Egy igazi püspök - Beer Miklós

Gay Pride Parade Londonban

Jut eszembe, arról ami itt történik, lehet ezt jókedvűen is, mint pl ez itten London városában. Még rendőr is alig volt a Gay Pride Parade-n, azok is leginkább csak azért, hogy mosolyogjanak a fényképeken.

j

Szüts Miklós Bukta Imréről és az életről általában

Ebben az interjuban Szüts Miklós festőművésszel beszélgetünk a Klubrádió Reggeli Gyors című műsorában. Bukta Imre kiállításával kezdünk, de aztán szó lesz a pisilő kisfiúk szobráról éppen úgy, mint arról, mi lesz itt és addig is, kelle félnünk.

Egy bankrablás anatómiája

B – bank olyan intézmény, amelynek hiszünk, amelyre rá merjük bízni a pénzünket. S tudjuk, ott kitűnő helyen van, szakértő kezek a mi javunkra forgatják, s különben is, igyekeznek minden módon a kedvünkben járni, már csak a konkurencia végett is.

*

-„Húzzá’ sorszámot te is!” – böki meg az idősebb, öltönyös urat a huszas éveinek elején járó biztonsági őr. „Nem ám, mint a csorda, bejöttök, tolakodtok, mindent felborítotok. Nyomd meg szépen azt a gombot oszt várjál.” Még mondana valamit, de meglátja, hogy a távolban valaki a telefonja után nyúl. „Halló, azonnal tegye le vagy kivezettetem, mit gondol, hol van?” teszi fel a költői kérdést.

Közben az idősebb öltönyös úr odatotyog a pulthoz. Szöszi kislány veti oda neki: „Mi lesz a bácsinak?”

-         Számla.  – feleli az idős úr. – Számlát akarok nyitni, a hirdetésben olvastam, hogy kilenc és fél százalékos kamatot adnak.

"Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest"

-         Számlát? Ne fáradjon vele, csak 500 ezer forint felett nyitunk, nem nyugdíjasok bankja ez, hanem egy komoly vegyesvállalat, jelentős külföldi tulajdonosokkal és nagy menedzsmenttel. Nem tetszett látni azokat a nagy autókat a bejáratnál? Hát azzal járnak a mi igazgatóink – és ilyenre nem telik kis nyugdíjasok forintjából.

-         Köszönöm hölgyem a korrekt tájékoztatást. De én számlát akarok nyitni. Betennék rá mondjuk másfél milliót.

-         Az se túl sok, de legyen. Végülis ez egy szolgáltatás.

-         Mármint euróban.

-         Jaj, kényelmes a széke, már hozom is a papírokat, tessék várni. Szóval az úgy lesz, hogy be tetszik fizetni most egy havi számlavezetési díjat, meg majd holnap is.

-         Miért ma és holnap?

-         Mert ma január 31-e van és bankunk szigorú szabályzata szerint minden megkezdett hónapban a teljes összeget ki kell fizetni. És holnap meg már egy új hónap, hát az annyi mint két hónap. És a késést tizenöt korbácsütéssel büntetjük, mínusz két százalék büntetőkamat mellett.

-         Mit tegyünk. Az a kilenc és fél százalék sokat megér.

-         Az biztos. Namost a kilenc és fél százalék csak akkor jár, ha előbb ötöse lesz a lottón és legalább tizenkettese a totón. Ha a két nyertes szelvényt éjjel egykor felviszi a Gellérthegyre és az ottani emberünknek megmutatja, akkor kifizetjük. Persze csak ha teljes holdfogyatkozás van éppen. Egyébként nyolcegész kettő. Amiből már alig vonunk le valamit.

-         Értem. És ha ki akarom majd venni a pénzem?

A pénz nem boldogít. Főleg, ha egy bank is benne van

-         Akkor elég három nappal előre, írásban bejelenti, hozza az ENSZ biztonsági tanácsa határozatát, hogy tényleg szüksége van rá és lepecsételteti a Kuala Lumpur-i katolikus segédlelkésszel is. Ha mindez megvan, akkor csak hét százalék kezelési költséget vonunk le, plusz kettőt a levegőhasználatért. Ha hiányozna valamelyik, akkor tizenhetet és hozzá nyolcat a levegőért, mert nyilván szaporábban fogja kapkodni itt nekünk.

-         Igazán köszönöm. Mi van még?

-         Semmi lényeges. Havi kétszer öt százalék járulékot szedünk csak úgy és nyolcat a tanácsadásért. De el is készülök lassan a szerződéssel. Szabad a becses nevét?

-         Brecht. Bertold Brecht. És most adjon ide a trezorból mindent, mert különben ezzel a pisztollyal fejen lövöm. Tudja, mi ügyfélnek lenni egy bankban annak kirablásához képest?

Karácsony és Hanuka pajtikái

Slam poetry verseny a Mika Tivadar mulatóban. Két ifjú tehetség bemutatkozik

Való világ kontra Orbán

Régen, ha nem jutott eszembe egy fontos dolog, hazamentem és megpróbáltam valami lexikonból kikeresni a megoldást. A mobiltelefon elterjedése után, ha a második kisfröccs után fogalmam sem volt arról, mikor is egyezett meg Spanyolország és Portugália a világ felosztásáról, akkor fölhívtam a sógornőmet, aki keresett egy megfelelő könyvet a polcán, bediktálta az eredményt – és máris én voltam a Jani.

Most, ahogy mindenki más is, beírom gyorsan a telefonomba - amely persze valójában nem egy telefon, hanem egy zsebbe férő számítógép - a kérdést, és vagy én nyomogatom gyorsabban a gombot vagy a többiek – de mindjárt itt van a  válasz.

Ezért is érdekes, mit kerestünk 2012-ben a legtöbbet. Az első tíz legkeresettebb dolog közt van a google-n, Magyarországon a Való Világ , a Megasztár, az Éden Hotel ,Whitney Houston, az Erzsébet utalvány és a tragikus sorsú Bándy Kata neve.

Nincs benne politika, választási törvény, cenzúra, diktatúra, központosított hatalom, kedves vezető, ellenzék vagy kormánypárt, szavazati jog, sajtószabadság, Klubrádió és a többi.

Lehet, hogy ez a normális. Sőt, biztos, hogy ez a normális. Mondom ezt mindazoknak, akik úgy érzik, a  most véget érő év egyik legfontosabb kívánsága az volt, hogy ceterum censeo, Orbánnak mennie kell.

Persze, lehet, azért nem kerestek erre, mert ez annyira evidens, mint a napfelkelte. Azt sem az interneten kutatjuk, aztán tessék, mindjárt virrad. 

Hupikék, fröccsöntött Orbán a golfpálya mellett

Még, hogy nincs utánpótlás

  A nemzeti együttműködés rendszerének tökéletes meg nem értéséről tanúskodik az, aki azon értetlenkedik, hogy már miért is kapnak tízmilliós EU-s támogatást golfpályák üzemeltetői (atlatszo.hu). Micsoda demagógia lenne azzal előjönni, hogy hány altatóorvost lehetne megfizetni ezekből a pénzekből? Hát mikor tud egy altatóorvos végigmenni egy 18 lukú pályán? Na ugye.

