Így történt a merénylet a Nemzeti Bank ellen - Matolcsy hősiessége

Egy ködös, holdtalan éjjel sötét kaftánba bújtatott, borostás férfiak gyülekeztek egy csatornafedél fölött, valahol az amerikai nagykövetség melletti utcában. Az egyikük transgender nemű szíriai homokos volt, aki szabadidejében a Magyar Idők című lapban pirossal húzta alá mindazt, ami nettó hazugság volt benne, majd a teljesen vörössé vált lapot kitűzte az Auróra ágyúja mellé harci lobogónak.

A másikuk a kaftánja alatt mindig kockás inget viselt, KDNP-s politikusok kisleányokhoz és kisfiúkhoz fűződő viszonyával viccelt, s hogy tetézze, volt egy cigány barátja is.

Nos, ez a barát, ez a telepi cigány, ez is itt volt velük, elméleti fizikusként végzett, de Los Alamosból hazahúzta a szíve – most már évek óta, mint a társadalom hasznos tagja közmunkán árkot tisztított, szemetet söpört az öt elemit némi protekcióval elvégzett CÖF-ös munkavezető hangos nógatása mellett, aki persze szigorúan megtiltotta, hogy mindenféle krikszkrakszokat firkáljon a rövid pihenőkben a jegyzetfüzetkéjébe, amit  a szemétből kikapart papírdarabok összefűzésével nyert, mert nyilván ezek ellenséges dolgok, amelyeknek nincs helye egy becsületes és munkaalapú társadalomban.

Szóval, meglehetősen vegyesnek volt mondható a társaság. Ráadásul, volt náluk egy feszítővas, egy NAV-hoz bekötött pénztárgép és egy az alkotmány asztaláról elcsent Orbán Viktor beszédeit tartalmazó, dedikált kötet is.

És amikor a borzongató éj homályában a holdat teljesen eltakarta egy sötét felleg, hármas füttyszó hangzott fel az amerikai követség egy világos ablakából, s szinte ezzel egy pillanatban egy ürgebőrbe varrt Wass Albert kötet landolt előttük a kövön.

A kötetben, amelyet láthatóan nem sokan forgattak még, pár betű alá volt húzva. Ezeket összeolvasva először a Felcsút szó tűnt fel, majd a titkos utasítás, Obama, kelt mint fent. Pir burg pár káp aláírással.

Mikor ideértek, egy szemvillanás nem sok, lefeszítették a csatorna tetejét –a roma fizikus azon nyomban eladta egy MÉH használtvas telepen – számolt be az esetről később a közszolgálati tévé -, ahol már ott állt Orbán Viktor időközben feleslegessé vált egész alakos olimpiai szobra.

Egy patkányjáraton keresztül jutottak be a Magyar Nemzeti Bank féltve őrzött épületébe. Ugyan két tüzér dandár, egy lövész hadosztály, egy  páncélos gárdaezred valamint egy rakétás magasabbegység védte aznap éjjel Matolcsy György birodalmát, bizony a gonosz efféle erőivel ők sem bírtak.

Annál is inkább, mert egy fekete macska is csatlakozott hozzájuk, akit társai Belzebubnak szólítottak.

Nos, e kis csapat határozott, biztos léptekkel, de a fal mellett sunnyogva haladt előre, belső árulás következményeként hamar elérve Matolcsy György sztupáját, amit két hatalmas Buddha őrzőt. Belzebub odavillantotta tolvajlámpáját, mire a Buddha szemében lévő vasúti forgalomirányító készülékből kilopott szemafor üveg a Stop Stop szót hunyorogta  a rosszban sántikáló csapat tagjaira.

Tolvajkulccsal kinyitották a  szentély ajtaját, s ott keleti füstölők, Buddha szobrok rejtekén, megkerülve ott a háremben élő, sudár szép aligazgatókat, nemzetközi titkárokat, és feleség jellegüket már régen elvesztett hívogató, fedetlen keblű kereszténydemokrata hölgyeket, besurrantak a legbelső szentélybe.

