Helsinki a kirakaton túl

A kirakaton túl is van élet. Főleg így, vesztegzár idején. Helsinki. Persze ezek a képek nem most készültek, hanem a boldog békeidőkben, amikor még azt sem tudtuk mi az a Covid-19. (De még a 18-ról sem volt tudomásunk. A 19-ről is csak annyi, hog az egy híján húsz.)

Mégis, valahogy üvegen át néztük a világot - persze akkor még kint is bent is boldog volt (van.)

A kánikula szent havában - De hol van Eszter?

És Eszter nem jött. Talán ezt szerettem benne. Soha semmit sem csinált úgy, ahogy az jó lett volna. De legalább várhattam rá. Úgyhogy olyan helyeket választottam, ahol bátran álmodozhattam arról, mi lenne, ha mégis ideérne. Ahol a pincér kérés nélkül hozza az új fröccsöt.

Eszter kedvenc virága. Vagy, nem is Eszter?

Az ötödik után már nyugodtan hátradőlhettem. Eszter ma sem jön. Megint bedőltem neki. Legalább az étlapban ne csalódjak.

- Akkor jó tejfölösen a bablevest és legyen benne répa is, és főtthagyma, de azt külön kistányéron, utána egy könnyű borjúpörköltet galuskával, hozzá fejes salátát. De a ropogós közepit, fehér kenyeret, a serclijét, valamint a kisfröccsök, piros savanyúból - mondta vissza gépiesen Karcsi pincér.

- És egy unikumot, mert az a gyomor kéményseprője - szóltam utána, dehát Karcsi úgyis tudta, hogy ha Eszter nem is, de az unikum mindig menetrendszerűen érkezik.

Egyébként kellemes kerthelyiség volt. Néhány törzsalkoholista, egy-két szerelmespár, s pár környékbeli haspók alkotta a törzsközönséget.

De hol Eszter?

A főúr összeszedte a poharakat és bátorítóan csak annyit mondott, hogy az élet sohasem lehet teljes. Lehet, hogy esőt kapunk és csúnya vége lesz ennek az egyébként szépen induló napnak. Ezek a főurak túl sokat tudnak az életről.

Ám akkor varázsütésre mindenki elcsendesedett, a bejárat felé fordult, ahol feltűnt Eszter, aki ebben az ételszagú félhomályban különösen kívánatosnak tűnt.

Ruganyos léptekkel végigszlalomozott az asztalok között: hogy van Józsi bácsi? - kérdezte a törzsalkoholistától. Aki ugyan Jenő volt, de a látvány hatása alatt csak annyit tudott kinyögni, hogy jól kisasszonykám és benyelte az egész fröccsöt. És Eszter csak jött, kerek melle édesen rebbent a blúz alatt.

Végre itt vagy - halászta ki a legjobb, a végére félretett falatot a tányéromból, amint mellém huppanva egy puszit adott. - Szóval ő ATTILA - mutatott a mögötte ácsorgó srácra, akit eddig észre sem vettem. - ATTILA a barátom - mondta úgy, hogy a legkisebb ellenvetést sem mertem tenni-

ATTILA zeneszerző. Dalokat ír.

És mert a művészet tiszteletet érdemel Attilát meghívtam egy italra, aztán ő engem egy másikra. Al capo de fine. ATTILA közelebb húzta hozzám a székét, jó barátjának nevezett és megkérdezte, hogy meghallgatnám-e egy Heltai Jenő versre írt nótáját:

„A kánikula szent havában /Mikor harminchat fok a hő,/Mély tiszteletnek - és csak annak! -/Örvendez részünkről a nő.

Ilyenkor alszanak a vágyak, /Minden kívánság lelohad /S a hővel éles ellentétben /Lehül a bűnös gondolat.

Szívünk étvágya minimális, /nem izgat a legjobb falat, /A hölgyek hasztalan epednek /A könnyű nyári blúz alatt.”

Szóval nagyon berúgtunk ezzel az Attilával. Esztert a kopasz főpincér vitte haza

A Kedves vezető a romkocsmában, Pozsgay és Szűrös ünnepel

Romkocsma és ami a mélyén van

Ültem tegnap egy romkocsma mélyén és éppen álmodozni készültem volna. Ekkor egy aprótermetű ember félretolta az üres poharakat és a félig szívott spanglikat a félhomályban és lehuppant mellém. - Döntöttem – mondta, a képembe fújva a füstött – kimegyek a határra és újra összecsomózom a szétvágott szögesdrótokat. Könnyelműség volt azt a határt kinyitni. Nem megy. Még nem megy. Úgy látszik, aki rabságban született, az nem tud szabad lenni. Mégiscsak igaz, kell az a negyven év vándorlás– jegyezte meg agyondohányzott hangján. Mintha már láttam volna ezt az embert valahol. Talán egy régi képen, amelyen egy nagy drótvágóval éppen a vasfüggönyt bontják le egy osztrák külsejű alkancellárral? Ekkor befutott Mátyás, a Szűrös, akit tulajdonképpen vártam. Ő hozta mindig az árut. - Szervusz Gyula – köszönt oda asztaltársamnak, és kérés nélkül kezdte el mondani: - Kevés lesz a szögesdrót, vissza kell állítani az aknazárat, csak úgy megy ez. Én már mondtam is a Viktornak, hogy én, amikor Moszkvában a követség kertjében imádkoztam, én, amikor a jóistennel társalogtam a kommunizmus bukásáról, már akkor ammondó voltam, hogy a legnagyobb bűn lenne a határok megnyitása. Még a végén mindenki elmegy, és a Viktorral ketten ultizni sem tudunk már. Pedig elfoghatná a durthmarsomat. Az ulti és durthmars szóra a szomszédos asztalnál felkapta a fejét egy igen kövér, ember, aki még a sötétben is szétfolyni látszott. Népfelkelés, népfelkelés, népfelkelés – mormolta magában, majd népiesen kiköpött az asztal alá egy hegyeset, keresztet vetett, majd pici csókot lehelt a bal felső zsebében őrzött kifényesedett kecskeméti Lenin képre. Biztos, ami biztos. - Még a végén elszöknek innen egy csomóan. És akkor ki megy közmunkában árkot tisztítani a felcsúti birtoka előtt? – emelte fel e szertartás után a mutatóujját. - Gyula, nagy könnyelműség volt az a határnyitás. Nem szabadság kell ide, meg összevisszaság. ide erős kéz kell. Határozott. Atyai. Ha meg is pofoz minket néha, azt is csak azért teszi, mert a javunkat akarja. Erre a végszóra, hogy „a javunkat akarja” –többen is felröhögtek a közelben lebzselők közül. Persze mind közgépesek voltak, most is húztak maguk után spárgán egy nagy narancsszín pályázatot, amit az elébb nyertek a vursliban. Mert akár a céllövöldében próbálkoztak, akár a zsákbamacskában, mindig ők nyertek. Pedig a Simicska külsejű már a plafonra célzott inkább vagy a saját lábára, hogy ne legyen kínos, hogy mindig ő viszi el a fődíjat.

