2010. augusztus 29., vasárnap

Sanghaji számtan

Hetvenmillió. Maradhat?

Sanghajban reggel kilenckor a hőmérséklet árnyékban 38 Celsius fok lenne, ha bárhol is látnánk árnyékot, a napon valószínűleg kiugrana a higany az üvegcsőből ezért ott nem is mérjük. A relatív páratartalom a száz százalék felé jár.

Az expo bejáratánál már jelentős a sor, pár tízezren minimum tolonganak a kapuk előtt. Amúgy a sanghaji expo napi látogatóinak a száma megközelíti a félmilliót, május óta negyvenmillióan jártak itt, az október harmincegyediki zárásig még várnak körülbelül harminc-negyvmillió embert és akkor elmondhatják, hogy hetvenmillióan vagy akár nyolcvanmillióan látták az idei világkiállítást.









A becslések szerint a hetvenmillióból hatvanmillióan kínai polgárok, a maradék ötmillióból másfélmillióan japánok, a világ összes többi népe osztozik a maradékon.

Sanghaj amúgy huszonkét milliós város, Kína meg 1.300 milliós ország – de hát ez úgysem mond sokat, mert túl nagy szám ahhoz, hogy felfoghassuk. Mindenesetre tessék kisétálni szép időben estefelé Sanghaj legszebb, folyóparti sétányára, a Bundra, és akkor nyerhet egy kis fogalmat arról az ember, mi az, hogy tömeg. Megjegyezzük az expóra négy metróvonal épült, majdnem száz kilométer hosszúságban – ezt is csak a miheztartás végett.

És ha már a számoknál tartunk, a kínai embereket nehéz elriasztani bármitől is egy kis sorállással. Ezért aztán, miután vagy másfél órát álltak korlátok közt a tűző napon, hogy bejussanak az expóra, simán nekivágnak egy öt-hat órás várakozásnak, mondjuk az angol vagy a kínai pavilonnál. És közben mosolyognak, jófejek és utána már keresik, hol is a következő sor, amivel megküzdhetnek.

Mondjuk, a magyar pavilonnál. A sor itt is folyamatos, napi negyven-negyvennégyezer látogatót fogadnak, azért csak ennyit, mert többet fizikailag képtelenség beereszteni. Innen már könnyű kiszámolni, hogy eddig majdnem négymillióan jártak a magyar kiállítóhelyen, és az adatokból extrapolálhatunk oda, hogy elérheti a hétmilliót is a zárásig azoknak a száma, akik büszkén jelenthetik, jártak a sanghaji világkiállítás magyar pavilonjában.

Persze a számtan azért nem minden. Mert ha például bezár a magyar részleg, mert a „forradalmi kormány” nem adja oda a szervezőknek azt a pénzt, amely a szerződés szerint járna neki, akkor ugyan nem szűnik meg az emberáradat az angol, a cseh vagy éppen az ENSZ épülete előtt, csak a magyarnál támad egy űr. Ami valószínűleg kevéssé tűnik fel az átlagos ottani látogatónak, talál magának – finoman szólva is – éppen elég látogatót, a világ legnagyobb államai küzdenek a figyelméért. Ha valakinek ez fáj majd, akkor azok mi leszünk itt Magyarországon, tízmilliónyian. Illetve, az is lehet, hogy nem mind a tízmillióan, ugyanis aki igazi Fidesz hívő, az nyilván különösebb argumentáció nélkül is elhiszi, csalás-lopás-hamisítás történik itt. És inkább az édes bosszú, a megszégyenülés, mintsem a sikeres részvétel. Megkockáztatjuk a kiállító kétszáz ország és szervezet majdcsak megoldja nélkülünk is. (Illetve így már csak 199 marad.) Feltesszük a 199 ország és szervezet akad még olyan, amelyik életében történt hatalmi változás, olyat azonban most nem tudunk, amelyik saját vitáját mazochista örömmel próbálja megosztani a nagy nyilvánossággal.

Tudunk mi még újat mutatni a világnak.

2010. augusztus 26., csütörtök

Néhány szó a nyugger szóról

A kor nem érdem, de nagyon kellemetlen lehet

Ma a nyugger szó, történelmi, irodalmi és metafizikus vonatkozásait tárgyaljuk meg. Bő historikus konszenzusba ágyazva.

Vegyük először a nyugger szó és az idő kapcsolatát. Az idő relatív múlásáról már sokan értekeztek, én most a költőt idézném, aki sorra veszi az éveit, ekképpen:

Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

(Milne: Hatévesek lettünk)

De az élet egyik nagy tapasztalata, hogy a legtöbben aztán lesznek hét, nyolc, de bármilyen hihetetlen ez még hatévesen, kilenc évesek is. És így tovább. Vagyis, mondhatnánk megint a művésszel, de a homokóra csak pereg pereg. Ráadásul, szeretném a homokórát megállítani – de persze az egyrészt nem hagyja magát. Másrészt meg ez egy szép hasonlat – amit ám nem kell komolyan venni teljesen. Ezt csak olyan képletesen értjük. Ugye.

Különben is, azt jól tudjuk máshonnan, hogy rohan az idő, elmúlik az ősz, évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.

Ráadásul ez az idő egy elég gonosz dolog, ahogy Dévényi Ádám barátunk fogalmaz vele kapcsolatban: Itt ül az idő a nyakamon, Kifogy az út a lábam alól.

Száz szónak is egy a vége. Egy szép napon nyuggerré is válhat az ember.

A nyugger szót ma még hiába keresnénk a nagy szótárakban, értelmező kézikönyvekben, talán még a nagy Webster sem tud róla semmit. Dehiszen a nyelv éppen attól élő rendszer, hogy folyton változik, megteremnek benne azok a kifejezések, amelyekre komoly a társadalmi igény. Amikor a Bertáról kiderült, hogy egy nagy liba – akkor Heltai Jenő megalkotta a mozi. S azóta tudjuk, hogy s mert a Berta, s mert a Berta nagy liba, hát elment a mozi, mozi, moziba. Amikor szükséges lett megjelölni azt a szektort, amelyik nem állami, akkor Kellér Dezső ezt elnevezte maszeknak. Amikor korunk nagy nyelvújítója, a köztársasági elnök, arról akart beszélni, hogy felesége őnagysága is szívesen beleveti magát a közéletbe – akkor a nyelvvédő elnök a försztlédi kifejezést alkalmazta a nasasszonyra. Bár ez talán nem teljesen eredeti. De egy elnöktől ez is szép.

És amikor valahogyan meg kellett nevezni azt az embercsoportot, amelyiknek a csirkefar, -hát a kedvenc eledele, nejlondzsörzé ruhában jár és sokszor panelproli is. Viszont jól vissza lehet élni a türelmével és a kiszolgáltatottságával, szóval, mindez így egyben a nyugger. A nyugger, akinek persze kell a szavazata, aztán mehet a levesbe.

A nyugger egyébként gyakran nagyszülő is. Erről is van ám dal: Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, Nagymama lesz, nagymama lesz. A kis unokákkal, jaj de sok baja lesz, Sok baja lesz. Oh yes!

2010. augusztus 18., szerda

Az Aurora forradalma

Liborg és Buborg újra támad

A forradalomnak talán még csak gyenge fuvallata volt érezhető a fülkék környékén, amikor Buborg matróz és Liborg kapitány már az Auróra fedélzetéről kémlelte a folyót. Buborg matróz és Liborg kapitány pontosan tudta, hogy forradalom nincsen Auróra nélkül. Nem szerették volna, ha később a történelemkönyvek éppen amiatt kérdőjelezik meg a forradalom létét, mert ők lekésnek hajójukkal az eseményről vagy éppen oda sem mennek. Akkor aztán ez itt minden, csak nem revolució – jegyezték meg hőseink, akik évek óta szolgáltak az Auróra nevű híres egységen. Gyakran hívták őket a világ legkülönfélébb pontjaira, mindent tudtak az első ágyulövés fontosságáról. Arról, miként kell feszíteni a szobrászoknak, modellt állni a hősi festmények megalkotónak, vagy éppen élménybeszámolót tartani a kisóvodásoknak a dicső múltról, vagy éppen beszámolnia vezér nagyságáról.

