A következő címkéjű bejegyzések mutatása: muzsika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: muzsika. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 4., vasárnap

Szenes Iván, csodagyerek a Zsidó Gimnáziumban

"-     Mondd Iván, mit szeretnél elérni az életedben? – kérdeztük tőle.
Csillogó nagy szemét kerekre kitárja, amikor válaszol:
-   Olyan író szeretnék lenni, mint az apám volt...!
Hisszük, hogy sikerülni fog neki."

E kis párbeszédet a Lévai Jenő szerkesztette Képes Családi Lapok tette közzé 1940. április hetediki számában. S ki a „csillog, nagy” szemű fiatalember. Olvassuk tovább a cikket:


„Most vasárnap a Zsidó Gimnázium hatodik osztálya az intézet tornatermében előadást rendezett. Az előadás spiritus rektora hatodikos kisdiák volt, aki egymaga konferálta, írta, játszotta és zenéjét szerezte a színrekerülő színdarabok jó részének.
A publikum önfeledtem tapsol a sokoldalú és feltűnően tehetséges diáknak, akiről a színlap csak annyit árult el: Szenes Iván VI. oszt. tan.
Az intézet egyik tanárjától megtudtuk, hogy a kiváló tehetséggel megáldott gimnazista a korán elhunyt zsidó magyar  írónak, Szenes Bélának a fia. A nagy író kezéből kihullott toll tehát most méltó gazdára talált fia személyében.
Az előadás után beszélgettünk a kipirult arcú kisdiákkal. Jónővésű, szimpatikus arcú, kedves fiatalember. Egyáltalán nincs zavarban és nem elfogódott. Pedig egészen bizonyos, életének első interjúját éli át.
-         Rutin kérdése az egész! -  mondja szakavatottan. – Én már eddig körülbelül 15 háromfelvonásos vígjátékot, 5 drámát és 12 operettet írtam. A gyakorlatom tehát már megvan. A most színre kerülő darabom még Kertész osztályfőnök úrnak is tetszett, pedig az nagyon szigorú ember.”
Kezdjük rögtön egy kiigazítással. Korabeli kollégám összekevert két Szenest, bár kétségtelenül rokonokat.
A „mi” Szenes Ivánunk – az egyik legtöbbször játszott slágerszerzőről van szó – édesapja valójában Szenes Andor volt, aki szintén ismert költő, műfordító, újságírónak számított a maga korában.
Szenes Iván Hofi Gézával és családjával
Valóban, nagyon fiatalon halt meg, 1935-ben, alig 36 éves korában. Szerkesztője volt a Színház és Divat című lapnak, majd sokáig a kor vezető lapjának, a Színházi Életnek a rovatvezetőjeként dolgozott. Szorgalmát Iván fiának volt kitől örökölnie, mert  rövidre szabott pályafutása alatt legalább 30 zenés játéknak, operettnek volt a szerzője, társszerzője. Kálmán Imre, Lehár Ferenc operettjeinek a fordítójaként is nevet szerzett.
Az Egy csók és más semmi vagy a Fekete Péter ma is ismert műve, de olyan slágerek szövegeit is ő írta, mint a „Ma Önről álmodtam megint2 vagy az 2Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát2 – címűt.
Akivel a Képes Családi Lapok szerzője összekeverte, Szenes Béla, Szenes Andor unokatestvére volt. Ő is nagyon fiatalon, 1927-ben hunyt el, alig 33 évesen. Lánya Szenes Anikó (Szenes Hanna) története és mártiruma ma már közismert. Béla újságíróként és kabarészerzőként kereste a kenyerét. De volt olyan darabja, amit a Vígszínház is bemutatott.
A kor legjelentősebb irodalmi folyóiratában, a Nyugat-ban Schöpflin Aladár így búcsúztatta:
„"A tavaly elhunyt Szenes Béla derék és rokonszenves íróember volt. Megvolt az a ritka erénye, hogy nem voltak pretenziói (igényei)  önmagával és másokkal szemben. Sikereinek örült, de nem kívánta miattuk, hogy nagy embernek tartsák. Bukásai lesújtották, de nem okolt értük másokat, színházát, színészt, kritikust, elismerte, hogy ő is írhat rosszul sikerült darabot. Nem tartotta magát nagy drámaírónak, szerényen és okosan úgy határozta meg saját hivatását: a budapesti közönség mulattatója. Meg kell adni, jól mulattatta ezt a közönséget, egyszerű, de polgári ízléssel, könnyed leleménnyel a részletek kidolgozásában, az ártalmatlan hűsítő italokra emlékeztető kritikájával az életnek. A színpadi csevegés volt a műfaja, a budapesti polgári társadalom beszédtárgyai az anyaga, a korzón sétáló átlagemberek családi komplikációi a problémái. A műfaj, amihez értett, és amivel sikereit aratta, a különleges budapesti Localposse, melynek nem is volt nála jobb művelője. Szerencséje az, hogy maga is tagja volt annak a közönségnek, amelynek írt. Azonosak voltak a gondolatai, az ízlése, az érdeklődései, a tréfái, csak író készségével vált ki közönségéből..."

