2008. november 23., vasárnap

Ha nagy leszek, elnök leszek


A lehetőségek kora


Ha nagy leszek elnök leszek. Igazi elnök. És akkor nekem tapsolnak majd a népek a stadionban, mikor győzök és megígérhetem a kisfiamnak vagy a kislányomnak, hogy lesz kutyájuk, mert az elnöki palotában az is elfér.
Vagy mégis mozdonyvezető. Igazi mozdonyvezető, akinek mindig szalutál a forgalmista. És az a marha nagy vonat meg arra megy amerre én akarom. Illetve, amerre a sín viszi, de mégiscsak. És nekem integetnek majd az utasok, hogy ne induljak még el, várjak, amíg feltuszkolják a pakkot a peronról a vagonba, és még egy gyors búcsúcsókot nyomnak annak az orra hegyire, aki kikísérte őket. Aztán dudálok és nagy dohogva a kettes vágányról a személy kihúz.
De talán mégis inkább elnök, mert az még a mozdonyvezetőnek is parancsol. És ha azt mondja a mozdonyvezetőnek, hogy tessék megszólaltatni a dudát - államérdek - akkor a mozdonyvezető haptákba vágja magát és már nyomja is a kürt gombját. Szóval elnök. Vagy pr-marketing-reklámos inkább. Mert az óvodából most minden gyerek bátyja meg nővére pr-marketing-reklámos akar lenni. Mert az még az elnöknél is nagyobb ember, ugyanis ő adja el nemcsak a mosóport, meg a vécépapírt, hanem még az elnököt is a világnak. Jól megpiármarketingreklámozza és a népek meg zabálják. A mozdonyvezetők és a forgalmisták, meg az utasok és azok is akik, csak kikísérik őket az állomásra.
Azt állítja az anyukám, hogy régen a gyerekek kukások akartak lenni. De ezt már én sem veszem be. Mert a szemét büdös és a kukások meg leginkább törökök. Vagy mik.
Még gondolkodom a Mars űrhajó vezetőn - mert az rém izgalmas lehet. A hipnotizőrségen, mert akkor meghipnotizálhatnám az elnököt és az összes marketingest is. De az s lehet, hogy ebihal halász leszek, mert annak bizonyára nem kell korán kelni és senki nem akarja rábeszélni a finomfőzelékre.

Vagy mégis elnök? Végülis annyi minden lehet az emberből.

Dési János

2008. november 17., hétfő

A gépnél is a méret a lényeg


Falu a levegőben
Tudtuk miért szorongunk a kis repülőgépen Párizstól Toulouse-ig, persze, hogy tudtuk. S lehet, hogy éppen ezért zsörtölődtünk még a szokásosnál is többet, hogy nem fér el s lábunk, feszengeni kell és a szomszéd dagadt pasas átfolyik a mi térfelünkre. Arról meg aztán végkép nem beszélve, hogy a mosdó előtt sorba kell állni azon a zsebkendőnyi területen – juj és jaj.
De majd holnap. Holnap minden más lesz.
És eljön a holnap. Az óriás hangár felé buszozva azt a rossz viccet süti el valaki, hogy a repülőgépek sem nőnek az égig. Tegyük hozzá sok repülőgépet, gyárat és tervezőműhelyt, szimulátort és kifutópályát látott csapattal araszoltunk az Airbus ménkű nagy toulouse-i gyártelepén. Az Airbus igazi európai közös találmány, fél Európában gyártják a gépek részeit Németországtól kezdve Írországon át sokfelé. Aztán ebben a kedélyes francia városkában rakják össze a nagyranőtt darabokat. Akadnak persze mindig olyanok, akik olyasmivel jönnek elő, hogy nyilván lehetne költséget csökkenteni azzal, ha például nem, egészen furcsa, direkt e célra kifejlesztett, repülőgépekkel, a púpos hátú belugának csúfolt szállítógépekkel, meg különlegesen nagyra méretezett trélerekkel kellene hurcibálni a részegységeket a fél kontinensen át. Esetleg nagy uszályokon leúsztatni a Garonne folyócskán, ide a Pireneusok lábához. De hát akkor hová lenne a nagy közös európai öröm, hogy mi is tudunk ám olyat, vagy még nagyobbat is csinálni, mint az amerikaiak. Merthogy a fő cél, legyőzni a nagy elefántot, az óriás Jumbót, a Boeing 747-est.
Ez az A380-as Airbus. lassan bekanyarodunk a hangár elé. Szétnyílik a sokemeletes magasságú ajtó. A szenvedélyes repülőgép mániákusok nagyokat csuklanak, és valami olyasmit mondanak nagy meghatottságukban, hogy ez életük egyik fontos pillanata. De még mi egyszerű utazók is felmérjük, hogy nem sajnálják az anyagot az A380-asból. És azért az nem rossz látvány, ahogy ott a szemünk láttára rakják össze a világ legnagyobb repülőgépét. Tegyük hozzá, így félig készen is impozáns egy darab, és akkor még nem is mondtunk merészet. Lesz olyan változata, amely egyszerre több mint 800 utassal fedélzetén tud majd felemelkedni. Egy kisebb faluval képes átrepülni a fél világon, hiszen vagy 14 ezer kilométert megtesz leszállás nélkül. Mindehhez két pilótára van szükség és kész is. (És néhány stewardessre a frissítők végett.) Arra is esküsznek az itteniek, hogy ez a maga műfajában különleges műszaki csoda, nemcsak jóval csendesebb kisebb társainál, de persze környzetbarátabb is.
Ám a toulouse-iak mégiscsak arra a legbüszkébbek, hogy milyen minden kényelemmel felszerelt változatokat képesek gyártani belőle. Bóklászunk az életnagyságú repülőgép-makettek belsejében és boldog örömmel nyomkodjuk a gombokat, amelyek ággyá alakítják az ülést, kapcsolgatjuk a tévéket. Megcsodáljuk a fürdőszobákat. És persze kísérőnknek megesküszünk arra is, sosem utaztunk még olyan gépen, amelyben csinos bárpult vagy éppen biliárdszoba is található. Nem szokásunk hamisan esküdni.
Tudjuk persze, soha semmi nem olyan egyszerű. Akadtak később gondok az A380-as összerakásával. De azért csak elkészült. S egy éve már menetrendszerűen közlekednek, valahol fent felettünk.
Dési János

2008. november 9., vasárnap

A szlovák csodák földje


A borovicska és az egészséges életmód


Első reggel - nem túl korán persze - az ember nekiindul a hegyeknek, a völgyeknek. Sziklákon kapaszkodik fel, ijesztően meredek létrákon, majd láncokba csimpaszkodva ereszkedik le a vonzóan mély szurdokokba. Közben jó nagyokat lélegzik, íme az egészséges életmód, a harapni való hegyi levegőből. A nem túl korai indulás oka, hogy előző este a kulcsosház melletti hívogató kisvendéglő alapos bejáratása folyt. Némi, helyi jellegű, borovicska és söröcske kóstolgatásával. A hívogató kisvendéglőt Ljubomir, a kulcsosház gondnoka, ajánlotta nekünk. Lelkesedése legyőzte a nyelvi akadályokat is. A vendéglőben meg nincs már nyelvi akadály, mert az nyilvánvaló, hogy az étlap magyarul is elolvasható. (Bár egy éles szemű útitárs szerint csak a szlovák verzióban szerepel a bélszín Stroganoff módra, a magyarban bezzeg nem, ami súlyos etnikai megkülönböztetés, ha úgy vesszük.)
De vissza a másnaphoz. Miközben az óriási fenyők alól pillantunk le a Hernád áttörésre - többen már azt latolgatják, ha este visszatérünk, akkor a méltán híres káposztaleves után vajon lehet e valami knédlis dolgot falni vagy inkább egy jó sztrapacska kerüljön sorra.
Aztán a következő napon - jó, nem túl korai indulással, ugyanis volt káposztaleves, meg sztrapacska is rendesen - Késmárk következik. A belváros kiglancolt házai között elsétálunk a tipptop rendbe rakott várba. Termei elsőrangú múzeumocskát rejtenek, amely megfelel egyébként a politikai korrektség kényes követelményeinek – már ami legalábbis a magyarok szerepét illeti az itteni történetben. A szlovák-magyar-angol nyelvű feliratokkal ellátott kiállításon kibontakozik az a régi, letűnt kor – a maga nagy alakjaival, Késmárk tiszteletreméltó polgáraival – akik többsége történetesen magyar vagy német származású volt.

A kulturális izgalmaktól már már elalélva egy szomszédos kisvendéglő következik, ahol a pincérkisasszony mókás kiejtéssel igyekszik utánunk mondani: „eees méég negy sör".
A harmadik körre már egészen megy neki.
Aztán megint egy új nap, megint új lehetőségekkel.
Csak egy macskairamodásnyira Rozsnyótól a nagy kedvenc, a betléri Andrássy kastély. A hatalmas parknak igazán jól állnak az őszi színek és a ragyogóan felújított, karbantartott kastélyban őgyelegve az ember kedvet kap a főnemesi élethez. Az Andrássy Manók, az Andrássy Gyulák, az Andrássy Dénesek, az Andrássy Franciskák és őseik szigorúan néznek le a falról, miközben mi a vörös szalont csodáljuk, meg az egykori grófok hálószobáit mérjük fel. (Kínos családi titok, hogy egy bécsi szinésznőcske és egy cseh alig köznemesi asszony is beférkőzőtt a családba. De erről piszt!.) Azért a nagy étkező sem rossz, de egyikünk szerint azért az milyen kínos lehetett, hogy az ételszag nyilvánvalóan felszivárgott a nagy fa lépcsőházon keresztül talán még az emeleti fogadószobáig is. Ám kísérőnk megvigasztal, ne tessék aggódni, a konyha a szomszédos melléképületben működött, pont ott, ahol most a pénztár. (Diákoknak félár!).
A legeslegjobb a könyvtárterem. Óriási polcok, vastag fóliánsok, hatalmas írópultok, ódon metszetek Ha egyszer grófok leszünk, mi is csináltatunk egy ilyet – határozzuk el, néhány percre sutba vágva az egyenlőség elvére épülő demokratikus elveinket. És nagyon irigykedünk.
Aztán már Kassa pompás főterén, egy olasz étteremben, knédlit és káposztát angolul rendelve a pincértől – itt csak a vécés néni tud magyarul – megállapítjuk, hogy ez a világ tud jó lenni.