- Buborg matróz, készítse a hajóágyút, cél a Cári Palota – adta ki a vezényszót Liborg kapitány, amint kikötöttek a Kossuth Lajos téren, éppen a Hapci nevű egység mellett.

Buborg matróz szokás szerint magában füstölgött, hogy neki ebből már elege van. Mindenki itt csak parancsolgat, ő meg lövöldözhet össze vissza, csak azért, mert valaki kitalálta, hogy forradalom van. Így, ahelyett, hogy nyugodtan horgászhatna, már megint történelmet kell csinálnia. „Hogy nem unják ezek meg ezt az állandó forradalmazást? Miért nem képesek nyugton maradni és hagyni a szegény törpéket pecázni”- dohogott magában.

De hát Liborg kapitány, aki törpe létére nagyon határozottan tudott nézni, szigorúan intett neki, hogy na mi lesz már. És a parancs az parancs.

- Ne haragudjon – kiáltott hát át Buborg matróz a Hapcira – melyik itt a Cári Palota? Idegenek vagyunk, és nem tudjuk. Pedig célzott lövést kellene leadnom.

A másik hajón némi tanakodás támadt, aztán arra jutott egy kövér, izzad pólós, akit a többiek Lajosnak szólítottak, hogy lőjék esetleg a Parlamentet, az elég nagy épület, még egy ilyen kis ágyúval is könnyű eltalálni. És amúgy sincs már rá olyan sok szükség.

Buborg matróz a szakállát vakargatta, és úgy gondolta, cseveg még egy kicsit, amíg Liborg kapitány nem figyel rá, mert interjút ad egy tévének.

Kérdezgette hát, hogy milyen forradalom volt itt, Szakmai alapon érdekli a dolog. A Lajos nevezetű a pocakját simogatta, és azt felelte, fogalma sincs, ő tegnap betegállományban volt, neki senki sem szólt erről. Aztán megkerült a Hapci kapitánya, aki politikailag sokkal jobban képzett volt. Ő mondta, hogy fülkeforradalom zajlik itt le. De hogy mi a fülkeforradalom azt ő sem tudta, csak annyit jegyzett meg, hogy húszas damillal, esetleg kukoricával próbálkozzon a kedves kollega, akkor van esély.

Buborg szóhoz sem jutott. Adott ő már le lövést az elmúlt századokban sok tucat forradalomban. Szinte nincs is olyan forradalmi tankönyv, amiben ne szerepelne. De ilyet, hogy fülkeforradalom még sosem hallott.

- Hát ennek semmi értelme – tette hozzá a Lajos nevűnek, meg a kapitánynak. De azok csak a vállukat vonogatták és valami olyasfélét makogtak, hogy és akkor mi van? Miért kell mindennek értelmének lenni. Egy csomó dolognak itt nincsen.

Közben Liborg visszatért az interjúból és látva renitens matrózát ekképpen hördült fel:

Buborg matróz! Vagy lő és akkor lesz forradalom vagy igyunk meg inkább egy kisfröccsöt.

Lajos már hozta is a száraz, fehérbort és a szódáspalackot.

Így maradt el a forradalom.

2010. augusztus 15., vasárnap

Ó a Balatoon, régi nyarakoon

Alighanem vihar jő


Mint tudjuk, „ó a Balaton, régi nyarakon…” lalala és trallala. A balatoni nyarak egyik jellegzetessége, hogy mindig eszünkbe jut róla egy még régebbi Balaton, amikor persze még fiatalok voltunk és szépek és kívánatosak és a pocakunkat sem kellett behúznunk a fényképezés idejére. Merthogy nem is volt pocakunk. Akkoriban a sör hideg volt, a tó meleg és a restiben a csapos kedvesen elbeszélgetett velünk. Akkoriban a Balaton-expressz nevű gyorsvonattal közlekedtünk, a helyjegyet napokkal, ha nem hetekkel korábban meg kellett venni a Népköztársaság útja sarkán lévő MÁV irodában, amelynek komoly jellegzetessége volt az állandósult sor, a türelmetlen pénztárosok és a kellemetlen emberszag. A helyjegy amúgy hat forintba került. Akkoriban még taxival mentünk ki a Délibe, régi Volga, szarvasos, a szélvédő előtt kidudorodó nagy, kék sebességmérővel. A sofőr nem segített kivenni a csomagokat – lásd öntudatos proletár – ámde volt hordár, aki öt forintért feltornázta. (Mi pedig átadtuk neki a moszkvai hordárok üdvözletét –e viccet minden egyes alkalommal kötelező elmondani.)

Földváron persze már Pali bácsi várta az embert, triciklivel. Amit, ha jók voltunk, mi is tekerhettünk a csomagokkal, sőt még csöngetni is volt szabad.

Az üdülőben Sári néni a főnök, a férje pedig ebédidőben Üdítő italt árult, amit a vendégek egy része, az idősebbek, csak Bambinak szólítottak. Az ebéd A és B menűre oszlott, ezt két nappal korábban, ikszeléssel kellett kiválasztani. Amelyik gyerek jó volt az ikszelhetett. Aki pedig szépen megette a főzeléket – node ki ikszelt magának főzeléket? – az Sári nénitől kapott jutalom lekváros buktát. A vacsora hideg, este hatkor adják, ha nyolckor megéhezel, szemben van egy lángosos, annak is élnie kell valamiből. Fent a faluban, a kanyarnál, rögtön a Paprika csárda mögött, található a fagylaltos. Jó esti program az is, negyedóra-húsz perc garantált sorbanállás, ámde mire odaérsz, biztosan elfogy a puncs.

A Paprika csárdába egyébként leginkább rákvörösre sült németek járnak, az egyik felük Mercedesszel, ők hangoskodnak és húzatják a cigánnyal, a másik felük Trabanttal, ők viszont inkább magukat húzzák meg. Ám láthatóan a két csoport ismeri egymást, talán még rokonok is.

Van egy kertmozi, rögtön a szovjet hősi emlékmű és a céllövölde mögött. Itt vicces nyári filmeket játszanak, például a Négy muskétást. A nyárra és a szúnyogoka tekintettel a Híradót a Rákoczi indulóval általában elhagyják. Kopott salakon, lécekből összerakott kerti székek, a felnőttek egy része cigarettázik –Munkás, Kossuth, később Sophiane.

A legjobb persze maga a Balaton, lehet benne ugrálni, meg piros vizipisztolyból egymást és a lányokat locsolni. Ha már elkékül a szánk a hidegtől, akkor Kati néni kanasztázik velünk, és lehetőleg el is ver. A játékban nem ismer kegyelmet. Apukánk nyolc milliméteres, fordítós filmre, veszi a fontosabb jeleneteket, így, amint a naplementének integetünk, vagy amint a Beloianisz hajón átmegyünk Tihanyba.

Délután – a kötelező csendespihenő után - lehet pingpongozni, tollasozni és a Gazdálkodj okosan című játékban eggyel több oldalkocsis motorkerékpárt szerezni, mint az öcsénk.

Közben felhúzzák az árbocra a vörös, fonott kosarat és kilövik a vörös rakétát. Alighanem vihar jön.

2010. augusztus 10., kedd

Göncz Árpád szekrényében

A jó elnök








Már lejárt elnöki mandátuma, amikor valami semmi kis interjúért kellett elballagnom Göncz Árpád köztársasági elnökhöz, kit háta mögött – néha persze a színe előtt is – tisztelői csak Árpi bá’-ként emlegettek.

Árpi bá’ irodája a Parlament melletti irodaépületben volt már akkor. Az ember persze lelkesen ment hozzá, mert Árpi bá’ csudaklasz pasas maradt. Nem szállt fejébe a dicsőség, érzékeny, okos, szellemes és pontos. Mondhatni ideális interjúalany.

A beszélgetés végén a bőven apám korú köztársasági elnök udvariasan megkérdezte, hogy kitalálok-e, majd az előszobájáig kísért, aholis én egy határozott mozdulattal feltéptem egy ajtót, majd ugyanazzal a lendülettel beléptem egy gardróbé-szekrénybe. Eggyel arrébb nyúltam. A fenébe ezekkel a modern irodákkal, itt minden ajtó olyan egyforma.