Szögesdrót, akna és Szűrös kell ide

De még így is ő vitte. Hát most mit tegyen? Már kedvenc játékához sem mert hozzányúlni. Pedig imádta a lökd meg a kecskét. A múltkor is éppen hogy csak meglökte, erre a kezébe ficcentett a hintáslegény egy 25 milliárdos vasúti felújítást és még kacsintott is hozzá, hogy ez a tiéd Lajoska, csak, hogy örülj. Közben barátom a Szűrős, aki az árut szokta hozni, meg az a korpulens úr, az Imre, összevesztek, hogy melyikük a vallásosabb, az istenhívőbb, és melyikük szereti jobban a kedves vezetőt. A Gyula erre csak legyintett, hallotta ő egyszer már ezt a vitát, egy MSZMP Pb ülésen csak ott Lenin, Marx és a kedves jó Kádár elvtárs szerepelt. Ekkor megcsendültek a fanfárok, mindenki felugrált a helyéről és vigyázzba vágta magát. A szűzlányok koszorút lengettek, az elsőszülöttek meg felajánlották a szűzlányok vérét, de zabot persze nem. A termetes Imre, meg a Szűrös, aki az árut hozza, felugrottak egy asztal tetejére, hogy a romkocsmai félhomályban is ők tudjanak a kedves vezetőnek a legodaadóbban integetni - Szervusz nép – integetett vissza a Kedves Vezető, miközben egy félreeső asztalról feltünés nélkül zsebre vágott két megyét, száz hold szántót és a Videoton teljes csatársorát. Kezdet jó lenni a buli, de ekkor megjelent a jóképű Pintér tábornok és miután sem Szűrös, sem Pozsgay nem tudott írásos szülői igazolást felmutatni arról, hogy nem lógnak az iskolából, négy napra mindenkit letartóztatott. A kedves vezetőt a TEK mentette ki egy örmény gyorsnaszádon, amelynek az oldalán alig leheett elolvasni a feliratot: Made in China. Mi Gyulával egy asztal alá bújva vészeltük át a botrányt. - Olyan ez, mint egy rémálom- mondta búsan. De sebaj, rövidesen itt a hajnal. Addig is, tessék felébredni.

A kedves vezető feltünés nélkül zsebrevágott két megyét

Szaknyilasok, ellenállók és az Árpád-sávos zászló

Március 15-én egy Árpád-sávos zászlót tűzött ki valaki a magyar trikolór mellé a zuglói Egressy utca sarkán. Az erről szóló kép hamarosan megjelent a facebook-on. Elsőként a jogos felháborodás és a szörnyülködés hangjai szólaltak meg. Nahát, és mik vannak - és ilyesmik.

Aztán kiderült, egyetlen férfi van a kommentelők közt, a kitűnő tollú publicista, Török Monika. Felvetette, szerveződjön afféle flashmob a szélsőjobbos jelkép eltávolítására.
A következő órákban sorra érkeztek a megjegyzések, hogy ki, miért nem vesz részt ebben.
É. T. ezt írta: " Az biztos, ha a mi házukra tenné ki valaki, én letépném rövid időn belül." De hát, nem az ő házára tették.
Más abbéli véleményének adott ha

ngot, hogy "essen le annak a keze, aki kitette és rohadjon is meg."
Monika buzdítása így szólt: zuglói polgárok, vége az ebéd utáni szundikálásnak, Levettétek már?

Nézzünk bele a válaszokba: Mónika, drága! Nem mindenki hord magával ollót meg kést
Vagy: ha nem vetted volna észre, a baloldal nem akar konfrontálódni.
Innen aztán beindult a dolog: messze lakom, nem érek rá, odamennék, de sajnos most nem jó. Nehogy már mi romboljunk.
Közben már beakadt egy két szaknyilas honfitárs is, aki szerint tessék békénhagyni a zsidrákoknak az ő zászlójukat.

Többen kijelentették, hogy ők ugyan nem szeretik az Árpád sávost, de csak azért nem vesznek részt egy ilyen akcióban, mert úgyis tíz perc múlva kint lesz egy új helyette, Török Moni és néhány tettestársa eközben szépen eltüntette a zászlót.
Az eltávolításról szóló hír szintén hamarost a facebook-on volt látható.
Az első, még baráti kommentelők szerint: na, jó, jó, de ezzel semmi sincs megoldva. Elhangzott ugyan egy két "nagy vagy Monika" és "köszönjük". De aztán jött az olyasmi, hogy talán óvatosabban kellett volna, meg jaj, most

majd jön a bosszú és Úristen mi lesz ebből.
Innentől kezdve nyilas honfitársaink verbális teljesítményét csodálhattuk meg, akik a zsidó g..cik azonnal távozását, kinyírását stb követelték, mind nagyobb egységben.

(Betűhív idézetek következnek.)
Nyilas Kereszt kedves névre hallgató ekképpen fogalmazott: A szádból csak úgy böfögöd ki a rodhadó fogaid közt a Magyargyűlöletre felszólító szavakat. Kár hogy nem némának születtél.
Én mondom neked nem ál jól az élet!De ezen tudok segíteni!

Szomorú Magyar jános ennyit tett hozzá: ha zavar téged az árpádsávos zászló hazahúzhatsz a föld tolvaj haverjaid közzé, akiket kifogunk írtani mind egy szálig :)

A finom szavú Gönczi Erzsébet így artikulálta véleményét: Nekünk nem kell a kipátok , szarunk a menorátokra , a zászlónkat a szátokra ne vegyétek . Hány bőr van a pofátokon ? ISTENTELEN , HONTALAN SENKIHÁZIAK . TAKARODJATOK A HAZÁNKBÓL ! EZ MAGYAR FÖLD , ÉS ÖRÖKRE AZ LESZ !

Szomorú Magyar eképpen foglalta össze a vitát: Auschwitz nyáritábor majd újra megnyílik és akkor majd ájvékolhatnak eleget. Hehehe

Erdődi Zoli: Azt a gyenge kis pajeszodat felszakítom te vágott faszu bipsi gyerek.

És így tovább. Magyarország 2012.

Szendrei Lőrinc és a történelem

Kolbászból a paradicsomba

Sokat, sokat hallgattam Lőrincet, úgyhogy eddig fel sem tűnt, milyen keveset tudok róla. Jó, persze, napi izéket, meg nem fontos dolgokat mesélt, de azt megállíthatatlan.

Megvolt az a kellemetlen szokása, hogy a történeteit, a riportjait először megpróbálta előadni. Betelepedett a szobámba, rágyújtott demonstratíve, hogy törődik is ő a szokásokkal és szabályokkal és csak mondta és mondta és mondta. Egy idő után megpróbáltam vele előhozakodni, hogy bocs Lőrinc, ez nem rádió. Írd meg, aztán majd elolvasom. Akkor még mondta tovább, míg végül szinte ki kellett dobnom, egyrészt, mert ki ér rá erre, másrészt meg sosem lesz újság, ha a kollega csak mesél és nem ír.

Lőrinccel egy ma már ködbevesző időben, egy ködbevesző korban kezdtünk el együtt dolgozni, a néhai Magyar Nemzetnél a nyolcvanas évek közepén. Én egyszerű gyakornokként, Lőrinc pedig már mint igazi újságíró, a miskolci napilaptól.

Erős csapat működött ott akkoriban, önbizalomtól duzzadva. Lőrinc is duzzadt, fájt is neki, amikor nem vették a többiek mindig elég komolyan. A mi szobánkban laktak a New York palotai a nehéz fiúk, (Császár-Nagy, Baróti András, Kertész Péter, Javorniczky, István Boros Pisti, Kristóf Attila), Lőrinc bejárt hozzánk dumálni. Aztán egyszer, amikor a rendszerváltás hevében valaki azt vágta a fejéhez, hogy „Lőrinc, te annyit értesz a politikához, mint ló a motorhoz”, megtántorodott, nekiesett a szekrénynek a sértéstől, aztán lehülyézett minket és kevéssé próbálkozott többet velünk.

Még én voltam az, aki leginkább barátkoztam vele, Muzsikkal, ahogy akkoriban népies megjegyzései miatt neveztük.

A rendszerváltás parlamentjében nem egyszer együtt kóricáltunk a folyosókon, valami megírni valóra vadászva. Akkoriban, a diktatúra éppen összeomlóban volt, még meglehetősen szabadon működött a sajtó, a politikusok – na szeretni, akkor sem szerettek minket -, nem nagyon mertek kitiltani, korlátozni minket. Szóval, megcsapott minket a szabadság szele.

Egy szép napon, Grósz Károlyt választották meg miniszterelnöknek. Lőrinc miskolci újságíró volt, Grósz ott párttitkár.