Itt őrizte a nemzeti bank elnöke, Matolcsy György a Szent Grált, amely leginkább egy eldobott, összegyűrt, kiürített kólásdobozra hasonlított. De a megátalkodott gonosztevőket ezzel nem lehetett becsapni. Tudták, ebből ivott egyszer a legnagyobb kis vezető. S azóta, akinél ez van, az a világ ura.

Körbeállták a szent tárgyat s direkt visszafelé elénekelték az olimpiai himnuszt, miközben hátul még fityiszt is mutattak karmos ujjaikkal.

S a gonosz varázslat bizony megfogant. S a rontás nyomán a  Puskás Akadémia kis híján kiesett az NB 1-ből, Tállai András még a nyomtatott nagybetűket is elfelejtette, a felcsúti vasút elnöki pullmankocsiját megette a rozsda, szalmonellás lett a kolbász Orbán doktor kerítésében, senki sem utalt TAO pénzt a héten a kedvenceknek s még Mészáros Lőrinc sem nyerte meg a lottó ötöst, pedig azt már évek óta mindig ő szokta.

És persze kis híján minderre egy banki pánik is kitört – nyilván erre ment ki   a játék, direkt Obama és Clinton asszony utasítására, akik egy sarki pizzázóból élőben követtek az FB-n az eseményeket, miközben gyermekhússal ízesített fokhagymás-ananászos pizzát szeleteltek maguknak.

De ekkor ott termet fess, magyaros mentében, kócsagprémes fövegben a snájdig Matolcsy György, kezében két közpénzzel, amit rögtön zsebre is vágott és leleplezte az egész összeesküvést.

Így állt helyre a világ rendje egészen a délutáni újabb gyógyszerosztásig.

Humor a Holocaustban

Már a cím is veszélyes: Humor a Holocaustban, vagy talán inkább a Holocaust idején. Pedig igazán komoly munkáról van szó, az izraeli Chaya Ostrower könyvéről, amely alcíme további eligazítást ad a mű tárgyát illetően: Ez tartott minket életben. Mármint a humor, a művészet, az emberiségbe vetett hit.

A szerző, pszichológus-kriminológus, PhD dolgozatában foglalkozott ezzel a kérdéssel a Tel Aviv-i Egyetemen és ezért kapta meg a doktori címet. Könyvben is megjelent elemzése (angolul Chaya Ostrower: Humor int he Holocaust, It Kept Us Alive, Jeruzsálam, Yad Vashem, 2014.) alapjául azok az interjúk szolgálnak, amelyeket éveken keresztül folytatott a haláltáborok túlélőivel.
A beszélgetéseket elemezve jutott arra a következtetésre, hogy a humor afféle lelki ellenállás része volt a szörnyűségekkel szemben a gettókban, a munka- és haláltáborokban. A téma kockázatos, több szempontból is. A tömeggyilkosságok sora, egy nép kiirtásának (majdnem sikeres) története nehezen fér meg a közgondolkozásban a humorral, vékony jégre merészkedik, aki ezzel foglalkozik.

Arról nem is beszélve – arra is vigyáznia kell, nehogy a holocaust tagadói arra használják fel írását, hogy lám, nem is lehetett az olyan szörnyű, ha még viccelődni is kedve volt az embereknek, Ostrower ügyesen kerüli ki ezeket a csapdákat, felemlítve azt, hogy a humor közismerten nagyon fontos szerepet játszik az ember lelki védekező mechanizmusában, s talán ez a leghatásosabb eszközök egyike is a szörnyűségek elviselésében.
Ugyanakkor egy interjújában elmondta, amikor Auschwitzba látogatott, maga is megrendült azon elgondolkozva, vajon szabad e Auschwitz és a humor kérdését egy lapon emlegetni. Egyetemi kollégái is óvták a témától, azt tanácsolva neki, foglalkozzon valami mással, ebből lehetetlen lesz ledoktorálnia. Ráadásul a holocaust ügye Izraelben is szent. Korábban soha, senki nem mert még csak hasonló kérdésben sem publikálni. S tény, hatmillió ember módszeres legyilkolása minden, csak nem humoros. Ugyanakkor – teszi hozzá – tény, a humorérzék és talán a kultúra segíthetett abban a túlélőknek, hogy valahogyan mégis elviseljék azt, ami egyébként emberi ésszel elviselhetetlen. Sok túlélő interjúalany elmondta, hogy talán az egyetlen reménysugarat jelentette az, hogy még létezik emberi humor. A könyvben többen beszámolnak arról, hogy például Birkenauban, a női táborban egész kis daljátékokat, sőt afféle balettokat is megpróbáltak előadni. Van, aki arról beszélt, hogy fogoly kabaré színészekkel és írókkal készítettek előadást, amit aztán a legnagyobb titokban mutattak be éjszaka a barakkban Auschwitzban.