A köztársasági elnök türelmesen megvárta, míg kimászok a szekrényéből, aztán megmutatta melyik ajtó vezet a folyosóra. Kinyitotta nekem ezt a jó ajtót és többször megkérdezte, egészen biztos vagyok-e benne, hogy kitalálok az épületből. Határozottan állítottam, hogy igen, de a történtek után úgy látszik, nem hitt nekem, hát elkalauzolt a liftig, talán még a gombot is ő nyomta meg helyettem - de ez azért már nem egészen biztos, de az igen, hogy már csuktam az ajtót, amikor utánam kiabált: Szóval a földszinten egyenesen, aztán egy kicsit balra…

A kis történetek a nagy emberekről tudják néha a legtöbbet elmondani.

Pályám legkellemesebb része volt, amikor különféle útjaira követhettem az elnököt. Mégpedig azért, mert már azokban az években is megkopni látszott a rendszerváltó politikusok nagy többségének a nimbusza. (Azt akkor még nem sejtettük, mennyit lehet ebből még tovább koptatni.) De Göncz Árpád mégiscsak azt mutatta, igenis, lehet tisztességesnek, becsületesnek maradni a hatalom csúcsán. Már önmagában életpályája is óriási tekintélyt jelentett. Igenis, van olyan köztünk, aki ezek szerint mégiscsak tudja, hogy melyik a jó oldal és képes odaállni. 1944-ben, 1956-ban vagy éppen 1989-ben.

Kritikusai meg szokták jegyezni: könnyű neki. Az elnöknek nincs valódi hatalma, nem kell kellemetlen döntéseket hoznia, megteheti, hogy csak úgy hercigeskedjen.

Azóta már van némi tapasztalatunk elnök ügyben – láthatjuk, hogy azért az sem olyan egyszerű.

Árpi bá’ – és ebben biztos vagyok – ércnél maradandóbb emlékművet állított népében magának. Még akkor is, vagy éppen azért, mert ez valószínűleg sosem volt célja. Ő azt mondta elnökként is, amit gondolt. Ha van értelme ennek a megjegyzésnek, ő tényleg az emberek elnökeként szolgált államfőként is.

Manapság a politikusok többségéről – a megveszekedett rajongókon túl – azért inkább rosszakat gondolunk. Néha talán túlzunk is ebben. De hát kevés a jó példa.

Éppen ezért kell Göncz Árpádra és az ő életművére büszkének lennünk, felidéznünk.

+

Ez a kép a Népszava szerkesztőségében készült, valamikor elnöki mandátuma vége felé. Mi hívtuk meg, hogy a véleményét kérdezzük erről-arról, mert tudtuk, hogy ez fontos nekünk. Ült az asztalnál és beszélgetett velünk. Nem elmagyarázott dolgokat, nem kinyilatkoztatott, még csak meggyőzni sem különösebben akart. Egy bölcs öregember, akit nem a tisztsége miatt tisztelünk, hanem az embersége, az esze miatt.

Már elment, amikor a folyosón állva megbeszéltük mit mondott, mit gondolunk róla. És akkor Novák Mari, a titkárnőnk azzal vágott közbe, azért szerinte az a legjellemzőbb, hogy amikor bejött a szobájába, és kezet fogott vele, ahogy egy igazi úrhoz illik, bemutatkozott: Göncz Árpád vagyok. Csak így.

Mert attól, hogy valaki elnök, még lehet igazi úr.

2010. augusztus 5., csütörtök

Vérnyúl kormányon


Akit lehet, leváltunk


Gróf Tárkonyosshy Eugén, Valóságos és Belső Titkos Tanácsos, az Aranygyapjas rend tulajdonosa, a Szocialista Munka Hőse, a Kiváló Kisdobos cím viselője, a Nemzeti Együttmunkálkodás Apostoli Ura, a Nyomtatott Nagybetűk Felkent Ismerője, a Nép Kedvence, Örökös Miniszterelnök és a többi, délutánonként rágyújtott egy csibukra. Ilyenkor behívta a főlakáj az udvari fényképészeket és a kiválasztott bulvárlapok tudósítóit. Gróf Tárkonyosshy Eugén ilyenkor hegyeseket pökött a pipája mellől, igazolva népies származását, pár előre gondosan kiválasztott anekdotát mesélt a megtiszteltetéstől elalélt tudósítóknak, egyiknek-másiknak megveregette a vállát, majd pár szóban ecsetelte zsenialitását és azt, hogy őt mennyire szereti a nép. Aztán egy pohár snapsszal – mindig elmondta, hogy szigorúan házi fűzet – koccintott a nép egyszerű fiaival. Néha egyik-másik kis Tárkonyosshy is megjelent a fényképezésen, izléses ruhában, szépen fésülve, jó modorral. Aztán a testőrök kirugdalták a fotós nyikhajokat, a főlakáj pedig fertőtlenítette utánuk a terepet. Ki tudja, milyen betegséget hurcolnának be ezek még ide.

Ezután Gróf Tárkonyosshy Eugén visszaadta a csibukot a szárnysegédjének és végre rágyújtott egy nagy havannára. Mostmár volt a látszatnak adva, jöhetnek az élvezetek. Gyakran adott egy pofont ilyenkor a jelenlévő gyermeknek is, nyilván megérdemli a lurkó – ő is csak úgy lett ember, hogy az apja néha-néha lekevert egy-egy maflást.

Aztán behoztak neki egy ketrecbe zárt, lefűrészelt fogú, enyhén korrumpált vérfarkast. Gróf Tárkonyosshy Eugén egy bottal piszkált és ingerelte a rácson át, a farkas a napidíjra és a jó állami ellátásra gondolva vicsorgott és kicsit rázta a rácsot, plusz napidíjért még vonyított is.

Gróf Tárkonyosshy ilyenkor arra gondolt, hogy ő nem is Nyúl Béla (ez volt születéskori neve, de aki elírta, vagy szóbahozta, az könnyen egy kőbányába kerülhetett), hanem a nemzet nagy nyula.

Később bejött a titkár, földig hajolt, és kivágta a nagy udvari pukedlit, majd így szólt: legfőbb Nyulak, nyula, dolgozzunk egy kicsit.

„Örülök, hogy megvan még a kormány” csapott tréfásan oda lovaglóostorával a gróf. És nekikezdett a nagy izzadságos személyzeti kérdéseknek. Mivel hűséges alattvaló mindig kevés, a főpincérét, ezt a kedves link embert, aki mindig egy fröccsel többet számolt, ámde azt igen sármosan, kinevezte főelnöknek. Az ölebét, azt a kis ugatósat, a városi rendőrparancsnoknak, már az anyukáját is ismertre, az is tudta, hogy kell ugatni.

Kellett még egy főbíró is, de senki nem jutott eszébe. Meg különben is olyan mindegy ki az, úgyis az van iten, amit Gróf Tárkonyosshy Eugén akar.

A titkár remegve újabb pukedlit vágott ki és nagy bátran azt mondta: Legmagasságosabb Úr, a Nagybetűk Atyja, Verzál és Capitalhen örökös ura. Már csak a külföld miatt is kell egy bíró ide.

- Ja, hogy a külföld miatt is? – jegyezte meg könnyedén, mert szíve mélyén nagyvilági dáma is szeretett volna lenni – akkor legyen az én kis csizmahúzó legényem. Nem a tülkösorrú, hanem az a másik, aki mindig elolvassa az újságot, amivel a csizmám fényesíti. Az egy művelt ember.

Aztán bekapcsoltatta a titkárrala tévéjét, és ismétlésben megnézett egy hokimeccset.