A néhány perce miniszterelnökkel egy szép, díszes lift előtt futottunk össze. A kormányfő végigmérte Lőrincet – talán arra várt, hogy gratuláljunk?- és foghegyről odavetette, mielőtt bármit kérdezhettünk volna: Ha nem tévedek, Szendrei Lőrinc! Mire Szendrei is, tőle szokatlan nyugalommal, végigfuttatta a szemét a vadonatúj kormányfőn – egy fejjel biztos magasabb volt nála – és csak annyit mondott: Ha nem tévedek, Grósz Károly?

Grósz nagyot csuklott, nem erre számított, de a liftajtó bezárult, így itt lett vége a rendszerváltó beszélgetésnek. Mert rendszerváltó beszélgetés volt ez a javából. Már a miniszterelnökkel is lehet szemtelenkedni. Sőt, egyáltalán, csak úgy, földi halandónak beszédbe eredni vele.

Mindenesetre Lőrinc igazi terepe a riport volt. Imádott vidékre járni, beszélgetni. Kocsmákban, kultúrházakban, útszéli fogadókban, tanácsirodákon, csinos portákon vagy az ABC-ben új ismeretségekre szert tenni.

Egyszer együtt mentünk. Nagy, fekete szolgálati Volga vitt minket sofőrrel, hja kérem, akkor még urak voltunk. Lőrinc Békéscsabán a kolbászgyár valami ügyéről írt, én egy szomszéd falu nagy napjáról, amelyik elnyerte a Hazafias Népfront ünnepi vándorzászlóját.

Késő délután szedett össze minket a sofőr. Lőrinc egy nagy cekkerrel érkezett. A szatyornak kolbászszaga volt. Lőrinc szerint tiszta szívvel adták neki, miért ne fogadta volna el. Mindenkinek jobb az, ha nálunk van.

Tavasz volt. Szép tavasz. Sütött a nap akkor is, amikor a fekete Volgával leparkoltunk egy útszéli csárdánál. Rendes riporter – oktatott Lőrinc – ismeri az egész országban a jó fogadókat, vendéglőket. E tekintetben azóta is igyekszem hálás tanítványa lenni.

Talán egy habzó sört is benyakaltunk, amikor egy pótkocsis Zsiguli érkezett. Friss, ahogy akkor mondták, primőr, paradicsommal a fedélzetén.

Lőrinc rögtön elcserélte az ajándék kolbász egy részét paradicsomra. Majd a sofőrnek és nekem is adott egy zacskónyit, és nagyon elégedett volt az élettel. És magával, hogy milyen ügyesen megcsinálta ezt is. Útközben hosszan mondogatta, hogy a felesége mennyire megdicséri majd, hogy effajta kincseket visz haza.

1987 június 27-én a romániai falurombolás ellen szerveződött nagy tüntetés. Az én életemben– na és persze Lőrincéjében, és mindannyiunkéban, akik '56 utániak voltunk) talán ez volt az első, amelyet nem maga a hatalom szervezett. Sőt.

(Részletek erről itten : http://fotolexikon.blogspot.com/search?q=t%C3%BCntet%C3%A9s)

Egészen mámoros érzés volt. Ráadásul, azt hittük, a másnapi lapban megírjuk mindazt, ami történik, ahogy az igazi újságírók. Siettünk hát vissza a szerkesztőségbe Lőrinccel, de nem nagyon működött a tömegközlekedés.

Lőrinc elemében volt. Akkor ő majd leint egy kocsit és azzal bevitetjük magunkat.

Hogy intesz le? Így! –mondta és a Dózsa György úton elkezdett kaszálni a kezével. Megállt egy Wartburg. A sajtószabadságról lenne szó, merthogy nekünk be kell gyorsan jutni és a többi, nyomta a szöveget, ahogy kell. A kopott férj és a hozzávaló feleség kitárta az ajtót, mosoly ömlött el a képükön. Na ja, a sajtószabadság, akkor útirányt változtatnak és elvisznek minket. Bepattantunk. A családot meg feszítette a büszkeség, hogy ők is hozzájárulnak a sikerhez. A bácsi a Blahánál rakott ki minket, még utánunk kiabált, hogy másnap megveszi a lapot, mert az ő sikere is az, hogy végre meg lehet írni az igazságot. Lőrinccel madarat lehetett volna fogatni. Hogy itt a szabadság. És ezt a nép is tudja már. Ráadásul a gyakornoknak is megmutatta, hogy szervezi az életét egy hírlapíró.

Kb. fél óra múlva derült ki, hogy na megírni azt még nem lehet mégsem. Illetve közzétenni. Ott gubbasztottunk a szerkesztőség koszos folyosóján, néztük az egyszem tévét, ott elhangzik e tömegtüntetésről valami. Közben a főszerkesztő idegesen rohangált a k-telefon és köztünk, hogy most mi is legyen.

Amúgy, tíz perc alatt dr. Boros és dr. Javorniczky szerkesztő urak vezetésével összedobtunk egy kolumnát. Nagyon fontosnak éreztük. De egyre inkább úgy nézett ki, hogy ez másnap meg nem jelenik. Ki harciasabban, ki szelídebben próbálta rávenni a főszerkesztőt, hogy vállalja, a pártközpont engedélye nélkül is megjelenteti az anyagot. Lőrinc az indulatosak közé tartozott, oda is vágta a főszerkesztőnek: „Engedd megjelentetni Pista és benne leszel a sajtótörténetben!”

„Én már benne vagyok” – jött a bizonytalan válasz, majd csapódott a párnázott ajtó, megcsörrent a k-vonal.

Történelem.

Ahogy szombat óta már Lőrinc is.

Pécsi rémségek a színházban

Egy törpepár táncol



Pécs Európa kulturális fővárosa. Ezt onnan tudjuk, hogy többen mondták. Sőt, az újság is írta. Akkor tehát ennek így kell lennie, még akkor is, ha Pécs kedves utcáin róva ennek kevés nyomát látjuk. Egészen pontosan, szinte semmi nyomát. Ami természetesen lehet csak a mi hibánk, mert nem pontosan tudjuk, mit is kellene figyelni. Kétségtelen, néhány éve Gratzba vetett el minket a jó sors. Műveletlenül, felkészületlenül érkeztünk, fogalmunk sem volt, hogy Gratz éppen Európa kulturális fővárosa. Ám az ott tartózkodásunk második percében már valami kezdett gyanús lenni, a harmadikban éreztük, hogy itt valami történik, a negyedikben megtudtuk, hogy igen, ez itten kulturálisan főváros, a hatodikban pedig elhatároztuk, hogy megváltoztatjuk a tervünket és még pár napot itt maradunk. Mert ez olyan jópofa. És tényleg az volt. A költői kérdés tehát most csak annyi, ha egy idegen véletlenül Pécsre vetődik, mit vesz észre a második percben és mikor dönt úgy, hogy neki itt még egy kicsit időznie kell. Kétségtelen, akadnak jó kiállítások, a Király utca házfalain híres helybélieket idéznek fel és a többi. És? De hagyjuk a fanyalgást másra, inkább nézzünk valami tényleg kulturális fővároshoz méltót.

A Tiger Lillies Freekshow kap két előadást a Nemzeti Színházban. Valahogy ez az egész úgy van megcsinálva, hogy komoly izgalmat és várakozást okoz már előre is, miközben persze a többségünk korábban még sohasem hallott erről a furcsa produkcióról. Szokás cirkusznak is nevezni –a Cirkusz a színházban minisorozat része – de hát nem cirkusz ez, még akkor sem, ha sok az utalás a porondművészetre. Rémcirkusz a magyar cím. De még csak nem is igazán rémes.