Stadionunk már van rogyásig. A fociakadémiák annyi pénzt mostak tisztára, hogy alig maradt piszkos. Felcsúton megépült végre a metró, az űrkikötő és az Orbán Viktor Nemzeti Emlékpark, amelyet Fekete György tervezte ízléses, életnagyságú, fröccsöntött, piros sapkás, kék nadrágos, kezében lámpást tartó hupikék Orbánjai szegélyeznek. (A legtöbben oda helyezik kegyajándékaikat, amelyen Orbán és Szent István közösen csepegtetnek nektárt Tokaj szőlővesszein.)

Vannak itt fiatalok, ide a pénzt!

Ha már minden megvan, a tandíj eltörölve, a földbirtokok megszerezve, a TEK felfegyverezve, a forint megerősítve, Kövér László bajusza hegyesre pödörve, akkor mire lehet még itt költeni? Mert azt mégsem hagyhatjuk, hogy a német vagy a norvég vagy az olasz adófizető pénze megmaradjon!

Virágozzék hát minden golfpálya! Nemzeti felemelkedésünk és a golf! Tiger Woods for President!

Ezzel lehet ám nagyot ütni

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

A siker titka, in memoriam Schmitt Pál

Számtanból nálunk a legokosabb lány az osztályban az Éva volt. Hetedikig én is jó voltam a matekből. Addig ugyanis Éva mellett ültem, aki mindig úgy oldotta meg a feladatokat, hogy könnyedén lemásolhassam róla a megoldásokat. Néha ugyan akadt „a” meg „b” csoport, de Éva egy zacskó Duna kavicsért, miután a sajátját megírta, befejezte fel tünés nélkül az enyémet is.

Aztán hetedikben majdnem megbuktam matekból. Gabi néni az anyukámat is behívatta, később hosszan kérdezgették, mi történt velem.

Rajzórán a rajzaimat – miután én vonalzó mellett is képtelen vagyok egy egyenes vonalat húzni – a Vera csinálta meg. Vera óvó néninek készült, ügyesen dolgozott a ceruzával, az ecsettel is. Etelka nénit, a rajztanárt meg nem különösebben érdekelte, ki az alkotó. Neki elég volt annyi, hogy a faliújságra szépen kiszögezhette a műveket, aztán, ha jött az igazgató bácsi, eldicsekedhetett vele, mennyire sokat fejlődnek itt a gyerekek.

A gimiben sokáig elég jó voltam bioszból. Az Ildivel közös padunk volt. Ildi mindig mindent megtanult, orvos akart lenni. Én meg szépen kértem, hogy, ha neki mindegy, akkor súgjon már nekem a felelésekkor. Jót tesz az önbizalmamnak és a zsebpénzemnek az ötös. Csak a békaboncoláskor volt baj. Mert akkor, ahogy Ildire lestem, mit is kell csinálni, ahogy előredűlt szépen be tudtam lesni a blúzába. Gyönyörű mellecskéket viselt. Szegény, kipreparálandó béka már nem is izgatott annyira.

A felvételim simán ment. Lilla barátom a padba rejtett puskáit nagyszerűen fel tudtam használni, majdnem maximális ponttal kerültem be

Az egyik szigorlaton úgy csúsztam át, hogy az adjunktust, E. J-t előző nap egy kocsmában leitattuk, álltuk a cehjét. Cserében ő meg aláírta az indexünket.

Másszor meg az egyik vizsgáztatót elváltoztatott hangon felhívtuk, hogy a pártbizottságról telefonálunk és pártfeladatként kérjük, hogy az alábbi elvtársak sikeresen abszolválják ezt a félévet.

A szakdolgozatomat vettem. Nem is volt túl drága, de úgy éreztem, nem ér meg több pénzt. Nekem a hármas is jó.

A katonaságnál a céllövészetnél jártam egyszer majdnem pórul. Az istennek sem találtam el a lőlapot. A tizedes már unta, hogy rám kell várni, ezért, amikor kiment megnézni a találatokat, s látta, hogy a lőlap üres, tollal kilukasztgatta azt. Két hétig cserében nekem kellett bevetnem az ágyát. A jó eredmény miatt mesterlövészt tanfolyamra akartak küldeni, elég nehéz volt megúsznom.

Most egy kis banánköztársaság elnöke vagyok, az eszem az megvan hozzá. Az elnöki címet tíz banánfáért és némi üveggyöngyért vettem. A bennszülöttek imádnak. Mert jó fej vagyok. A kocsmában már össze is tegeződtem a néppel. Szerbusz nép – mondtam nekik.

Olyan édesek, a kis romlatlan lelkükkel. Azt hiszem nyittatok végre itt egy iskolát, hadd tanuljanak a gyerekek végre. Mert aki tanul, küzd, lám itt az én példám, az bármit elérhet az életben.

Göncz 90 - mazel tov

Göncz Árpád elnökről más írások itt

Egy régi történet Vaclav Havel elnökről

A buli Havellal. Az volt ám csak valami. A történetet az utóbbi években tucatnyiszor mondtam el a méla pacákoknak, akik mindig is szájtátva hallgatták az ilyesmit. Mint a nagy vadász kalandjait, akinél az idő múltával mind nagyobbra nőnek az oroszlánok. Pedig ez a történet tényleg megesett, majdnem pontosan úgy, ahogy most következik.

Az akkori élményeimet felidézve inkább csak az tűnik érdekesnek, hogy mit is találtam benne akkor olyan izgalmasnak. Akkor, az átkos Kádár rendszer  utolsó napjaiban ( szó szerint a legutolsókban, hiszen mindez 1990 legelején esett meg) még olyan hihetetlenül izgalmasnak tűnt, hogy országok vezetőit csak úgy lehet ingujjban mindenféléről kérdezgetni. Ma már persze minden gyakornok megrángathatja az elnökök, miniszterek, pártvezetők bajuszát, de akkoriban még akadt valami bája az ilyesminek. És különben is. Havel emblematikus figurája volt a közép-európai rendszerváltozásnak. Az író, akit ellenzéki magatartásáért üldöztek és bebörtönöztek és akit a kitaszítottságból került a legmagasabb közjogi méltóságba.

Mondhatja erre bárki, hogy nekünk is akad egy ilyen elnökünk. És tényleg. Ezen a házibulin, ahol Havellal együtt jártunk, állítólag ő is ott volt. Azért állítólag, mert nem is emlékeztem rá. Évekkel később, amikor A Nagy Találkozást Havellel című, általában kirobbanó sikert arató történetemet adtam elő, mondta valamelyik szájtáti a hallgatóságból, hogy hát a Göncz is ott volt, nézzem csak meg a képeket, ott ült a pamlag szélén. És tényleg - amiből csak egyetlen tanulság adódik. Attól, hogy valaki szótlan üldögél a pamlag szélén, néhány hónap múlva még nyugodtan válhat köztársasági elnökké.

De térjünk rá végre történetünkre. Vaclav Havel, Csehszlovákia köztársasági elnöke, még az első szabad választás előtt nem sokkal, Budapesten járt. Útja minden bizonnyal demonstráció is volt, ki nem mondott, de jól érthető támogatás mindazoknak, akik egy új rendszert kívántak. Az úgynevezett négyigenes népszavazás után persze már nem volt különösebb kérdés, hogy új világ következik. Mégis fontosak voltak az afféle gesztusok, amelyek azt mutatták be, hogy a hatalom sáncain kívülről érkezettek is nagyszerűen el tudják játszani a főbb politikusi szerepeket. Az, akinek nemrég még a nevét sem volt szabad leírni, tisztes állása sem lehetett, az képes éppen olyan ügyesen ellépni a katonai díszsorfal előtt, mint aki már évtizedek óta csak ezt csinálta.

