Szovjet ital - magyar gyomorba

A lakiteleki borgyárban
Ma, amikor ifjabb kollégáinknak azt is el kell magyarázni, mi is az az építőtábor (olyan hely, ahol a fiatal az élettel ismerkedik, s közben kárt okoz a népgazdaságnak), eljött az ideje azoknak a régi szép történeteknek az összegyűjtésére, hogy mégse vesszen a semmibe egy nemzedék tapasztalata való vilgáról.

Mi például Lakitelekre jártunk, nem is akárhová, hanem a Bagi Ilona KISZ-Építőtáborba. Vidám estéken, amikor a tőserdei strandról felcsempészet szeszek már fogytán voltak és tréfás vetélkedőkkel vertük el az időt a reggeli ötös ébresztőig, gyakran hangzott el a mindig ellenállhatatlan nevetésre ösztönző kérdés: tíz pontért ki tudja megmondani, ki is volt az a Bagi Ilona? Több év telt el, míg valaki elrontotta a játékot és így felelt: textilmunkás, a kommunista mozgalom hőse.

Ettől kezdve hát a tréfás kérdés úgy hangzott, - tíz pontért -, hogy vajon miért nevezik el itt a homokvilág kellős közepén lévő mezőgazdasági tábort a kommunista mozgalom hőséről, aki textilmunkás. A válaszokat nem idézném.

A mozgalomról jut eszembe, a tábortól vagy húsz perc sétára, a strandi kocsmák felé vezető úton, a kis erdőben állt egy vadászház. Egyik évben, egy komoly ember jött onnan át autóval, öltönyben – negyven fok árnyékan mondjuk – és arra kérte tisztelettel a Bagi Ilona építőtábor stúdiósát, azonnal halkítsa le a hangszórókból áradó zenét, mert a vadászházban pihenő Lázár elvtárs szundítani szeretne. Stúdiósunk tudta mi a kötelessége, halkabbra vette Pink Floyd-tól a The Wall-t, és csak annyit jegyzett meg a mikrofonba: „A Bagi Ilona KISZ építőtábor kis lakóinak nevében innen is jó pihenést és szép álmokat kívánunk a közelükben időző Lázár elvtársnak.”

Ezen inkább udvarias, mint rendszerellenes kijelentése kis híján a kerületi KISZ bizottságon betöltött kultúrosi állásába került. Valakinek úgy látszik nem volt humorérzéke.

Aztán, az is nagy pillanat volt, amikor a közeli borgyárba vezényletek minket. Eleinte a fiúbrigádok mentek, de azok valahogy hazafelé délután a teherautón erősen ittasnak tűntek, így felváltották őket a megbízhatóbb leánybrigádok.

A borgyárban szőlőt nem nagyon alkalmaztak, mégis rengeteg bor készült, persze a szovjeteknek. Egyik nap a palackozó gépsoron tévedésből az üvegmosó folyadékot is bepalackozták a söröskupakokkal zárt üvegekbe. A leánybrigád feladata volt kiválogatni, szemrevételezés útján, a mosóvizzel telt palackokat.

Mindez úgy történt, hogy elővettek a rekeszből egy bugykost, fejjel lefelé tartották és ha sokkal több üledék – magyarul kosz – úszott benne az átlagosnál, akkor azt kiöntötték.

A munkavezető szerint nem kell azt olyan nagyon vizsgálgatni, „a ruszkiknak mindegyik jó”. Este, amikor kis műanyag kannákban vitték a bornak nevezett italt a helyiek elfele, úgy láttok, hogy a magyaroknak is elég sok minden számít ihatónak.

Dési János

A soknyelvű varázslótanonc, Harry Potter

Harry Potter Sanghajban

Természetesen az izgalom már-már kitapintható volt, az igazi rajongók tömegei csak azért nem vágták a centit, mert ez a szép népszokás (gondolom a szólásmondás is vele együtt) a sorkatonaság megszűnésével kiveszőben van. De számolták a napokat, várták azt a nagy szombatot, amikor végre hozzá lehet jutni a hetedik kötethez. A befejezőhöz. Amelyből kiderül, hogy ...., de csitt, tessék inkább elolvasni, mert mostantól magyarul is elérhető. Természetesen, mi másról lenne szó, mint a Harry Potterről, amely kétségtelenül forradalmasította a könyvről, az olvasásról vallott nézeteinket. Ugyanis az olvasás - vélték sokan a HP sorozat előtt - a könyvvel együtt kiment a divatból, tetszik, nem tetszik, de ilyen értelemben vége a Gutenberg korszaknak. (Mondjuk, amikor legutóbb költöztem és azt a pár ezer könyvet át kellett mozgatni az új helyre én is megfogadtam, hogy legközelebb már talán csak néhány számítógépes lemezt viszek tovább - rajta a teljes világirodalommal. S az ráadásul még nem is porosodik. Bár kétségtelen, ha billeg az ágy, nem lehet kitámasztani vele.)
Szóval Harry Pottertől megtanultuk, hogy mégiscsak marad a könyv, marad az olvasás. Annyi a titka az egésznek, hogy olyasmit kell írni - aztán persze ügyesen eladni -, ami sokaknak tetszik. Emeljük ki ebből az eszmefuttatásból a "sokaknak" kifejezést. Ugyanis a HP - hála a globalizmusnak - az egész földgolyón hódított. Európában, Ázsiában, Afrikába, Amerikában és bizonyára még a távoli Ausztráliában is.
A kínai olvasók például oly szerencsések a magyarokhoz képest, hogy már október végén hozzájuthattak az eredeti, igazi és teljes HP kínai kiadásához, amihez a magyarul értők, csak most.
A fordítással megbízott testvérpár Ma Aj-nung (Ma Ainong) és Ma Aj-hszin (Ma Aixin) az angol kiadás megjelenésének napján kezdett hozzá Harry Potter sorozat befejező részéhez. Sanghajban, ahol volt alkalmam tanulmányozni a piacra lépést, rögtön akkora sorok képződtek a könyváruházak előtt, hogy még a helyiek is csodájára jártak. Pedig ott azért még tudják, mi az, hogy sorban állni.
Pedig - na ja, a hamis IWC-k és Breitlingek hazája is ez - az angol kiadás megjelenése után három nappal természetesen már árusították az angol nyelvű kalózpéldányokat. S miután, azért akadnak itt olyanok, is, akik még a varázslótanonc kedvéért sem tanulták meg ezt a nyelvet, állítólag perceken belül megjelent a kínai "nem hivatalos" változat is. Aztán persze hamar kiderült, egyrészt az előző hat részből barkácsolták össze, másrészt valami ügyeskezű helybéli mester maga faragott hozzá befejezést - eredeti kínait.
És természetesen az Interneten is megjelent pillanatokon belül a kínai verzió, mint egy megfigyelő helyesen megjegyezte, olyan gyorsan átültették a kalózfordítók kínaira, hogy ennyi idő alatt még elolvasni sem lehet a könyvet.
Mindenesetre, tudjuk, az igazi gyűjtő nem éri be, holmi össze-vissza fordításokkal, neki az eredeti, az igaz kell. Lehetőleg a megjelenés pillanatában. A Harry Potterrel foglalkozó internetes oldal, a lumos.hu, jeles résztvevője, Dusi szíves közléséből tudjuk, hogy kínaiul az első kiadást 1,8 millió példányban nyomták. Így csak remélhetjük, hogy a sor végén lévőknek is jutott a Harry Potter és a halál ereklyéi című műből.