Ahogy az egyik volt fogoly fogalmazott: Bár éheztek, de akadtak olyan pillanatok, amikor úgy érezték a „lelki táplálék” fontosabb, mint a testi, s volt aki még azon az áron is megnézte az előadást, hogy így lemaradt az életmentő ételosztásról. 

Más meg éppen azt mutatta be, hogy egy produkció miként segített neki, elkerülni például a verést. Tudunk magyar vonatkozású történetről is, ha nem is feltétlenül a humorról, de arról szól, miként lehetett a kultúra életmentő a haláltáborban. A nyolcvanas évek közepén Rékai Gábornak volt a Magyar Rádióban egy műsora. Ennek egyik adásában hangzott el, hogy a szerkesztőség arra kérte hallgatóit, akinek van valami különleges története ossza meg velük. Sok más között érkezett egy nagyon meglepő levél is. „1944 nyarán egy vasárnap Auschwitzba bejött egy nő a barakkba, azzal, hogy elénekel nekünk pár dalt, ha meghallgatjuk. Elkezdtek potyogni a könnyeim, annyira nagy volt a kontraszt.” A rádiós zenei szerkesztőnek, Bubnó Tamásnak rémlett, hogy ő már korábban hallott valami efféle történetet. Egy zenetanár mesélt neki effélét. Megkereste hát a hölgyet, aki elbeszélte neki ezt és a riporterrel elvitték a levélíróhoz. Gondolták, milyen érdekes lesz, hogy a két – akkor már meglehetősen idős hölgy - a mikrofon előtt beszélheti meg, az átélt szörnyűségeket. A levélíró valahogy így kezdett bele nagyon kevesen menekültünk meg kész csoda hogy mi igen. Ahogy odaértünk Auschwitzba azonnal beteg lettem, elvittek kórházba. Mire visszavittek a barakkba, már senki nem volt ott, akit ismertem. Idegenekkel kerültem egy barakkba. Augusztus közepétől voltam ott. Teltek múltak a napok, s egyszercsak bejött egy szép fiatal nő és elkezdett énekelni. És –negyven évvel az események után – kibomlik a történet. Az egykori auschwitzi énekes „közönsége” egy tagjával találkozik a mikrofon előtt.

Hiszen ő volt, az, ő énekelt ott a reménytelenség kellős közepén. 

De mit? „Mindenfélét. Először az én barakkomban, hogy ne verjenek addig sem amíg énekelek. Aztán két máramarosi nő elkezdett slágereket énekelni és kitelt az időm. De akkor átmentem más barakkokba is énekelni.” S bár 16 órás sorakozókkal, kényszermunka, gyötörték őket, embertelen körülmények között tartották az embereket. S a Schumann vagy Schubert dalok, ha pillanatokra is, de talán feledtetni tudták a teljesen reménytelen helyzetet.. Később operarészletek is következtek, talán a Carmenből. - Pedig a körülmények finoman szólva, közel sem voltak ideálisak. Körülbelül 500-an élhettek a blokkban, amiben semmilyen bútor sem volt. Akadt, akinek jutott takaró, nem kevesen voltak, akiknek még az sem. Sokszor előfordult, hogy takaró nélkül a puszta földön tudtak csak aludni. Nem volt ivóvízvíz bár, lajton hoztak vizet, , de abból nem lehetett inni. Kávét csináltak belőle, de legtöbbjüknek az sem jutott. Éheztek és szomjaztak. Ha mégis valami minimális ennivaló került, öten-hatan ehettek egy soha el nem mosott csajkából. A nőket kopaszra borotválták. A kápók verték őket. Mosakodásról szó sem volt. „Akinek haja volt, annak joga volt minket ellökni, ahová inni mentünk. De ugyanígy volt a vécénél. Amikor sípoltak 12 ember rohant, vödrök voltak. Azért kezdtem el énekelni, mert állt egy nő a korbáccsal, hogy schnelle schnelle és vertek, és rohanni kellett a vödrökkel a latrinára. Talán, addig sem bánt- amíg énekelek gondoltam.” A többi a könyvben.

