A legfiatalabb Fejtő díjas

Tibor

Most nyilván el kellene sütni azt a viccet, hogy Várkonyi Tibor a szerkesztőség legfiatalabb tagja. Ugyan 1924-es születési évszáma első pillantásra mintha ellentmondani látszana ennek, ám habitusa, életereje, munkabírása valóban bizonyítják a kijelentést, amely ezek szerint mégsem tréfa: Tibor ma a Népszava ifjú munkatársa, mi több a legújabb Fejtő díjas, hiszen éppen egy hete vehette át a nevezetes kitüntetést, amelyet azoknak adunk, akiket sokra tartunk, akiket tisztelünk, s akiknek drukkolunk. Akiktől tanulnunk kell.
Tiborra már csak önző okokból is büszkék vagyunk. Hiszen ő az élő példája annak, hogy az újságírás valamikor mégiscsak komoly, értelmiségi szakma lehetett. Nyelveket kellett hozzá tudni, olvasni, ismerni a világot.
Tibor az, aki már jóval az Internet föltalálása előtt úgy jött szembe a folyosón, hogy nahát, olvastad, mit írt a legújabb Le Monde? Mert persze ő már délelőtt átfutotta, ahogy minden valamire való világlapot. Mert, úgy látszik, abban a régi iskolában még azt tanulta, ahhoz, hogy valaki írni tudjon, előbb olvasnia kell. Engem persze nemcsak világpolitikai tájékozottságával vesz le a lábamról, hanem azzal is, hogy milyen magától értetődően igazodik el mondjuk a művészet világában. Ha a zeneirodalomról valamit tudni akarsz, akkor vagy kérdezd meg, vagy egy kicsit hallgatózz, amint Szász Pista szobatársával éppen megvitat egy operaelőadást vagy valami régi-régi felvételt, amit most sikerült szerencsésen beszereznie.
Tibornak amúgy a Don Giovanni a kedvence, A Cosi' fan tutte, az összes létező karmesterrel megvan neki. Ő ezt mutogatja a fiatal lányoknak biztosan, ahogy más a bélyeggyűjteményét.
Mostanában Tibort persze sokan úgy ismerik, mint harcos publicistát, aki igen határozottan követi baloldali-liberális elveit. Jópáran egyébként éppen ezt a következetességet nem tudják megbocsátani neki, például azok közül, akik egykori, több mint három évtizedes munkahelyén, a régi Magyar Nemzetnél azért nagy hasznot húzóan kokettáltak a hatalommal. Tibor régi írásaiból nehéz lenne ma kínos dolgokat előszedni, megalkuvását bizonyítani. Még akkor is, ha a legújabb szélsőjobbosok közül akadnak, akik azzal próbálják diszkreditálni, Szabad Nép-es volt.

Na igen. Amikor a szocdem lapok megszűntek a „fordulat évében" a Kossuth Népétől áttették a Szabad Néphez. Csakhogy rövidesen innen is távoznia kellett, éppen azért, mert nem „kommunistásodott el" megmaradt szocdem szellemiségűnek. (Amúgy kíváncsi vagyok, akkori kollégájára, a vele együtt a központi pártlaphoz kerülő a ma Paul Lendvay néven ismert osztrák sztárújságíróra hányszor sütik a Szabad Nép-es bélyeget, ha éppen vitatkozni kellene vele, csak elfogytak az érvek.)

Szóval, nap-nap után Tibor megjelenik a Népszava szerkesztőségében (mint néha szomorúan megjegyzi, vigyázni kell vele, mert munkahelyeit mostanában szereti elfoglalni a nem éppen mértéktartásáról ismert jobboldal, lásd Magyar Nemzet, majd Magyar Hírlap története), természetesen nyakkendőben, öltönyben, hajtókáján a francia Becsületrend kis kitüntetésével. (Képünk a nyáron negyven fogkban készült - ezért a könnyített szerelés.)Elmeséli a világlapok főbb híreit, meghallgathatunk néhány viccet tőle, megírja a napi penzumát, válaszol az olvasók leveleire, kijavítja a levonatokat, megnézi a tördelést.
Ahogy azt az elmúlt közel hat évtizedben mindig.Van még állandóság a világban, van még remény.
Köszönjük Tibi bácsi!