Martyn Jacques énekes persze rémisztő bohócnak van maszkírozva, és valóban elég megdöbbentő, amint liliputiakkal kiegészítve mutatkozik a színpadon. Meg akad erőművész is és légtornász – na, ők tényleg ügyesek – de az egész csak azért van, hogy valahogyan a világ szörnyűségeivel riogassanak, meg az élet értelmetlenségével és egyéb ilyen magasztos művészeti izékkel. Mindezt dalban előadva. Valahol ott a giccs határán éppen. De annyira profi és végülis annyira hatásos a végére ez az egész, hogy sok mindent megbocsátunk. Sőt, még az is felötlik bennünk, hogy esetleg az úgynevezett magas és fennkölt művészet kifigurázása is folyik itten. És ha tényleg az, akkor annak egészen jó.

Mindenesetre ez egy olyan produkció, amelyért érdemes volt Pécsre zarándokolni, meg is telt a színház mind a két előadásra, s ahogy elnéztem a lelkes közönséget, meglehetősen alacsony volt az átlagéletkor. Akkora vastapssal, hogy juhé.

Szóval, ez igen, ez olyan kulturális fővárosos, olyan, amiről lehet majd jobb körökben – ilyenekbe amúgy ritkán járunk – fecsegni. Volt benne szellemi izgalom, valami más, amit eddig még nem láttunk.

Szóval, Pécs, van remény még. Drukkolunk.

(További képek itt.)

Teniszpálya és zöldségkertészet Besencén

Öngondoskodás aprófalvas módon

Besence apró falucska Baranya déli részén, egészen lent, a horvát határánál. Az alig 130 lelkes település lakóinak közel fele beás cigány, sok a munkanélküli, kevés munkalehetőség volt eddig. Mint sokszáz más hasonló községben. Besence azonban minta lehet arra, ki lehet törni a mély depresszióból.

Besencén ma teniszpályát is avatnak. Sőt, az elmúlt hetekben egy pécsi teniszedző, Huszár Károly, a Pécsi Tenisz Club vezető-edzője, a falu apraja-nagyját megtanította teniszezni.

Kérdés , biztosan erre van itt a legnagyobb szükség, erre kell költeni a pályázatokon elnyert pénzt?

Ignácz József, a település polgármestere persze rögtön elmondja, hogy a „Gondoskodó falu” címre hallgató pályázatokon az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól elnyert pénzeken mennyi minden született itt még. Zöldségkertészetet létesítenek, húsz embert tanítottak ki, miként kell ott dolgozni a Sellyei Mezőgazdasági Szakiskolával együtt. Határmenti együttműködést készítenek elő több horvát településsel, ha jól megy a dolog, komoly beszállítói lehetnek nagyüzemeknek, még a Vegetának is.. Vállalkozásokat segítő inkubátor-házat hoztak létre. Vagyis, ha más nem gondoskodik róluk, akkor, jól kihasználva a pályázati lehetőségeket, maguk gondoskodnak magukról. Ignácz József korábban már megszervezte itt azt is, hogy hasznos szakmákat tanulhassanak az emberek. Sokat tett azért, hogy rendberakják lakói a falut.

No, és akkor vissza a teniszhez. Ignácz József: „A térségfejlesztők általában a programok a komplexitásáról szoktak beszélni. Munkahelyet teremteni önmagában nagyon nehéz, talán nem is lehet. Azokkal az emberekkel, akik 20 éve munka nélkül vannak, most már lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem látja a szüleit dolgozni menni, nagyon nehéz mit kezdeni. Hiába települ mondjuk egy ilyen térségbe egy olyan cég, amelyik tudna munkát adni, a munkakultúrája sajnos rettentő alacsony. Azok az emberek, akik most megfogták a teniszütőt, egy hónap alatt megtanulták a szabályt, megtanulták a kultúrát, a sportetikai normákat. Ráadásul újra fontosnak érezhetik magukat, azt gondolhatják, hogy nem vagyunk mi semmivel sem alábbvalóbbak másnál, bármire képesek vagyunk, lám, még teniszezni is megtanultunk. Ez önbizalmat ad az embereknek, fontosnak érzik magukat, egy kicsit a méltóságuk is helyreáll És ettől majd sokkal jobban fognak dolgozni. Ráadásul az az egy hónap azért azon túl, hogy a tenisz szabályait megtanította ott a közösséggel, az egy rendkívül nagy közösségformáló erővel bírt, mert nem a kocsmába mentek az emberek, hanem 30-40 fiatal, felnőtt, gyerek az egy hónapon keresztül ott volt a teniszpályán.”

Besencén Ignácz József polgármester és Székely Gabriella, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány igazgatója felavatja az új létesítményeket a teniszpályát, a kertészet létesítményeit, az inkubátor-házat.

Kari bá’ a teniszedző meg azt mondja, hogy van 2-3 gyerek, akiből nemzetközi mércével mérve is sikeres teniszezőt lehetne faragni. Ha lenne hozzá pénz.

Besence néhány képben

A Kaláka első negyven éve

Lakitelek, koncert

A legendák szerint 1969-ben a pesti Népköztársaság útján, egy kőhajításnyira a Divatcsarnoktól, az Ádám sörözőben találta ki a Kaláka együttest Mikó István és Gryllus Dániel. Hogy az idő múlását érzékeltessük, nincs Népköztársaság útja, nincs meg a régi áruház, a Divatcsarnok, és Ádám söröző sincs. Ellenben a Kaláka együttes él és virul.

Az én barátságom a Kaláka együttessel még a nyolcvanas évek elején bimbódzott ki, természetesen meglehetősen egyoldalú módon. Ugyanis eleinte egyáltalán nem lelkes, majd kevésbé lelkes végül egészen lelkes közönségükké váltam.

A helyzet az, hogy a jó csajok egy része Piramis rajongó volt. Ezek azok az idők, amikor az építőtáborokban Som és Révész brigádok alakultak, csöves nadrágot és Alföldi papucsot hordott, aki adott magára. Őszintén szólva, akkoriban nem kedveltem különösebben a Piramist, ráadásul a piramisos leánypajtások oly mértékben lelkesedtek az ő Lajosukért vagy Sanyikájukért, hogy rám már nem maradt volna elég érzelmük.

Ezért aztán én a Kaláka imádó leányokat választottam, talán így jutottam el először a Marcibányi téri művházba,a hagyományos szombati koncertre. Egyáltalán nem lelkes meg azért voltam, mert egészen más elképzeléseim voltak az estéről.

Aztán rájöttem, hogy ha már úgyis itt vagyunk, akkor töltsük kellemesen az időt, és hát a Kaláka tulajdonképpen még egy magamfajta botfülűnek is tetszhet.

Aztán a harmadik-negyedik alkalommal már én is komoly törzsközönségnek tartottam magamat. Mi tagadás, beleszerettem a Kalákába.

Jó, az azért zavart, hogy koncert után a jó csajok Huzella Péterről áradoztak, vagy Radványi Balázsról, esetleg azt tárgyalták ki, hogy Becze Gábor milyen aranyos – az édi szót még nem ismertük, boldog idők – vagy, hogy a Gryllus Dani megint milyen szellemes és okos volt. De semmi féltékenység, olyan messze voltak tőlünk a kalákások, mint ide Mick Jagger.

Vonatkozó legnagyobb sikeremet egy este akkor értem el, amikor lovagiasan felajánlottam a jegyemet egy leánypajtásnak, s a koncert idejét a Mártirok útjai Négy szürkében vészeltem át. A hősies lemondás méltó jutalomban részesült. Ezúton is, kösz érte Kaláka.

Aztán eljött az 1984-es év – más szerzőtársak, más vonatkozásban erről már írtak – amikoris, mint szervező vehettem részt a lakiteleki Bagi Ilona építőtábor programjának előkészítésében. Kalákát akarunk, döntöttük el. És bár országos sztárok voltak akkor már, akik a világ sok színpadán arattak tisztes sikert, elvállalták ezt is.