Dési János

2008. november 5., szerda

A Fehér Ház és ami előtte van

Barack Obama előszele

A Fehér Házba sokan vágynak. Pedig elég zajos a környék. Nagy a forgalom a szomszédos sugárutakon. Előtte nem ritkán tüntetnek. Igaz, jó kis kertje van – de túl sokan lesnek be. Mégis, mennyien szeretnének ide bekerülni.
Én is.
Aki a Fehér Házba akar bejutni, annak korán kell kelnie. Pedig olyan szép, csendes őszi vasárnap a mai. Jó lenne tovább az ágyban lustálkodni. De akkor mi lesz a nagy álommal, a Fehér Házzal?
Szóval felpattanni, metró. Kis séta a Pennsylvani Avenue-n. Egészen az 1600 számig – nagy ország, nagy házszámok. Persze már korán reggel hosszú a sor. Más is be akar menni. Beállunk a végére. A kedélyes amerikai családok, nyugdíjas csoportok és a fogtechnikusi kongresszus résztvevői mögé.
Még jó, hogy Thomas Jefferson, valamikor a boldog emlékű XIX. század elején engedélyezte, hogy a közönség is belátogasson ide. Egy kollégája, Abraham Lincoln már azért panaszkodott, hogy mindenféle népségek bejárnak hozzá állandóan a Fehér Házba, támogatást, segítséget remélve tőle és nem hagynak nyugtot neki.

Az elnökhöz most persze már nem lehet csak úgy beugrani – de sétálgatni a termekben, a folyosókon lehet. (Illetve tegyünk itt egy kis kitérőt, akkor még lehetett, mert még 2001. szeptember 11-e előtt jártunk, az innen már egészen békebelinek tűnő huszadik század végén. Lehet, ma már nem engednék, hogy a Nyugati Szárny, a West Wing felé poroszkáljunk.)
De akkor még…
A legjobb persze nézegetni a többi népeket.
Annál is inkább, mert – mint az köztudott - Európainak születni kell, de amerikaivá válni is lehet. Ezért aztán amerikai sokféle van, kicsi és nagy, sovány és kövér, fehér és fekete, csak spanyolul tudó vagy éppen fehér, angolszász, protestáns. Már csak ezért sem szabad meglepődni, hogy ugyanarról annyiféleképpen gondolkodnak. Mert egészen más látható a világból New York Cityből vagy egy ohioi farmról.
Sokan, sokféleképpen gondolkodnak. De azért abban általában egyetértenek, amerikainak lenni közel sem a legrosszabb a világon. Ezért minden baj és gond, társadalmi ellentmondás ellenére mégiscsak lehet rá büszkének lenni. Hiszen európainak születni kell, az bárkivel előfordulhat. De amerikaivá válni kell. Tulajdonképpen még akkor is, ha az amerikai, Amerikában születik. Mert amerikainak lenni - az egy gondolkodásmód. Ami azon a tapasztalati tényen alapszik, hogy sokfélék vagyunk sokféleképpen gondolkozunk, sokféle nyelven beszélünk, de mind-mind amerikaiak. És aki ezt kétségbe vonja, az legalább akkora illetlenséget követ el, mint aki társaságban hangosan szellent.
Amerikára az amerikaiak tehát büszkék. És a mai ember, ha dicsekedni akar valamivel, akkor fényképezőgépet ránt elő. Hadd lássa mindenki.
Az az ügyvéd-tanár házaspár, amely Karolinából eljött ide, az otthon is meg akarja majd mutatni a többieknek, hogy majdnem találkozott az elnökkel. Legalábbis ott járt a házánál, a kertjében – egészen más lesz így a hírekben olvasni, hogy mit döntött: „Emlékszel anyukám, tavaly éppen itt jártunk" – lehet majd elmerengeni.
És az lesz majd a jó világ, ha Szabolcsból felránduló ügyvéd tanár roma házaspár a pesti Miniszterelnöki Hivatal előtt fényképezkedik majd, hogy legyen otthon mit mutogatni majd.
Kivárjuk.
Dési János

2008. október 26., vasárnap

Nagy krach, nagy üzlet


A pampai csődbiztos tanácsai

Természetesen távol álljon tőlünk, hogy bármiféle párhuzamot vonjunk a 2001-es argentin válság és a között, ami ma a világban – különösen Magyarországon - történik. Az apropót inkább egy kis szolid rendrakás szolgáltatja a fényképek között, s e művelet során került elő a mellékelt kép.
Első ránézésre semmi különös nincs a fotón, daruk, épülő toronyházak, közelebbről az is látszik – becs' szó -, hogy luxusüzletek és fényes szállodák is készülnek itt a csillogó irodák és a szuperelit lakások között. Buenos Aires errefelé ilyen.
Csakhogy néhány éve még ezen az értékes, a belvároshoz viszonylag közeli – területen nagy gyárak álltak, óriási üzemcsarnokok, hatalmas raktárak. Csak aztán jött az a bizonyos nagy gazdasági krach 2001 végén és a gyárak, az üzemek, a raktárak tulajdonosai csődbe mentek alaposan. És akkor előkerültek azok, akiknek volt mégiscsak pénze, fölvásárolták a területeket, mindent ledózeroltak és megindult ez az óriási építkezés sorozat.
Helyi kalauzunk meg is jegyzi, nem kevesen akadnak azok, akiket úgy látszik, mégsem rázott meg annyira ez a hatalmas csődsorozat, sőt még gazdagodhattak is rendesen. Errefelé ugyanis öt-hatszázezer forintos négyzetméterenkénti árnál nem nagyon van olcsóbb ingatlan, de inkább, ha itt akarunk itt venni valamit, számoljunk olyan egymilliós összeggel.
De tessék igyekezni, mert már alig van szabad lakás, üzlet, iroda – miközben több kilométeres sorban épül itt minden.
A nagy gazdasági összeomlás azért közel sem volt ilyen vidám. A munkaképes lakosság jó negyede állástalan volt 2001 tájékán és még vagy 15 százaléknyi jó ha legfeljebb részidőben tudott dolgozni.
A túlélés lehetőségeiről érdeklődtünk hát Francisco de Guevara úrtól, ki egy csinos ranchot tulajdonol nem túl messze Buenos Airestől. Miközben a legendás argentin marhasültet esszük – mit esszük faljuk és zabáljuk – hozzá jó Mendosából származó, nehéz vörösborból, a Malbeck nevű nemzeti büszkeségből kortyolunk. Ez illik a komor témához.
Amikor azt kérdezzük, miként élte túl a nagy gazdasági-pénzügyi válságot pár éve, csak mosolyog. Aztán beismeri, ő is azok közé tartozik, akik felettébb jól jártak az országot megrengető csőddel. Nagy adósságai voltak a helyi bankokban – ezek gyakorlatilag elértéktelenedtek, a visszafizetéssel tehát máris nem volt gond. A bevételeit dollárban tartotta– ami ugyan finoman szólva sem volt teljesen szabályos, ellenben adott esetben a túlélés egyik nagy esélye lehetett. Különösen, ha a párnacihában, vagy pláne egy külföldi bankban bujkáltak azok a zöldhasú bankók. És végül Chilében sincs nyelvi problémájuk.
Ma már az ingatlanárak dollárban számolva is magasabbak, mint a krizis előtt voltak. „Kell néha egy jókora csőd, az felkavarja z állóvizet" – vallja Francisco de Guevara úr, bár persze biztosan akadnak, akik vitatkoznának vele. Hiszen millió számra jutottak koldusbotra kevésbé élelmesek és szerencsések. De róluk talán majd máskor. És persze mindezt még a mostani világgazdasági válság előtt volt szíves ifejteni nekünk.
Pénz tehát van, folyik a fejlesztés itt kint a ranchon is, az épület eredetileg 1892-ben épült, ma már mind a 16 vendégszoba igazi pampa-i luxust kínál, kéretik előjegyeztetni magát annak, aki itt akar pihenni.