Ám Havel és a vele színre lépő új politikusgeneráció azt is tudta akkor még, hogy ha el is kell fogadnia a protokoll sokszor üres szabályait, mégis meg kell valamit őriznie korábbi független, értelmiségi, bulizós, szabadszájú létéből.

Így aztán a parlamenti beszéd után volt a buli.

*

Varga György, aki Havelt fordított magyarra, hívta meg írókollégáját belvárosi lakásába. (Varga aztán előbb Csehszlovákiában, majd Csehországban tanulhatott bele egy műfordítók számára viszonylag ritkán adódó szerepbe, a nagykövetéjébe.)

Magam a boldog meghívottak között asszisztálhattam végig, milyen is az, amikor a köztársasági elnök kis időre úgy próbál tenni, mintha nem is lenne elnök. Ha a műfordítók találkoznak írókkal akkor viszonylag ritka, hogy a rendőrség két nappal korábban megszállja a környéket, megállási tilalmat rendelnek el az összes környező utcában.

Az is legfeljebb csak az én ifjonti lelkemet rázta meg, amikor a liftbe velem együtt beszálló lakókülsejű egyén belső zsebe az első emelet után megszólalt, „Hármas, hármas jelentkezz!”.

Mindenesetre, ahogy a körfolyosóról beestem Vargáékhoz, igazi házibulis hangulat fogadott.

A bútorok összetolva, a szoba közepén egy asztal, székekkel. Csak egy kicsit ront az összképen, hogy a bejárati ajtó előtt újságírók téblábolnak. Bent a Fekete Doboz munkatársai a reflektort állítgatják, (Varga évekkel később azt mesélte, hogy az ottfelejtett „de holnap biztosan felugrunk érte” reflektorok még mindig ott porosodnak valahol)a Szabad Európa tudósítója mikrofonjának próbál megfelelő helyet keresni. Jönnek fotósok, hírügynökségek újságírói. Közben a körfolyosón megjelennek a biztonsági emberek, szép nagydarab alakok, többségük ballonkabátban- akkoriban még ezen is olyan jóízűen lehetett szörnyülködni. Az ajtónál némi tülekedés kezdődik, újabb forgatócsoport érkezik, pech, nem férnek be.

 Három után néhány másodperccel lihegő fotós esik be, jönnek, jönnek, kiabálják. Már lefényképezte az érkező Havelt, aztán megelőzve a liftet a lépcsőn rohant fel, hogy még egy tuti képet csinálhasson, „Az elnök belép barátja lakásába” címmel. Havel, ahogy azt illik, fáradtan, de jókedvűen mosolyog. Kíséretének egy része kint marad a folyosón, nem férnek be. A többiek az elöszobában és a hallban szoronganak. Az elnök első útja az illemhelyre vezet. S ezt a programból kifelejtett pillanatot használják ki a fotóriporterek arra, hogy betörjenek a szobába. Mire Havel visszaér, már alig fér be. Úgyhogy a baráti találkozó első napirendi pontja az, miként szabadulhatunk meg a fotósoktól. Akik nélkül persze nem sokat érne ez az egész móka, hiszen ország-világ majd az ő képeiknek láthatja, milyen is az, amikor az elnök, nem törődve a szigorú protokollal, barátaival cseveg.

Havel egy idő után megkocogtatja a poharát, (benne jobbfajta konyak - ha jól emlékszem) nagy nehezen csend lesz.

- Nekem végül is mindegy, ki van itt - kezdi -, de hát ez mégiscsak egy baráti találkozó, és ha a házigazda azt kéri, hogy menjenek ki, hát menjenek.

A testőrök parancsnak veszik az elhangzottakat és rövid kézitusával megtisztítják a terepet..

Havel leveszi zakóját, feltűri az ingujját, meglazítja az inge nyakát.

- Nagyon fáradt vagyok és álmos, úgyhogy nekem kel! beszélnem, mert különben elalszom - kezdi. Aztán sorra bemutatja kollégáit, ahogy azt illik.

Havel egyik cigarettáról a másikra gyújt, kávékat dönt magába. ’

Történetünk idején zajlik Magyarországon a Dunagatnek nevezett ügy. Így hát nem csoda, hogy Kőszeg Ferenc arról kezd beszél, hogy a botrány miatt megzavarodott rendőrök arról panaszkodtak, nem tudják majd kellően őrizni az elnököt.

Havel nagyot szív a cigarettájából.

- Dehogynem. Nagyon őriztek. Ahogy bent ültem ebben a hatalmas Mercedesben, pont olyan érzés fogott el, mint a rendőrségi zsuppkocsiban. Még az ablakot sem engedik, hogy lehúzzam.  Akkor is beleraktak, azután vittek, ahová ők akartak.

- Tényleg - kérdezi valaki -, még a kihallgatás is hasonlít a sajtótájékoztatóra, ugye?

- Igen - feleli az elnök. - Csak a kihallgatáson, ha akartam nem feleltem a kérdésekre, a sajtótájékoztatón pedig kénytelen vagyok. És kellemetlen kérdéseket tesznek fel mind a két helyen. A sajtótájékoztatón ha okos az újságíró, csak annyit mondok: No comment, viszont ha buta, kénytelen vagyok olyan hosszan válaszolni neki, hogy ne vegye észre, egészen másról beszélek, mint amiről kérdezett.

Varga György közben egy újságból kivágott fényképet mutat. A Vörösmarty téren készült, azon a tüntetésen, melyen Václav Havel ellenzéki író szabadonbocsátását követelték, s ahol Varga György is beszélt. (Tényleg, mintha én azon is ott lettem volna. Vagyis Havel nekem is köszönheti, hogy most szabadon itt lehet.)

Konrád György

Konrád György következik. Felveti egy közös, cseh-szlovák-lengyel magyar folyóirat ötletét, amely segítené a közép-kelet-európai népek közeledését.

Már éppen belemerülnének a részletekbe - láthatóan ez az a kérdés, amivel mindenki szívesen foglalkozna, jelenlegi csehszlovák, jövőben magyar elnök és a többiek, amikor megjelenik az ajtóban egy protokollfőnök külsejű úr és csak annyit mond:

- Václav! Öt.

Aztán egy perc múlva: - Négy.

Aztán újabb hatvan másodperc e1teltével:

- Három.

Az egynél odalép Havelhez, rásegíti a zakót és már tuszkolja is kifelé az ajtón, Futtában még valaki dedikáltatja könyvét, mire észbekaptunk, már csak a piszkos poharak, a cigarettacsikkek maradnak. Ahogy az egy házibulinál lenni szokott.

Sztálin és a meghülyült szomszéd néni

GA-nál minden rendben van

Kedves közönségünk, és akkor most folytatjuk évfordulós megemlékezésünket. A múltkor dr. D. I. 1956 október huszonharmadiki kalandjait tártuk a nagyérdemű elé. Ahogy akkor jeleztük már dr. D. I. azokban a napokban még nem sejtette, hogy később az én apám lesz. Amúgy pedig, forradalom ide-oda, este tízre pontosan hazaért, ahogy azt az ő anyukájának megígérte. Most pedig G. A. október huszonharmadikája következik. G. A. akkoriban – természetesen – még nem sejthette, hogy későbbb dr. D. I.-né lesz, s még egy kicsit később az én anyukám. Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a mellékelt képen ő szerepel – persze nem októberben, hanem a kép hátoldalán már alig olvasható felírás szerint, ugyanazon év augusztusában, talán a Duna párton.

És most jöjjön a történelem.

