Perényi Eszterrel Sanghaiban

Evőpálca és vonó

Képünk megtekintésekor a zeneművészet és a konyhaművészet egészséges kereszteződésének lehetünk szemtanúi. A világ egyik legünnepeltebb hegedűművésze, a Zeneakadémia professzora, minden valamit magára is adó zenei verseny zsűrijének oszlopos tagja Perényi Eszter éppen kínai evőpálcikák segítségével mutatja be a vonó helyes használatát. Azt, hogy miként kell megfogni, hogyan kell vele a hangot mintegy rajzolni, miképpen kell bal kezünk ujjait könnyedén a húrokra helyezni. Szinte a gravitáció erejét kihasználva, lefogni a húrokat.
Akik hallgatják kétoldalról nyilván mindezt maguk is nagyszerűen tudják. Ők is kitűnő muzsikusok, a jövő, de nem túlzás azt állítani, már a jelen, nagy reménységei. Kiss Bernadett a Zeneakadémia harmadéves brácsás hallgatója és Banda Ádám hegedűs ugyanott.
Akkor most már csak az evőpálcika és a terített asztal kíván némi magyarázatot.
A lakoma oka, hogy megünnepeljük azt a sikeres koncertet, amelyet ifjú művészeink ( a képen láthatókon kívül még Fülei Balázs zongorista, Potyók Dániel, tenor és Rácz Rita szoprán –mestereik Devich János, Perényi Eszter és Marton Éva segítségével) adtak az imént.
Az evőpálcikáról csak annyit, hogy, hát persze, Kínában járunk. A koncert a sanghai konzervatórium impozáns koncerttermében hangzott el a kínai magyar évad keretében.
Egyik kedves házigazdánk Hajba Tamás főkonzul szerint (maga is tíz évig hegedült ezért nemcsak ahhoz tud szakértően hozzászólni, mit kell rendelnünk egy igazi kínai étteremben, hanem a zeneművészeti kérdésekhez is). Kínában, különösen Sanghaiban nehéz feltűnni valamivel. A közel húszmilliós városban egymást érik a nevezetes események – hogy csak a közelmúltbéli Forma 1 futamra, a tenisz ATP tornára, vagy a müncheni filharmonikusok nagysikerű koncertjére gondoljunk Lang Langgal. Ám a magyar kulturális jelenlét igenis érzékelhető, van közönség arra a klasszikus muzsikálásra is, amit a mi művészeink tudnak. Ma még persze kellenek a föllépéshez támogatók, a magyar kulturális kormányzattól a Hainan légitársaságon át a sanghai kultúraszervezőkig. De nem nagyképűség azt remélni, rövidesen akár már üzleti alapon is működhet mindez. Közönség van, s lesz egyre inkább.
Az ünnepi ebéd amúgy nagyszerű volt, erről kár is többet mondani. Inkább a koncertről, melynek első részében egy kínai mai szerző Chen Qiangbin szextettjét hallhattuk, kínai és magyar zeneakadémista művészek tolmácsolásban, a többek között Kodály vonónégyesből ismert Devich János vezényletével. Aztán Kodály, Bartók és a Kínában oly népszerű Liszt szerzeményei.
A telt házas koncertet csak néha zavarja meg némi papírcsörgés és egy pingpongcsapat szerű mackóruhás kis csapat kacarászása. De Perényi Eszter szerint ez az elmélyült figyelem jele – néhány éve, amikor Pekingben lépett fel, még ki be járkáltak, cigarettáztak, beszélgettek a nézőtéren. Ma már újra tudják, miként kell élvezni az előadást
Mindenesetre a koncert végén felcsattanó, hosszú és ütemes taps azt jelzi, Sanghaiban sikere volt a magyar művészeknek.