És akkor most pár szót fiáról, aki oroszlánkörmeit már a pesti Zsidó Gimnáziumban is megmutatta.
Iván állítólag még a kétezres évek elején is a legtöbbet játszott szerző volt Magyarországon, a Színházi adattárban több mint 400 bemutatóját regisztrálták.
Slágereit minden valamire való kortársa énekelte. Hofi Géza például a Söprik az utcát, agy a Próbálj meg lazítani címűt, nem beszélve a Koós Jánossal előadott Macskaduettről.
De Ákos Stefi, Aradszky László, az Apostol Együttes, Kovács Kati, Szécsi Pál, Katona Klári, Szűcs Judith, Koós János, Korda György – de a sort még hosszan folytathatnánk – számtalan dalával ért el nagy sikereket.

S ha a gimnáziumi fellépésről beszámoló cikk szerzője el is tévedt a Szenes család útvesztőjében – az kétségtelen, jó szemmel kiszúrta, hogy interjúalanya valóban tehetséges fiatalember, aki a shoát túlélve még sokra, nagyon sokra viszi, megajándékozva minket azzal a fontos felismeréssel, hogy: Lazítani, próbálj meg lazítani! Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek.


További részletek a Képes Családi Lapokról itt olvasható


(Pesti Sólet, 2018 január)

2010. április 17., szombat

Egy esténk a belgával

Zsolti, a béka, aki nem balga béka


„Magyar rapper ne viseljen baseballsapkát,
Mely eltakarja szép magyar homlokát!
Magyar rapper viseljen darutollas föveget,
Magyar nyelven szavaljon szép magyar szöveget!” - így rappeljük magunkban a régi dalt, miközben bandukolunk egy igazi bëlga koncertre az egyre inkább központi hellyé váló Dürer-kertbe. Hol jó idő esetén a nagy kertben művelődik a fiatalság (ide értve a kulturált ivás módjainak elsajátítását, hát édes istenem, az iskolában sem mindenki kitűnő tanuló, itt sem.) Rossz idő esetén pedig bent terül el és várja a koncertkezdetet.

Jegyezzük meg, hogy a Dürer-kert kitűnően alkalmas szórakozóhelynek. Lakott területtől viszonylag távol, nehéz zavarni másokat. Aztán az is jópofa, hogy korábban itt az ELTE több tanszéke húzódott meg – két kisfröccsöt is megittunk most a „Nederlandisztika tanszék” feliratnak dőlve. De ha visszafelé megyünk az időben, akkor a pártfőiskola működött itt. Aki megkérdezi, melyik párté – annak hiába magyaráznám. S ha még régebben haladunk a történelem időszalagján rákmenetben, s egészen a mamutok korági tekintünk, akkor apácazárda volt e hely. Hát ma nem az.

Ellenben az oktatási intézményi funkció a maga módján marad, mert ma a bëlga azokat a darabjait adja elő, amelyeket középiskolai tananyagból írtak a mi nagyobb örömünkre.

Gyűlik a nép, nagy a tudás- és sörszomj bennünk. Egyelőre a söröset oltjuk. Közben belépőjegyhez is jutunk ez egy pecsét a bal kezünkön, amely lilás fényben foszforeszkál és igazolja, jogosultak vagyunk a nemzeti hip-hop legújabb alkotásait meghallgatni.

Félhomály, sűrű füst, a hatvanas-hetvenes évek megmaradt darabjai ékesítik az ivót. Az ittlévők legtöbbje még meg sem született akkor, amikor ennek a fotelnak már kiszakadt a huzatja, amin meghúzzuk magunkat.