1956. október 23-án este, ahogy az rendes leányhoz illik, anyukám hazatelefonált az ő anyukájának, hogy ugye minden rendben. Anyukám akkor éppen a főváros zajától távol lévő Egerben tartózkodott, egy filmforgatáson. Nem a főszerepet játszotta, csak afféle segédszemélyzetként tevékenykedett, a jelenetek számát írta föl a csapóról, miután a Madách Gimnázium kiváló elvégzése után az egyetemre nem vették fel, mint polgári származékot. Polgári származék – a fiatalabbak kedvéért azt jelentette, hogy Borból (Radnóti!) hazafelé agyonvert nagyapám banki kistisztviselő volt, nagymamám meg gépírónő.

Nagymamám azonban nem vette föl a telefont, hiszen nem volt otthon, a történelmi eseményekhez kevés érzékkel bírván, színházba ment, így aztán a szomszéd néni kapta föl a kagylót. (Azok még olyan idők voltak, hogy a szomszéd, ha meghallotta, hogy csöng a telefon, fogta a kulcsát, átment és felvette. Már csak azért is, mert a távhívás kapcsolására – interurbán- órákat kellett várni, ne menjen már veszendőbe az a sok igyekezet, mégiscsak jobb az emberi szó.)

A szomszéd néni öreg volt és teljesen meghülyült. Az előbbi ténykérdés, az utóbbira anyám abból következtetett, hogy a szomszéd néni arra a kérdésre, hogy, na ugye minden rendben, azt felelte, hogy hát persze. Ja, és ledöntötték a Sztálin szobrot.

Anyukám, mint a Városliget közelében élő, azt pontosan tudta, hogy a Sztálin szobor az igen nagy, nem lehet csak úgy ledönteni. És különben is, miért, hogyan, kik?

Ő azt nem tudja, de ledöntötték. A darabajait itt hurcolták végig az utcán.

A Sztálin szobrot? Ledöntötték? A darabjait itt hurcolták végig az utcán? Hát persze, ne tessék izgulni és tessék bevenni a gyógyszert! - zárta le anyám a terméktelen interurbán beszélgetést a bolond szomszéd nénivel.

Aki nyilván vizionál, hallucinál, talán még az üzenetet sem lesz képes átadni a nagymamámnak, hogy minden rendben.

A korábbi rejtélyes fejezet pedig itt olvasható

Nagymamám, a forradalom és a melegvíz

Két régi október 23.

Azon a bizonyos október 23-i napon, melyről mostanában kötetszám jelennek meg a vissza- és megemlékezések dr. D. I. (aki akkor még nemsejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) délután elindult a Petőfi-kör orvosvitájára. Mint frissen végzett doktor éppen sorkatonai szolgálatát volt kénytelen a katonai kórházban tölteni.

Egy családi legenda szerint '56 őszén, amikor megkapta a behívóját, megkérdezte kedvenc professzorát, vonuljon-e be, vagy kérjen tavaszig halasztást. A nagyon okos (orvos!) ember hírében álló prof. némi latolgatás után arra jutott, jobb most túlesni a dolgon, mert ma viszonylag nyugodtabb a világ, de ki tudja, mit hoz a tavasz. Úgyhogy tessék csak egyenruhát ölteni. Erről ennyit, s most vissza 1956 október 23-ra, amikor dr. D. I (aki ekkor még nem sejtette...), mint friss sorkatona nekiindult, mert a délután nem a néphadseregé, hanem az övé volt. A gólyavári vita különösen érdekesnek ígérkezett. A legtekintélyesebb professzorok is tiszteletüket tették. És az izgalom csak fokozódott a tanácskozás alatt. Hiszen, mintha lövések zaja szűrődött volna be. (Na ja, a rádió a szomszédban.)

Egyszercsak berontott egy fegyveres: Az ávósok lövik a szomszédban a magyarokat, menjenek segíteni. De a többség maradt. Befejezték a vitát. (Jónéhány magasrangú orvostiszt is részt vett, amúgy egyenruhásan, akik - a visszaemlékező megfogalmazása szerint - „alaposan beszartak.")

Aztán az erősödő fegyverropogás hatására a társaság nekiindult elvackolni magát a pincében kialakított óvóhelyen. (A régi rutin. Túl közel volt még a háború és a Bródy Sándor utca.)

Ám dr. D. I. (aki aki akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) hazafelé indult. Lövöldözés ide oda, az anyjának (aki, akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva a nagymamám lesz) megígérte, tízre hazaér.

A Tanács körúton katonák vonultak, tán a rádió felé, a nép megéljenezte őket. Az Andrássy úton (mi volt az akkor: Sztálin? Ifjúság? Népköztársaság útja?) szembe találkozott Sztálinnal. Ha nem is magával a generalisszimusszal, de legalább ledöntött szobra maradékaival.

Az események többfele új és új fordulatot vettek. De neki sietnie kellett. Végülis rendszerek jönnek-mennek, de ő megígére a mamájának, hogy időben otthon. Ettől sem forradalom, sem hadsereg nem téríthette el. Szerencséje volt. Éppen hogy, de tíz előtt pár perccel hazaért.

- Anyu, kitört a forradalom - kiáltotta lelkesülten az anyjának (aki akkor még nemsejtette...).

- Igen? Akkor azonnal menj fürdeni, mert ki tudja meddig lesz még melegvíz. Mindig így van ez ilyenkor - tette hozzá a nagymamám, miután a századnál csak egy picivel idősebbként jókora gyakorlatot szerezhetett a jelentős társadalmi, történelmi események polgárokra és a melegvíz-ellátásra gyakorolt hatásaiból.

Aztán jött november negyedike, meg mindaz ami vele járt. A történelemkönyvek kevéssé jegyzik föl, de mi azért említsük meg, hogy dr. D. I.-től hamarosan megszabadult a Magyar Néphadsereg, s visszatérhetett a civil izgalmak világába.

S akkor most nézzünk a naptárra. Elszaladt 50 esztendő. S éppen ma veszi át dr. D. I (ki már régóta tudja, hogy az apám) az aranydiplomáját. Remélni tudjuk csak, hogy egy utólag is sokkal békésebbnek bizonyuló napon, mint az a fél évszázaddal ezelőtti volt.

(S miután 2006. október 23-án jelent először meg ez az írás, a Népszavában, most már elárulhatjuk, ha nem is volt mérhető ez a második október 23-a az elsőhöz, azért ez az történt akkor is.)

A folytatás pedig itt olvasható.

Sárkány, de nem házi

Néhány szó a nők meghódításáról

S. sárkány – Egy, három és hétfejű a legjellemzőbb. Lovagok, hogy kedvesük szívét el/vissza nyerjék, gyakorta kaszabolják őket.

- Nekem igazán nem fontos, hogy megküzdj értem – toppantott formás kicsiny lábával a hercegkisasszony – nem is érdekelsz, akad itt elég másik lovag rajtad kívül. És különben is…

A lovagnak nemes harag gyúlt a tekintetében: még hogy másik lovag, még hogy nem fontos. Jó lova is érezte a nagy felindulást, a lovag alig tudta a zablával visszatartani a nemes állatot.