Dési János

Enci és a költészet

A dalban elmondott vers

Azt olyan jó mondani, hogy ah, kit érdekel manapság a költészet? Kérem szépen a vers halott, csak néha támad föl egy-egy pillanatra, de inkább még úgy se. Ilyennel kétféle ember áll elő. Az egyik, akit tényleg nem érdekel a költészet, és mégiscsak meg kell magát vigasztalnia. Nem ő bunkó, hanem ugye a világ a rossz, amely nem érdeklődik a vers iránt. A másikfajta meg persze versszerető, esetleg maga is versíró – de hát egyrészt a közönség távolmaradását is magyarázni kell valahogy, másrészt a kit érdekel „manapság" a költészet? kérdésben benne foglaltatik az a válasz is, hogy talán tegnap még fontos volt a dolog és akkor lehet, hogy holnap ismét az lesz. Csak ki kell bírni addig, ki kell várni.
Persze akadnak olyanok, akik nem várnak, hát persze, hogy nem. Inkább összevegyítik mondjuk a dalt a verssel – szerveznek ebből egy jó kis sorozatot, sört is mérnek közben, meg még kóser szilvát is lehet inni, és máris van közönség. Hoppla. A Sziámi együttes, Müller Péter vezetésével, évek óta szervezi az amúgy egyáltalán nem költői című Songwriters klubot. Sokáig a Trafó nevű műintézményben, legközelebb, most vasárnap a Merlinben. És kiderül, hogy akad komoly érdeklődés a versre. Bee.
A dolog úgy működik, hogy minden hétre hoz a Sziámi együttes egy új dalt, meghív vendégművészeket – aki még nem volt ott a műfajból, az le is húzhatja magát, mert akkor keveset ér – és még egy költő is eljön, aki vagy maga adja elő a versét vagy a fellépő zenekarok megzenésítik neki és eldanolják. Miközben a a nagyérdemű lelkesedik és esetleg húz még egy jó nagyot a poharából. Vagy nem lelkesedik és úgy húz a pohárból. Ez végülis az irodalom szempontjából majdnem mindegy.
Fellépett itt már Bródy Jánostól Karafiáth Orsolyán át a Quimby zenekarig és vissza Hazai Attila vagy Bárdos Deák Ágnes is. A sor hosszú, és úgyis biztosan sokakat kihagyunk, kész sértődés lesz ebből még.
A legutóbbi előadáson egy sarokban megbújva a költő Kemény Istvánt véltük felfedezni, amint a költő Vörös István társaságában ez utóbbi versét hallgatták, amit a mi dalospacsirtánk,a Sziámi zenekar oszlopos tagja, Záhonyi Enikő, baráti körben Enci néven is közismert, interpretált. Vagy inkább énekelt el. „A Kant utca végén” ez a vers címe, és a költő azt az érdekes kalandját foglalja össze, amikoris egy Kantról nevezett berlini utcában pornofilm forgatásba botlott. Kedvcsináóul legyen elég ennyi: „Egy film készül nyilván,/sej, a Kant utca végén,/lámpa csillog ott fönn/ és bent erkölcsi törvény.
Lábuk között törvény,/de még csak borotválják,/az egyik jelmezt vesz,/kirúzsozza a száját.”Lalala
És persze közben dörög a dob, cseng-bong a gitár, brummog a basszus és zongorázik a zongorista.
Fél szemmel közben a színpadra sandítunk és azzal a fél szemünkkel a művésznőt fixírozzuk bátorítólag, hogy csak így tovább, miközben a másik fél szemünkkel a költőt figyeljük, hogy ő vajon mit szól hozzá, százak bólogatnak a vers ütemére – mondjuk többen vagyunk itt mint egy kortárs verseskötet példányszáma.
Na ez a Songwriters, ez a zene hatalma.
Dési János

Piccadilly és elálló fül

A fényreklám és ami alatta van

Ez itt a Piccadilly Circus. A Piccadilly Circus a világ közepe. Legalábbis, így gondolják azok, akik a Piccadilly Circusra elvetődnek, mint turisták. A Piccadillyből számos utca nyílik, és minden utcának legalább egy sarka is van. És nem is akármilyen. De ez most teljesen mindegy. Az ember, ha már egyszer járt a Piccadillyn, akkor valahogy mindig visszavágyik oda. Ahogy villognak a fények, áramlik az a sok ember, a piros emeltes buszok, a színházakból kiáramló tömeg estéként, no és a pubok visszafogott viszkiszagú eleganciája. Nem mondom, nekünk a Felszab és a Novhét is nagyon jó kis térnek tűnt és sok tisztes emlék fűz hozzá, különösen ugye az utóbbin található filatériai szakbolt jelentett különös vonzerőt, meg a háztetőn villogó totó-lottó fényreklám – de ne gúnyolódjunk, sokáig igenis megtette. De azért a moziban összeszorult a szívünk, amikor megláttuk megint, hogy akadnak nagyobb, fényesebb, hivalkodóbb pontjai is egyes városoknak.
A Piccadilly. Úgy mondják, hogy aki elég kitartóan álldogál itt, az egy idő után mindenkit ismerni fog a városban. Pedig becs' szó, nem egy kicsi falú ez. De hát itt mindenki megfordul –tartja a közvélekedés. Talán e forgalmasság, e fontosság miatt adták a „Piccadilly„ kódnevet annak az angol flottának, amely a csatornán gyülekezett, hogy átkeljen azon, s Normandiától kezdve nekiálljon a szabadság kiharcolásának. Merész a párhuzam? Biztosan, de valahogy csak nevezni kellett azt a flottát, hogy a németeket jól becsapják – s a Piccadilly gyakori emlegetése még egy gyanakvó nácinak sem kell, hogy föltűnjön. Ennyit a történelemről.
Amúgy, tudjuk, hogy a Dire Straits a Wild West End című slágerében énekelte meg ezt a környéket és Bob Marley vagy a Jethro Tull is dalol róla. Mé gis, igazából a sok csillogó villogó neonfények miatt olyan izgalmas, amely éjszaka kísérteties fénybe vonja a sohasem nyugvó tömeget. Ez itt kérem a fogyasztói társadalom metaforája, a véget nem érő reklámok erdejében – a gyorséttermek buja sűrűjében – és a többi, és a többi. De hiszen tudják ezt.
No most, vajon mit sejt mindebből fényképünk négy hőse, a két nagyobb lés a két kisebb alak. Hiszen ők helyiek, még ha tán valamelyik külsőbb városrészből is bumliztak ide. De akkor is. Ezek szerintem most azon vitatkoznak, hogy bemenjenek e egy sarki Mekibe, miközben olyan a világ minden részén van és mindenütt uncsi. Itt meg tíz lépésnyire egy egész utcányi olyan indiai vendéglő, hogy csak na. De hát hiába. Ez a hazai pálya hátránya. Hogy nehezebb neki örülni.