Az ebédlőből kihoztunk pár asztalt, és széket – ezzel meg is volt a színpad berendezése. Ők meg előkapták a hangszereket, a verseket, a dalokat – és akkor ott, a poros, koszos táborudvaron, a böglyök és szúnyogok nem nyugvó attakjai közt, megszületett a csoda. Négy vidám ember, akit nem zavar a szél, a szálló homok, a traktorok dudálása, pár tucat gyereknek belead apait-anyait és még élvezi is amit csinál. (Jártak ott más nagy művészek is – volt összehasonlítási alap.) A lányok persze még szerelmesebbek lettek beléjük. De mi nem izgultunk, egyrészt, mert tényleg igen jó volt a buli, másrészt, meg tudtuk, a kalákások mindjárt csomagolnak és mennek tovább, mi pedig maradunk. A babérok leszakajtása ránk marad.

Szlovák Paradicsom

Minden jó, ha jó a borovicka

A Szlovák Paradicsomba (Slovensky Raj) való utazás televan kellemes izgalmakkal. Rögtön itt a helyfoglalás ügye. A Hernád áttörés közelében, a nagy hegyek ölén, ott, ahol a fenyők az égig érnek (na jó, ez kis túlzás), de az igaz, hogy a borovicka friss és erős, nos, ott van a mi kis kulcsos házunk. A kulcsosház üzemeltetője bizonyos Ljubomir. Akinek az a kényszerképzete, hogy ő a szlovákon kívül igenis tud még németül is. Mindenesetre lelevelezni vele, hogy akkor csütörtökön érkezünk 26-an – nem is olyan egyszerű.

Aztán amikor újra lát minket, kedélyesen bólogat, és megjegyzi, hogy mennyit nőttünk tavaly óta. A gyerekek felfelé, mi széltében – de lehet, inkább arról beszél, hogy fentről nagy vihar jöhet, ami könnyen elsodorja majd a hegyekben azt, aki nem vigyáz. Ő továbbra sem tanult meg németül, a mi szlovákunk továbbra is elég gyenge. Mindenesetre Ljubomir egy szótárral erősítette meg az infrastruktúrát tavaly óta és ennek segítségével határozottan állítja, hogy ő tulajdonképpen magyarul is ért. Egyrészt, mert sok itt a magyar vendég, másrészt meg, mert néhány hónapot valahol Tata közelében töltött, de lehet hogy az inkább az öccse Vladimir, mindenesetre valamelyikük ott dolgozott és ott tanult meg ilyen jól magyarul. Persze megdicsérjük a tudását – és továbbra sem értjük, mit mond.

Aztán lebaktatunk a közeli vendéglőbe, ahol az euro ellenére még mindig barátiak az árak. A személyzet megadóan veszi tudomásul, hogy 26-an természetesen huszonhatfélét kérünk, s többen párszor meg is gondolják magukat. Még arra is marad erejük, hogy a rohangáló kölykök fejére barackot nyomjanak, miközben küldjük befele a juhtúrós levest hagymával, kenyérkockával vagy a brindzás galuskát, no meg a sztrapacskát, közben jönnek a sörök is szépen rendben , a gyenge, de erőshabú Smädný mních (annyit tesz állítólag, mint szomjas barát), vagy a barna Corgoň Ležiak, Aranyfácánt köszönjük nem kérünk, az otthon is van. Közben felismerjük a slivovica szó nemzetközi használatát, igazán vidám itt az élet.

Reggel Bizonyos Ljubomir egy térképen pontokra bököd és lelkesen magyaráz valamit. Rövid szavazás után úgy döntünk kétharmados többséggel: arról beszél, hogy ma menjünk be Iglóra ahogy ő mondja Spišská Nová Ves-be, mert az nagyon szép. Lehet korzózni, de a kisebbség szerint azt közölte velünk inkább, hogy Iglón, ahol az az egész házfalat betöltő Becherovka reklám van, a megbonthatatlannak nem nevezhető cseh-szlovák kapcsolatok nagyobb dicsőségére akad Becherovka, amire többeknek közülünk mérhetetlen szüksége lenne, akkor is, ha az cseh ital. Hagyjuk ezeket a nemzeti érzékenységeket.

Ha már kocsiba ülünk és itthagyjuk az erdőnket, Késmárkra is benézünk. A vár gyönyörű, az utcák rendezettek és mondhatni festőiek, csak a szél fúj rohadtul.

A kulturális élvezetek után hát egy korcsma következik, ahol az utasok sört fogyaszthatnak, a sofőrök meg nézik ezt szomorúan. A pincérlány boldogan pakolja a korsókat, megy az üzlet-csuhaja.

Jönnek még a nagy hegyek, melyek csúcsára keskeny szurdokokon kapaszkodunk fel, láncokon mászunk és fapallókon egyensúlyozunk – de egy ilyen hosszú hétvége is gyorsan elmúlik.

Ljubomir figyeli, amint a kocsik csomagtartója elnyeli a hálózsákokat, a koszos ruhákat, a maradék üveg söröket. Közben bölcsen bólogat, és állítólag azt mondja, hogy akkor jövőre rezerválom nektek megint a házat, de az is lehet, hogy csak annyit, szerbusztok és nem is haragszom a felfordulásért, ami itt marad mögöttetek. De akármelyiket is mondja, kedvesen integet és mi is neki.

Péterfy Bori koncertjén

Szandált is vettünk már itt

Az ember azért megy Péterfy Bori koncertre, mert:

- elnézte egy kicsit a műsort, tulajdonképpen egy Korda György – Balázs Klári showra, vágyott volna,

- nagyon elnézte a műsort, Záray- Vámosi duettre indult,

- berúgni végülis akárhol lehet,

- lelkes rajongója Péterfy művésznőnek,

- valahol el kell ütni az estét,

- jó buli ígérkezik, ott a helyük,

- egy igen kedves leány hívja el.

A koncert helyszíne a West-Balkán névre hallgató, sokat költözködő üzemegység, amely most éppen a Skála-Metró épületében ütött tanyát:

- ez majdnem olyan jó ötlet, mint a Corvin tető, ami viszont zseniális,

- valahová a West-Balkánnak is költöznie kell, végülis a Nyugati aluljáró nem is West, hanem igazi mély-Balkán.

- ha a zene jó, a csajok csinosak, az ital olcsó, a kidobóemberek nem minket dobnak ki, akkor elmegy ez is,

- szandált is vettünk itt, akkor zenét is hallgathatunk,

- ha nem dűl a fejünkre – bár néha az az érzésünk, hogy dűl -, akkor vicces az egész.

A közönség szemmel láthatóan:

- nem csak a legfiatalabbakból áll, városi középosztály,

- néhány külföldi is,

- nagyon ismerik a számokat ám,

- az ital szépen fogy, egy gin-tonic viszont kijön ötszázból, más kérdés, hogy mennyi benne a gin.

- lehet tombolni is, meg táncolni és üvöltözni – itt ez senkit sem zavar. Tombolás garantált.

A művésznő:

- hozza a formáját,

- elég jó a formája,

- énekelni is ügyesen tud,

- szereti a közönség,

- nem bántuk meg, hogy eljöttünk.

A legnagyobb siker egy régi, régi szám, talán a Bizottság együttesé volt, a jó Wahorn András adta elő. Én először Bódy Gábor filmjében láttam, hallottam, a Kutya éji dalá-ban, 1983-ban a balatonföldvári kertmoziban. Igazi nyári block-buster. De a dal igazsága örök.

„Már megin' csak őrája gondolok
már megin' csak akarok egy jó nagyot”

Aztán köpni kell, mert megint itt van a szerelem.

Egy szép, szőke lény énekli e sorokat:

- ebben van valami mókás,

- szókimondóbb így a dolog, hatásosabb,

- változik a világ, már a lányok is ilyesmiket danolnak,

- elmélázunk azon, hogy a impresszáriók volnánk, összehoznánk-e egy Wahorn-Péterfy duót ebből. (Összehoznánk, mi az hogy.)

- nem vagyunk impresszáriók, hát kérünk még egy gin-tonicot, meg egy duplaviszkit – hogy ne nagyon lógjunk ki a sörből.

- Sorból, nem sörből, Te!