- Hát ide figyelj hercegkisasszony – mondta férfias visszafogottsággal a lovag – akkor én most nekiindulok országnak-világnak. Levágok minden szembejövő sárkányfejet, megszerzem minden ellenséges király és herceg vagyonát és az egészet ide öntöm a formás, kicsiny lábacskád elé, hogy tudd, hogy érezd, a szívem csak teérted dobog. Jaj a sárkányoknak, nem lennék most a helyükben – rázta meg hatalmas dárdáját a lovag, megsarkantyúzta jó lovát és elvágtatott a szélrózsa minden irányába. De a hercegkisasszonynak ez éppen nem tűnt fel, mert már egy másik lovag hozta utána a véletlenül elejtett kis batiszt zsebkendőjét. Ezzel a másik lovaggal beszélte meg a hétvégi focimeccs eredményeit, sőt egyes hírek szerint – bár szigorúan inkognitóban – de együtt voltak táncolni a Kék bocsánat nevű ifjúsági mulatóban.

Közben a mi lovagunk csak kaszabolta, kaszabolta a sárkányfejeket, melyeket gondosan ládákba csomagolt, s egy-egy szál rózsa kíséretében rendre elküldte ezeket pakkokat a hercegkisasszonynak. Kit kicsit nyomasztott ez a helyzet, ahogy egyik udvarhölgyének fogalmazott „nem tudok én ezzel mit kezdeni”. A mi lovagunk még azt is megszervezte, hogy rózsákkal borítsák a hercegkisasszony hintóját, de a hercegkisasszony ettől sem volt igazán elragadtatva. Mi van, ha meglátja ez az új lovag és patáliát csap?

Mert ugyan szép, ha akad egy lovag, aki egy szende szűzért minden áldozatra képes. Harcol a sárkányokkal, dacol az elemekkel idegen országokban. Gonosz királyokat és még gonoszabb hercegeket győz le, de akkor is. Mégiscsak jobb egy olyan lovag, aki itt él velünk. Aki ugyan lehet, hogy még soha egyetlenegy sárkányt sem győzött le, cserébe viszont csak a miénk. Lehet vele aludni és ébredni, és reménykedni benne, hogy mielőbb megkéri a kezem – morfondírozott a hercegkisasszony, amikor egy újabb küldeménnyel kopogtatott a postás. Benne a szokásos és már oly unalmas sárkányfejek, meg az az elmaradhatatlan szál vörös rózsa.

A mi lovagunk közben éppen a második felesét itta egy közeli kiskocsmában. Azért csak a másodikat, mert még mindössze két perccel jártunk nyitás után és először egy fröccsel kezdett. Azon gondolkozott, hogy kell a fenének ez a macera. Igaz ugyan, hogy a hercegkisasszonyt gyönyörű testtel, isteni mellel, nagyon jó fenékkel áldotta meg a teremtő. Meg az az édes mosoly az ajakán és az a szem, ah és beh. De akkor is, ér ennyit ez az egész? Itt bujkálni a szomszédban egy kiskocsmában? A nagybani piacon hajnalban bontott sárkányt venni, meg mirelit sárkányfejet aztán azt küldözgetni ennek a nőnek, akit ez láthatóan – mert a kocsma ablaka egyenesen a hercegkisasszony palotájára nyílt – nem hat meg különösen, pedig micsoda hősi történetek költődtek köré. És az a finom költészet a rózsával. Ám a hercegkisasszony a másik lovag karjába kapaszkodva sétál a parkban, pedig az az ember még egy háromfejűvel sem mérkőzött meg sose.

Így hát a mi lovagunk egy gyors elhatározástól vezérelve, feleségül vette a kocsmáros kisebbik leányát. Aki nemcsak egy bombázó, de az üzlethez is nagyon vág az esze. Lovagunk tehát boldogan élt, és még meg sem halt.

A hercegkisasszonynak is csak évek múltán kezdtek újra hiányozni a levágott sárkányfejekkel és a hihetetlen kalandokkal teli csomagok, de akkor már késő volt. Úgy ám. Itt a vége, fuss el véle.

Kuka egyetem - kenyér legyen a kezemben

Józsefváros, figyelem!

Most, hogy a nyócker polgija és barátai betiltották a kukázást a kerületben, ezzel is igazolva szociális érzékenységüket, elővettem ezt a régi kis írást.

A szünidő napjaiban történt, hogy a házunk előtt egy nagypapa az unokáját okítgatta arra, miként lehet a használható dolgokat kigyűjteni a kukából.

- Szerkesztőkém, maga is odahathatna, hogy végre vezessék be a szelektív szemétgyűjtést! - szólított meg a kukaprofesszor. Tudod az olyan - fordul a szerényen a kuka mellett meghúzódó tanítványához -, amikor a bácsi - int megvetően felém - a szaros pelenkákat nem oda dobálja ahova a száraz kenyeret.

A nagypapa tanfolyama úgy indult, hogy a vakációt kihasználva, az öreg felutazott Pestre az unokára vigyázni. Már az első nap feltűnt neki, hogy itt ez a sok szép kuka, mind tele finom szeméttel, kár veszendőbe hagyni.

- Mi itt Zuglóban tartjuk a tanfolyamot - magyarázza - oktatásra kitűnő terep, mert akad itt lakótelep, villa, putri. Különben is, úgy hallom, a Józsefvárosból kitiltanak minket. Hát fulladjanak bele a saját szemetükbe. Amikor maga megzavart éppen arról beszéltem a gyereknek, hogy a sörrel nagyon vigyázni kell. Egyszer találtam egy még majdnem teli üveget. Amikor meghúztam, derült ki, hogy pimpós. Igaz, az még a Kőbányai Világos korában volt.

Ezzel felcsapja a kuka fedelét. Szakavatott mozdulatokkal szedegeti ki a száraz kenyérdarabokat, a kiürült műanyag flakkonokat, a szakadozott füzeteket, a krumplihajat, egy félig rohadt paradicsomot és egy használtnak tűnő kotongumit.

- A száraz kenyeret lereszelve elsőosztályú zsemlemorzsát nyerhetünk, ha már disznónk nincs, akivel megetethetjük az ilyesmit. A flakonokból rettentően sok hasznos tárgyat készíthetünk, a madáretetőtől kezdve a tolltartón át a gyerekjátékokig. Hoppá, a tejeszacskó. Ha ezt ügyesen csíkokra vágjuk fürge kezű asszonyunk nagyszerű cekkert horgolhat belőle.

Azzal szépen visszapakolja a kukába a száraz kenyérdarabokat, a kiürült műanyag flakonokat, a krumplihajat, a rohadt paradicsomot, a tejeszacskót és az erősen használtnak tűnő kotont.

- Ez csak oktatás. Mit csináljak én itt ezekkel? Nem mondom, ha valami különlegességet találunk, azt megtartjuk. A múltkor kifogtunk egy csinos nájlon inget. Konzerveket csomóan, ha már kicsit lejár a szavatossága kidobják. Mi ezt kimentjük. Az is fontos, hogy az embernek kérgesedjen a gyomra. Más nagypapa fagylaltozni viszi a kölköt a Zserbóba. Én meg meghívom a magunk által szerzett káposztára.

- Szerintem ez egy tök jó szünet - teszi hozzá a tanítvány -. A nagypapa azt mondja, még hasznát veszem annak amit itt tanulok.Jó, a nyolcadik kerületből most kitiltanak, de még mennyi van a Józsefvároson határain túl.

- Összekötjük a kellemest a hasznossal - szól közbe a nagypapa - Nekem ez kész kikapcsolódás. Jó látni, mennyi a jószívű ember. Van aki direkt a tetejére teszi a kidobott cipőt, vagy egy külön zacskóba a megmaradt ételt. Ha bele akar tanulni, jöjjön el egyszer velünk. Ez is egy szakma. Magának sem ártana, ilyen sajtótörvény mellett ha végre tisztes kenyér lenne a kezébe.