2010. július 19., hétfő

Ötvenszer- hetvenes szeretet


A második c. együttműködésének rendszere

A faliújság az osztály tükre – ezt Piroska néni számtalanszor elmondta, felhívva külön a figyelmet, hogy a faliújság mindig rendezett, ahogy ő fogalmazott, nett legyen. Rendszeresen frissüljön és hozzon híreket az örsi élet ünnep- és mindennapjairól. Megjelenhetnek rajta a Kriszta rajzai, de nagyon kéri a Tibikét, hogy ne firkálja össze az igazgató bácsi nyilatkozatát még egyszer, mert akkor kap egy irtózatos nagy pofont. Amelyre egyébként már régen rászolgált más okokból is, úgyhogy csak húzza meg magát.

Az igazgató bácsi nyilatkozatát azt nem kell frisssíteni, az friss marad tavaszig. Az a miheztartásról szól és arról, hogy minden kispajtás örüljön, hogy a 4021. számú Engels Frigyes úttörőcsapat tagja, így becsülje meg magát. Különösen becsülje meg magát a Tibi, aki csak kegyelemből lett felavatva úttörőnek, mert tulajdonképpen nem méltó rá. Mert aki összefirkálja az igazgató bácsi nyilatkozatát, amely éppen arról szól, hogy mi, mindannyian nagyon szeretünk ebbe az iskolába járni, büszkék vagyunk rá, hogy ide járhatunk, s valamennyien egyet akarunk – értékes tagjaivá válni a szocializmust építő társadalomnak, nos az csak hallgasson. Különben is, akinek annyira piszkos a körme alatt, mint a Tibornak, ráadásul nincs meg rendszeresen a leckéje, a számtan dolgozata pedig kegyelem egyes – mert az nullást érdemelne – az nem is tudjuk, mit keres az úttörőben. Ne röhögj nekem Tibor, vissza is lehet ám venni azt a piros nyakkendőt és akkor kész, te elvágtad magad örökre. Bár amilyen rossz gyerekanyag vagy te, még így sem biztos, hogy cipőfelsőrész-készítőnél többre viszed.

Inkább fennhangon olvasd föl az igazgató bácsi mélyen emberi és őszintén igaz sorait arról, hogy mi, a 4021-es számú Engels Frigyes úttörőcsapat tagjai úgy élünk itt nagy egyetértésben, együttműködésben és szeretetben, mint egy igaz család, ahol mindenki tekintettel van a másikra, együttműködik vele, hogy így is letegye az alapköveket.

Erről jut eszembe, ha a Trombitás Ildi még egyszer két forintokat szed a fiúktól azért, hogy a WC-ben megmutassa nekik a bugyiját, akkor kap egy igazgatói intőt, és még ki is csapjuk, mehet a hülyegyerekek osztályába. Ott aztán mutogathat azoknak a nyálcsorgató kreténeknek, akikben nincs belátás, nincs együttműködés, szeretet. Faliújságjuk sincs, de talán még olyan jóságos igazgató bácsijuk sem, aki ennyire érti a gyermekek nyelvét, mint édesanyja a kisbabáét.

Ne sírj Trombitás Ildi. Most már késő. Gondoltad volna meg előbb. Ne sírj, most még megbocsátok neked, de csak azért, mert ott lebeg az én szemem előtt is a faliújságon, ötvenszer – hetvenes álló téglalap formában a mi jóságos igazgató bácsink kiáltványa, arról, hogy mi, engelsesek végre forradalmi szellemben, maradék életösztönünket összeszedve megváltoztattuk éltünket és együtt, egymásért, szeretetben.

Tibi, most pedig letépem, lerúgom, leszakítom a fejedet – hát, milyen pofákat vágsz te itt nekem, miközben én a szeretetről beszélek?

Mester


Nagyok és igazán nagyok

Az igazán nagy szerkesztőket onnan lehet megismerni, hogy erős nyomot hagynak lapjukon, műsorukon. Ott a kézjegyük az egészen, a szellemiségük, a világlátásuk, az erkölcsiségük. Ahogy az Est Lapokon Miklós Andoré, vagy a Színházi Életen Incze Sándoré. Az igazán nagyon nagy szerkesztőket meg az jellemzi, hogy a legjobbakat próbálják megszerezni munkatársul (Miklós Karinthytól Móriczig az irodalom színe virágját, Incze Korda Sándortól a fotós Munkácsi Mártonig később világhírűvé lett alkotókat és a többi).

Mester Ákos rádiósként és lapszerkesztőként is nagy és nagyon nagy.

Az egykor volt Magyar Rádió 168 óra című műsorának szerkesztőjeként megalkotott és hosszú évtizedekig készített egy olyan műsort, amely érdeklődő ember számára kihagyhatatlan volt. Még a nem túl szerencsés időpont ellenére is – szombat délután az ember inkább szundikálna – ott kellett ülni, na jó heveredni, a készülék előtt, mert különben képtelenség lett volna kiigazodni a világban. (Feltételezem persze, hogy a 168 óra törzshallgatóinak egy jelentős része a Szabad Európa Rádióból is tájékozódott, s még így annak a rádióműsornak az ismeretében sem érezte falsnak, hazugnak vagy éppen tendencizusnak a Mester féle programot. Akadnak manapság ifjú csahosok, akik ezt nem hiszik el, és Kádár kori kövületként próbálják leírni ezen írásunk hősét. Mentségükre csak poetikusan fiatal koruk és végtelen elfogultságuk szolgál. Ha szolgál.)

Ami pedig mindazoknak a névsorát illeti, akik Mesternél kezdték pályájukat vagy éppen nála értek komoly szakemberré – hát annak ismertetésére itt és most nem vállalkozhatunk. Egyrészt terjedelmi okokból, másrészt úgyis kihagynánk valakit és akkor kész a sértődés. Legyen elég annyi, hogy az újságírás legjobbjai, nem kevesen közük már maguk s nagy vagy nagyon nagy szerkesztők.

Mindenesetre szombatonként Mester asztalánál ülni a Kispipában Aubel úrnál akkora dicsőség volt, mint legalább egy Pulitzerhez jutni.

Talán ezért is kellett többek között őt is eltávolítani a megboldogult Magyar Rádiótól, mert akkor is akadt egy rezsim, amelyik azt hitte, ha a sajtót megszerzi és az újságírókat a tenyeréből eteti, az önálló, független hangokat elzárja, akkor örök időkre a hatalomban maradhat. Itt emeljük föl intőn az ujjunkat: hamarosan csúnyán megbukott.

Mester Ákos másik élete a nyomtatott 168 óra. Fontos igazodási pont, határozott világlátás, nagyszerű kollégák. Hétről hétre lehet ellenőrizni.

A magyar sajtó legendakincse szerint Mester egyik legemlékezetesebb tette az volt, amikor a nyolcvanas években egy üres széket mutatott be a nézőknek. Egy fontos hivatalosságnak kellett volna ott ülnie és válaszolnia. Az persze megijedt a határozott riportertől és azt hitte, így megússza. Hatalomvédte postavezér volt. Azóta is emlegetjük szegényt. Akkoriban már/még zavarba jöttek a politikusok, ha hazudniuk kellett nyilvánosan. Ma legtöbbjének arcizma sem rándul ha hazudni, mellébeszélni kell. Hiába, halad a világ.

Ám Mester Ákos nem változik. Szakmai tisztesség, hozzáértés, alaposság, a mindenkori hatalom ellenőrzése. Na és nagyszerű kollegák helyzetbe hozása. Soka irigylik – még igaztalan vádlói közül is – de meg lehet próbálni utána csinálni. Most szólunk, fárasztó.

Mester Ákos most hetven éves. Sok boldogságot neki bis hundred und zwanzig.

2010. július 4., vasárnap

Istenkirály a falon

Istenkirály és a szúnyogok

Istenkirály vagyok! Istenkirály vagyok! Istenkirály vagyok! – mormolta már vagy negyed órája az Istenkirály. Határozottan kezdte úgy érezni, hogy Istenkirálynak lenni nagyon jó. Most aztán minden rajta múlik úgy az égben (Isten), mint a Földön (király). Lehet mondani, hogy ő a főnök, mindennek az ura, még esetleg a történelemé is.

Tulajdonképpen már egészen kicsi gyerekkoromban is a történelem ura szerettem volna lenni – villant át az agyán, de persze akkor még nem is sejtette, hogy tessék, ide is eljut. Ugyanis az Istenkirály nagyon mélyről küzdötte föl magát, egy kőbánya legmélyéről. Ellenségei régebben úgy mesélték, törpeként alkalmazták a bányában – de manapság már nincsenek ellenségei.