Dési János

2008. október 18., szombat

A Mécs halmaz

Aki szalad a studióba, aki nem és aki ott van

Régi elvem az, hogy az újságíró ne barátkozzon különösebben interjúalanyaival. Mert az nem túl egészséges. Gondolom, a sebész sem szívesen bratyizik azzal, akinek a hasát föl kell vágnia. Mert ugyan rutin az egész – a riporternek, az orvosnak, nem a kedves betegnek vagy az interjúalanynak – mégis. Egészen más szóval vagy szikével szabdalni valakit, akihez nem fűznek közelebbi érzelmi szálak, mint olyan valakit, akivel amúgy rendszeresen borozgatunk vagy családosan összejárunk.
Most persze ha valaki– erre a képre tekintve és ott ebben a furcsa helyzetben, az ATV stúdiójában, sminkelés közben, Mécs Imrét fölismerve – arra számít, hogy úgy folytatódik a ezen írásocska, hogy de hát azért akadnak kivételek, annak csalódást kell okoznom. Mert bár az elmúlt nagyjából húsz évben Mécs Imrével valószínűleg több tucatnyi interjút készítettem, az udvarias „Hogy vagy? És te hogy vagy? Jobb már a lábad?” típusú kötelező udvariasságokon nem jutottunk soha túl. Minek is? – gondolja a magamfajta beletörődött riporter. Politikusok jönnek-mennek, s a parlament is valószínűleg csak a mi kedvünkért marad ilyen sok képviselős, hogy könnyebben lehessen berángatni valakit az esti, szokásos politikai cirkuszra. Az én telefonos füzetem két részre oszlik, az elsőben azok nevei sorakoznak, akik elég jól beszélnek és viszonylag könnyen rávehetők bármikor, hogy azonnal beszaladjanak a stúdióba, a másikban pedig azokéi, akik bármikor szívesen bejönnének, rendszeres, önkéntes ajánlkozók – na, ezekkel kell vigyázni.
És mi tagadás, akad egy elég kicsiny, de nagyon fontos csoport is – leginkább a fejemben. Ide azok tartoznak, akikkel én szeretek beszélgetni. Hogy újabb meglepetést ne okozzak: Mécs Imre természetesen ebbe a halmazba tartozik.
Sok oka van ennek. Ennek egyik része mindenképpen tiszteletet parancsoló életútja. Nemcsak ’56 és mindaz a sok szörnyűség, ami utána történt vele. Mert, ilyenek mások is akadnak persze. Hanem inkább az a felelősségteljes derű, ahogy viselkedik. Ő nem egy megkeseredett, sértett, bosszúálló – amivé sorstársai közül sokan váltak, mégha érthető okokból is – hanem azon kevesek egyike, akiről el tudom hinni, hogy ötvenhat jó szellemét képviseli. Sőt, ki van próbálva, ahogy mifelénk csúnyán mondják: átjön a kamerán. A nézők is valami hasonlót érezhetnek, mint én, aki ott beszélgetek vele: igaz, amit mond, ráadásul még komolyan is gondolja.
Egyszer arról kérdeztem, miért hagyta ott az SZDSZ-t és ült át az MSZP-be. Az interjú végén, miközben kollégáim szedték le róla a mikrofont és már tűzték fel a következő diskurzus résztvevőjére, egy aktív SZDSZ es vezetőre, ebben az átmeneti harminc másodpercben Imre – ahogy az szokás – kezet nyújtott egykori párttársának, aki zsebre vágta erre a kezét és annyit vetett oda: árulókkal nem rázok kezet. A maga pitiánerségében is ijesztő volt a jelenet. Ismerik azt az érzést, amikor mi szégyelljük magunkat valaki egészen más miatt.
Imre, ugyan pipacsvörös arccal, de valami olyasmit jegyzett csak meg: ezt a csapást is kibírom még valahogy.
És sétált kifelé, a stúdióajtóban az egyik kameraman esetlen mozdulattal megsimogatta a karját: „Ne is törődjön vele, Imre bácsi.” És egymásra nevettek.
Isten éltesse soká Mécs Imrét.
Dési János

2008. október 12., vasárnap

Az igazán nagy focimeccs

Superclasico

Egyes vélekedések szerint Latin-Amerika szegény. Ezért aztán, például Buenos Aires-ben a gazdagságba, a széles utakba, a fényes kirakatokba, a luxusüzletekbe és a végeláthatatlan argentin bélszínre szakosodott vendéglőkbe beleunt turistákat elviszik még egy csöppet a La Boca negyedbe. A La Boca negyed színes kis kockaházaival, a pici kávéházakból kiszűrődő tangó zenéjével, a koszos utcáival már tényleg mutat némi ágrólszakadt külsőt. Mintha a lerobbant pesti Ferencvárosba cipelnénk az érdeklődő látogatókat.
Szóval, ámuldozunk itt, mert ez már majdnem olyan, mint ahogy otthon elképzeltük ezt a világot. Biztosan itt mondanak oly szépeket, oly szenvedélyeseket egymásnap a végtelen szappanopera hősök is, itt vannak azok az óriási szenvedélyek. Ez tényleg latin-Amerika már. Csak egy kicsit ma zajosabb, élénkebb a szokásosnál itt az élet. Ma lesz a Superclasico. A Superclasico itt eget-földet verő esemény. Ugyanis a két legnagyobb focicsapat csap össze ma itt – abban az országban ahol a foci még játék,szenvedély, minden. Élet és halál.
A Boca Juniors mérkőzik meg örök riválisával a River Plate-val.
A Boca stadion előtt már délelőtt letáboroz a törzsközönség és a környékbeli kocsmákban melegít. A Plate szurkolók csak a folyóparton mernek gyülekezni. Leginkább hozott anyagot fogyasztanak. Közben lovasrendőrök vonulnak fel nagy kényelmesen, az esti attakig még maradt idő.
Szóval, a kávéházakban ülő népek, az utcán ácsorgó unatkozók, mind az esélyeket latolgatják. Állítólag egész Argentína- szerte így van ez, de itt érthetően különösen ígyebbűl. Nemcsak azért, mert itt játsszák a meccset. Többről van szó. Hiszen mindkét csapat bölcsője itt ringott.
A La Bocat itáliai bevándorlók alkották – nagyrészt a város elegáns negyedében lévő impozáns épületek az ő kezük munkáját dicsérik – ma messze az ország legnépszerűbb csapata. Egyes vélekedések szerint, aki nem Boca szurkoló az nem is rendes argentin. Persze ez a csapat azért elsősorban a munkásosztály, a dolgozó kisemberek klubja. Míg mai ellenfele a River Plate inkább az értelmiségieké, a módosabbaké. Még akkor is, ha meglepő módon a River Platet, minden idők legeredményesebb argentin csapatát, is éppen itt a Bocába hozták létre.
A két szurkolótábor még csak távolról hergeli egymást a Boca-sok Gallinas-nak, azaz csirkének csúfolják az ellenfél drukkereit, míg azok sem késnek a válasszal. Bosteros – kiáltják oda, ami talán a mi Ferencvárosunkban és vidékén szargyűjtőnek hangzana.
Itt persze gyorsan hozzáteszik, csak azért kiabálják ezt, mert mi tagadás a La Boca negyedben a csatornázás nem egészen tökéletes, nyílt kanálisokban folyik a szennyvíz és ez kétségtelenül ad a levegőnek valami jellegzetes aromát.
A Boca-t átszelő ipari vágányon megrakott vonat pöfékel, a masiniszta, amint meglátja a Plate szurkolókat boldogan integet nekik, még a dudát is hosszan nyomja.
Mit tehet erre egy tisztes szurkoló? V betűt formáz az ujjából és úgy köszön vissza.

Dési János

2008. október 6., hétfő

Karinthia barátságosabbik arca


Halak évadja


Ausztriában az a jó, hogy mindennek megadják a módját. A hegyek igazán magasra nőnek, a fák rajta majdnem az égig. A fű kegyetlenül zöld és selymes - szinte sajnálja az ember, hogy mégsem lenne illő odaállnia a tehenek közé, jó hersegőeket harapni belőle. Az ég, na az természetesen rettentően kék és az külön izgalmas, amikor egy egy méretes felhő fennakad a még nyáron is hófödte hegycsúcson. Az emberek kedvesek, a sör hideg, a snapsz erős. Minden, majdnem mindig, tüchtigen klappol, a helyén van és nagyon tiszta. A hegyoldal az eget böködő fenyőkkel, hazafelé ballagó gemütlich tehenekkel, a lemenő nap aranyló sugaraiban - de ha valaki nagyon kíváncsi, akkor felteszem a felkelőében is - éppen olyan, amilyennek lennie kell egy magára valamit is adó idegenforgalmi prospektusban.
És még szót sem ejtettünk akkor a gyorsvizű patakról - amely történetünkben különös jelentőséggel bír. Ebben laknak ugyanis azok a kedves kis pisztrángok, amelyeket mi ki fogunk fogni.
A patak, később folyócska, a Gail névre hallgat. Mi pedig egy Liesing-re keresztelt (nem rokona a hasonló hangzású gazdasági műveletnek) hegyi faluban landoltunk, valahol Karintia mélyén, fent a hegyekben, közel az olasz határhoz.
Csak néhány órát kell Bécstől (persze kitűnő autópályán) bumlizni, hogy egyszercsak megérkezzünk a természet lágy ölére. A tetejében a ravasz osztrákok olyan ügyesen rendezték be ezt a lágy ölet, hogy minden kényelemmel megáldott. Főleg, ha turisták vagyunk, érezhetjük úgy, hogy alaposan el vagyunk kényeztetve.
Itt, az ezer méter fölötti falvakban az emberek többsége a mezőgazdaságból és a turizmusból él. Egyszerre. A szakértők szerint ez a legszerencsésebb párosítás. Mert így Hans (házigazdánkat Isten bizony így hívták Liesingben), délelőtt paraszti munkája során külön gondot fordít arra, hogy minden szép és rendezett maradjon. Just for tourist. A tehéntrágya elvágólag álljon, a szerszámokat ne hagyja szanaszét, rusztikus hatású nénike gyűjtse a füvet mélykék munkaruhában, piros gallérral – a digitális kamerákkal felszereltek részére. Délután Hans mint idegenforgalmi szakember viszont képes megmutatni a fényesre suvickolt traktort vagy az állatokat a néprajzi finomságok iránt is érdeklődő kirándulóknak. Akik feljegyezhetik útinaplójukban: „Kedves naplóm, csak tenéked mondom el, tegnap egy igazi osztrák parasztházban laktunk. Mi az hogy parasztházban? Egy igazi volt tehénistállóban. Évszázados fákból összeróva. Hát ha majd ezt elmesélem a többieknek, amikor ők jönnek a vacak tengerpartjukkal vagy Eiffel tornyukkal, leesik az álluk." Mert a turista vágyik a különlegességre. Az pedig nem tartozik a naplóra, hogy az egykori tehénistállónak, abból a régiből már csak a neve maradt, mostan inkább egy Hilton szállót idéz fel az ember előtt.
De ne húzzuk tovább az időt. Egyszercsak nincs tovább, muszáj megragadni a botokat, a hálókat, a műlegyes dobozokat, a kosarat a kifogott halak számára, az orsókat és zsinórokat. Fölpakolni a vízálló ruhát, a horgász mellényt, a bakancsot. Továbbá bicskát, centimétert, dobozokat, flakonokat, ollót és számtalan más nélkülözhetetlen kis vacakot. És leballagni a patakhoz, ahol a pisztrángok már izgatottan várják a nagy összecsapást. De erről, s a szerénynek közel sem mondható eredményekről majd máskor.
Dési János