Mi kivárjuk a mi belgánkat. Villódzó színes fények töltik meg a termet, amikor Bauxit, Még5lövés, DJ Titusz, Tokyo művésznevű urak berobbannak és egy fizikai tétel elreppelésével hangolják a közönséget.

„Az út egyenlő sebesség szer idő.
Mérd meg, hogy a hajad egy év alatt mennyivel nő!
De csak egyenes vonalú egyenletes mozgás
esetére igaz ez a szorzás. „

És így tovább. Az igazi belga rajongókat nagyon nehéz megkülönböztetni itt a fizika-szakos hallgatóktól. Ugyanis olyan torzan ordít itt a zenekar, hogy csak az tudja velük rappelni a szöveget, aki vagy ismeri a dalt kívülről (rajongó), vagy a fizikai tételeket ismeri nagyszerűen (fizikus).

Mi egyik csoportba sem tartozunk, ezért inkább figyeljük az arcokat, a boldogan ugráló fiukat és lányokat – ez utóbbiaknak nem csak az arcát nézzük meg, hanem továbbsiklik a tekintet.

Sok itt a jó nő.

Aztán persze jön Zsolti,a béka – itt már mi is bekapcsolódunk.


Zsolti a béka,
Figyeld, hogy nyomja le épp a környezetszennyezőket,
Ez zöldövezet, védd a növényzetet
Gondold meg, a szemeted hova teszed, brekk
Szszs hé húzd el a csíkot, mondta a béka
És leverte a gyíkot, mert a tóba piszkított


Éljen a magyar rap. Szép este volt.

2009. március 22., vasárnap

Frakk, sör, kebel, karmesterverseny

Léha barátok
menni
koncertre

Ha az ember kedves, de léha barátai társaságában úgy gondolja, hogy néhány napot a civilizációtól távol tölt, kocsmák és vidám anekdoták társaságában, akkor az első pillanatban bizony meglepődik, amikor frakkos urak szaladgálnak körötte, arrébb hegedűt hangolnak. Más frakkos urak sört csapoltatnak maguknak és egy trombitás külsejű egyén különféle karmesterek előnyeit és hátrányait ecseteli. Hát hogy kerülünk mi ide?

Nagyon egyszerűen. Kaptunk pár jegyet a Berliner Konzerthaus-ba, ahol ma a karmesterverseny döntője megy, és kedves, ámde léha barátaim szerint, akik jártasak a nagyvilág dolgaiban, ott a helyünk.

Ugyan nekünk, se frakkunk, de még egy nyamvadt szmokingunk sincs, mi több még egy tisztes öltöny sem képezi itt Berlinben a ruhatárunk részét, de hát – így kiáltunk föl Cyranóval – mi lényünkben hordjuk eleganciánk. És határozott léptekkel haladunk a művészbejáró felé. Ahol természetesen egy kitűnő honfitársunk, a nagyszerű nagybőgős Tar Sándor szólít le minket. A gyorsan épülő honfitársi kapcsolatból hamar kiderül, a zenekarba persze, hogy nem ő az egyetlen magyar, ahogy ebben a berlini szimfonikus csapatban akad orosz, kínai, koreai, de még német muzsikus is. Éljen a globalizmus, meg az internacionalizmus, meg minden ilyesmi.

Aztán a második csöngetésre otthagyjuk a harmadik sörünket a zenészbüfében és megpróbáljuk megtalálni a fényes koncertteremben a helyünket.

Az enyém egy oszlop tövében, a lépcsőn van, Innen nemcsak Csajkovszkij Rómeó és Júliája hallatszik nagyszerűen. Nemcsak a csengő-bongó hangokon andalodunk el (+ a három sör), de igen jól szemmel tartható, egy göndör, vöröshajú lány, aki a sor közepén eljátssza, elvezényli magának az egész darabot, szűkre szabott pulóvere alatt a fortéknál és az üstdob hangjainál édeseket rebben a keble. Nem beszélve a mi Tar Sándorunk virtuóz nagybőgős részeiről, ott aztán igazán örülök, hogy nem kell a zsöllyébe szorulva előre bámulnom. De a legmókásabb a lány arcocskája, mert ott, mire elülnek az utolsó hangok is, végigkövethető a tragikus sorsú szerelmespár egész története.