Az észkijáraton túl

A majom nem a mi ősünk már

Az észkijárat ott található mindjárt a hátsó sarokban, a nagy bárpult mögött. Az észkijáratra egy jókora tábla is fölhívja a figyelmet: „Észkijárat egyenesen”. Az erre tévedők mégis gyakran megkérdezik, merre is az észkijárat, hiába a nagy felirat az ajtón is. Többször előfordult már, hogy valaki a vécébe nyitott be, mert nem vette észre, merre kellene mennie.

Az észkijárat bal oldalán egy csengő lóg, azt kell megrángatni, ha valaki be akar jutni. A jobb oldalon egy szigorú szabályzat, amely szerint, mindenki csak saját felelősségére és megértettük a figyelmeztetést, valamint az esetleges károkért az igazgatóság nem vállal felelősséget és a többi, kelt mint fent, aláírás, pecsét helye.

A környéken egyébként nem ez az egyetlen észkijárat, mégis valahogyan ez lett a legnépszerűbb az utóbbi időben. Talán mert a legesztelenebb.

Megrángatjuk hát a csengőt mi is. Lassan, nyikorogva tárul föl a kapu. Díszmagyarba öltözött őr csattogtatja a bokáját, pöngeti a sarkantyúját, simít egyet a bajszán, hegyeset pök és csak úgy foghegyről veti oda: No hiszen, aztán kendtek nehogy megbánják.

De már nincs visszaút. Egy nagy táblához vezetnek büszkén, ezen nemzeti szín keretben egy veretes szöveg. A díszmagyaros büszkén kacsint ránk: No, legények, fogadjunk, hogy ilyet se láttatok még! Két nyelvész és három köztársasági elnök dolgozott rajta napokig. De meg is érte. Egyetlenegy mondatnak sincs értelme, olyan kacifántosra csinálták. Ja, és a mondatok egyik felében nincs alany a másikban állítmány. És ha mégis lenne mindkettő, akkor biztosan nem egyeztettük ám őket.

De megyünk tovább. Egy kis sovány puskát fog mindenkire, s megkérdi ki fia-borja. Aki bevallja, hogy nyugdíjas, annak elveszi a pénztárcáját, a bankkártyáját és ad neki egy kokit. Aki még nem nyugdíjas, annak az óráját és az ékszereit is elkobozza. S közben a nyugdíjasok éppen olyan boldogan mosolyognak, mint az összes többiek.

De nincs megállás, bekukkantunk egy iskolába. Éppen biológia óra van. Egy kisfiú hatalmas maflást kap, mert azt állítja, hogy az ember őse valami majomszerű volt.

- Ez semmi – legyint kísérőnk – ha látnák a földrajzórát, ott micsoda pofonok esnek meg, amikor valaki azt állítja, hogy nem is lapos a föld. Hát nézzenek kröl: ugyehogy lapos ez-

Arrébb éppen egy nagy boltot fosztanak ki a népek. Magyarázatkérőn nézünk emberünkre: Ja, csak ez egy afféle multi, ezt hetente kétszer, fél négy és fél hat között bárki kirabolhatja.

Nádpálcás ember siet el mellettünk, foghegyről veti oda: Ha meg akarjátok nézni, hogyan páholjuk el a nagytiszteletű bíró urakat, gyertek velünk, az mindig jó móka. Mert utána sorra mindegyiküknek meg kell magyaráznia, miért érdemelte ezt ki. És ha elég nagyokat ütünk igazán ügyes magyarázatokkal állnak elő.

Közben tömeg gyűlik a parton: a vezér, mint oly gyakran, a vízen fog járni. Hiszen ő mindenre képes.

A segédek megigazítják a cölöpöket, amin majd végigszalad, de a közönség már türelmetlen, a cölöpöt nem is akarja észrevenni: lássuk, lássuk, hogy sétál a mi vezérünk a vízen!

A kecskeméti zsiniben nem lesz Hungarica

1944 szégyene kísért

Történetünk két szálon fut. De tudjuk, a párhuzamos szálak előbb-utóbb találkoznak.

1944. június 27-én és 29-én két szerelvény haladt át a kassai határállomáson. A marhavagonokba begyűrt utasok többsége sosem tért haza Magyarországra. Ugyanis, meggyilkolták őket is. E két szerelvényen nagyrészt Kecskemét és környéke halálra ítélt zsidó lakossága tartózkodott.

Még június 18-án Sellyey Vilmos csendőr ezredes szervezte meg az V. és a VI. csendőrkerületben a gettókat és a gyűjtőtáborokat. A kecskemétibe 5413 embert zártak. Kecskemétieket és a környékbeli településeken élőket. A gettók felállításával megbízott csendőrtisztek a polgármesterekkel szorosan együttműködve hajtották végre a tömeggyilkosságok előkészületét.

Mit tudtak a polgármesterek a készülő emberölés sorozatról, amelyhez asszisztáltak, most nehéz megmondani. Mindenesetre, az ő dolguk volt vagononként két-két vödör beszerzése, egy a víznek egy másik pedig az ürüléknek és a vizeletnek. Valamint megfelelő mennyiségű lánc biztosítása , a szökések megakadályozása végett. Feltételezhetjük, hogy Kecskemét polgármesterét különösebben nem kellett győzködni az akció lényegéről. Liszka Béla polgármester már korábban is élen járt a zsidóellenes intézkedések meghozatalában. Így a már gyakorlatilag minden életlehetőségüktől megfosztott polgárait a városnak külön rendeletekkel is korlátozta (17 623/1944. VII. sz rendelet például).

Amúgy Kecskeméten már korábban kiválasztottak hatvan zsidónak nyilvánított kecskemétit, akikkel a város főterén álló nagy zsinagógát akarták leromboltatni, hogy a helyén a német katonáknak istállót alakítsanak ki.

Lévai Jenő Zsidósors Magyarországon című könyvéből az is kiderül, hogy Kecskemét 1346 főnyi zsidó lakosságából a háború utánra 276-an maradtak.

És itt jön a másik szál. Kecskemét főterén az egykori zsinagóga már régen nem zsinagóga. Másik történet ez, hagyjuk most.

De az biztos, mindenféle rendezvényeket szerveznek benne. Így például többeknek feltűnt, hogy hétvégére egy Hungarica névre hallgató együttes tervezett koncertet. Hogy a Hungarica most akkor nyilas/szélsőjobb//náci/jobbikos/”erősen nemzeti érzelmű” és a többi, az hosszabb elemzés tárgya lehetne.

Mindenesetre meglehetősen ocsmány dolog lenne éppen egy templomban, melynek híveit módszeresen legyilkolták, felléptetni a társulatot.

Szerencsére többeknek nemcsak szemet szúrt a dolog, hanem úgy is érezték, tenni kell valamit a szégyen megakadályozására. Én egy facebook-os ismerősöm által értesültem a fejleményekről.

A lényeg, - és szerintem ez a természetes – a polgármestertől az egykori zsinagógát használó TIT vezetőjéig mindenki azt mondta: márpedig a kecskeméti zsinagógában nem lesz efféle koncert.

Hogy azért még van mit tenni az ügyben, azt azért jól mutatja az üggyel foglalkozó laptársunk a delmagyar.hu internetes oldalára érkezett bejegyzések egy része.