2008. szeptember 28., vasárnap

Rém ronda turistafejek a sejknek


A festő és kora


A mi festőnk általában kint ült egy árnyékos passzázsban és leginkább turistákat rajzolt. Portrékat, és kettős portrékat – nem túl sok pénzért. Egyszer egy pár elhívta egy aktra, az valamivel többet hozott a konyhára. Felvetették, hogy esetleg egy pornográf sorozatra is szükségük lenne, nem lennének hálátlanok. Festőnk hát újra elővette az anatómiai atlaszt, vázlatokat skiccelt föl, sőt Zichy Mihály nevezetes albumát is átnyálazta, hogy jól tudjon majd teljesíteni, ha eljön az ideje.
Persze nem jött. A párocska felszívódott, bár egy tréfás kollégája szerint inkább csak áttértek a fotográfiára. Az egyszerűbb, olcsóbb – a fene vigye el ezt a nagy modernitást.
Így hát a mi festőnk minden nap egyre reménytelenebbül öltötte magára a kockás zakóját, s ment teljesen egyforma turistafejeket rajzolni. Mert arra az antropológiai tényre már régen rájött, hogy minden turista, legyen kicsi vagy nagy, kövér vagy sovány, fekete vagy fehér, teljesen ugyanolyan. De hát az üzlet az üzlet. Igaz, miközben a kapásra várt fejében színek kavarogtak, merész formák, furcsa pespektívák, meghökkentő alakok. Olyasmi képek, amelyeket ha papírba önt, a világ bármely nagy kiállítóterme a falra akasztaná – boldogan. Csakhát ehhez idő kellene – és este már, amikor összefutnak a szeme előtt a rémisztő turistafejek, már nem bírt ecsetet venni a kezébe.
Amikor a torz turistapofákat rajzolta, magában tovább szinezte az ő igazi nagy képét. Amit majd nem szomorúan, hanem örömtől repesve alkot majd meg. Azok a napok majd igazi ünnepnek számítanak. Amikor tiszta gatyát és zoknit húz, és a legszebb ünnepi ruháját veszi fel – mert igazi képet csak így lehet csinálni. A magnóból majd Mozart szól, mit szól, dübörög majd. S az arra járóknak földbe gyökeredzik a lába amit a vászonra pillantanak.
Mondanunk sem kell, hogy teltek múltak a hónapok, de Mozartra nem lett szükség.
Ám egy szép napon egy virágmintás, széles ujjú pólót viselő lány kért magáról egy csinos portrét. Mikor megkapta a szokásos egyenképet, nagyot füttyentet. Aztán elhívta egy közeli kávézóba a „Mestert”, ahogy szólította festőnket és elárulta neki, hogy ő egy gazdag arab sejk megbízásából van itt és tehetséges alkotókat kell toboroznia. Egy hatalmas nagy katedrális méretű szobát kell úgy kdiszíteni a sejk egyik palotájába, hogy a többi sejk elsápadjon az irigységtől, ha meglátja. Nem lesz hálátlan Abu – ne izguljon.
A mi festőnknek felcsillant a szeme. Becsomagolta legjobb ruháit, no meg a Mozart cd-t. Másnap beszállt a fekete Rolls- Royce-ba, ami a repülőtérre vitte, ott bekászálódott a nagy magángépbe, ami rögtön a palota mellett landolt. Abu sejk lelkesen köszöntötte, büszke rá, hogy a jövő egy ily tehetségét szerezhette meg, mondta. Aztán bevezették a csillogó palota legnagyobb termébe, s fesőnk dolgozni kezdett.
Harminchárom hét után készült el. Abu meghívta az avatásra a környék összes sejkjét, szultánját és kényurát. Óriási fehér lepel borította a falat. Még a légyzümmögés is hallatszott, amikor lerántotta a leplet a gazda – s az elhűlt közönség 15 teljesen egyforma fejet látott egymás mellett a freskón.
Azóta a mi mesterünk a legkeresettebb művész az országban, aki ad magára, csak nála rendel teljesen egyforma turistafejeket.
Dési János

2008. szeptember 22., hétfő

Budapest rally

A bennszülöttek kedvelt itala a kevert

Legújabb utazási ajánlataink közül hagy emeljük ki Önnek kalandtúránkat a festői Budapesten. A Duna két partján elterülő metropoliszt azoknak ajánljuk, akik szabadságuk idején is izgalmakra vágynak. Bemelegítésként azt ajánljuk, próbáljon meg átkelni a Kálvin téren gyalog. Aki az Üllői út felől képes átjutni a Kecskeméti utcáig, úgyhogy egyszer sem esik bele egy nagy gödörbe, az bátran belekezdhet a városi dzsungeltúrába.
Sétáljon végig a Rákóczi úton. Ajánlott öltözet, túracipő, jól záródó zsebekkel rendelkező felsőruházat. A helyi bennszülöttek kedves szokása ugyanis, hogy – barátáguk bizonyságául – beleturkálnak a turista zsebébe, táskájába, s az onnan a kivett tárcát, erszényt, mobiltelefont és a többit, szép emlékül maguknak megtartják. Amúgy a bennszülöttek kedves, barátságos népek. Jellemző italok az úgynevezett „kevert", amit csak azoknak ajánljuk megkóstolni, akik jól bírják a metilalkohol-származékokat; illetve az ún. kannás bor – amely különösen környezetbarát, ugyanis elkészítéséhez nincs szükség szőlőre sem. Az errefelé élő népek kedvelt eledele a háromnapos, nedves buciba pakolt, valószínűleg patkányhúsból készült hamburger vagy a jó bő, ámde használt zsírban kisütött rósejbni. Szintén bevett tradíció, hogy a papírt,a szalvétát, a csikket útközben mindenhol eldobálják, az etnográfiai kutatások szerint mintegy ezzel jelölve ki a saját, virtuális birtokba vett területüket. Talán ezért sem szedik sehol sem össze a szemetet, hogy ne sértsék meg azokat, akik oda elhelyezték maradékukat és annak csomagolóanyagát.

A helyiek játékos kedvét jól mutatja az a sok tréfás nyerőautomaták sokaságával felszerelt hely, ahol gyorsan, könnyen eljátszhatja mindenki a pénzét, hogy még véletlenül se kelljen az egyébként szépen burjánzó bankokat terhelni azzal, hogy ott számlát nyitnának.
S ha már a pénznél tartunk, az természetes, hogy ahányszor csak lassítunk ott terem egy idősebb, valószínűleg féllábú úr, vagy sánta gyermek – gyakran csinos, rühes kutyával, és kis műanyag poharat csörget az orrunk előtt, hogy dobjunk neki bele aprót, cserében kaphatunk egy tegnapi ingyenes újságot.
S ha az események sodrában még marad rá erőnk, csodáljuk mg a betört, bedeszkázott kirakatokat, a kiürített üzlethelyiségeket, amelyek ízlésesen ékítik a festői város egyik fő utcáját.
Akiknek a Párizs-Dakar rali már nem elég, azok gépkocsival is próbálkozhatnak. Komoly erőpróbát jelent, s ezért kitűnő gépkocsi és jelentős edzés nélkül senkinek sem ajánljuk, mondjuk csúcsforgalomban átjutni a Nyugati téren, majd a Margit hídon át tova a Moszkva tér felé. Gyors reflexek, határozottság és persze komoly türelem kell ehhez az emberpróbáló feladathoz. Itt hívjuk fel a figyelmet, hogy csak semmi könnyelműsködés, sokakat ütött már meg itt útközben a guta. Nem kevesen sírva adták fel a küzdelmet, és vinnyogva menekültek – olyanok is, akik pedig már sikeresen teljesítették a nagy Róbert Károly körút-Árpád híd bajnokságot.
S akinek még ez sem elég, az szálljon fel az 1-es villamosra és menjen el vele a Józsefvárosi piacra. Na, ott olyat lát, amire még legmerészebb álmaiban sem számíthatott.
Hiába, Budapest a csodálatos izgalmak városa, mindenfelé kalandparkok és kihívások – unalmas lenne az élete, ha kihagyná.

Dési János

2008. szeptember 14., vasárnap

A gyilkos szilva



Áram a kerítésben

A termést meg kell védeni. Mindenkitől és minden áron. A rovarok ellen permetezni, a gyomok ellen kapálni, a hideg ellen fóliázni, a szárazság ellen öntözni, a tolvaj ellen...
A földműves életének értelme a gyümölcs, amit leszüretelhet, a gabona, amit learathat, a zöldség, amit leszedhet. Ősi ösztöne: megvédeni minden áron a termést.