(Pesti Sólet, 2017. januári szám)

A gonosz törpe birodalmának a vége

Néhány szó a korról, mely hosszú, simogatható ősz szakállal jár. Valamint arról, kell-e vezényszóra hazudni, valamint arról, hogy jönnek a szebb napok, vége lesz a gonosz törpe birodalmának.

Megyünk a levesbe - Bálint Judittal főzünk egyet

Klubrádió, 2016. december 25.

Ezt főztük ki.

Az értelmiség és a rendszerváltás

Az értelmiség és a rendszerváltás - egy régi műsor az ATV-ről, a Civil a pályán-ban. Hajós András, Oszkó Péter, Varga László.
 Műsorvezető: Dési János Szerkesztő. Morvay Péter


 

Varga László emlékére

Kitűnő barátunkra, Varga László történész, levéltárosra emlékeztünk a Klubrádióban. Rainer M János, Murányi Gábor és Dombi Gábor volt a beszélgetőtársunk.
Műsorvezető: Rózsa Péter és Dési János 2016. december 16.





.

  És egy régi riportban, itt is látható

Varga Lászlóra emlékezünk egy régi filmecskével

Varga Lászlóra emlékezünk egy régi filmecskével. ,i mást tehetnénk most.

Hírdetésben kereste az embermentőt

1945. június közepén az alábbi, akkoriban egyáltalán nem olyan túl szokatlan apróhirdetés jelent meg a Népszava utolsó oldalán:

„Aki tud dr. Kasza (Kasser) Sándor, lakott azelőtt Újpest, Árpád utca 25., később Budapest, XIV. Izsó u. 5 és özv. Drexler Ferencnéről lakott azelőtt Dunaharaszti, később Budapest, XIV. Izsó u. 5. sz., jelenlegi tartózkodási helyéről, illő jutalom ellenében haladéktalanul közölje Schramm Ede, Budapest VII. Dohány utca 71. címre.”

A hirdetés szereplőit nem egyszerű azonosítani. A korabeli telefonkönyvek szerint a Dohány utca 71. alatt lakó Schramm Ede „igazgató”. S a korszakból ismerünk egy Schramm Edét, aki több kisebb-nagyobb újságkiadó vállalatot is igazgatott, s többek között egyik vezetőségi tagja volt az újságírók és más haszontalan kártyások „Otthon” körének.  Akkor ő meg is lenne. Drexlerné, aki egy tetőfedő felesége volt Soroksáron, (Dunaharasztit Soroksárral összekeverni nem olyan nehéz) talán cseléd lehetett az Izsó utcában.

Akiről még a legtöbbet tudjuk, az Kasza (Kasser) Sándor.

Pedig az egyik legkevésbé ismert történet a vészkorszak ideji pesti embermentőkéi közül éppen az övé és feleségéé, Arányi Erzsébeté (Elizabeth) .

Kasser az egyike volt a Valdemar Langlet irányította magyarországi Svéd Vöröskereszt vezetőinek, közvetve, közvetlenül ezrek köszönhetik neki az életüket.  Felesége jónéhányszor, mint Raoul Wallenberg tolmácsa működött közre az embermentésben. A velük történteket a Wallenberg jegyzőkönyv (Ab ovo kiadó, 2014) címűkönyvemben viszonylag részletesen ismertettem. 