És talán éppen e még meglévő gyilkos vélemények miatt is fontos, hogy mindenki akinek a dolga kifejezze: ezeknek a provokációknak nem szabad engedni.

1944 szégyene itt kísért még.

Barbie és Ken átöltözik

Karszalag legyen kéznél

Barbie és Ken azért maradt örök kedvenc, mert mindig a kor igényeinek tudnak mesterien megfelelni.

Egy időben Ken kócsagtollas füvegben, díszmagyarban járt, bár a kardja gyakran beleakadt Barbie himzett pruszlikjának a szegélyébe. Később polgári ruhát öltöttek, Kent gyakran látták délután zsakettben este meg szmokingban, Barbie is inkább szolid kosztümben járt, csontkeretes szemüveget hordott. Aztán beléptek a katolikus legény/leányegyletbe, ennek megfelelő ruházattal. Egy picit később bőrgatyát kapott Ken, térdig érő, vastag zoknit és bakancsot, idővel ezt karszalaggal is kiegészítette, amin egy nyilaskereszt volt látható. Barbie sem maradt le, ő dirndliben pompázott, nyilas karszalaggal, kis kontyot viselt hozzá és szigorúan nézett.

Aztán jött a csukaszürke egyenruha a vállapokkal, Barbinek meg igazán jól állt méretes kebelén a szűk ápolónői fehér köpeny.

Ken – mert Ken és Barbie egyszerre több igénynek is meg tud felelni – ugyanakkor rongyokba öltözött, talán rabruhába is, karjukra pedig nyilvántartási számot tetováltak.

Aztán jött a partizánruha, a dobtáras géppisztoly, mint kiegészítő.

Az átöltözések üteme továbbra sem lassult. Ken egyszerű munkásruhát szerzett, olajos overált és egy kalapácsot a jobbjába. Barátnője fejkendőt kapott, egyszerű kötényt, amit a fejőnők hordanak és egy sarlót szorongatott mindig a kezében.

Ken közben hordott gimnasztyorka szerű zekét, felhővágó sapkát, miközben nőjének közel bokáig érő szoknyáját egy főnök nem találta elég hosszúnak, hát így szólt hozzá: Barbie elvtársnő, hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!

Közben – mert az igények sokfélék – elkészült ez a munkásőr szett is, a csinos sapkával, és a vörös nyakkendővel. A géppisztoly öltöztet.

Teltek múltak az évek. Egy időben Ken még az ifiparkba táncolni is csak öltönyben-nyakkendőben mehetett. De a haja gyorsan nőtt és a következő képen itt látjuk már farmernadrágban, Barbieról ezekben az években készültek az első merész, bikinis képek. De olyat is találunk, ahol feszes pólóban látható, jól megfigyelhetően, melltartó nélkül.

Aztán jött a kockás ing, amelyet sosem törtek be a nadrágjukba, a csöves farmer és az Alföldi papucs. Ken karácsonyra még egy hadseregtől ellopott vegyvédelmi táskát is ajándékozott élete nőjének, aki ebben tartotta aztán a rúzsát, papirzsebkendőjét és a kis sminkkészletét is.

Majd újra az öltöny, először lila zakó, vad, mintás ing, makkos cipő. De hamar jött a váltás, márkás öltöny a turkálóból és Barbien is feltűntek az első „igazi angol ruhák”.

Egy szép napon Ken, miközben az újságot olvasta, így fordult állandó társához: figyelj, azt hiszem elő kellene venni a naftalinból a kócsagtollas füveget, meg a díszmagyart. A kardot hagyd, arra már nem emlékszik senki. Te meg azta szép gyönygyvirágos menyecskeruhádat kapd fel.

A lány este – ahogy mindig szokta – odarakta a fotelre a másnapi öltözetet, ahogy azt ura kérte. Már majdnem készen volt, amikor visszafordult és a karszalagot is kikészítette. Hogy ne kelljen kapkodni, ha megint az is kell.

Teniszpálya és zöldségkertészet Besencén

Öngondoskodás aprófalvas módon

Besence apró falucska Baranya déli részén, egészen lent, a horvát határánál. Az alig 130 lelkes település lakóinak közel fele beás cigány, sok a munkanélküli, kevés munkalehetőség volt eddig. Mint sokszáz más hasonló községben. Besence azonban minta lehet arra, ki lehet törni a mély depresszióból.

Besencén ma teniszpályát is avatnak. Sőt, az elmúlt hetekben egy pécsi teniszedző, Huszár Károly, a Pécsi Tenisz Club vezető-edzője, a falu apraja-nagyját megtanította teniszezni.

Kérdés , biztosan erre van itt a legnagyobb szükség, erre kell költeni a pályázatokon elnyert pénzt?

Ignácz József, a település polgármestere persze rögtön elmondja, hogy a „Gondoskodó falu” címre hallgató pályázatokon az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól elnyert pénzeken mennyi minden született itt még. Zöldségkertészetet létesítenek, húsz embert tanítottak ki, miként kell ott dolgozni a Sellyei Mezőgazdasági Szakiskolával együtt. Határmenti együttműködést készítenek elő több horvát településsel, ha jól megy a dolog, komoly beszállítói lehetnek nagyüzemeknek, még a Vegetának is.. Vállalkozásokat segítő inkubátor-házat hoztak létre. Vagyis, ha más nem gondoskodik róluk, akkor, jól kihasználva a pályázati lehetőségeket, maguk gondoskodnak magukról. Ignácz József korábban már megszervezte itt azt is, hogy hasznos szakmákat tanulhassanak az emberek. Sokat tett azért, hogy rendberakják lakói a falut.

No, és akkor vissza a teniszhez. Ignácz József: „A térségfejlesztők általában a programok a komplexitásáról szoktak beszélni. Munkahelyet teremteni önmagában nagyon nehéz, talán nem is lehet. Azokkal az emberekkel, akik 20 éve munka nélkül vannak, most már lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem látja a szüleit dolgozni menni, nagyon nehéz mit kezdeni. Hiába települ mondjuk egy ilyen térségbe egy olyan cég, amelyik tudna munkát adni, a munkakultúrája sajnos rettentő alacsony. Azok az emberek, akik most megfogták a teniszütőt, egy hónap alatt megtanulták a szabályt, megtanulták a kultúrát, a sportetikai normákat. Ráadásul újra fontosnak érezhetik magukat, azt gondolhatják, hogy nem vagyunk mi semmivel sem alábbvalóbbak másnál, bármire képesek vagyunk, lám, még teniszezni is megtanultunk. Ez önbizalmat ad az embereknek, fontosnak érzik magukat, egy kicsit a méltóságuk is helyreáll És ettől majd sokkal jobban fognak dolgozni. Ráadásul az az egy hónap azért azon túl, hogy a tenisz szabályait megtanította ott a közösséggel, az egy rendkívül nagy közösségformáló erővel bírt, mert nem a kocsmába mentek az emberek, hanem 30-40 fiatal, felnőtt, gyerek az egy hónapon keresztül ott volt a teniszpályán.”

Besencén Ignácz József polgármester és Székely Gabriella, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány igazgatója felavatja az új létesítményeket a teniszpályát, a kertészet létesítményeit, az inkubátor-házat.

Kari bá’ a teniszedző meg azt mondja, hogy van 2-3 gyerek, akiből nemzetközi mércével mérve is sikeres teniszezőt lehetne faragni. Ha lenne hozzá pénz.