*

A halott lány, aki ott fekszik kiterítve az udvaron már nem bánt senkit és semmit. Nem akart mást, csak néhány szem gyümölcsöt enni.
Egyszerű történet.
Egy gazda gyönyörű kertjéből rendre ellopják a termés egy részét. Hiába fóliáz, permetez, dolgozik rogyásig, nem jut ötről a hatra. Nem, mert a mezőgazdaságot mindig válság sújtja. S a tetejében még azok a tolvajok is. Pofátlanok. Sötétedés után jönnek. Kopott Zsigulival. A szomszéd látta a múltkor, nagy zsákokba tömték a paprikát. De senki nem mert szólni, nehogy megverjék. Mert volt már példa erre is. Valaki, itt a faluban rászólt a tolvajokra, akik úgy helybenhagyták, hogy hetekig nyomta utána az ágyat. Hiába ismerte meg másvalaki a saját termését, amit a városban a pályaudvar mellett árultak zsákokban. Az odaráncigált rendőr tehetetlenül tárta szét a karját.
Az embernek tehát magát kell megvédenie a cigányoktól. Merthogy cigányok a tettesek abban nincs vita a falusi gazdák között.
A cigányok, akik a falu szélén laknak, szegények és sok a gyerekük, nem dolgoznak, inkább lopnak és kötekednek - egyeznek meg a kocsmában, ha másban nem is, de ebben az egyben a gazdák, a harmadik, negyedik sör után. Ettől a felismeréstől általában megnyugszanak. Megvan az ellenség - akit könnyű felismerni. Mert a felvásárlóval vagy szupermarketekkel mégiscsak nehéz lenne küzdeni. maradnak ellenfélnek a cigányoka falu végéről.
- Majd én megtanítom őket! - jegyzi meg a kocsmai sivalkodásban egy zömök, szelíd arcú férfi. Tenyere, mint a péklapát. Mégsem híve az erőszakos megoldásoknak. Nem tartja jó ötletnek, amit a többiek javasolnak, hogy vasdorongokal álljanak készenlétben, aztán akit rajtakapnak azt verjék agyba-főbe. Nem. Szelídebb módszer jut az eszébe. Gyorsan kihörpinti a sör maradékát és rohan haza. Még sötétedés előtt végezni akar a nagy munkával.
Először cövekeket ver le, majd csupaszt villanydrótot húz ki rá. Ezzel keríti körbe birtokát. A drót végét bedugja a konnektorba.
Aznap éjjel először alszik nyugodtan. Még arra a keserves ugatásra, vijjogó vonyításra sem ébred fel, ami a dróthoz ért haláltusáját vívó kutyától származik.
Másnap boldogan indul dolgára a városba. Hazafelé valami kellemes melegség önti el arra a gondolatra, hogy milyen ügyesen megvédte azt, ami az övé. Semmilyen baj nem érheti.
Nem is érti mi az a csődület a háza előtt. Mit keres ott az a rendőrautó. Miért ugrik oda hozzá két rendőr, miért csavarják hátra és bilincselik meg a kezét.
Csak az első kihallgatáson fogja föl igazán mi történt. Meghalt egy kislány. Az Orsolya a falu széléről. Csak pár szem szilvát akart enni, amikor hozzáért a vezetékhez.
-Dehát miért nem kért, adtam volna neki, annyit ehetett volna amennyit csak akar - temeti kezébe arcát.
Méltányos ítéletben reménykedik. Nem tartja gyilkosnak magát.
A község véleménye megoszlik. A faluszélen többen bosszút esküsznek.
Beljebb, a „magyarok" inkább azt a „szerencsétlen embert" sajnálják, aki most évekre börtönbe kerül. Az emberbarátok azért hozzáteszik: szegény kislány, pedig milyen rendes volt, ahhoz képest, hogy cigány.
(Ezt éppen 18 éve írtam. A mai élettel való bármi hasonlóság talán csak a sors műve.)
Dési János

2008. szeptember 8., hétfő

Atlantisz

Azért a víz az úr

A víz lassan kezdett emelkedni. Eleinte mindenki azt gondolta, hogy ez csak egy szokásos gyors zöldár. Aztán elöntötte a rakpartot, félig az Akadémia épületét – s mire összehívták a helyzetet értékelő, gyors reagálású operatív bizottságot, már a Parlament kupolája is alig látszott ki. Ekkor a képviselők három napos vitát kezdeményeztek arról, hol is legyen az új országgyűlés. Volt, aki Rákos mezejét ajánlotta, hogy ott csónakázzanak, miközben tárgyalnak, mert már az is víz alatt állt. Más Mohács térségét proponálta. Egy független a Kékest hozta szóba, mint ami a legtovább fogja bírni, de azt lehurrogták, arra hivatkozva, hogy az utazási költségtérítésbe nem fér bele, hogy oda lehajózzanak rendszeresen.
Közben a Meteorológiai Intézet azt jelentette, hogy a víz rendületlenül tovább fog emelkedni, minimum a Mont Blanc csúcsáig, vagy még tovább, úgyhogy mindenki vegyen gumicsizmát, esőkabátot vagy esernyőt magához, ha elindul valamerre.
Néhány komoly lap abbéli véleményének adott hangot, hogy a kormány ármánya lehet minden mögött, és mondjon le. Egy másik jeles vizimentő – igaz kicsit kellemetlenül sipító fejhangon – azzal kürtölte tele a világot, hogy miközben a magunkfajta úszni sem tud, a magukfajtának meg úszóhártyája és kopoltyúja is nőtt. Talán direkte ők öntötték rá a magunkfajtára ezt a sok vizet.
Közben megalakult a Noé Hajózási Vállalat, amely csinos kis lakóhajókat bocsátott azok rendelkezésére, akik úgy gondolták, ez az egyetlen megoldás maradt. A golfpályákat üzemeltető cégek részvényei sokat estek, miközben több iskolában bevezeették a kötelező úszásoktatást. A Nagy Áradás negyedik, vagy ötödik napján, az akkor már vízhatlan papírra nyomott bulvárlapok bemutatták Dundikát és Győzikét, amint kacsás uszógumival pancsolnak valahol a Vereckei hágó magasságában. Az elnyűhetetlen és élelmes Anettka színre vitte két televízióban is, a legújabb kétrészes fürdőruha kollekcióját, amelyre már most felvesz előrendelést.
A kívánságműsorokban mint többen Haydn Vizizenéjét küldték kedvesüknek. És jelentkezett egy komoly szervezet, amely a vizigótok utódjának nevezte magát, és követelte, hogy minden hatalmat a vizigótok kapjanak meg, különben körbepisilik a Kossuth téri tavat.
Közben a víz lassan mindent ellepett. A halászok szövetsége blokád alá vett egy halfeldolgozót mert kevesellte az ajánlott átvételi árat, majd tiltakozása jeléül kéttonnányi kis cápát szórt szét egy nagyáruház kikötőjében.
Az Operában este vizibalett és a magyar Olimpiai Bizottság elnöke egy reggeli tévéműsorban kifejtette, hogy nagyon sok pénz kell a következő viziolimpiai felkészülésre, különben szárazon maradunk.
Időközben a rendkívüli bizottság megállapította, hogy azért a víz az úr- és erről sajtótájékoztatót is rendeztek. Az ellenzéki párt szóvivője ezt kikérte magának. S este több tévé kerekasztal beszélgetésén közölte, hogy mindez manipuláció.
Közben pár millióan megfulladtak, mert elhitték, amit mondtak nekik, hogy nyugodtan maradjanak otthon, semmi baj nem lesz, csak el kell kergetni a kormányt és helyreáll az élet.
A Nagy Árvíz tizenkettedik napján Kököjszi azt mondta Bobojszának, hogy most már zárja el a fürdőkád csapját. És pár nap alatt minden felszáradt.
Dési János

2008. augusztus 31., vasárnap

A tengeri szörny és az ideális pincérlány



Friss a fejhús Müller úr?



Aki életében akárcsak egyszer is járt vendéglőben – olyan igaziban, ahol tényleg vendég -, akkor az tudja, hogy a dolog egyik sine qua non-ja az a pincér. Az ideális pincér. (A másik elengedhetetlen feltétele a sikernek az a szakács, ám erről jóval bővebb szakirodalom áll rendelkezésre. )
Az ideális pincér nem tévesztendő össze a felszolgálóval, még az ideálissal sem e műfajból – bár első látásra funkciójuk hasonló.
Az ideális pincér az az, aki gondoskodik arról, hogy ne csak első éhünket verjük el, mondjuk egy nagyszerű indiai curry-s padlizsánkrémmel, a Baingan bharta-val – hanem ráébreszt minket arra, hogy mi mindig is erre vágytunk. S életünk eddig üres és sok tekintetben értelmetlen volt, mert nem állt módunkban kipróbálni. De szerencsére vége ennek a semmirekellő állapotnak, mert csak a mi kedvünkért, most tessék, íme itt van. S ezen még az sem változtat, hogy mielőtt beléptünk volna az étteremben, azt sem tudtuk mi fán terem az a Baingan bharta, és lelki szemeink előtt maximum egy jóval egyszerűbb velős pacal lebegett csak, egy pohár gyöngyöző ser társaságában. Csakhát, ugye a friss, reszelt gyömbérről szóló előadás, meg a római kömény felemlítése, no meg a pirospozsgás péksütemény meglebbentése újabb vizekre hajt minket.
Az ideális pincér persze tud ajánlani egy jó levest is – nekem libaleves, maceszgombóc -, nem beszélve az utána következő kulináris elmélyedésekről. És az sem mindegy, hogy mit iszunk. Egyik kedvenc helyemen, mit tagadjam a Carmel Pince az, még le se ülök és máris ott terem az asztalon egy jégbehűtött kóser szilva. És nagyon gyorsan még egy – nem sorolom…
A törzshelyén az ember el is beszélget. Milyen a fejhús ma Müller úr? És tényleg olyan jól sikerült az a becsinált? Amúgy, mi van a gyerekkel? De a törzsvendégségről, a visszatérés öröméről majd máskor.
Akkor derül ki igazán valakiről, hogy ideális -. értsd, hivatását szerető, lelkes – szakember, amikor mondjuk olyan kuncsaft kerül elé, kinek nyelvét sem érti.
Szerencsére ilyen szakember a világ minden pontján akad. A minap Sanghaj városában találtam pár ilyet. (jaj, de jó nekem :-) Ott ahol elég szigorúan fogják őket. Afféle díszszemlével kezdődik a nap. Amikor ismertetik az étlapot, ellenőrzik mindenkinek a ruházatát és a jómodorát.
Aztán gyerünk a placcra. Én halat kérnék, mert állítólag itt azt jól csinálják. Egy kisebb „Most mutasd meg” játék keretében elmagyarázom, mire gondolok. Mire a mindig mosolygós, mert itt mindig mindenki mindig mosolygós, pincérlány behív a konyhára, mutassak már rá, melyik szörnyre is gondoltam. Egy nagyfejű, borzas halra bökök. A lány nevetve rázza pici fekete fejét, s valami olyasmit magyaráz, hogy afféle gyenge európai gyomornak ez sok lenne. Közösen kiválasztunk hát egy konszolidáltabb herkentyűt. Találomra rámutatok néhány szutykos fazékra, lábosra, hogy olyan szószt meg köretet kérek hozzá, miközben az ideális szakács biztatón bólogat.
Visszaülök a helyemre, rövidesen megérkezik választottam, amire hamarosan csak pár pikkely és halcsont emlékeztet. Miközben leszed, a pincérlánnyal jól elbeszélgetünk az életről - talán, ő kínaiul én magyarul..
A végén dicsérőlég megveregeti a vállam, amikor látja, kitakarítottam a tányért – s megjutalmaz egy kis üveg japáni sörrel.
Visszamennék
Dési János