Egy Istenkirályt mindenki félve tisztel és még véletlenül sem beszél róla tiszteletlenül. De még csak nem is gondol vele kapcsolatban semmiféle rosszat, sértőt meg pláne nem. Egyrészt, mert nincs oka rá, hiszen az Istenkirály tökéletes. Másrészt, meg ha mégis, akkor elviszi az Istenkirály személyes őrsége az illetőt egy átnevelő táborba. És itt a hozzáértő szakemberek megtanítják a megtévedt báránykát arra, hogy még csak meg se forduljanak bűnös gondolatok a kis buta fejecskéjében. A legtöbben megértik a leckét, aki meg mégsem, annak egy picit leütik a kis buta fejecskéjét.

Az Istenkirály legjobban uralkodni szeret. Ahhoz egyébként van érzéke, legalábbis ezt gondolja magáról, s a körülötte lévő al- és főpapok, főminiszterek, főtábornokok, főétekfogók és főudvari bolondok ebben rendszeresen meg is erősítik.

A régi harcostársak maradéka – mert a régi harcostárs sajnos nagyon fogy, alig maradt belőle mutatóba – emígyen: Főnök, te nagyon jó vagy. Jogos, hogy te vagy itten a főnök.. Így nyilatkoznak, de ennek ellenére hullanak, mint a legyek.

A mind nagyobb számú újak meg földig hajolva, pukedlit kivágva így: Ó Istenkirály, a Föld és az egek, no meg a történelem ura, téged csak hódolat illet, nem bírálat.

Néha a nép egyszerű gyermekeit is az Istenkirály színe elé engedik, és ilyenkor szép beszédek hangzanak el, a nép kisebb ajándékokat kap, a múltkor is egy szép narancsot nyomott egy szőke kisleány kezébe, ami igazán nagy kincs mostanában. Nem is eszi meg azt a kisleány, hanem pajtásainak mutogatja, dicsekszik vele, mit is kapott azon a fényes audiencián.

Az ügyeket egyébként gyorsan elrendezi az Istenkirály. A Guinness rekordok könyvébe úgy került be, mint aki időegység alatt a legtöbb hivatalnokot képes kirúgni, illetve aki a legtöbb új hivatalnokot képes kinevezni. Ez utóbbiban egy különleges rekordot is tart, még Ózt a nagy varázslót is leelőzve: Két másodperc alatt egyszer százhúsz hivatalnoknak adott szakértelmet és hozzáértését. Csak rájuk nézett, föléjük tárta a kezét és annyit mondott: barátocskáim, ti mától kezdve szakértők vagytok. És kész. Attól kezdve szakértők lettek.

Az Istenkirály csak azt nem érti, hogyha ő ilyen hatalmasság, akkor mi a fenéért csipték össze a bal lábát és a jobb fülét azok a szúnyogok. Nagyon viszket.

Az nem lehet, hogy a szúnyogok fölött ne legyen hatalma.

2010. június 28., hétfő

New York

Öt év

Kovács János és Nagy István még a tavasszal a Ráckert nevű műintézetben múlatták az időt, zsíros kenyeret ettek lila hagymával, fröccsöt ittak műanyag pohárból és nézték a felhozatalt – természetesen a brutálisan kihívó, ingerlő csajszikat, akiknek puszta látványa még az átkosban anno felért volna egy rendszerellenes izgatással. Kovács János talán még unicumot is ivott, mert ez nála viszonylag gyakran megesik, de az biztos, hogy Nagy Istvánnal a lánykák gömbölyded melyecskéjéről beszélgettek. Ez volt Kovács János gyengéje, míg Nagy István éppen ellenkezőleg, a tüdőgépekért rajongott, de ez nem hintett konkolyt barátságuk tiszta búzájába.

Minden átmenet nélkül, teljesen váratlanul, abszolúte oda nem illő módon, azt kérdezte Nagy István:

- Elmegyünk októberben New Yorkba?

Kovács János bólintott és csak an

nyit jegyzett meg:

- Jó ötlet – azzal immáron sokadszor elmesélt egy történetet egy zöldkereszt túráról, amely egy sátorban teljesedett ki, természetesen megfelelő mennyiségű barackpálinka után, s amelynek az a lényege, hogy egy bizonyos Mónikával együtt aludtak, de ő erről mit sem tudott, az alkoholos befolyásoltság okán.

Ezt a történetet Nagy István már sokad

szor hallotta, de most is élvezettel figyelte, egyrészt, mert szórakoztatták az ismétlődésekben megbúvó eltérések, élvezte a sztori önfejlődését, kiteljesedését, másrészt szerette Kovács Jánost, harmadrészt vele is gyakran megesett az ilyesféle konfabulálás.

Aztán eljött a nyár, beköszöntött az ősz, és Kovács János és Nagy István

pontosan azon a napon, amikor az amcsik megindultak Afganisztán ellen, repülőre ültek és elszálltak New Yorkba.

Qeensben laktak, egy illegálisan működő panzióban, annak is az első emeleti szobájában (WC a fürdőtől jobbra). Költségkímélés címén választották ezt a megoldást, hiába nagy dolog a barátság, azt azonban nem sejtették, hogy egy franciaágyon kell aludniuk.

Ez legyen a legkevesebb, legyintettek, aztán mintha régi házasok lennének megosztoztak az ágyon: ki alszik jobb felől, ki balvást. Sőt egymás iránti figyelmük arra is kiterjedt – mint az első éjszakát együtt töltő szerelmeseknél -, hogy milyen rossz tulajdonságukról kell a másikat tájékoztatni. Kovács János a fogcsikorgatásról számolt be, Nagy István a horkolást említette, és azt, hogy álmában néha pukizni is szokott.

Már-már mindent elrendeztek, amikor Nagy István felfedezte, hogy bizony a franciaágyhoz kétszemélyes takaró dukált, s bár ezen igyekezett lazán átsiklani, nem nagyon mocorgok, mondta, ez azért már Kovács János harcedzett lelkének is sok volt.

- A barátságnak is vannak határai – mondta, és keresett egy higiénés sz

empontból még éppen csak elfogadható másik takarót.

Este, lefekvéskor Nagy István kuncogva jegyezte meg, mintha fiatal házasok lennének:

- Számold meg a sarkokat – ami persze eleve nagy baromság volt, m

ert egy szobának még New York Qeensben is csak négy sarka van.

Kovács János ezen gurgulázva felnevetett, aztán valamit az összebújásról és a hideg lábakról motyogott, de hogy mit, azt már Nagy István nem hallotta, mert elnyomta a buzgóság.

És ez így ment napokon keresztül.

Ahogy mondani szokták: a háborús

évek duplán számítanak…, aztán hazajöttek Magyarországra, és barátok maradtak.

Boros István

*

Igen, az ezen írást jegyző Boros Istvánnak (Kézirata kicsit poros/leporolja doktor Boros) éppen ma van az ötödik jahrzeitja, azaz halálozási évfordulója. -dj

2010. június 21., hétfő

Ennivaló kormány

Az árvízi polgármester

Az árvíz egyik kellemetlen mellékhatása volt mindenképpen, a krokodilok elszaporodása, elsősorban a Hernád völgyében. De máshol is meglepve tapasztalták az emberek, amikor visszahúzódott végre a nagy víz, hogy krokodilok lepték el a kis patakokat is. Ráadásul egy csomó hüllő annyira elszemtelenedett, hogy beköltözött az áradás miatt elhagyott falvakba, a félig összedűlt házakba, az elhagyott pajtákba, sőt néhány egészen gonosz fajzat még a polgármesteri hivatalban is tanyát vert. Az anyakönyvvezető nemzeti szalagjából csinos kis fészket varázsolt magának egy jól megtermett példány. A falu címeréből napellenzőt faragott hozzá, és a testületi jegyzőkönyvekre meg felpolcolta a sajgó farkát, amin a minap keresztülgázolt egy figyelmetlen traktor.