A szünet után Strauss és Sztravinszkij. De nem is ez a lényeg, hanem hogy három fiatal és szakértők szerint igen tehetséges karmester versenyez most a győzelemért, a dicsőségért, meg az azzal járó komolyabb pénzeszközért. Simon Gaudenz, Rasmus Baumann és Shi-Yeon Sung. Én ez utóbbi, koreai hölgynek drukkolok, közel sem zenei alapon. (Az ezüst is szépen csillog, amit elér.) Lassan elhalkul a dörgő taps, kialszanak a fények. Mi is visszaszivárgunk muzsikus barátaink közé, akik lassan levedlik a frakkokat, az estélyi ruhákat és teljesen hétköznapi öltözetben vitatják meg a nagy izgalmakat, miközben újabb söröket kortyintunk. Aztán még megtudjuk, ha szalonzenekarra lenne szükségünk, akkor csak az ebből a kis csapatból alakult Salonorchester Saitenzauber-t hívjuk.

Ezt megígérjük, de már csak úgy futtában. Még egy koncert vár minket a mai berlini éjszakában, amelyen többek között a mindig gyönyörű Gryllus Dorka énekel. De erről majd legközelebb.

2009. március 9., hétfő

A hal(l)hatatlan Neoprimitív


'71 szeptember, féltucat ősember


A Lenin körútról fordultunk be a Majára, a Halló előtt megálltunk, ott ahol a kirakatban az önkisz büszkesége, egy palacsintasütő-gép nagy füstölögve magától sütötte a papírvékony palacsintát. A Sztálin születésnapja tiszteletére elnevezett 70-es trolira vártunk, úgy, hogy fél szemmel lássuk, amint a Kürt nevű bűntanyán már délelőtt összeverekednek a keverttől részegek.
Csöves farmert hordtunk. Persze nem Trappert. Mert „Trapper farmer drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs” szólt a rigmus is. A Gábor Alföldi papucsban csoszogott – nekem azt az anyukám már nem engedte. (Sem a papucsot, sem a csoszogást.) Ciki iskolaköpenyünk a leselejtezett szimatszatyorba volt gyűrve, hogy a kockás, lógó flanelingünk érvényesülhessen. Ennyit a korrajzról.
Vártuk a trolit tehát, s közben egy cukros-mázas, kellemetlen Neoton dal dallamára azt énekeltük, hogy „A párttitkárunk értette a Népszaváááát és szánkbaadta a demokráciáááát.” Megjegyzés 1: ekkor találkoztam először a Népszava kifejezéssel. A mi családunk Magyar Nemzetet olvasott.
Megjegyzés 2: Akadnak halhatatlan csapatok. A fent idézett szám forrása ugyanis az elpusztíthatatlan Neoprimitiv együttes. A főnixként feltámadó banda a minap éppen az A38-as hajón tartotta, meglepően népes közönség előtt, a harmincnyolcadik búcsúkoncertjét. És ne reménykedjünk, bizonyára nem az utolsót. Az annalesek szerint az első búcsúkoncert 1982 február végén esett meg, mit tegyünk, szalad az idő.
Ez a mostani A-38-as búcsúkoncert arról szólt, hogy meg lehet-e állítani azt a fránya múló időt. A Neoprimitiv a hetvenes-nyolcvanas évek vicces terméke volt. Amikor más sok mindent lehetett. Egykori közgázos egyetemi hallgatók, dr Nagy Gyula, dr. Szentirmay László, Szántó Péter, Jancsó Kornél, Pleschinger Sándor, Jobbágy Gyula (+ Föld. S Péter), korabeli slágerekre enyhén és közepes fokban rendszerkritikus „politikai kábáré” műfajába sorolt paródiákat alkottak és adtak elő. Mint a legendás Uralkodó osztály I./b.” című alkotást.
Azt, hogy rendszer sokat tűrt, az is bizonyítja, hogy én például a Neoprimitivet legelőször a nyolcvanas évek legelején a tatai KISZ táborban hallottam. Sőt, Gábor barátommal fel is vettük magnóra az egészet. Meg is van, valahol.
Ma már persze mindent lehet, még nagyon hamisan is énekelni a színpadon, így aztán az új nemzedékeknek nem sokat mondanak az efféle veretes sorok:
Ez a gyár itt nekünk termel, / miénk itt a hatalom / esz itt kérem osztálydiktatúra / s nem újítómozgalom. / S akkor az asztal mellé csaptam / összedőlt a kártyavár / de amikor újra felébredek / a pia és a kártya vár...
Mindenesetre értő közönség gyűlt itt össze ma este a hajón, a zenekarral harsogjuk a régi, kellemes dalokat. Persze legtöbben élősúlyban sokat fejlődtünk, s a koncert-hajó előtti parkolókban terpeszkedő jónéhány Lexus vagy éppen BMW és Audi terepjáró bizonyítja, hogy valóban sokan elmondhatják az egykoriak közül: „ez a gyár itt nekünk termel".
De mindegy is. Ezen az estén itt egy pici ablakon visszakukucskálunk a hetvenes-nyolcvanas évekre. S megállapítjuk, hogy manapság nagyon rossz nekünk. De azért mégiscsak így a jobb, mint a tompa fa-rock idején.



