg lett.

A halála utáni virrasztáson, ahol a szokás szerint hajnalig idéztük a történeteket róla, közben ürültek szép sorban az üvegek, mondhatni még móka és kacagás is volt a szomorkodás mellett, jegyezte meg pirkadatkor valaki: a fenébe is, a Zsolt biztos most nagyon sajnálja, hogy kimaradt ebből a jó kis ivós beszélgetésből.

És mi is sajnáljuk, azóta is.

2009. szeptember 5., szombat

Stonewall itt és ott


Micsoda különbség
Még azokban az időkben, amikor működött a Ráckert nevű intézmény esett meg, hogy néhány barátommal a nevezett vendéglátóipari egység előtt, a parkban egy padon üldögéltünk, nagy láblógázva. Barátaim ahhoz kértek tőlünk ötleteket, mit mondjanak a sajtónak, hogyan viselkedjenek a nyilvánosság előtt, most, hogy az óbudai polgármester – az akkori óbudai polgármester, aki azóta jeles fővárosi politikussá érett – be akarja záratni a Sziget fesztiválra tervezett Magic Mirror sátrat, amely programja jelentős részben a homoszexuálisok problémáival foglalkozna.

Miközben ezen elmélkedtünk egy csapat rendőr érkezett egy mikrobuszon, kipattantak belőle és határozott léptekkel vonultak be a Ráckertbe. Hamarosan felcsattanó nagy nevetésekk verték szét a környék majdnem csendjét. Visszaóvakodtunk a bejárathoz és belestünk.

A rendőrök igazoltatni próbálták a szórakozó ifjúságot, de ahogy odaléptek egy asztalhoz hátulról fejbedobták őket, hol aprópénzzel, hol hagymával ízesített zsíros kenyérrel. A szegény rendőrök csak kapkodták a fejüket. A nép nagyokat kacagott ezen, igazi nagy móka volt. Ekkor jegyezte meg egy velük lévő New York-i barátunk, hogy, ez Amerikában biztosan nem fordulhatna elő. Két okból sem. Egyrészt, mert a rendőrök nem szoktak csak úgy, durr bele, minden különösebb ok nélkül igazoltatni embereket. Másrészt meg, ha mégis, akkor egészen biztosan nem hagynák, hogy dobáljanak és gúnyolódjanak rajtuk.

Okos fiúk mindenütt akadnak, egy ilyen szólt erre közbe, hogy dehogynem. Rendőrdobálás aprópénzzel Amerikában? Hát az egy nagyon híres eset.

Hallottatok a Stonewall Inn-ről? Magic Mirror sátorra van eszetek, ezt meg nem is tudjátok? Szóval,a Stonewall Inn egy kocsma a New York-i Greenwhich Village-ben. Ma az egy bohém és egyre drágább szórakozónegyed, de történetünk idején, a hatvanas évek legvégén még elég lepukkadt volt, tele kétes hírű lebujokkal, csapszékekkel, hipikkel és vietnami behívó elől bújkálókkal.

Itt működött egy homoszexuális szórakozóhely a Stonewall. Azokban az időkben a derék amerikai rendőrök állandóan zaklatták a homokos helyeket, razziákkal és büntetésekkel próbálták lehetetlenné tenni a működésüket. Kivéve persze azokét, amelyekért a maffia – amelyik jó néhány ilyen helyet üzemeltetett – fizetett. Annyira bevett dolog volt ez, hogy még egy külön szó is született rá, a gayola . Értitek ugye? A védelmi pénz neve- payola, a homoszexuálisokra használt angol szó - gay – ezekből rakták össze.

A maffia tehát lefizette a rendőröket, ezért azok az ő kocsmáikat nem zaklatták, csak a többet.

Amikor betörtek egy ilyen meleg szórakozóhelyre, sokakat összevertek, vagy rabszállítóval börtönbe hurcoltak, ráadásul rendszeresen közzétették a helyi lapokban az ott talált emberek neveit.

Nos,a rendőrök hatvankilenc nyarán betörtek a Stonewall-ba, de akkor nem hagyták magukat az ottlévők, fellázadtak és nekitámadtak a rendőröknek. Úgy kezdődött, hogy pénzdarabokkal dobálták meg őket, s közben azt kiabálták, hogy tessék, nesztek, itt a pénzetek. Hagyjatok minket békén. Kitört a verekedés.

Rohamrendőrök jöttek, de iGreenwhich Village népe nem adta meg magát. Három vagy négy napig tartottak a zavargások. Amerika lassan – részben ebből a történetből is – megértette, nem megy úgy tovább, mint addig.

Amúgy a Szigeten azóta is békében és háborítatlanul van Magic Mirror sátor.

2009. május 4., hétfő

Radnóti Miklós esete - Bálint András estje


"Az én «nemzetem» nem kiabál le
a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó"


Jó tíz éve kezdődött nekem ez a történet – persze, hogy most eszembe jutott, annak mégiscsak az az apropója, hogy száz éve született Radnóti Miklós.