Nineteen-eighty-two

Régi szép idők

Vegyük akkor most az 1982. évet.
Május elején a legnagyobb izgalommal várt esemény a Madách Imre Gimnázium leánytanulóinak karika- és kockagyakorlata, melyet a Felvonulási tér dísztribünje előtt adnak elő, pártunk és népünk vezetőinek. De ami még ennél is fontosabb, feszes, mondhatni egészen testre simuló tornadresszben. Hogy pártunk és népünk vezetőinek, onnan a magasból ki tetszett a legjobban, ma már nehéz megmondani. Mindenesetre, ha Kádár et.-nek, Losonci et.-nek és Lázár et.-nek – nem beszélve az örök és elmaradhatatlan Czinege et-ről – esze van, akkor tábori gukkerjaikkal főként K. Johanna 2. b. oszt. tan-t stírölik – ahogy tesszük mi is a legtöbben az iskolaudvaron, a próbák során.
Egyébként a fent nevezett Kádár et- rövidesen betölti hetvenedik életévét, ajándékul a nép Gyurkó László Kádár portrékönyvét kapja.
Én pedig Johannától egy puszit. Én örültem.
Ehhez képest a Népszabadság fóruma Berecz J. et- részvételével már-már említésre sem méltó. Felteszem, komolyabb kérdést nem kap azzal kapcsolatban, hogy április közepén 25 százalékkal emelkedett az energiahordozók ára. S talán azzal sem illet még dicsekedni, hogy pár nappal később, felveszik Magyarországot a Nemzetközi Valutaalapba majd a Világbankba is.
Amúgy a nyár végén jó 20 százalékkal emelkedik a kenyér ára – vége a háromhatvanas korszaknak. Új időszámítás kezdődik. Talán már a zsemlye sem negyven fillér – de ebben most nem vagyok biztos.
De, hogy egy igazán szívet bizsergető hírt is felidézzünk e negyed század előtti évből, ekkor bomlik fel, tíz éves zene által elkövetett környezetszennyezés után, minden idők egyik legjobban fizetett zenekara, az ABBA, amelynek például a Thank You for the Music esetleg a Super Trouper című slágereivel a világból ki lehet űzni.
Ez az az év, amikor a rádióban Ónódy György rendszeresen elmagyarázza, hogy akkor most, az iráni csapatok átlépték-e az Irakkal folytatott háborúban a Satt-el-Arabon vagy sem. Nekünk persze ennél nagyobb izgalmat okoz, hogy Ónódy Gy. lánya, ki szintén a karika- és kockagyakorlatozók közé tartozik, jön e velünk este bulizni avagy sem.
Ami pedig a bulikat illeti, ugyan sorra nyílnak a szép új szállodák, a Hyatt vagy például a Stadion, de éjfél után szeszhez jutni még mindig rettentően nehézkes. Talán a Nov. 7. tér sarkánál megbújó Kőműves az, ahol egy koszlott fehérköppenyes, álmos néni kannás bort ad el az ablakon keresztül, ha a tartalékok kifogynának.
Amúgy 1982-ben bemutatják a Megáll az idő című – minden idők egyik legjobb magyar filmje – alkotást, Gothár Pétertől, amit egy építőtáborban látunk még a bemutató előtt. Ötvenhatról is beszélnek benne. Ez is érdekes, meg az is, hogy a vetítés alatt a bátrabbak megfoghatják leánypajtásaik szőlősarabolástól kérges tenyerét. A még merészebbek talán mást is.
A télen – amely még oly messze van innen májustól – amúgy meghal Brezsnyev, én pedig nagykorú leszek.
Dési János