Szívesen járunk efféle koncertekre, mert:

- akkor tudunk villogni fiatalabb kollegáink, és idősebb gyermekeink előtt

- úgy tehetünk, mintha rajtunk nem fogna az idő vasfoga, ott tartjuk kezünket az élet pulzusán,

- nagyon műveltek leszünk, különben is, a zene nemesít,

- szeretjük Borit, szeretjük a gin-tonicot

- szertjük, ahogy a művésznő énekel, szeetjük nézni, amint testre feszülő ruhában, ruganyosan ugrabugrál a színpadon.

Mindent összevéve:

- nem bántuk meg, hogy elmentünk,

- jó helyen voltunk, jó emberekkel,

- ittunk, zenét hallgattunk, kulturáltan szórakoztunk,

- megnéztük, hogy mulat a mai fiatalság,

- lehet, hogy a jövő héten is megnézzük valahol.

Egy esténk a belgával

Zsolti, a béka, aki nem balga béka

„Magyar rapper ne viseljen baseballsapkát,
Mely eltakarja szép magyar homlokát!
Magyar rapper viseljen darutollas föveget,
Magyar nyelven szavaljon szép magyar szöveget!” - így rappeljük magunkban a régi dalt, miközben bandukolunk egy igazi bëlga koncertre az egyre inkább központi hellyé váló Dürer-kertbe. Hol jó idő esetén a nagy kertben művelődik a fiatalság (ide értve a kulturált ivás módjainak elsajátítását, hát édes istenem, az iskolában sem mindenki kitűnő tanuló, itt sem.) Rossz idő esetén pedig bent terül el és várja a koncertkezdetet.

Jegyezzük meg, hogy a Dürer-kert kitűnően alkalmas szórakozóhelynek. Lakott területtől viszonylag távol, nehéz zavarni másokat. Aztán az is jópofa, hogy korábban itt az ELTE több tanszéke húzódott meg – két kisfröccsöt is megittunk most a „Nederlandisztika tanszék” feliratnak dőlve. De ha visszafelé megyünk az időben, akkor a pártfőiskola működött itt. Aki megkérdezi, melyik párté – annak hiába magyaráznám. S ha még régebben haladunk a történelem időszalagján rákmenetben, s egészen a mamutok korági tekintünk, akkor apácazárda volt e hely. Hát ma nem az.

Ellenben az oktatási intézményi funkció a maga módján marad, mert ma a bëlga azokat a darabjait adja elő, amelyeket középiskolai tananyagból írtak a mi nagyobb örömünkre.

Gyűlik a nép, nagy a tudás- és sörszomj bennünk. Egyelőre a söröset oltjuk. Közben belépőjegyhez is jutunk ez egy pecsét a bal kezünkön, amely lilás fényben foszforeszkál és igazolja, jogosultak vagyunk a nemzeti hip-hop legújabb alkotásait meghallgatni.

Félhomály, sűrű füst, a hatvanas-hetvenes évek megmaradt darabjai ékesítik az ivót. Az ittlévők legtöbbje még meg sem született akkor, amikor ennek a fotelnak már kiszakadt a huzatja, amin meghúzzuk magunkat.

Mi kivárjuk a mi belgánkat. Villódzó színes fények töltik meg a termet, amikor Bauxit, Még5lövés, DJ Titusz, Tokyo művésznevű urak berobbannak és egy fizikai tétel elreppelésével hangolják a közönséget.

„Az út egyenlő sebesség szer idő.
Mérd meg, hogy a hajad egy év alatt mennyivel nő!
De csak egyenes vonalú egyenletes mozgás
esetére igaz ez a szorzás. „

És így tovább. Az igazi belga rajongókat nagyon nehéz megkülönböztetni itt a fizika-szakos hallgatóktól. Ugyanis olyan torzan ordít itt a zenekar, hogy csak az tudja velük rappelni a szöveget, aki vagy ismeri a dalt kívülről (rajongó), vagy a fizikai tételeket ismeri nagyszerűen (fizikus).

Mi egyik csoportba sem tartozunk, ezért inkább figyeljük az arcokat, a boldogan ugráló fiukat és lányokat – ez utóbbiaknak nem csak az arcát nézzük meg, hanem továbbsiklik a tekintet.

Sok itt a jó nő.

Aztán persze jön Zsolti,a béka – itt már mi is bekapcsolódunk.

Zsolti a béka,
Figyeld, hogy nyomja le épp a környezetszennyezőket,
Ez zöldövezet, védd a növényzetet
Gondold meg, a szemeted hova teszed, brekk
Szszs hé húzd el a csíkot, mondta a béka
És leverte a gyíkot, mert a tóba piszkított

Éljen a magyar rap. Szép este volt.

Chile, földrengés előtt

Hívj, ha józan vagy

Van az úgy, hogy tényleg ott vagyunk, csak nem hisszük el. Mert hogy kerülök én Chilébe? (Repülővel, marha egyszerű. Még 24 óra sincs az út, kétszer megnézzük az aktuális James Bond filmet, eltüntetünk egy kisebb mennyiség viszkit, valamennyit fecsegünk az útitársakkal, némi szunya és már landolunk is Santiago repterén. Ennyi az egész.)

Szóval heverek az ágyon a szálloda huszadik emelete táján, velem szemben az egész fal ablak. Ugyanis meglehetősen impozáns képet nyújtanak az Andok felhőt karcoló csúcsai, s az alattunk elterülő, kivilágított utak látványa együtt. A tervezőnek nyilván fájt volna elzárni a kilátást valami buta fallal.

Szóval, az ember döglik az út után és nézegeti a felhőket, amint bele-beleakadnak a hegycsúcsokba, alul zúg el a város forgalma vagy tíz sávon. Na persze, ilyen magasságba már nem hallatszik fel a zaj. És közben azon gondolkozik, hogy most tulajdonképpen fejjel lefele lóg a földgömbről, ami meglehetősen természetellenes állapot. Ez tényleg a világ túlsó fele – és most ezt is láthatom.

Már legalábbis akkor, ha erőt tudok venni magamon, felhúzom a nadrágom, kislattyogok a liftig. Nehéz elszakadni innen. Méregetem az Andok nyúlványait – kicsit nagyobbnak tűnik, mint a Kékes, amihez én szoktam. Egyszer kaptam egy könyvet egy repülőgépről, amelyik lezuhant ugyan itt a hegyekben, de többen életben maradtak a katasztrófa után is. Ám csak fantasztikus kalandok árán tudtak néhányan megmenekülni. Persze a többiek is olvasták. Amikor a csillogó hegygerincek fölött átrepültünk pár órával ezelőtt, meg is beszéltük, ha leesnénk, és elfogyna az élelmünk, mielőtt megmentenének, kit ennénk meg elsőnek.

Aztán az első vacsorán gyanakodva méregetjük a méretes steaket, de jóféle latin marhából készült az, semmi kétség.

A nagy ijedségre persze le kell húzni valami italt. Találunk egy kis kockás abroszos helyet, - azt a várost, ahol ilyen akad, én már a szívembe is zárom. Ráadásul igen kellemes fröccsöt mérnek.

Battyogunk tovább, meg akarjuk várni, amíg teljesen besötétedik, és feljönnek a csillagok. Verne óta ugyanis tudjuk, hogy itt egészen más az ég, mint mifelénk. Azt sem lehet kihagyni..

Addig is egy nagy térre érünk. Rengeteg ember korzózik fel alá. Egy csupa üveg-beton irodaház árnyékában, eltörpülő templomba bekukkantunk. Két megfigyelés. Szabályos parketta a padló. És az első sorokban fiatal párok üldögélnek és lelkesen smárolnak. Egyre rokonszenvesebb nép.

Aztán besötétedik, megnézzük csillagokat. Talán a Dél keresztje is ott virít. Még párt fröccs hogy könnyebben felismerjük.