2009. január 18., vasárnap

A karmester pálcája

Az utolsó éjszaka

Ott hagytuk abba történetünket, hogy Hanna egyik gyereke már iskolába járt, a másik is óvodába. Hannának maradt ideje arra, hogy újra eszébe jussanak a régi barátok.

Hónapokig forgatta a fejében, hogy felhívja Pétert, egykori szeretőjét. Egyik éjjel álmodott is róla, ott a hortyogó férje mellett. Álmában Hanna feszes pólót hordott, nem eresztette el Péter kezét, aki bohócnak volt öltözve, miközben egy ócska vursli körhintája felé futottak.
Tényleg, de szép volt együtt – kászálódott ki a másnapos ura mellől a még sötét szobában, hogy elindítsa a gyerekeket.
Péterrel minden könnyen és vidáman ment – emlékezett így sok év távlatából. Csak Péter egy léha alak. Nem lehetett rá számítani. Így egy szerdáról-csütörtökre virradó éjszaka Hanna otthagyta, mert beleakadt egy meglehetősen jó férjanyagnak tűnő pasasba.
Család, gyerek, férj, tisztes polgári jólét – ahogy azt csak álmodni lehet. Ám Hanna, mint látjuk, mégis inkább Péterről álmodott egyre többet.
Ahogy Péter is Hannáról. Viszonylag sikeres karmesterként sokszor remélte, amikor felemelte a pálcáját, hogy Hanna ott ül a páholyban és drukkol neki. Talán azt is észreveszi, hogy ez a mű róluk szól, az ő kalandjaikról. A nagy, közös szerelmükről írta. Mindent beleadott a fortékba – csak úgy zengett az üstdob. Aztán a lágy pianók, elképzelte, ahogy Hanna finoman megfogja a kezét, vagy éppen ő csókol a lány pihés, kicsit izzadt, de vaníliaillatú nyakába.

Hanna eközben persze otthon inkább AC/DC-t hallgatott, amit a gyerekei bömböltettek és néha magában, titokban egy kis Johny Rotten-t.
Egyszer aztán Péter mégis erőt vett magán, feltárcsázta annyi év után Hannát. Aki kihasználván, hogy férje elutazott–a férj saját asszisztensével csalta, vidéki kiszállásoknak álcázott kéjutakon a nejét – a nagymamára bízta a kölyköket. És elment Péterrel színházba. Már az előadás alatt megfogták egymás kezét. Aztán sokat csókolództak a környékbéli kis utcákon bolyongva. Végül Péter szállodai szobájában kötöttek ki. A portás maestrónak szólította a férfit és azonnal egy üveg pezsgőt küldetett utánuk, 1987-es Moet-et.
Vad éjszaka volt.
Mintha nem múltak volna el az évek – bizonygatták egymásnak hajnalban.
- Látni akarlak rendszeresen – csókolt bele a még mindig pihés, vaniliaszagú nyakba Péter. Hívlak majd. Hívj te is!
Ebben maradtak. És persze nem beszéltek többet. Minek? Azon az éjszakán, ott a szállodában, megértették, az álmaik talán szebbek, mint a valóság.
Hanna nagymama korába ért. Az unokákhoz döcögött a villamossal. Férjétől rég elvált, aki azóta a harmadik infarktusába bele is halt.
És akkor, ahogy kinézett a második megállónál egy ősz hajú, botorkáló bácsikában felismerte Pétert. Kiáltott utána, Péter is visszaintegetett a botjával. De a villamos csöngetett és elindult. Megint elvesztették egymást.