Már egészen otthonosan érezte magát krokodilunk, amikor a harmadik napon – már száradt fel mindenfelé – tisztelettudóan kopogtak és egy fiatalasszony lépett be. Segélyért jött, nagy tisztelettel előadta a nemzetiszín szalagba burkolódzott krokodilnak, mit is akar. Az állat végighallgatta rezzenéstelen arccal, csak akkor csapkodta a rémes pofáját, amikor a tűzrőlpattant menyecske valami olyasmit mondott, hogy ő tudja persze, vannak, akik elviszik az egész segélyt, a rendes embereknek meg nem marad.

Alig ért előadása végére, amikor a krokodil, hamm bekapta a nőt. Napok óta éhes volt már, két hét is eltelt azóta, hogy felfalt egy napközist, akit a szülei elfelejtettek időben hazavinni.

Néhány nap múlva újabb kérelmező érkezett, annak először csak a karjait harapta le, de aztán nem fért a maradék a fridzsiderbe, hát nem törődve diétájával, azt is elköltötte.

A faluban közben terjedt, hogy a „polgi” ugyan harapós ember, de még senki sem panaszkodott rá, azután, hogy találkozott vele. Míg régen mindenki napokig csak azt mesélte, micsoda érzéketlen ez a polgármester, csak a pofája nagy, de semmit nem old meg.

Egyre többen indultak el hát az egykori tanácsháza felé. Ennyi választópolgárt már egyszerűen nem lehetett felfalni. Ráadásul e jegyző is előkerült, aki azt tanácsolta polgármesteri irodában székelőnek, aki nyilván csak maga a polgármester lehet, hogy csináljanak félfogadási időt. Időnként azért adjanak segélyt is, hogy lássanak elégedetten kiérkező embereket is a népek. Hívják párszor össze a testületi ülést, nehogy szó érje a ház elejét – nyilatkozzanak a megyei lapnak, hogy sok támogatásra van szükség, mert nagy volt a baj. Aztán írjanak ki tendert a helyreállításra, majd egyezzenek ügyesen meg a kiválasztott építtető cégekkel, miként tudják a jólfizető munkát meghálálni.

Településünk – mondanom sem kell – rövidesen prosperálni kezdett. A krokodil átszokott a konzervre és csak a falu renitenseit ette meg – de azokat is csak grillezve, olíva olajjal, mert úgy egészségesebb. Igaz, közben a krokodil behívta krokodil barátait a faluba, az egyik a napközi otthon vezetője lett, a másik a rendelő igazgatója, a harmadik úszómester a tanuszodában – de persze senki nem mert szólni. És nem is akart. Jól elvolt ebben a dagonyában – ahol rend, csend, fegyelem uralkodott.

Legújabb híreink szerint a krokodil az országos politika felé kacsingat, már a miniszterelnöki posztot is kinézte magának, ahogy fogalmazott: rengeteg ennivaló embert látott a kormányban.

2010. június 13., vasárnap

Trianon bécsi szeletből

Haza. Szereted?

Az egész úgy kezdődött, hogy Gyula barátomnak már megint született egy zseniális ötlete. Merthogy van ez a szokásos ARC plakátpályázat. Az feladvány címe az, hogy „Haza. Szereted?" Namost, mi ezt oldjuk meg úgy, hogy egy párizsi szeletből – amely már majdnem rántott hús és, mint ilyen Magyarország jellegzetes nemzeti eledele – formázzunk egy Nagy-Magyarországot, aztán meg egy mai Magyarországot, írjuk rá, hogy „Párizsi szelet". és akkor mindenki érteni fogja, hogy a párizsi békeszerződésre célzunk, ahol leszeletelték az országot, ugyanakkor

meg felidézzük a rántott hús, ubisali életérzést is, amely szépen rímel a haza szeretésére – a többit meg hagyjuk a műkritikusokra. A nagyszerű ötlet után következett a megvalósítás kalandos fázisa. Kell ugye megfelelő párizsi szelet. Hosszas kísérletezés után a „Bécsi szelet" vendéglő Bethlen téri üzemegysége mellett döntöttünk, ahol vagy 5 féle vékony, szépen sütött husit rendeltünk.

Az alkotás következő fázisának a helyszíne a mi konyhánk volt, ahol Gyula barátom levette sötét zakóját és meglazította pompás nyakkendőjét – a bankból szökött el, ebédidőre, és neki ez az öltöny-nyakkendő a játszóruhája ott. Kötényt húzott és egy éles késsel megkezdte Nagy-Magyarország kialakítását. Aztán tányérra helyeztük az egészet, hátteret csináltunk, világítottunk, fényt mértünk,adjusztáltuk, nagyokat nevettünk. És meg is voltunk az első leckével.

Ezután következett az országcsonkítás. Előbb Erdélyt vágta le a késsel Gyula barátom, aztán a Felvidéket, majd jött a Délvidék – azt a macska elorozta és bezabálta. Elégedetten bólogatott, a bajszát simogatta zsíros mancsával és afféle hazafiatlan célzásokat tett, hogy s

zeretné a Tiszántúlt és megkapni, mert még éhes. Áruló megnyilvánulásáért finoman felrúgtam és kizártam a házból, tanulja meg, hol a helye.Ezután Kárpátalja felé még kis kiigazítást tettünk. Mint a mellékelt képen is látszik, elég ügyesen megmintáztuk párizsi szeletből szeretett hazánkat. (Hogy kulisszatitkokat is eláruljunk, ez ám egy kóser Magyarország. Ugyanis a disznóból készült, organikus rántott/párizsi szelet nem elég jól formázható, ezért pulykahúst használtunk e művelethez. Csalás, csalás, de csak kegyes.) Majd következett a fotózás fázisa. Több kép készült a mi hazai párizsi szeletünkről, mint Salma Hayekről egy egész hét alatt. Pedig ő is elég jó hús és szerintem szeretni is lehet.

Ezután a művész urak kést, villát, tányért, krumplipürét és ubisalit vettek

elő és ahogy egy rendes performance után illik gondosan elfogyasztották az alkotást, amelynek csak digitális lenyomata maradt az utókorra.


A csocsó hatalma


Egy legendáról

Mint minden valamire való történet, ez is a régmúltban kezdődött. A kádárizmus óloméveiben egy New York palotabéli szerkesztőségi szobában. Ott ahol jetünkre jutott két írógép, ám sose volt tolongás, hogy ki használja. Az ebéd és a kora délután elütése tehát abból állt, hogy történeteket meséltünk egymásnak.

Illetve, mivel akkoriban még én voltam valahogyan a elgfiatalabb, nekem mesélték a többiek a korábbi évek nagy kalandjait.

Ezekben a történetekben előkelő helyet foglalt el a csocsó. És azok a fényes győzelmek, amelyeket ott arattak. (Vereséget mindig csak a Szász Pista szenvedett, különösen a kabátnapokon, de erről részletesebben, bizonyára, majd az ő születésnapján értekezünk.)

A csocsóbajnokságon csakis Magyar Nemzetesek vehettek részt (fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). Egyetlenegy kivétel akadt. Egy Magyar Hírlapos. (Fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). A sportrovat vezetője. Aki lejöhetett a harmadikról és beszállhatott a második emeleti asztalifoci (Kristóf Attila szép szavával: pörgős foci) olimpiászba. E sportrovati vezető később annyira odaszokott – így a kora délutáni beszámolók – hogy később már a pörgősfoci asztal mellől szerkesztette saját sportrovatát. Ahogy ezen oral history archvum adatközlői megjegyezték: zsebből.

Természetesen ettől, vagy éppen ezért, a sportrovat kitűnően prosperált, a labda gömbölyű volt,a gólok záporoztak, a szocializmus végnapjai kedélyesen teltek, egyik a másik után.

Egyszer az Etuka grillben – ez az üzemi menza volt az ötödik emeleten, az óvoda mellett, a torony alatt -, aztán személyesen is megismerhettem a zsebből szerkesztő, egykori csocsóbajnokot. A Nagy Csocsóbajnokot.

Azóta persze történt egy s más, de hát hagyjunk valamit a százéves ünneplésekre is.