2008. augusztus 25., hétfő

Vendégségben Buddhánál



Jóltápált bonc a színen




Bandukol az ember a széles úton, kerülgeti a nagy kocsikat. Közben persze a fejét is kapkodja, ugyanis itt a világon a legtöbb az egy négyzetméterre eső luxusboltok száma. Ha Maserratira lenne szükségem, netán egy vadiúj Bentley-re, csak innen választanék. Ahogy Tag Heuer-t vagy gyémántot is innen vinnék. Meg toronyórát lánccal – még szerencse, hogy semmire sincs szükségem. Így aztán csak egy utcai cipőpucolóval alkuszom meg egy krémezés-fényezésben. 15 jüanból megvan az egész. Mégis, az ember adjon magára. Ráadásul még kapok egy gyorsragasztást is – a talp ugyanis elválni készül a fölsőrésztől. Ám, most újra pompásan tart, lehet hát tovább talpalni és ámuldozni a gazdagságon, itt a felhőkarcolók árnyékában. Mert a turista már csak ilyen, a felszínnel törődik, amely, mint jól tudjuk, elfedi a lényeget. A nagy gazdagság mögötti szegénységet, a társadalmi különbségeket – sőt, amikor egy csinos buddhista kolostorhoz érünk – még a vallásszabadság mélységeiről sem gondolunk semmit. Inkább csak ámulunk és bámulunk a buzgó, narancssárga lepernyeges boncok, az ájtatos hívők között.
Megcsodáljuk, amint sorra gyújtják a gyertyákat, megérően bólogatunk a kis kegyszerboltnál, ahol szvasztika díszítésű tárgyak szolgálják a nagyobb elmélyedést.
Kifigyeljük, hogy helyi szokás szerint egy vagy háromméteres fém vázaszerűségbe kell a templom udvaron beledobni némi aprópénzt és akkor teljesül, amire közben gondolunk. Ennek kétszer is neki kell futnunk, ugyanis elsőre valami ilyesfélét forgatunk csak a fejünkben: Menj már be az istenit. Másodszorra már sikerül egyszerre dobni és gondolni – lassan várjuk a teljesülést.
Aztán beballagunk az udvarból a templomba, megnézzük a sűrűn letérdeplőket, akik majd hasra esnek Buddha előtt, ki kiismerhetetlen, finom mosollyal nyugtázza az ajándékokat, amelyeket elé helyeznek, meg a finom falatokat – talán a boncok eszik meg titokban mindezt? Ez magyarázat lenne arra, miért oly sok itt a jóltáplált bonc.
Amúgy a boncok többsége fiatalember, némelyik modern szemüveget visel, a másik itt a sarokban sms-ezget valakivel. A mahájáma buddhizmus szerint, aki megfelelően él, az mind eljuthat a Nirvanaba, a teljes megsemmisülés idilli állapotába. Míg a kevésbé jók folyton folyvást újjászületnek. A buddhizmus másik ága szerint – hinajána - persze csak a papok és a szerzetesek olyan szerencsések, hogy eljuthatnak a Semmibe. Ám itt ebben a sanghaji kolostorban a „széles ösvény – nagy kocsi” elve érvényesül. Tehát papok és hívek jövője közt nincs is olyan nagy különbség, csak tessék szorgosan gyakorolni a vallást.
Csengettyűk csillannak, cintányérocskák rezegnek, vonulnak a szerzetesek befelé, mi is odaállunk a sor végére – afféle rokonszenvező szájtátiként. Akik persze moziban láttak már ilyet. Csak ott nem érezni a füstölő kesernyés szagát, nem vág így mellbe, amint a nagy fadobot verik és nem ilyen hatásos az az egyszerű kis dallam, amit hosszan-hosszan ismételgetve énekelnek.
Kifelé egy fiatal szerzetes még a kezünkbe nyom egy füzetet – talán valami olyasmit mond hozzá, hogy olvassuk el és többet megértünk ebből a kedves világból – persze ezt csak úgy gondoljuk, hiszen minden valószínűség szerint kínaiul mondja. Igaz szép lassan, tagoltan. Hát így rebegünk neki mi is hálát: Kö-szön-jük szé-pen.

Dési János

2008. augusztus 13., szerda

Sziget, feketén-fehéren


Inni jó, sőt néha kell is

A Szigetben nem jó, hogy akkora a tülekedés, hogy csak na. Lépni sem lehet a népektől. A Szigetben az a jó, hogy tele van régi haverokkal, meg olyan arcokkal, akiket itt ismersz meg. A Szigetben nem szeretjük, hogy vagy nagy a por, vagy a sár óriási – de az biztos, hogy rettentő mocskos leszel itt pillanatok alatt. Imádjuk a Szigetben, ezt a természetközeli élményt. Itt nem kell vigyáznod a ruhádra, a modorodra.
Utáljuk a Szigetet, mert nagy a zaj, a lárma, a ricsaj – főleg ha nem szigetjárók vagyunk, hanem környékbeli lakosok. És az olyan jó, hogy itt annyi a húzós együttes, zeng a zene mindenfele, lehet énekelni, csatakiáltásokat hallatni – és senkit nem zavarunk.
Csúnya dolog a Szigeten, hogy ott egy csomó ember – ne kerteljünk – túljut a szalonspicc szintjén, mi több, láttunk már olyat is, hogy valaki egy bokorban feküdt és – ó Uram, ne hagyj el – képtelen volt felállni. Egy határozott vélemény szerint, ha csak úgy, a levegőben kinyitnánk egy szondát, hát az rémületében azon nyomban elszíneződne. És élvezzük azt a Szigetben, hogy itt mindenki vidám és hátbavereget és meghív egy italra, esetleg még egyre és még egy mégegyre. És akkor aztán mi visszahívjuk, majd kicsit megpihenünk a bokorban. És jaj, annyi furcsa dolog van itt, Balázs Kláritól a punkokig – csupa olyasmi, amiket a rendes hétköznapokon elkerülünk. És de jó, hogy itt minden sarkon előkerül valami, amit még nem próbáltunk ki, sose mentünk el meghallgatni, és most tessék, kiderül, milyen jó a Sziámi vagy az Infragandhi.
És nem szeretjük, ha van itt, annyi más emberrel, Magic Mirror sátor is– különösen, ha együgyű polgármesterecskék vagyunk. De tetszik nekünk, hogy itt tolerancia burjánzik, és van annak bája, amint a haszid zsidók, kaftánban, pajeszosan együtt pogóznak a kőkemény rockker csávókkal. Vagy, amint igazi cigányzene mellett a vámőrség esztrádzenekara fújja.
És milyen ciki az, hogy a jegyet letéphetetlenül a karodra forrasztják és egy hétig, mint egy bilogot viselni kényszerülsz. És nincs annál mókásabb, amikor egy öreg néni rádröhög a metrón, a saját csuklójára bök, és megkérdi, neked tegnap hogy tetszett az Iron Maiden és kimész a a Sex Pistols-ra, mert ő biztosan nem hagyja ki, hogy megnézze azt a Johny Rotten nevű rosszéletűt.
És nem komáljuk, hogy ide tilos saját szeszt bevinni, de elképesztően fájintos ötletnek tartjuk, hogy cserében becsempészhetjük azt mi, és akkor máris van sikerélményünk és lehet ünnepelni végre valamit.
És, mint régi szigetelők felháborítónak tartjuk, hogy ma már trendi dolog ide járni és a bankvezér, a médiacápa, az innovációs menedzser, éppen úgy idetolja a képét, mint a híres tévés, a fontos maffiózó és a szomszéd kisfiú szigorú anyukája. Hát hol voltak ők régen, amikor még igazi volt a Sziget, amikor csak a miénk? Akkor bezzeg otthon ültek és szörnyűködtek csak, hogy mi folyik itt. (Sör folyik, meg pálinka – jegyzem meg.)
Úgy látszik, valaki beadta nekik, hogy ez jó, ezt lehet szeretni. Ezek meg elhitték. Csak tudnánk, miért?