De azóta is újabb és újabb apró részletek kerülnek elő.

Kasseréknak komoly része volt az embermentés megszervezésében és lebonyolításában, a túlélés feltételeinek a biztosításában.

A háború előtt a Neményi Papíripari részvénytársaság egyik vezetője volt. Papír alapanyagot már akkor is leginkább Svédországból lehetett szerezni. Ezért Kasser elhatározta, hogy megtanul valamennyire svédül. S órákat kezdett venni a pesti bölcsészegyetem svéd lektorától, Valdemar Langlettől.

A két férfi össze is barátkozott az órák alatt.

Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor rosszabbra fordultak a dolgok az országban. Ám felesége, Nina Langlet életrajzi kötetében úgy idézi fel, hogy a német megszállás után elkövetett szörnyűségek felettébb megrázták a férjét, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amelyben két a haláltáborból megszökött  fiatalember hívta fel a figyelmet, hogy minden valószínűség szerint egy jelentős  kivégzendő fogolyszállítmány érkeztére készülnek. Lévai Jenő Fekete könyv című munkájában azt is megemlíti, hogy éppen Langlet volt az, aki miután hozzájutott az Auschwitz jegyzőkönyvhöz, továbbította azt  a svéd követnek Carl Ivan Danielsonnak, s részben így szerzett minderről tudomást a világ.

 Érdekes, hogy a magyar hivatalosságok általában tagadták, hogy ők ismerték volna ezt a jegyzőkönyvet – persze, hogy ismerték – és nemcsak tudni nem akartak róla, hanem általában nem is késztette cselekvésre őket.

Nem így a svéd nyelvtanárt. Amikor a Magyar Vöröskereszt elhatározta egy mentőakció megszervezését, Langletet bízták meg ezzel. Langlet pillanatok alatt hatalmas és hatékony apparátust hozott létre szinte a semmiből. Megalakította a  „Svéd” Vöröskeresztet és ennek főtitkárává nevezte ki Kasser Sándort.

„Ha úgy tetszik, mindannyian véletlenül került ebbe a munkába bele. Ismertem jól Langletet, azonos hullámhosszon voltunk.  És azt is tudtuk, valamit tennünk kell az üldözöttekért.  Ő is hogy került bele? Neki rengeteg entellektüel barátja volt, vezető értelmiségiek is, mint például Kodály, és sok baloldali is. Féltek, érezték, hogy baj lesz Jöttek tanácsot, segítséget kérni.  Langlet meg próbált tenni valamit, először csak értük.  És aztán ebből nőtt ki az egész zsidómentő akció”   -   idézte fel már a kilencvenes években egy interjúban, amit Bécsben készítettem vele.

Langlet asszony visszaemlékezései szerint Kasserhez tartozott a központi iroda vezetése,  itt állították ki az oltalomleveleket és menleveleket személyek, épületek és intézmények számára. Ide futott be minden információ a nagy és bonyolult szervezet működéséről és a segélykérők is itt álltak sorba. Tizenkét kórházi részleget működtettek, 47 gyermekotthont tartottak fent – és bújtattak, élelmeztek, elláttak üldözötteket, 14 öregotthon tartozott hozzájuk és 8 ház a védett gettóban legalább 3 ezer emberrel. Hét apácakolostorban 

és két szerzetesi kolostorban szintén bújtattak embereket, és 5 népkonyhát is üzemeltettek.

És ami szintén ezreknek, tízezreknek jelentette a túlélést, Langlet ötlete nyomán 1944. májusától menleveleket állítottak ki. A Svéd Vöröskereszt által bevezetett Schutzbrief volt az előképe a Wallenberg  féle Schutzpassoknak.

Kasser felesége, Erzsébet asszony szerint „az első dolog, amit a férjem megtervezett a Schutzbrief volt, ahogy a Svéd Vöröskereszt kérte. Mire Wallenberg  megérkezett, már körülbelül négyszáz ilyen lett kiadva. Úgy nézett ki, mit egy valódi útlevél.”