Bis hundred und zwanzig.

2010. június 4., péntek

A Kaláka első negyven éve

Lakitelek, koncert

A legendák szerint 1969-ben a pesti Népköztársaság útján, egy kőhajításnyira a Divatcsarnoktól, az Ádám sörözőben találta ki a Kaláka együttest Mikó István és Gryllus Dániel. Hogy az idő múlását érzékeltessük, nincs Népköztársaság útja, nincs meg a régi áruház, a Divatcsarnok, és Ádám söröző sincs. Ellenben a Kaláka együttes él és virul.

Az én barátságom a Kaláka együttessel még a nyolcvanas évek elején bimbódzott ki, természetesen meglehetősen egyoldalú módon. Ugyanis eleinte egyáltalán nem lelkes, majd kevésbé lelkes végül egészen lelkes közönségükké váltam.

A helyzet az, hogy a jó csajok egy része Piramis rajongó volt. Ezek azok az idők, amikor az építőtáborokban Som és Révész brigádok alakultak, csöves nadrágot és Alföldi papucsot hordott, aki adott magára. Őszintén szólva, akkoriban nem kedveltem különösebben a Piramist, ráadásul a piramisos leánypajtások oly mértékben lelkesedtek az ő Lajosukért vagy Sanyikájukért, hogy rám már nem maradt volna elég érzelmük.

Ezért aztán én a Kaláka imádó leányokat választottam, talán így jutottam el először a Marcibányi téri művházba,a hagyományos szombati koncertre. Egyáltalán nem lelkes meg azért voltam, mert egészen más elképzeléseim voltak az estéről.

Aztán rájöttem, hogy ha már úgyis itt vagyunk, akkor töltsük kellemesen az időt, és hát a Kaláka tulajdonképpen még egy magamfajta botfülűnek is tetszhet.

Aztán a harmadik-negyedik alkalommal már én is komoly törzsközönségnek tartottam magamat. Mi tagadás, beleszerettem a Kalákába.

Jó, az azért zavart, hogy koncert után a jó csajok Huzella Péterről áradoztak, vagy Radványi Balázsról, esetleg azt tárgyalták ki, hogy Becze Gábor milyen aranyos – az édi szót még nem ismertük, boldog idők – vagy, hogy a Gryllus Dani megint milyen szellemes és okos volt. De semmi féltékenység, olyan messze voltak tőlünk a kalákások, mint ide Mick Jagger.

Vonatkozó legnagyobb sikeremet egy este akkor értem el, amikor lovagiasan felajánlottam a jegyemet egy leánypajtásnak, s a koncert idejét a Mártirok útjai Négy szürkében vészeltem át. A hősies lemondás méltó jutalomban részesült. Ezúton is, kösz érte Kaláka.

Aztán eljött az 1984-es év – más szerzőtársak, más vonatkozásban erről már írtak – amikoris, mint szervező vehettem részt a lakiteleki Bagi Ilona építőtábor programjának előkészítésében. Kalákát akarunk, döntöttük el. És bár országos sztárok voltak akkor már, akik a világ sok színpadán arattak tisztes sikert, elvállalták ezt is.

Az ebédlőből kihoztunk pár asztalt, és széket – ezzel meg is volt a színpad berendezése. Ők meg előkapták a hangszereket, a verseket, a dalokat – és akkor ott, a poros, koszos táborudvaron, a böglyök és szúnyogok nem nyugvó attakjai közt, megszületett a csoda. Négy vidám ember, akit nem zavar a szél, a szálló homok, a traktorok dudálása, pár tucat gyereknek belead apait-anyait és még élvezi is amit csinál. (Jártak ott más nagy művészek is – volt összehasonlítási alap.) A lányok persze még szerelmesebbek lettek beléjük. De mi nem izgultunk, egyrészt, mert tényleg igen jó volt a buli, másrészt, meg tudtuk, a kalákások mindjárt csomagolnak és mennek tovább, mi pedig maradunk. A babérok leszakajtása ránk marad.

2010. május 31., hétfő

Szlovák Paradicsom

Minden jó, ha jó a borovicka


A Szlovák Paradicsomba (Slovensky Raj) való utazás televan kellemes izgalmakkal. Rögtön itt a helyfoglalás ügye. A Hernád áttörés közelében, a nagy hegyek ölén, ott, ahol a fenyők az égig érnek (na jó, ez kis túlzás), de az igaz, hogy a borovicka friss és erős, nos, ott van a mi kis kulcsos házunk. A kulcsosház üzemeltetője bizonyos Ljubomir. Akinek az a kényszerképzete, hogy ő a szlovákon kívül igenis tud még németül is. Mindenesetre lelevelezni vele, hogy akkor csütörtökön érkezünk 26-an – nem is olyan egyszerű.

Aztán amikor újra lát minket, kedélyesen bólogat, és megjegyzi, hogy mennyit nőttünk tavaly óta. A gyerekek felfelé, mi széltében – de lehet, inkább arról beszél, hogy fentről nagy vihar jöhet, ami könnyen elsodorja majd a hegyekben azt, aki nem vigyáz. Ő továbbra sem tanult meg németül, a mi szlovákunk továbbra is elég gyenge. Mindenesetre Ljubomir egy szótárral erősítette meg az infrastruktúrát tavaly óta és ennek segítségével határozottan állítja, hogy ő tulajdonképpen magyarul is ért. Egyrészt, mert sok itt a magyar vendég, másrészt meg, mert néhány hónapot valahol Tata közelében töltött, de lehet hogy az inkább az öccse Vladimir, mindenesetre valamelyikük ott dolgozott és ott tanult meg ilyen jól magyarul. Persze megdicsérjük a tudását – és továbbra sem értjük, mit mond.

Aztán lebaktatunk a közeli vendéglőbe, ahol az euro ellenére még mindig barátiak az árak. A személyzet megadóan veszi tudomásul, hogy 26-an természetesen huszonhatfélét kérünk, s többen párszor meg is gondolják magukat. Még arra is marad erejük, hogy a rohangáló kölykök fejére barackot nyomjanak, miközben küldjük befele a juhtúrós levest hagymával, kenyérkockával vagy a brindzás galuskát, no meg a sztrapacskát, közben jönnek a sörök is szépen rendben , a gyenge, de erőshabú Smädný mních (annyit tesz állítólag, mint szomjas barát), vagy a barna Corgoň Ležiak, Aranyfácánt köszönjük nem kérünk, az otthon is van. Közben felismerjük a slivovica szó nemzetközi használatát, igazán vidám itt az élet.

Reggel Bizonyos Ljubomir egy térképen pontokra bököd és lelkesen magyaráz valamit. Rövid szavazás után úgy döntünk kétharmados többséggel: arról beszél, hogy ma menjünk be Iglóra ahogy ő mondja Spišská Nová Ves-be, mert az nagyon szép. Lehet korzózni, de a kisebbség szerint azt közölte velünk inkább, hogy Iglón, ahol az az egész házfalat betöltő Becherovka reklám van, a megbonthatatlannak nem nevezhető cseh-szlovák kapcsolatok nagyobb dicsőségére akad Becherovka, amire többeknek közülünk mérhetetlen szüksége lenne, akkor is, ha az cseh ital. Hagyjuk ezeket a nemzeti érzékenységeket.

Ha már kocsiba ülünk és itthagyjuk az erdőnket, Késmárkra is benézünk. A vár gyönyörű, az utcák rendezettek és mondhatni festőiek, csak a szél fúj rohadtul.

A kulturális élvezetek után hát egy korcsma következik, ahol az utasok sört fogyaszthatnak, a sofőrök meg nézik ezt szomorúan. A pincérlány boldogan pakolja a korsókat, megy az üzlet-csuhaja.

Jönnek még a nagy hegyek, melyek csúcsára keskeny szurdokokon kapaszkodunk fel, láncokon mászunk és fapallókon egyensúlyozunk – de egy ilyen hosszú hétvége is gyorsan elmúlik.