Dési János

2008. augusztus 11., hétfő

Pekingi kacsa - Made in China


A globalizáció bosszúja


Életem egyik első, igazi, nyugati útján a graciőz házigazda azon kérdésére, hogy mégis hova vigyen el vacsorázni – valami nagyon jó és drága helyre –gyorsan és határozottan tudtam válaszolni. hiszen már napok, mit napok, hetek óta készültem a kérdésre. Kínai vendéglőbe! Pesten akkor még nem létezett ilyen – talán nemsokára nyílt egy a Népköztársaság úton, meg majd még egy luxuselegáns a Gresham ház aljában, ezért aztán az a nézet terjed el a Mézes Mackó – Piroska vendéglő – iskolai menza kulinaritását ismerők körében, hogy a „kínai” az valami szuperelegáns dolog lehet.
Később aztán, amikor már Pesten minden sarkon nyílt egy kínai vendéglő, megértettem, miért nézett ismét reménytelenül k-európainak a minimum egy esetleg két Michelin csillagban gondolkodó vendéglátóm. Mindegy, a kínai kosztot szeretjük - itthon-, talán ez jó alap lesz ahhoz, hogy Kínában is kedveljük. Bár ugye elhangzanak azok a vicces ijesztgetések a kutyahúsról és a sült szöcskéről – de ezeket komoly utazó elereszti a füle mellett. És izgatottan, na meg reggelente egy egy profilaktikus célból elfogyasztott viszkivel, készül a kínai konyhával való igazi találkozásra.
Persze némi csalódással tölti el, amikor kihajtogatja magát a repülőgépből és már Peking felhőkarcolói között száguld befelé a soksávos-sokemeletes autópályákon, hogy az ablakon túl határozottan rémisztő MacDonald’s-ok és ijesztő Pizza Hutok villannak fel. Magában – és persze ott is csak nagyon halkan – tesz pár bántó megjegyzést a globalizációra, hogy ez már mégis túlzás. Hogy itt is. Aztán arra jut, biztosan ez a fejlődés ára és egy nép sem lépheti át csak úgy ezen kellemetlen és olajszagú lépcsőfokokat. Még ez a felfoghatatlanul izgalmas étkezési kultúrával rendelkező nép sem. Olyan akarsz lenni, mint a nagyvilág? – kérdezi egy nap a Globalizáció és lepottyant a stratégiai helyekre néhány hamburgerest. És ez a hamburgeres – látom szomorúan, amint a Tienanmen tér fele hajtunk éppen – nemhogy nem megy csődbe, hanem mindenféle helyi népek állnak sorban előtte. Persze – reménykedünk – majd elmegy a kedvük tőle. És akkor megint azt a jó és megunhatatlan kínai konyhát kultiválják majd.
Különben a helyzet nem tűnik egészen reménytelennek. Hiszen a helyi népek mindenfelé az utcán sütnek, főznek. És nem hamburgert ám. Esznek, isznak, zabálnak. Az arcukról törölgetik a zsírt, kis tányérkából – pálcával, mivel mással – rizst kanalaznak. (Vagy rizst pálcáznak? – meg kell tudni valakitől, hogyan a helyes.) Esetleg halat beleznek, vagy tökéletesen ismeretlen tengeri szörnyet kínálgatnak, amely ott tekereg a vízzel teli műanyag (Made in China) vájdlingban. Nagy kosarakból furcsa gyümölcsöket ajánlgatnak. Tele vannak az elegáns (pekingi kacsa!) vendéglők, de tisztes a sor a sarki, kempingasztalokkal felszerelt kifőzdeszerű, ragacsos valamit, hozzá felismerhetetlen állati maradványokat kínáló műintézményben is.
Lássuk be tehát, Kínában jót enni – hű de nagyon lehet.
Dési János

2008. július 28., hétfő

Virágot a virágárusnak


Száz rubel és ami mögötte van

Amikor a gorbacsovi Szovjetunió egy távoli provinciájába, Kárpátaljára mentünk az első sokk persze a határon ért minket is. Azokban a nyolcvanas években mi már többé-kevésbé öntudatos polgárokká értünk, akik nem nagyon szeretik, ha mindenféle fegyveres alakok, csak úgy, vegzálják őket.
Aztán ezen is túljutottunk és ebédidőtájt befutottunk Ungvár szállodája, a Zákarpátija elé – amely majdnem úgy nézett ki, mint a néhai Volga Pesten. Ronda egy betonépítmény– ha jól emlékszem, talán magyarországi kivitelezésben készült.
Ám félre az esztétikai fanyalgással, jöjjön az ebéd. Örömmel láttuk, hogy a szálloda jókora vendéglője gyakorlatilag üres. Ám az ajtót, hiába ráztuk, feszegettük, nem tudtuk kinyitni. Végül egy pincérruhás alak, magyarul, kikiáltott: Ebédidő!
- Tudjuk, feleltük nagy boldogan. Éppen azért akarunk ebédelni, mert ebédidő van.
- Marhák!- felelte a pincér. – A személyzetnek van ebédideje. Ha éhesek, jöjjenek vissza később. Vagy, mittudomén.
Kicsi tanakodás után oda jutottunk, hogy mi mégis inkább most harapnánk valamit, ha már így ebédidőre odaértünk. Próbáltunk hatni a honfiúi érzésekre, arra, hogy mi kora reggel indultunk Budapestről, csak azért, hogy szívhez szóló beszámolókat adjunk közre az itteni magyarság helyzetéről és a többi. Persze a boldogan ebédező pincéreket, szakácsokat és kézilányokat nem hatottuk meg. Mint egy utolsó szalmaszálba kapaszkodva kajabáltuk be nekik, hogy de forintba fizetnénk ám.
Erre némi morgás támadt, aztán a főúr kelletlenül kinyitotta az ajtót beengedett minket, mögöttünk újra beriglizte és annyit mondott: na jó. De gyorsan egyenek.
Jártunk mi úttörőtáborban, szolgáltunk a hadseregben – akadt fogalmunk a rossz és gusztustalan ellátásról. Egy rettenthetetlen riporter nem hátrál meg az ilyesmitől.
Délután az egykor szebb napokat látott városban lófráltunk. Először találkozva azzal az érzéssel, milyen az, amikor sokkal több a pénzed, mint amennyit el tudsz költeni. Szerkesztőségünk bőségesen ellátott minket rubellel, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Vendéglő ugye kiesik. Vettünk már három réztrombitát (három rubel 30), néhány „Veteren Trudá” feliratú szalagot, kb harminc kis füzetét és két üveg uborkát, pár Lenin szobrocskát és néhány pakli Belomorje cigit. Más nincs. Pénzünk mégis, mint a pelyva.
S ahogy így sétálgatunk, a folyóparton leszólít minket egy magyar néni: vegyük meg a fonnyadt csokor rózsáját. Köszönjük, de nem nagyon tudnánk vele mit kezdeni. Pedig, ha megvennénk mehetne haza végre. Csak három rubel. De nekünk nem kell, kinek adjuk oda? Mindegy neki, csak vegyük meg. Pisti barátom mindig úr volt, szép tárcájából kihalászta a gondosan összehajtogatott papírdarabokat és száz rubelt a néni kezébe nyomott.
A visszajárót tessék megtartani, nekünk úgysem kell!- köhintette zavartan.
A néni zavartan forgatta az összeget, ami csak alig valamivel volt több, mint egy havi nyugdíja, és elsírta magát.
Mi meg ott álltunk nagy hülyén egy bokrétával.
- Nem tetszene megsértődni, ha adnánk magának egy csokrétát? -kérdezte Pisti, aztán a néni kezébe nyomta a virágot és jobbról-balról megpuszilta a még mindig szipogó, termetes virágárus asszonyt.