Visszafele a szállodánk előtt óriási csődület. Hamar kiderül, hogy a világhíres Evanescence együttes tagjai osztanak autógrammokat a rajongóknak. Kérek egyet, én is. Bár akkor még a következő két dolgot nem tudom: kik ezek és miért ilyen népszerűek.

Bent a hotelben próbálom hát a portást kifaggatni, hogy a műveltségemen tátongó folt kisebb legyen.

- Ez kérem egy nagyon nevezetes amerikai rock banda – magarázza tudálékosan. -1995-ben alakultak Little Rockban. Egyetlenegy számát sem ismeri? – kérdi.

Rázom a fejem, mire csak annyit felel: hát a Call Me When You're Sober (Hívj, ha józan vagy)- ot azért meghallgathatná.

Stonewall itt és ott

Micsoda különbség
Még azokban az időkben, amikor működött a Ráckert nevű intézmény esett meg, hogy néhány barátommal a nevezett vendéglátóipari egység előtt, a parkban egy padon üldögéltünk, nagy láblógázva. Barátaim ahhoz kértek tőlünk ötleteket, mit mondjanak a sajtónak, hogyan viselkedjenek a nyilvánosság előtt, most, hogy az óbudai polgármester – az akkori óbudai polgármester, aki azóta jeles fővárosi politikussá érett – be akarja záratni a Sziget fesztiválra tervezett Magic Mirror sátrat, amely programja jelentős részben a homoszexuálisok problémáival foglalkozna.

Miközben ezen elmélkedtünk egy csapat rendőr érkezett egy mikrobuszon, kipattantak belőle és határozott léptekkel vonultak be a Ráckertbe. Hamarosan felcsattanó nagy nevetésekk verték szét a környék majdnem csendjét. Visszaóvakodtunk a bejárathoz és belestünk.

A rendőrök igazoltatni próbálták a szórakozó ifjúságot, de ahogy odaléptek egy asztalhoz hátulról fejbedobták őket, hol aprópénzzel, hol hagymával ízesített zsíros kenyérrel. A szegény rendőrök csak kapkodták a fejüket. A nép nagyokat kacagott ezen, igazi nagy móka volt. Ekkor jegyezte meg egy velük lévő New York-i barátunk, hogy, ez Amerikában biztosan nem fordulhatna elő. Két okból sem. Egyrészt, mert a rendőrök nem szoktak csak úgy, durr bele, minden különösebb ok nélkül igazoltatni embereket. Másrészt meg, ha mégis, akkor egészen biztosan nem hagynák, hogy dobáljanak és gúnyolódjanak rajtuk.

Okos fiúk mindenütt akadnak, egy ilyen szólt erre közbe, hogy dehogynem. Rendőrdobálás aprópénzzel Amerikában? Hát az egy nagyon híres eset.

Hallottatok a Stonewall Inn-ről? Magic Mirror sátorra van eszetek, ezt meg nem is tudjátok? Szóval,a Stonewall Inn egy kocsma a New York-i Greenwhich Village-ben. Ma az egy bohém és egyre drágább szórakozónegyed, de történetünk idején, a hatvanas évek legvégén még elég lepukkadt volt, tele kétes hírű lebujokkal, csapszékekkel, hipikkel és vietnami behívó elől bújkálókkal.

Itt működött egy homoszexuális szórakozóhely a Stonewall. Azokban az időkben a derék amerikai rendőrök állandóan zaklatták a homokos helyeket, razziákkal és büntetésekkel próbálták lehetetlenné tenni a működésüket. Kivéve persze azokét, amelyekért a maffia – amelyik jó néhány ilyen helyet üzemeltetett – fizetett. Annyira bevett dolog volt ez, hogy még egy külön szó is született rá, a gayola . Értitek ugye? A védelmi pénz neve- payola, a homoszexuálisokra használt angol szó - gay – ezekből rakták össze.

A maffia tehát lefizette a rendőröket, ezért azok az ő kocsmáikat nem zaklatták, csak a többet.

Amikor betörtek egy ilyen meleg szórakozóhelyre, sokakat összevertek, vagy rabszállítóval börtönbe hurcoltak, ráadásul rendszeresen közzétették a helyi lapokban az ott talált emberek neveit.

Nos,a rendőrök hatvankilenc nyarán betörtek a Stonewall-ba, de akkor nem hagyták magukat az ottlévők, fellázadtak és nekitámadtak a rendőröknek. Úgy kezdődött, hogy pénzdarabokkal dobálták meg őket, s közben azt kiabálták, hogy tessék, nesztek, itt a pénzetek. Hagyjatok minket békén. Kitört a verekedés.

Rohamrendőrök jöttek, de iGreenwhich Village népe nem adta meg magát. Három vagy négy napig tartottak a zavargások. Amerika lassan – részben ebből a történetből is – megértette, nem megy úgy tovább, mint addig.

Amúgy a Szigeten azóta is békében és háborítatlanul van Magic Mirror sátor.

Egykor volt kocsmáink szép emlékei

Csak a hatás számít

Kocsmázzunk. kezdjük Tatán, ebben az édes kis városban. Melynek különösen emeli a fényét néhány jelentős vendéglátóipari egység. Vegyük a Diákpresszó nevű egységet, amely a méltán híres tatai Eötvös József Gimnázium szomszédságában terül el – talán nem véletlenül. Itt a kis dombocska tetején, az egykori zsinagóga – ma görög-római szobormásolatok múzeuma – mellett található ez az intézmény. Amely helyi adatközlőnk szerint különösen fontos szerepet játszik az itt serdülő ifjúság nevelésében. Pompás találkozóhely a város felé vivő úton, de aki a romantikusabb, tóparti sétát kedveli, annak sem kell nagyot kerülnie, ha egy frissítőre vágyik. A magyar vidéki minimal-art jegyében fogant belsőépítészeti megoldásokat csak egy Lila ruhás nő reprodukciója töri meg. Egyébként itt minden a funkcionalizmusnak van alárendelve, vagyis gyorsan, lehetőleg olcsón inni. Helyi, magát megnevezni nem kívánó, ám saját bevallása szerint egykoron a Diákpresszóban sok időt eltöltő informátorunk úgy emlékszik, hogy azokban a nehéz években mindig akadt itt kéthetes süti, száraz linzerkarika és a többi.
Ma, ami a föltűnő, a rend és a tisztaság, kétségtelen, hogy ottjártunkkor, hétvége, kevesebben – mondhatni senki sem – teszi be ide a lábát.
A Diákpresszót hatóságilag védetté kellene nyilvánítani, hogy gyermekeinknek és unokáinknak megmutathassuk – így éltünk a puha diktatúrának csúfolt kádári években, amikor Unicum alig-alig, legfeljebb ha Hubertus pottyant az ölünkbe.
Folytassuk kalandozásunkat a Kocsmológia világában. Néhány éve még a pesti belvárosi Terv tartotta magát, de ott is kifestettek, ahogy a Mosoly sincs már meg és a „hétkeres” Gyuri bácsi grillje is afféle modern egyenruhát kapott. Nem is járunk már arra. Ellenáll még Budán a Bambi, tele is van mindig. Afféle végvár a vendéglátás határán. A deliriumtól egy kicsit innen. Említhetném még a Thököly úti Minit, amelyet egykoron a Récsei üzemegységből estefelé hazacaplató buszsofőrök tettek feledhetetlenné. De a Récseiből rosszulmenő pláza lett. Mondjuk a Mini ettől nem csúszott le, mert lejjebb már nincs – de sokat veszített a bájából. És, hogy nem minden teljesen reménytelen, idézzük fel a Madách téri árkádok alatt megbúvó tejbüfét, amely éjjel-nappali otthonául szolgál nem kevés törzsalkoholistának. A sarokban rendszeresen a pultra borulva szundikál egy téli fagylalt üzletben érdekelt bácsi. A fogatlan takarító néni lejmol egy százast a játékgépbe. Ide még alig-alig gyűrűzött be a rohanó életforma, ide tisztes és tisztességtelen iszákos emberek járnak. Sokan vidékről a fővárosba jövet is megállnak itt egy felesre – mert a szellem itt még a hetvenes éveket idézi. És falusian baráti. Cseresznye, barack, fröccs, homokiból. Nem az íze végett lesz, hanem a hatásáért.
S miért tejbüfé? Mert azokban a hetvenes-nyolcvanas években irtózatos korabeli innovációval egy turmixgépet is beállítottak s pár napig gyümölcsturmixokat is mértek. Aztán kiderült, nagy igény nincs rá. Mára minden maradt a CH3-CH2-OH bűvkörében. Éljen a múlt.