Szóval, jó tíz éve a Szombat című folyóiratnak egy interjút készítettem egyik kedvenc színészemmel, Bálint Andrással, a Radnóti Színház igazgatójával. Aki ráadásul abban az időben a Nemzeti Színház kijelölt igazgatója volt. Azé a Nemzetié, melynek helyén ma is egy csinos Gödör terül el. Hol máshol, mint a Radnóti piciny igazgató irodájában beszélgettünk, többek között arról is, hogy egyes szélsőjobbos hecclapok, arra tesznek sunyi célzásokat, vajon Bálint András elég jó magyar-e ahhoz, hogy a Nemzeti Színház direktora legyen. Hát nem kész röhej, hogy az egyik legkitűnőbb, legnépszerűbb magyar színésszel kapcsolatban ez egyáltalán előkerülhet?

Talán így jutottunk el Radnóti sorsáig. Radnóti naplója is szóba került. Idézek az akkori beszélgetésünkből:

- 1986-ban mondtam ezt először, amikor még meg sem jelent a napló. Gondoltam, ha megkérdi mi az én viszonyom a zsidósághoz, ezzel fogok válaszolni. Radnóti álláspontja ugyanis nagyon közel áll az enyémhez. „A szobám falán három «családi kép» van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: «a nagybátyád?» vagy «a rokonod?» Igen, - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, «zsidó felekezetű» vagyok ma is, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem «szellemiségem» és «lelkiségem» és «költőségem» meghatározójának. Magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én «nemzetem» nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.

Pár éve a Parlamentben Radnóti díjakat osztottak. Bálint Andrást hívták meg, hogy emelje az ünnepség fényét. Akkor is ezt a – zseniális Radnóti estjén azóta is elhangzó – részletet idézte.

A fene vigye el, de hát ez még mindig olyan aktuális.

(Bálint András naplója a Radnóti naplójáról)

2009. február 17., kedd

Grossmann és a tizedes




Azon a reggelen Grossmann Mór, nőidivat-, készruha-, vászonnemű raktár tulajdonos idegesen ébredt. Remegett a gyomra, ahogy a sötét szobában elhúzta a függönyt és kinézett a szürke hóra, Minden olyan ellenszenvesnek és hidegnek tűnt.

- A fenébe is – morgolódott magában Grossmann – hogy fog így dolgozni az az ember. Pedig muszáj lenne ma nekikezdeni a dolognak, mert különben… - ezzel nagyot legyintett és a félhomályban keresztültotyogott a mindig hideg előszobán a szintén jégverem vécéig. Közben azért beléhasított, mennyivel jobb itt a városban, az összkomfortban, ahol nem kell ilyenkor elmászni a kert végi budiig. Mint régen.

Felesége már kikészítette a ruháját, a mellényét külön kikefélte, az óraláncot megigazította urán, mikor az elindult a Rombach templomba, ahogy azt évek óta mindig.

Azon a néhány száz méteren, amit addig meg kellett tennie, megint eszébe jutott, hogy milyen jó is ez a reggel a léleknek és az üzletnek is, mert mindenki ott lesz, a rőfös, és a vászoning szállító, no meg a Kristóffy is, aki az új vasajtót épít a portál elé. Már csak az a kérdés, hogy mitől lett két f és egy ipszilon a nevében. Haha. Egyesek szerint persze ő már a szomszéd utcabéli plébánoshoz jár, persze csak vasárnaponként. De a lényeg, akik ide jönnek, azokkal mindent meg lehet beszélni, lealkudni az árakból, szép nyugodtan, a hátsó sorokban, imakönyvvel a kezükben.

Aztán vissza ide a raktárhoz. Az állványozók nagyon jól haladnak. A mester szerint kár aggódni az időjárás miatt. Éppen jó ez az effajta falra festett hirdetések elkészítésére. És egyébként is legyen egészen nyugodt a Grossmann úr, mert ez most a legkorszerűbb technológia, Bécsben és Pozsonyban is ugyanígy dolgoznak. Ez kérem vagy száz évig, de lehet, hogy még tovább is megmarad. A Grossmann úr unokájának a raktárát is hirdetni fogja még ez, csak semmi izgalom.

Grossmann úr dohog egy kicsit, hogy ennyi pénzért ez akár kétszáz év múlva is itt maradhat, nemhogy százig. De magában nagyon büszke rá, hogy neki van az utcában elsőként ilyen pompás és figyelemfelhívó cégére. „Még a Kristóffynak sincs ilyenje, legfeljebb kétef ipszilonja - magyarázta ebéd közben nejének, a libacombot rágva.” A cseléd is csak a fejét ingatta, hogy nahát a Grossmann úr aztán igazán érti a csíziót, most aztán meglódul az üzlet, ő csak tudja, hiszen már az öreg Wimpasszingnál is szolgált. Vagy mi.

Csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy a bolt elég szépen ment, addig a hasonlóan borongós napig, mikor egy borvirágos orrú tizedes bele nem géppuskázta az egész Grossmann családot a Dunába, meglehetősen sietősen, mert fázott a keze. Különben is még kettőt kellett aznap fordulnia. Úgyhogy, mikor felvette a kiürült hevedert a földről, csak annyit mondott, hogy „na ezzel is meglennénk” és indult vissza, mert ő tudta, mi a kötelesség, még a hideg, borongós napokon is. (A Kristóffy pedig csak a második menetbe fért be.)