„Persze valójában ennek diplomáciai ereje nem volt, csak pszichológiai. Hiszen tényleg úgy nézett ki, mint egy svéd útlevél. Amíg nem jött Szálasi, addig mindenhol akceptálták” – tette hozzá Kasser úr.

Arra a kérdésemre, hogy ki lehetett az a szerencsés, aki hozzájuthatott efféle életmentő irathoz, elmondták, hogy tulajdonképpen bárki jöhetett hozzájuk, aki úgy érezte, hogy szüksége van rá. Elsősorban persze zsidók, de olyanok is, akiket politikai okokból üldöztek.

Eleinte csak négy ember dolgozott az akcióban, aztán hamarosan húsz.  Májusban aztán a Magyar Vöröskereszt, ahol addig működtek, elküldte őket azzal, hogy számára már kellemetlen ez a mentőakció. 

„Sorban álltak kint az utcán az emberek. Csillaggal a mellükön. Ez már sok volt a magyar Vöröskeresztnek. Ott is az antiszemitizmus volt az irányzat.  Kivéve a vezetőjét. Az egy intelligens, kulturált ember volt.” – idézte fel Kasserné.

Aztán nyáron megérkezett Wallenberg „és ez nagyon nagy segítség volt nekünk, mert most már az ő védelme alá mentünk mi is. Különösen októbertől vált ez nagyon fontossá. Addigra már kiderült, hogy a Svéd Vöröskereszt nem egy hivatalos szerv ilyen célokra. Kellett valami kapcsolat.” – jegyezte itt meg Kasser.

De ez már egy másik történet.

S, hogy miért kereste Schramm Ede „illő jutalomért” Kassert? Talán előbb-utóbb ez is kiderül.

(Pesti Sólet, 2016. október)

Kóser esküvő - a gyerekek

Akkor következik az ortodox esküvő második része.

Az elsőt itt lehet megtekinteni.

A félreértések elkerülése végett, ő kisfiú. Csak még nem vágták le a haját.

A kemény mag

Ő szerzett nekünk viszkit. Fontos kapcsolat.

A kóser tánc pedig itt

„Szovjet menóra” Beregszászban

Kárpátalján, s így Beregszászban sokáig virágzó zsidó élt volt. Bizonyíték erre a kisváros egykori számtalan zsinagógája, a mikve, a zsidó boltosok üzletei, házai. A holokausztot nagyon kevesen élték túl, a visszajöttek közül többen a szovjet rendszer áldozatai lettek (Dupka György több könyvet is írt erről, egyik itt:).

A megmaradt maroknyi közösség egy része a hetvenes években kivándorolhatott, a maradék 1990. környékén távozott. Nagyon-nagyon kevesen maradtak, de maradtak.
A kárpátaljai és különösen a beregszászi zsidó közösség életéről a Pesti Sólet 2016. júniusi számában már írtunk, most a város központjában lévő egykori zsinagóga történetének egy furcsa fejezetét elevenítjük fel.

A csinos kisváros középpontjában, a főtéren valójában egyetlen impozáns épület állt, a zsinagóga, amely még 1883-ban épült. A háború után a megmaradt zsidóság továbbra is zsinagógaként próbálta fenntartani, 1947 júniusában a szovjet hatóságok „újrajegyeztették”, mint zsinagógát. Dupka György kutatásai szerint még 1950-ben is a nagy ünnepeken 400-450 ember gyűlt össze imádkozni a zsinagógában. Ám sem a sztalini zsidóellenes politika és hangulat sem az általános vallásellenesség nem segítette az épület, s a közösség, fenntartását. Ennek ellenér egészen az ötvenes évek végig el sikerült elkerülni, hogy az épületet államosítsák. Igaz, közben a hívek száma is gyorsan csökkent egy belügyi jelentés szerint jó ha 20-50 fő jár még imádkozni az ötvenes évekre, s nekik, a hatóságok szerint, nincs szükségük egy ekkora épületre. A városi tanács véglegesen 1958-ban sajátította ki az épületet – cserébe egy jóval kisebbet adtak át kultikus célra. Ezekben az időkben állítólag raktárnak használták a volt nagyzsinagógát.