Dési János

Kábulni sörtől, kaktusztól

Sör a Nagy Lukas Sziklánál

Window Rocknál, vagy ahogy a helyiek inkább nevezik Tseghahodzaninál, ami a mi nyelvünkön csak annyit tesz „Szikla a Nagy Lukkal a Közepén”, erősen tűzött a késő őszi nap. Szállt a por, s az elmúlt vagy hatszáz kilométer alatt az utazó nélkülözhetetlen viszkiskulacsa is kiszáradt.

- Igyunk sört! – javasoltuk új barátunknak, a Navajo Times hirdetési főnökének EugeneTapahe-nak. Ötletünket szokatlan helyeslés fogadta, mind többen gyűltek körénk, akik a lenyugvó nap aranyló sugaraitól övezve lelkesen bólogattak, hogy kitűnő az idea, igyunk egy jó sört. Kedvünket még az sem szegte, hogy sehol egy tolldísz, egy békepipa, vagy egy kifestett arcú harcos. Istvánnal azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mi is meglepődnénk, ha a lobogó gatyát, a nyereg alatt puhított húst és a karikásostort kérné valaki rajtunk számon.
- So. Let’s have a beer! – és ilyen sikere rég volt megjegyzésünknek. Mindenfelől egyetértő kiáltások hangzottak, de csak nem akadt, aki megmutatta volna az utat a legjobb sört árusító, igazi vadnyugati kocsma felé.
Végül, az újságíró lelket jól ismerő, új barátunk oldotta meg a talányt. Az indián rezervátumban, itt a navajok földjén szesztilalom van érvényben. Még sört sem lehet kapni, ugyanis első a józanság. A kedves indián barátaink viszont azért lelkesedtek ennyire, mert egy sört igencsak bekaptak volna, és abban reménykedtek a mi pompás autónk csomagtartója rejt néhány ládányit, ahogy azt a tisztes sápadtarcuaké szokta.
Itt jutottunk arra a politikailag korántsem korrekt megállapításra – persze csak úgy magunk közt, magyarul -, hogy mégiscsak szerencsés, hogy nem élnek már a régi szokások, így a skalpolásé sem.
Mindenesetre Eugene még így sör nélkül sem hagyott el minket, megmutatta a nyolcszögletű épületet, ahol a törzs vezetői gyűléseznek rendszeresen, mind a 74-en. A rezervátum lakói által demokratikusan választva. Aztán mesélt a szomszédos hopikról. Külön felhívva a figyelmünket a gyorshajtás veszélyeire, mert a hopi rendőrök igazán szigorúak. Szigorúak, de kedvesek – tette hozzá, aminek azért is örültünk, mert a hopikat mi is szeretjük.
Aztán figyelmeztetett, reggel le ne késsünk a nagy ünnepségről. Ugyanis valamelyik főbíróság végre most engedélyezte, hogy legálisan használhassák a kaktuszból nyert peyote nevű kábítószert, mert az a vallási életük része.
A lassan növő kaktuszlevélből kell a pszichodelikus szert előállítani. Ő a maga részéről nem használja, de a nagymamája speciel nagyon boldog, hogy a vallásos indiánok visszakaptak egy ősi jogot.
Ehhez képest a másnapi ünnepség ott Window Rock, vagy ahogy a helyiek mondják Tseghahodzani árnyékában a helyi sportcsarnokban inkább tűnt általános iskolai évnyitónak, mint a peyote engedélyezése nagy ünnepének.
De azért mi, mikor ismét nekivágtunk a sörissza világnak, s az első rossz Budweisert kortyoltuk a poros, útmenti pub-ban, arra jutottunk, mi is csapnánk egy csinos ünnepséget, ha az indiánok, leigáznának minket, betiltanák a sörünket, aztán újra kegyesen engedélyeznék. Még ha melegen szolgálnák is fel utána.

Dési János