Dési János

2008. július 20., vasárnap

A munkácsi hét krajcár


Pádárok nektek


Az út Ungvárról Munkácsra is igazán kalandosan telt. Előbb átvágtunk gyalogosan egy jelentős soron – a hátul állók szerint elől lepedőt lehet venni, de ebben azért senki nem volt egészen biztos, csak abban, kár lenne kiállni, mert bármi is az, amihez hozzá lehet jutni, az még jó lesz valamire. És ki tudja, mikor lehet újra kapni.
A jelentős sor megkerülése után bepattantunk Dacia tipusú személygépkocsinkba és az óriási gödrök között ügyesen szlalomozva megérkeztünk földrajzilag Munkácsra, kronológiailag meg nem is tudom hova. A család, akihez mentünk, valamikor a háború után került ide, aztán egyszercsak – bár nem költöztek sehova – a Szovjetunióba találták magukat, s már nem volt visszaút. Éppen kedvesen tessékeltek minket befele, mikor az egyik unoka felkiáltott: víz., víz – és csapot papot otthagyva rohantak a lerobbant fürdöszobába, a kopott konyhába, kancsókba, vödrökbe, edényekbe töltve a vizet. Merthogy Munkácson akkor már a víz is hiánycikknek számított, talán ha egy-két órát folyt naponta. Ráadásul a családfő a napokban infarktust kapott – a kórházba csak azért vették be, mert a Nagy Honvédő Háború katonája volt – és a gyógyintézetbe a betegek hozzátartozóinak kell a vizet bevinni, ha inni akarnak nekik adni, vagy megpróbálják megmosdatni őket. Már csak ezért is kell a tartalék
Ez volt az a pillanat, amikor a mi, késő Kádár kori jóléten edződött lelkünk nem bírta tovább és a csomagtartóban biztos ami biztos alapon velünk hurcolt Sió ivóleveket odaajándékoztuk, azzal, hogy mi nem is szeretjük ezt. Pár perc beszélgetés után megváltunk a stratégiai vastartalékként szolgáló szalámiainktól. A háziak ugyan ezt sem akarták elfogadni, de mi megesküdtünk, nem is tudjuk, hogy került hozzánk, de mi biztos soha meg nem ennénk.
Közben átugrott vendégségbe egy szomszéd ukrán srác is. Ő holnap megy át Magyarországra, mit hozzon – kérdezte. Rövid tanakodás után egy tubus mustárban egyeztek meg, annak biztosan örül majd a beteg bácsi. Nomost, a mustár 17 forintba került, 14 forintot percek alatt összedobtak, de a maradék 3 csak nem lett meg – mondtuk is, hogy csókoltatjuk Móriczot az ő hét krajcárjával. Némi huzavona után egy papír ötvenest rájuk tudtunk tukmálni, de csak mert azon amúgy is a helyi kapcsolatokkal rendelkező Rákóczi látható, s azzal a feltétellel, hogy természetesen megadják
Amúgy a beszélgetés igazán érdekesen folyt, a nagyszülők magyarul beszéltek, jó negyvenes gyerekük saját feleségével ukránul, gyerekével viszont már oroszul - kinek milyen iskola jutott itt, a nagy Szovjetunióban.
Már a negyedik teát is elszürcsöltük, ránk esteledett – egy kis villanykörte küzdött a homállyal – indulni kell vissza, igen, persze, máskor is jövünk, tessék vigyázni magukra és jobbulást. Mikor vendéglátóink egyike még utánunk futott és egy csomagot nyomott a kezünkbe – padarok, azaz ájándék nektek, és kösz szépen – mosolygott.Visszajutva a szállodába nyitottuk ki a pakkot. Négy lepedő volt benne.

Dési János

2008. július 15., kedd

Lenin és a tésztagyár

Esetünk a helyi nacsalnyikkal

Azokban az években Kárpátalja még a szovjet birodalom része volt, a népek benne élték a szovjet, szürke hétköznapokat – némi gorbacsovi szesztilalommal színesítve. Merthogy inni azért lehetett egy kis ügyességgel – de ez nagy móka-kacagással járt. Mikor például a helyi magyar szervezetek képviselőivel elmentünk egy resztaurantba, akkor a kancsó vodkát nem az asztalra, hanem az asztal alá tették és onnan tölthettünk magunknak. Ennyit a tilalmakról.
Amúgy Magyarországon akkor már nagyon közeledett a rendszerváltás, ezt onnan is lehetett tudni, hogy az újságírók felbátorodtak, mertek kérdezni, nyomozni, hivatalosságokat szorongatni. Mi például a kárpátaljai „tésztagyár” ügyét próbáltuk felgombolyítani. A „tésztagyárról” mindenki tudta, hogy egy óriási radarállomás lesz itt valahol – amely annyi áramot és vizet vesz majd el a civil lakosságtól, hogy annak aztán alig marad. És különben is, nem jó az ilyen titokban felhúzott katonai építmény a szomszédban.
Ígyhát nekiindultunk oknyomozni, a szálak a megyei pártbizottságra vezettek. Bonyolult manőverekkel találkozót csikartunk ki a helyi párttitkárból, akinek neve hallatán megremegtek amúgy igen bátor új itteni barátaink. Az itteni barátok szerint ugyanis az nem úgy megy ám, hogy csak úgy becsöngetünk, hogy megjöttünk – egy ilyen komoly emberhez.
De mi határozott lépésekkel átvágtunk a Lenin-szoborral díszített óriási téren, bemasíroztunk a pártbizottság épületébe, hosszan csevegtünk a portással. Cigarettával kínáltuk a mellette üldögélő egyenruhás egyént. Aztán némi telefonálás után azt mondták, menjünk a páternoszterhez, harmadik emelet, ott vár minket a továris szekretár.
Páternoszter, első emelet, ami itt a második, ugyanis a földszint az első, orosz szokás szerint.
Aztán minden elsötétedik. Mint egy körbe kör után kiderült, a főelvtársak emeletén a páternoszternek is van egy marha nagy fémajtaja – azt kell menetből kinyitni, ha a nacsalnyik színe elé akarunk kerülni. A lift előtt karszalagos gyizsurnij – hogy a kalasnyikov a lábához volt e támasztva, vagy csak a hangulatból gondoltuk ezt – már nem tudom.
A titkár szobája, mint a Keleti pályaudvar legnagyobb váróterme, s bástyányi íróasztala előtt egy telefon annyi gombbal, amennyi egy atomerőmű vezérlőtermében sincs.
Titkár elvtárs kedélyes volt, magyarul ugyan csak káromkodni tudott, de ezen tudományával lelkesen büszkélkedett. Velünk érkezett helyi kollegánk – ki később Magyarországra emigrálva többször értekezett rendszerváltó bátorságáról – sajnos nem merte lefordítani a mi pimasznak számító kérdéseinket. De hála a korábbi, az orosz nyelv magas szintű oktatásának és Pisti barátom jelentős artyeki pionir rutinjának azért mégiscsak megkérdeztük azt, amit akartunk. Titkárunk jókat röhögött igyekezetünkön, bátorítóan hunyorított egy –egy nehezebb ragozásnál (eszközhatározó eset például) és biztosított arról, tésztagyár lesz az.
Mi az információt szépen köszöntük (Balsoje szpaszibó) és az ajtóval védett páternoszteren keresztül visszatértünk a lenines térre.
Dési János

2008. július 7., hétfő

Mezei hullakeresés

Samarával az igazság nyomában, vagy mi

Már közeledett a rendszerváltás – innen nézve -, de onnan csak azt tudtuk, napról napra többet lehet megírnunk. Hiszen eddig annyi mindenről nem volt szabad beszélni.
Így azon sem lepődtünk meg, hogy egy hétfői napon drámai cikk jelen meg a lapunkban, arról tudósítva, hogy a román-magyar határon a Romániából átszökő magyar nemzetiségűeket lelövik, és e szörnyűség felett a magyar (kommenista) hatóságok szemet hunynak. Az írás elég meghökkentőnek tűnt – de hát akkoriban annyi hihetetlen derült ki. Ráadásul maga a meglehetősen óvatos főszerkesztő adta le az anyagot, amit egy elég közismert, felettébb jó húsban lévő, ellenzéki vezér hozott be.
A cikk reggel megjelent, délre kitört a balhé és mi hárman már indulhattunk is a határra bizonyítékokat gyűjteni. (Hogy miért nem előbb a bizonyítékgyűjtés és utána a megjelentetés? Jó kérdés. De hát forradalmi időket éltünk.) Boros Pisti vezette a csapatot és egy másik kollégánk, ki szintén István, egy Lada Samarát, én hátul szundítottam.
A határmenti kisvárosban az akkor alakulgató helyi MDF potentátjai számítottak a hír forrásának. Alig fél órát beszélgettünk velük és gyakorlott újságíróként megállapítottuk – ezek semmit sem tudnak, össze vissza beszélnek.
Ennek ellenére nekikezdtünk a hulla-keresésnek főszerkesztői utasításra. Csak legalább egyetlenegy agyonlövött, vagy megsebesített kerüljön elő. Hárman háromfelé mentünk: hullaházak, orvosi rendelők, kórházak, templomok, kocsmák, határőrlaktanyák, temetők, anyakönyvi hivatalok, rendőrőrsök embereit kérdezgettük. Persze hullát senki sem látott, de mindenki ismert valakit, aki már hallott ilyesmiről. Ám, amikor becserkésztük azt a valakit, az kifejtette, hogy ő ugyan nem tapasztalt effélét, ám ő ismer valakit, aki már hallott ilyesmiről – s általában megnevezte azt, aki hozzáküldött.
Ennek ellenére nagyszerű riportot irtunk Pisti, István és én arról, hogy ugyan hála istennek hullát nem találtunk, mert valószínűleg nincs is. Ellenben az azért mégsem szép dolog, hogy a magyar határőrök az átszökötteket összebilincselve visszaadják a Ceausescu rendszer embereinek – kik komótos alapossággal gyakran már ott, magyar bajtársaik szeme láttára jól elverik a lebukottakat. Igazán izgalmas cikk volt. Elégedetten kortyoltuk hát jól megérdemelt Unicumjainkat a szállóban és fokozódó nagyképűséggel vártuk a tévé, akkor még létező, esti lapszemléjét. Ám a mi cikkünk nem szerepelt benne. Pisti – a javíthatatlan optimista szerint –a nagy durranást reggelre tartogatják. Én inkább a kurblis telefonon felhívtam az éjszakás olvasószerkesztőt, aki bevallotta, hogy fölső utasításra kihagyták az írásunkat.
Merthogy – derült ki később – amikor kisült, hogy nem igaz, amit az ellenzék jelentős testsúlyú embere állított, akkor az gyorsan azzal fenyegette meg a hatalom emberét, hogyha őt – vagy „informátorait” – ezért baj éri, akkor majd azt fogja mondani: a mocskos kommenisták nemcsak gyilkolnak, de még le is tagadják, ás úgyis mindenki neki fog hinni.
A hatalom, szintén nem filigrán embere, amúgy is éppen megkezdte hatalomátmentési kísérletét, amelynek fontos része volt az akkori MDF-fel való együttműködése. Így a mi igazi és alapos tényfeltáró cikkünk kihagyásáról rendelkezett a hatalom embere. És az írás ki is maradt.
Ha jól emlékszem Boros Pisti barátom akkor csalódott először a rendszerváltás őszinteségében. Pedig a rendszerváltás akkor még csak előttünk volt.
Dési János