Boszorkányok a parlamentben

Vigyázz, ha jön a seprű
Boszorkányok márpedig vannak. Ugyanis, konyhája csak azoknak lehet, akik léteznek. Mert a senki, nem mondhatja azt, hogy valaki, anélkül, hogy valaki ne lenne.

A boszorkányok tanyáján mindig nagy a nyüzsgés. Aki szombaton este szeretné ide elhozni a kedvesét, az jól teszi, ha már legalább két nappal korábban helyet foglal.

Aztán, nem könnyű parkolóhelyet találni a sok seprű között, amellyel a vendégek érkeznek. Pedig, mint tudjuk, iszik vagy vezet. Ön dönt. Aki seprűre száll – zéró tolerancia – az egy korty ital nem sok, annyit sem fogyaszthatna. A lapok így is tele vannak a legszörnyűbb ügyekkel. Hogy valaki részegen lefordult a seprűjéről, amikor nekiment egy denevérnek és mind a kettőjüknek annyi lett egy pillanat alatt. Nem ritkán ártatlanok esnek a hétvégén részegen repkedő boszorkák áldozatául. Mert ugye ezek a kis gonosz boszorkák nem bírnak magukkal. Elmennek a Boszorkánykonyhába, táncolnak, gonosz varázslatokat űznek, varanggyá változtatják a főpincért. Elcsavarják az ördögfiókák fejét, azokat magukévá teszik, közben meg nem egy közülük mértéktelenül iszik. Mi több, az utóbbi időben divatba jöttek a mindenféle bódító anyagok, és egyéb varázslatos szerek. Ettől persze a parti végére azt hiszik, képesek hazajutni a seprűjükön.

Amúgy a Boszorkánykonyhában mostanában a nagy kedvencek közé tartoznak a különféle varázskoktélok, amibe ha csak beleszagolsz, máris megcsap a bódulat. S mámorodban mindenféle rosszat kívánsz boszorkánytársaidnak. Mert a boszorkány éltető eleme, élete értelme a gyűlölködés és a rosszindulat. Sajnos, egy egész életen át nem könnyű egyenletes, magas színvonalon gyűlölködni és rosszindulatúnak maradni. Ettől aztán sokan depressziósak lesznek. A boszorkány, ha depressziós, akkor nevet és mosolyog. Társai ilyenkor teljesen hülyének nézik. Ha a helyzet sokat romlik, akkor be is csukják az elmeosztályra.

Nos, ehelyett inkább eljönnek a Boszorkánykonyhába, becsapnak, könnyed kézzel, lazán a gallér mögé egy ilyen koktélt. És az még szinte le sem ér a gyomrukig, már érzik azt a kellemes, bizsergető érzést, amitől azonnal képesek egy vaskos sértést odavágni a másiknak. Vagy csak leszólni a cipőjét. Még egy pohárka elfogyasztása után már a kartárs haját kritizálják, aztán a jellemét, a politikai állásfoglalását, netán a szexuális orientációján gúnyolódnak. És olyanokat gagyarásznak, hogy ez annyira hülye boszorkánynak, lassan elmehetne embernek is. Ez olyan súlyos sértés errefelé, ami vért kíván. Ilyenkor gyakran pofozkodnak, vagy molotov koktéllal dobálódznak. S miközben a kiérkező járőrök rutinosan szétválasztják őket, úgy sziszegik egymásnak a legaljasabb sértéseket. S ilyenkor mindegyikük boldog és elégedett.

Sajnos, mostanában ritkulnak ezek a víg hétvégék a Boszorkánykonyhában. Egyre több törzsvendéget elcsábított a politika.
A múltkor a parlament parkolójában már alig maradt hely a seprűmnek.

Csasztuskába oltott klezmer

Dorka örök

A Cafe Burger első ránézésre egy olyan igazi kellemetlen hely. Hosszú sor az utcán, mogorva jegyszedő, aki legombolja rólunk a belépőt, nagy melák őr, aki lökdösi a mulatozni vágyó fiatalságot, tömeg és füst és zaj.

Csak a második pillantásra derül ki, hogy a Cafe Burger tényleg egy igazi kellemetlen hely. De direkt ám. Legalábbis ezt hazudják a működtetői, akik biztosan eleve romlott emberek. Ugyanis normális lélekkel nem lehetünk büszkék arra, hogy itt a csillogó villogó új Berlinben egy vendéglátóipari egységet alapítunk, amelyik olyasféle hangulatot áraszt, mint a régi jó kelet-berlini időkben.

De láthatóan scheftet mindenre lehet alapítani és akadnak, akik élvezik a kényelmetlenséget, a személyzet udvariatlanságát és a vigasztalhatatlanul kopott berendezést. A Cafe Burger ma Berlinben a legnépszerűbb helyek közé tartozik, ami igen szomorú képet ad a felnövő ijfúságról.

Mert nem olyan ez, mint Budán a Bambi, ami egyszerűen csak úgy maradt, vagy az egyik utolsó e tárgykörben, a pesti Madách téri tejbüfé, amely éjjel-nappal várja az alkoholistákat a hetvenes évek hangulatában. Mert az ott nem díszlet, az maga a valóság. Felhozhatnánk még persze a romkocsmákat (hajh, egykoron a Ráckert, micsoda kalandok estek ott meg édes istenem), vagy a Corvin áruház tetején kialakított retro filinges itatót. De ezekbe szorult valami ötlet, valami kedves, ironikus báj. Egy fricska a múltnak. A kocsma poézise az.

A Cafe Burgerbe meg nem poézis szorult, hanem végtelen sok nagyrészt büdös ember. Aki mind egymás hegyén hátán csápol. És ezzel elérkeztünk jövetelünk céljához is. Hiszen éppen itt lép fel a Rotfront nevű zenekar. Tagjai büszke emigránsok – jaj már ez a szó is mennyi mindent elmond az egységesülő Európában. A Rotfront Jurij Gurzsi Russendiszkóssal és a mi Wahorn Simonunkkal, valamint a mikrofonnál Gryllus Dorkával nyomul. És az emberben legyen honfiúi tartás. Ha egyszer hazánkfiai és lányai (hú, de micsoda lány ez) lépnek fel Berlinben, mi meg éppen itt portyázunk, hát vétek lenne kihagyni az egészet.

Állítólag a banda manapság Berlin egyik legnépszerűbb bulizenekara. De az kiderül, a Cafe Burger előtért azért áll a sor, azért tűrjük a mogorva kasszírnő basáskodását mi is, és az igazi berlini fiatalok is, hogy együtt táncoljuk, énekeljünk erre a zenére.

Milyen is ez? Valaki úgy fogalmazza meg, hogy csasztuskák klezmerbe oltva, kelet-európai vastag mázzal leöntve. Egyszóval, vicces, vidám és korántsem túl bonyolult muzsika. Aminek édes zamatot, kedves bájt ad, hogy németül, oroszul és persze magyarul énekelnek felváltva, attól függően melyik művész melyik nyelvet beszéli, énekli.

Ha nem vagy színjózan, ha érzéked van a bulihoz, ha csak mulatni akarsz egyet valami eredetire, akkor tán ez az. Nem beszélve Gryllus Dorka mosolyáról és kecses táncáról.

Vasárnap este egyébként mifelénk az A38-as hajón lépnek fel. Egy jó helyen, végre nem abban a csúnya Cafe Burgerban.