Mit értenek ezek abból, ha valaki Budapesten nőtt fel, akkor mindig oda fog vágyni. És legfeljebb, ha egyáltalán, csak nagyon halkan meri bevallani magának, ha éppen ott jár, hogy messze nem az a város, a világ legvonzóbb része. De mégis, hiszen, hányszor üvöltöttük együtt a házibulikon, hogy:

Esti fény a Piccadilly-n nem kápráztat el,

De elmondani nem tudom, mert mindezt látni kell.

Elröpült a néhány nap, s máris búcsúzunk,

Good-bye London, talán még viszontláthatunk."

Igen, akármilyen, jó álmodni néha róla

Szülőt az iskolába

Világ más nézetből

Reggel a szüleim elég halkan kiosontak a lakásból, bár anyu itthon felejtette az uzsonnáját és amikor visszajött érte, persze csöngetnie is kellett – mert a kulcsát is elszórta valahol. Mondtam is neki délután, hogy kár volt felvernie, mert nem ette meg, ott büdösödött a táskájában, a két előző napival együtt. Ha így folytatja, nem csinálok neki több szendvicset. Éne ste későn még nekiállok zsemlyét vajazni, paprikát vágni, szalmáit szeletelni – erre ez a rendetlen anyuka vagy itthon hagyja, vagy meg sem eszi. Legalább adná oda más szülőnek az iskolában – akinek nincsenek ilyen gondos gyermekei, hogy mindig készítenek neki pakkot.
Persze az apukámmal is bajok vannak mostanában a suliban. Szólét is az osztályfőnöke, jó lenne, ha bemennék hozzá megbeszélni, mert mostanában olyan szétszórt ez a szülő, szamárfülsek a füzetei s a leckéjét most már rendszeresen másolja a Kovács apukáról. Azt is hozzátette, hogy ez a Lovács apuka elég rossz hatással van az én szülőmre – lehet, hogy szét is ülteti őket.
Azt is hozzátette az osztályfőnöke, hogy ő már nyolc éves, látott egy-két dolgot az életben, de olyat még sohasem, hogy valaki ekkora energiát fektet abba, hogy mindig felmentesse magát a torna alól. Hogy beszéljek a fejével, ez így nem helyes.
Mondtam is a bátyámnak, hogy ezt nem teljesen értem. Hát nem azért küldöm iskolába a szüleimet, hogy ott megneveljék őket? Mi ugye a bátyámmal egész nap lótunk futunk – nem olyan egyszerű egy ekkora családot eltartani. Azért van az iskola, hogy megnevelje ezeket a szülőket, részben igenis, helyettünk is. Szoktassa rendszerességre, szófogadásra, kötelességtudatra. És a szexuális felvilágosítás se maradjon el.

Különösen, mióta fizetős iskolába adtuk őket. Akkor ez már kérem egy szolgáltatás, és ami nekünk jár az jár.

Persze az osztályfőnök, a múltkor, mikor erről beszéltünk, próbálkozott vele, hogy rávegyen,, kérdezzem ki tőlük gyakrabban a leckét, ellenőrizzem a füzetüket, meg egyebek. Egyrészt én például a matekból már évek óta semmit sem értek. Nekem hiába mutigatják, hogy itt egy vektor meg ott egy permutáció – ez nekem kínaiul van. Másrészt, ha én foglalkozom az oktatásukkal, akkor a T. tanárúr meg intézkedjen helyettem a hivatalban. Na mondhatom. Ott is rengeteg a teljesen stupid felnőtt. Hangoskodnak, meg lökdösődnek egész félfogadás alatt. Nem lehet soha sorbaállítani őket és a kezüket sem akarják maguktól megmosni vécézés után. Amúgy, azért olyan nagy baj nincs a szüleimmel. Öröm is adódik rengeteg. Például milyen szépen csillog a papám szeme, ha kisfröccsöt viszek neki haza, mert jó volt egész nap. Annál szebben csak akkor csillog, ha nagyfröccsöt kap –de persze azt csak akkor, ha ötöst hoz haza.És a mamám is olyan kedvesen elvan, amikor tévét néz. Hát, ebből a szögből ilyen a világ.