Besence néhány képben

Szeptember 11-e után

Egy potya WTC-zés

Pontosan emlékszem, hogy ott álltam a World Trade Center bejáratánál, és próbáltam a portást vagy kit rábeszélni, hogy engedjen már fel ingyen. Bár biztos nem portás volt, hanem afféle jegyszedő, aki rutinosan birkózott a turisták áradatával.
Miközben kedélyesen rámmosolygott, és próbált meggyőzni, hogy tíz (Tizenöt? Valakit meg kéne kérdezni) dollár egyáltalán nem sok egy ilyen attrakcióért. Mégiscsak ez itt a világ legmagasabb épülete. Föntről csudát látnék. De én ötért is csodát látnék onnan, próbáltam rábeszélni a nagydarab fekete embert a szép egyenruhában, aki csak nevetett rajtam, s közben terelgette befelé a fényképezőgépeikkel csattogó japánokat, a hangosan, egymást lökdöső olaszokat, a rózsaszín ruhácskát viselő floridai nagymamákat. Persze mind boldogan fizetett tíz (vagy tizenöt?) dollárt, mert onnan föntről New York csodás. Onnan az igazi. Ellátni a Szabadság szoborig, a Wall Street felett, el az Empire State Buildingig, tovább a Fifth Avenuen, egészen a Central Park zöldjéig.
Két német csoport között megkérdezte, honnan is jöttem. Hungary? Bizonytalanul bólintott, persze magyarok is járnak ide. Na, ne vacakoljak, most, amikor nem néz senki ide surranjak át a forgóajtón. És nevetett utánam, ahogy becsapódott a liftajtó.
Fönt tényleg jó volt. El lehetett látni a Szabadság szoborig, a Wall Street felett, el az Empire State Buildingig, aztán tovább a Fifth Avenuen túl még így késő ősszel is viritott a Central park zöldje. A szél süvített a tenger felöl, a magasság mámora mindenkit magával ragadott. A város zaja csak tompán zúgott, a sárga játéktaxik fürgén siklottak lent, apró buszok araszoltak köztük, az emberek tán már nem is voltak kivehetők. Mi itt fönt együtt élveztük ezt a nagy csodát, a japán néni a texasi bácsiba karolva fényképeztette le magát, az olasz egyetemi tanár a coloradoi indián sráccal. Az emberiség jónak tűnt, a fejlődés megállíthatatlannak.
Lent a nagydarab portáshoz odamentem megköszönni. Tényleg csodás. Megért volna tíz (tizenöt?) dolcsit. Na ugye! – vágott hátba boldogan, mintha ő építette volna az egészet. Gyere kis hungry máskor is – én itt leszek.
Na persze, hogy nem volt ott. Ahogy füsté omlott az egész nagy épület, aminek – éppen 9 éve volt – ott álltunk együtt a tetején. Barikádok közt terepszínű ruhás katonák, rendőrök, a romokat szállító óriási teherautók. A még mindig füstölgő hegynyi halom és az a megszokhatatlan kesernyés szag. A tűzoltókat a közönség még mindig megtapsolja és lelkesen integet nekik. Egy kis kínai srác odaugrik egy nagydarab katonához és hátbaveregeti – büszkék vagyunk rátok – mondja és egy kis amerikai zászlót formázó jelvényt nyújt neki.
A betört, poros kirakatüvegeken az eltűnteket (missing) kereső kétségbeesett feliratok: jelentkezzen, aki erről vagy arról tud – ott volt a 47 emeleten vagy a 103-on. Kék ing és sötét nyakkendő volt rajta… Eltűntek – örökre. De mégse használja senki a meghaltak kifejezést. De nem lehet csak így eltűnni – a semmibe.
Nézem a lehámló feliratokat, - Missing – mosolygós arcok, és a szikár adatok. Nem, egyik sem az én emberemé, aki megígérte, hogy itt lesz. De hát 9 év nagy idő. Biztos, már egészen máshol ereszti be a turistákat.

Egy zsinagóga feltámadására

Dédpapa húzós beszédet mondana

Egykoron Óbudán erős és büszke zsidó közösség élt. Már a XVIII. században emeltek maguknak itt templomot a környékbeli hívek. De igazán szép imaházra csak 1821-ben futotta. Az építésre kiírt pályázaton még maga a nagy Pollack Mihály is csak második helyezést csípte meg, az első, a ma már kevéssé ismert Landherr András lett. Az ő tervei alapján készült el a klasszicista stílusú zsinagóga, melyet 1821 július 20-án avattak fel.

Akkoriban Óbudán még kis, szegényes elsősorban földszintes épületek vették körül – nyilván nem kis anyagi áldozatába került a közösségnek, hogy egy ilyen fényes zsinagógát építtessen magának.

De hamar híre is ment az épület szépségének, sokan Pest és Buda egyik legimpozánsabb alkotásának tartották. Még maga József főherceg, a nádor i ezzel büszkélkedett nem egyszer külföldi vendégei előtt. Ebből levonhatunk legalább két következtetést, az egyik, hogy József nádornak jó az ízlése. A másik, hogy hajh de liberális idők voltak azok, amikor egy főrend, ha dicsekedni akart országával-népével egy zsinagógát mutatott.

Első, alaposabb rekonstrukciójára 1900-ban került sor, a villanyt is akkor vezették be – no ennek már akadnak családi vonatkozásai is, de erről kicsit később.

A második világháborút, a bombázásokat az épület viszonylag jól viselte. Ám a hívők jelentős részét meggyilkolták, megszűnt az egykor pezsgő közösségi élet, elárvult a zsinagóga.

Mint annyi más magyarországi zsinagógát, később ezt is elkótyavetyélte az akkori zsidó hitközség. Ebből tévéstúdió lett a nyolcvanas években.

Egy templomban. Egy tévéstúdió és díszletraktár.

Talán valaki arra gondolt, ha már a híveket lemészárolták, minek nekik imaház? Most mit álljon az ott üresen?

Jártam ott egyszer egy tévéfelvételen - hülye egy dolog volt.

Abban a templomban, amelyben egykor híres dédapám szónokolt, most butaságokról beszélgetünk, miközben a Tóraszekrény helyén egy kameraman álldogál és elmélyülten túrja az orrát.

Igen, a dédapám, doktor Adler Illés. Tíz éven át vezette rabbiként ezt a közösséget. A millennium évében, 1896-ban került oda és 1907-ig maradt, amikoris elfogadta a Rombach templom hívását.

Dédapám korának egyik legismertebb, legnépszerűbb hitszónoka volt. Nagymamám beszámolója szerint sereglettek ünnepekkor vagy éppen szombaton a népek, csak azért, hogy meghallgassák. Sok keresztény is eljárt szónoklataira, mert annyira kitűnő beszédeket mondott.

Daliás idők voltak ezek, a boldog békeévek, a magyar társadalom, legalábbis, ami a törvényhozást illeti, teljes egészében befogadta a zsidókat. Akik ezt úgy igyekeztek meghálálni, hogy a lehető leghűségesebb polgárai próbáltak lenni Magyarországnak.

De vissza a mi történetünkhöz. Nagypapa – ahogy a család máig emlegeti – haláláról különkiadásban számolt be a kor jelentős lapja – tessék a címét figyelni – az Egyenlőség, emígyen kezdve: „Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte el utolsó újtára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. Végeláthatatlan gyászoló sokaság, mindenütt…”

Az elpusztított közösség elveszett zsinagógája vasárnap újraéled – a lubavicsi közösség segítségével ismét zsinagógaként avatják fel.

Nagypapa biztos kivágna erre egy szép szónoklatot