Ljubomir figyeli, amint a kocsik csomagtartója elnyeli a hálózsákokat, a koszos ruhákat, a maradék üveg söröket. Közben bölcsen bólogat, és állítólag azt mondja, hogy akkor jövőre rezerválom nektek megint a házat, de az is lehet, hogy csak annyit, szerbusztok és nem is haragszom a felfordulásért, ami itt marad mögöttetek. De akármelyiket is mondja, kedvesen integet és mi is neki.

2010. május 24., hétfő

Francis Drake nem novicius


Kedves választóim!
Kedves választóim, hölgyek és urak! Mint tudják, nem azért jelöltek engem erre a nevezetes posztra, mert olyan lennék, mint egy ferences novícius. Továbbmegyek, még csak azért sem, mert olyan lennék, mint egy bencés novícius. Már miért lennék olyan? Nincs nekem kérem tonzúrám sem. Sőt, még a jezsuitákra sem hajazok, bár kétségtelen, hogy én is kitartóan tudom képviselni az ügyet a legvégsőkig. De mégsem vagyok az az imádkozós, istenes típus. Ha már mindenképpen történelmi hasonlattal kellene engemet leírni, akkor voltaképpen egy igazi hét tenger ördögét választanék. Egyet őfelsége admirálisai közül. Lássuk csak, kit is? Mondjuk, Sir Francis Drake megfelelne, mert az istenuccse jól megütötte azt az egész Nagy Armadát. Picit kalózkodott, na jó, nem mondom, ezt elismerem. Néha elvette a másét, de hát tudják, kalózból lesz a legjobb pandúr. És pandúrnak én aztán legjobb vagyok. Nem dicsekvésből mondom, csak azért mert ez a tény. És ezekben a forradalmi időkben, amelyekben most élünk nem szabad az álszerénység bűnébe esni. Forradalom van itt kérem, hogy csak úgy zúg. Aki nincs velünk az nincs is. Ezt ne tessék üres fenyegetésnek venni, mert nem az. Keményen, férfiasan elbánunk a rendszer ellenségeivel. Ki is vettem a könyvtárból néhány alapműve, így az „Inkvizíciós módszerek és eljárások”, a „Boszorkányok márpedig vannak” és valami régi szerzőtől a „Rajk per kihallgatási módszertana és perbéli eljárása” - elég nehéz olvasmány ez az utóbbi. Dehát, mit meg nem tesz a magamfajta a népéért. Még olvas is. Ráadásul nem is pénzt, pedig pénzt olvasni jó. Ahogy asszonyt verni is, de ez most nem tarozik ide.
De lépjünk egy kicsit tovább. A közbiztonságról is szeretnék egy picit beszélni. Higgyék el, ezentúl sokkal bátrabban közlekedhetnek majd az utcákon, tereken, ugyanis több komoly bűnöző ezentúl a Parlamentben dolgozik. Szerintem a zseblopás is kevesebb lesz kint – hát hogy bent miként alakulnak a dolgok, azt még nem tudom. Mindenesetre robbantgatás nem lesz – annak már vége. Elvettem a gyerekektől a dinamit rudakat meg még a gyújtózsinórt is – mindjárt megmondom mivel játszanak, de ezentúl nem ezzel. De ez maradjon az én titkom. Végülis, csak az a lényeg, hogy robbantás ezentúl ott van, ahol mi megengedjük.
Mindenestre két hét nem sok, annyi sem kell hozzá és minden megváltozik itt. A rablógyilkosok zsenge virágpalántákat nevelnek és a kiscsoportos óvodások lovagolnak a hátukon majd, a faluszéli romák az akadémiai nagydoktori értekezéseik védésére készülnek és a tolvajok, nos a tolvajok egy része kormányfeladatot kap, másik része meg nem lesz tolvaj már és nem kap. Ennyire egyszerű az egész. És ugyan kolbászból lesz a kerítés, de mindenki csak a magáéból tör majd le egy falatot – nem nyúl a másikéhoz. Pedig a másik kolbásza mindig finomabb. És mégsem. Ezt teszi az erkölcs, a hit, a hazaszeretet, amely nekünk megadatott.
Kis zöld komám onnan oldalról azt kérdezi, miért ez a ruha van rajtam? Nos, ez még a régi gúnyám, amely úgy a szívemhez nőtt, de rövidesen itt a szép új tábornoki egyenruhám, hát hogy abban én milyen fess legény leszek, azt el se hiszik. Egy deli, amorozó lép majd önök elé. Ezt teszi kérem a hatalom.

2010. május 9., vasárnap

Péterfy Bori koncertjén


Szandált is vettünk már itt

Az ember azért megy Péterfy Bori koncertre, mert:

- elnézte egy kicsit a műsort, tulajdonképpen egy Korda György – Balázs Klári showra, vágyott volna,

- nagyon elnézte a műsort, Záray- Vámosi duettre indult,

- berúgni végülis akárhol lehet,

- lelkes rajongója Péterfy művésznőnek,

- valahol el kell ütni az estét,

- jó buli ígérkezik, ott a helyük,

- egy igen kedves leány hívja el.

A koncert helyszíne a West-Balkán névre hallgató, sokat költözködő üzemegység, amely most éppen a Skála-Metró épületében ütött tanyát:

- ez majdnem olyan jó ötlet, mint a Corvin tető, ami viszont zseniális,

- valahová a West-Balkánnak is költöznie kell, végülis a Nyugati aluljáró nem is West, hanem igazi mély-Balkán.

- ha a zene jó, a csajok csinosak, az ital olcsó, a kidobóemberek nem minket dobnak ki, akkor elmegy ez is,

- szandált is vettünk itt, akkor zenét is hallgathatunk,

- ha nem dűl a fejünkre – bár néha az az érzésünk, hogy dűl -, akkor vicces az egész.

A közönség szemmel láthatóan:

- nem csak a legfiatalabbakból áll, városi középosztály,

- néhány külföldi is,

- nagyon ismerik a számokat ám,

- az ital szépen fogy, egy gin-tonic viszont kijön ötszázból, más kérdés, hogy mennyi benne a gin.

- lehet tombolni is, meg táncolni és üvöltözni – itt ez senkit sem zavar. Tombolás garantált.

A művésznő:

- hozza a formáját,

- elég jó a formája,

- énekelni is ügyesen tud,

- szereti a közönség,

- nem bántuk meg, hogy eljöttünk.

A legnagyobb siker egy régi, régi szám, talán a Bizottság együttesé volt, a jó Wahorn András adta elő. Én először Bódy Gábor filmjében láttam, hallottam, a Kutya éji dalá-ban, 1983-ban a balatonföldvári kertmoziban. Igazi nyári block-buster. De a dal igazsága örök.

„Már megin' csak őrája gondolok
már megin' csak akarok egy jó nagyot”

Aztán köpni kell, mert megint itt van a szerelem.

Egy szép, szőke lény énekli e sorokat:

- ebben van valami mókás,

- szókimondóbb így a dolog, hatásosabb,

- változik a világ, már a lányok is ilyesmiket danolnak,

- elmélázunk azon, hogy a impresszáriók volnánk, összehoznánk-e egy Wahorn-Péterfy duót ebből. (Összehoznánk, mi az hogy.)

- nem vagyunk impresszáriók, hát kérünk még egy gin-tonicot, meg egy duplaviszkit – hogy ne nagyon lógjunk ki a sörből.

- Sorból, nem sörből, Te!

Szívesen járunk efféle koncertekre, mert:

- akkor tudunk villogni fiatalabb kollegáink, és idősebb gyermekeink előtt

- úgy tehetünk, mintha rajtunk nem fogna az idő vasfoga, ott tartjuk kezünket az élet pulzusán,

- nagyon műveltek leszünk, különben is, a zene nemesít,

- szeretjük Borit, szeretjük a gin-tonicot

- szertjük, ahogy a művésznő énekel, szeetjük nézni, amint testre feszülő ruhában, ruganyosan ugrabugrál a színpadon.

Mindent összevéve:

- nem bántuk meg, hogy elmentünk,

- jó helyen voltunk, jó emberekkel,

- ittunk, zenét hallgattunk, kulturáltan szórakoztunk,

- megnéztük, hogy mulat a mai fiatalság,

- lehet, hogy a jövő héten is megnézzük valahol.