Hanna, útban az unkái felé ettől kezdve mindig figyelte az embereket a megállóban. Az övé többet nem tűnt fel.
- Lehet, hogy mégis hívnom kellett volna a szálloda éj után? - futott át a fején,

2007. október 31., szerda

Perényi Eszterrel Sanghaiban


Evőpálca és vonó

Képünk megtekintésekor a zeneművészet és a konyhaművészet egészséges kereszteződésének lehetünk szemtanúi. A világ egyik legünnepeltebb hegedűművésze, a Zeneakadémia professzora, minden valamit magára is adó zenei verseny zsűrijének oszlopos tagja Perényi Eszter éppen kínai evőpálcikák segítségével mutatja be a vonó helyes használatát. Azt, hogy miként kell megfogni, hogyan kell vele a hangot mintegy rajzolni, miképpen kell bal kezünk ujjait könnyedén a húrokra helyezni. Szinte a gravitáció erejét kihasználva, lefogni a húrokat.
Akik hallgatják kétoldalról nyilván mindezt maguk is nagyszerűen tudják. Ők is kitűnő muzsikusok, a jövő, de nem túlzás azt állítani, már a jelen, nagy reménységei. Kiss Bernadett a Zeneakadémia harmadéves brácsás hallgatója és Banda Ádám hegedűs ugyanott.
Akkor most már csak az evőpálcika és a terített asztal kíván némi magyarázatot.
A lakoma oka, hogy megünnepeljük azt a sikeres koncertet, amelyet ifjú művészeink ( a képen láthatókon kívül még Fülei Balázs zongorista, Potyók Dániel, tenor és Rácz Rita szoprán –mestereik Devich János, Perényi Eszter és Marton Éva segítségével) adtak az imént.
Az evőpálcikáról csak annyit, hogy, hát persze, Kínában járunk. A koncert a sanghai konzervatórium impozáns koncerttermében hangzott el a kínai magyar évad keretében.
Egyik kedves házigazdánk Hajba Tamás főkonzul szerint (maga is tíz évig hegedült ezért nemcsak ahhoz tud szakértően hozzászólni, mit kell rendelnünk egy igazi kínai étteremben, hanem a zeneművészeti kérdésekhez is). Kínában, különösen Sanghaiban nehéz feltűnni valamivel. A közel húszmilliós városban egymást érik a nevezetes események – hogy csak a közelmúltbéli Forma 1 futamra, a tenisz ATP tornára, vagy a müncheni filharmonikusok nagysikerű koncertjére gondoljunk Lang Langgal. Ám a magyar kulturális jelenlét igenis érzékelhető, van közönség arra a klasszikus muzsikálásra is, amit a mi művészeink tudnak. Ma még persze kellenek a föllépéshez támogatók, a magyar kulturális kormányzattól a Hainan légitársaságon át a sanghai kultúraszervezőkig. De nem nagyképűség azt remélni, rövidesen akár már üzleti alapon is működhet mindez. Közönség van, s lesz egyre inkább.
Az ünnepi ebéd amúgy nagyszerű volt, erről kár is többet mondani. Inkább a koncertről, melynek első részében egy kínai mai szerző Chen Qiangbin szextettjét hallhattuk, kínai és magyar zeneakadémista művészek tolmácsolásban, a többek között Kodály vonónégyesből ismert Devich János vezényletével. Aztán Kodály, Bartók és a Kínában oly népszerű Liszt szerzeményei.
A telt házas koncertet csak néha zavarja meg némi papírcsörgés és egy pingpongcsapat szerű mackóruhás kis csapat kacarászása. De Perényi Eszter szerint ez az elmélyült figyelem jele – néhány éve, amikor Pekingben lépett fel, még ki be járkáltak, cigarettáztak, beszélgettek a nézőtéren. Ma már újra tudják, miként kell élvezni az előadást
Mindenesetre a koncert végén felcsattanó, hosszú és ütemes taps azt jelzi, Sanghaiban sikere volt a magyar művészeknek.

Dési János