A Tienanmen téren mindenki mennyei boldog

A Mao-s óra

A Tienanmen teret ismerjük a képekről a mozikból és persze a híradókból. Mutatja is helybéli kísérőnk, hogy onnan balról jöttek a tankok, itt álltak a diákok – aztán arra menekültek azon a bizonyos napon. Emlékszem én is, ültünk a szerkesztőség koszlott foteljein, a képernyőt bámultuk – és vala azt suttogta hátul, hogy ez nem lehet igaz. Egy fiatalember állt a harckocsioszlop előtt feltartva az óriási monstrumok sorát.
Mondják, az utolsó Tienanmen téri tüntető mostanában szabadult. De ezt úgy fél füllel halljuk, mert csak bámulunk azon a zsibongáson, azon a rengeteg emberen, aki itt fel s le vonul a Mao mauzoleum körül. Biztosan ez a világ egyik legnagyobb tere és adott időpillanatban itt fér el egyszerre a legtöbb ember. De hát a „sok" és a „nagy" csak szavak, amelyek igazán értelmet nekem csak itt Kínában nyernek. Mert itt a sok ember az európai ésszel tényleg felfoghatatlanul rengeteg, és ezt a nagy térséget sem egyszerű körbejárni.
Mondják amúgy, Mao még ma is nagy tiszteletnek örvend, annyira, hogy azokon az emlékezetes Tienanmen téri napokon sem jutott senkinek még csak eszébe sem, hogy megrongálja a nagy vezér emlékhelyét.
És azóta? És a kulturális forradalom rémségei? – kérdezzük. Hát, bizony az tíz elvesztegetett év volt – halljuk a választ, de nem is figyelünk rá, mert már ott is terem egy ember, kezében kis piros könyvecskével, amelyben Mao idézeteket gyűjtöttek össze kínaiul és angolul és az árus szerint nagyon nagy hibát követnénk el, ha ezt itthagynánk. Milyen lenne a könyvespolcunk egy pekingi Mao kötet nélkül? Az csak úgy tátongana az űrtől.

Rövid alku után abban maradunk, hogy tátogjon csak az a könyvespolc, amikor az óraárusok hada lep el minket. Itt nem a Kínában alapcikknek számító kétdolláros hamis Rolexek és IWC-k mennek, hanem igazi Maos órák. Maga Mao vezér mutatja a pontos időt a két kezével, melyeket mókásan forgat körbe. Végül háromra megy le az ár, és ezért a hetvenöt forintnyi helyi pénzért majdnem másnap reggelig működnek is az órák. (megjegyzem az én Rolexeim, IWC-éim még harmadik napon is ketyegtek, bár ezt már csak a legélesebb fülűek voltak képesek meghallani.)
Díszlépésben katonai egység vonul el, színes egyenruhában, peckesen. Nagy dolog itt katonának lenni, bár hivatalosan létezik kötelező sorkatonaság, valójában komoly protekció kell ahhoz, hogy valakit behívjanak. Főleg vidéken ez a felemelkedés egy tisztes lehetősége. Hát még ha valaki bent is maradhat, netán tiszt lesz belőle, akkor akár még nyugdíjra is jogosult lesz öreg korára. Ami mégiscsak örömre ad okot abban az országban, ahol gyakorlatilag nincs senkinek nyugdíja – jó ha 40 millióan kapnak, de az itt kérem semmi, éppenhogy a katonák, a rendőrök, a pártapparátus tagjai – tán még egészségbiztosítási ellátásuk is van, na az már tényleg igazi csoda.
De félre az efféle komoly ügyekkel. Itt jön jókora csoportjával ez a kedves hölgy és egy vörös kínai zászlót nyom a kezünkbe, s úgy integetünk egymásnak, mosolyogva.