Az egykor csodált épület pusztult és rohadt. Még a hruscsovi időkben határozták el a felújítását, méghozzá kulturális intézményként, afféle művelődési házként. A kor szokásainak megfelelően, nemcsak belül szabták át felismerhetetlenségig az épületet, hanem kívülről is egy afféle „szarkofágot” építettek köré, elrejtve az épület eredeti szépségét, s természetesen minden zsidó jellegét. A belső teret felosztották, a Tóraszekrény helyét elfalazták, könyvtárat és a felfelé megosztott belső térben egy színház-helyiséget is kialakítottak.

A plafonon lévő freskót alumíniumborítással takarták le. Egyes elbeszélők szerint először megpróbálták a képeket lekaparni, majd amikor látták, hogy az nem olyan egyszerű, akkor döntöttek arról, hogy egy álmennyezet mögé rejtik a vallási jellegű képet. Szólnak legendák arról, hogy a városi építész vagy esetleg a kivitelezésen dolgozó munkások szerettek volna valamit megőrizni az épület zsidó jellegéből, de ennek semmi nyoma, bizonyítéka nincs ma már. Sokan azt is nagy eredménynek tartják, hogy nem rombolták földig, mint oly sok hasonló épületet erre. Az építkezés hosszan húzódott, állítólag nem volt rá elég pénz. S így évekig éktelenkedett a felállványozott, pusztuló zsinagóga a szovjetizált városka főterén. Bár a források eben ellentmondóak valamikor a hatvanas évek legvégén, a hetvenes évek végén lettek készen, Homoki József városi építész tervei alapján, afféle „szocialista konstruktivizmus” stílusában. Ekkor egy mozaikot rendeltek a bejárattal szemben lévő falra. Ez az 1969-ben készült mű ma is megtekinthető. Az alkotó minden bizonnyal Medveczky Miklós, 1930-ben született kárpátaljai festő, képzőművész. (A kép jobb oldalán látható ciril betűs szignója és a 69-es évszám.) Az egész falat beborító alkotás első pillanatra nem különbözik a korszak szokásos szovjet alkotásaitól. Ukrán népviselet hordó, meglehetősen sematikusan ábrázolt, táncoló fiúk és lányok láthatóak növényi motívumokkal körbevéve. És itt ugrik a majom a vízbe.

A pannó két oldalán egy-egy félbevágott, felfelé meredő ágú fa látható. Az egyiknek felfelé három, a másiknak négy karja van. Bizony, ha a két „fát” összeraknánk, egy stilizált menórát kapnánk. Márpedig ez mégsem lehet véletlen egy zsinagógában. Medveczky minden bizonnyal azzal a trükkel próbálta az éber szovjet hatóságok tekintete elől elrejteni a zsidó motívumot, hogy fának álcázta és kettévágta. Hogy tényleg nem vették-e észre vagy csak nem akarták, szintén nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy a legkeményebb szovjet időkben így mégiscsak visszakerült valami a volt zsinagóga szétszabdalt belső terére, amely ha elrejtve is, de az épület egykori használóira emlékeztetett. 2014-re az épület, amely előtt egykor még egy „közadakozásból” épült Lenin szobor is állt, ismét teljesen leromlott. Ekkor határozta el a városi tanács, hogy ha felújítani egyelőre nincs is pénze, de legalább egy hatalmas, az egész homlokzatot betakaró molinóval leplezi a pusztulást. A molinóra pedig a régi, szépséges zsinagóga homlokzatának a képét tették, ukrán, magyar és európai uniós zászlóval díszítve. Így, ha ma már nincs is sok esély, hogy ismét zsinagógaként állítják helyre az épületet, a Beregszászban sétálók legalább maguk elé képzelhetik, milyen lehetett, amikor éltek még itt zsidók, jelentős számban.

(Pesti Sólet, 2016. október.)

Tel Aviv - Jeruzsálem tengely

Egy kis Tel Aviv

Tel Aviv sabesz idején