Oldalak

2008. október 26., vasárnap

Nagy krach, nagy üzlet


A pampai csődbiztos tanácsai

Természetesen távol álljon tőlünk, hogy bármiféle párhuzamot vonjunk a 2001-es argentin válság és a között, ami ma a világban – különösen Magyarországon - történik. Az apropót inkább egy kis szolid rendrakás szolgáltatja a fényképek között, s e művelet során került elő a mellékelt kép.
Első ránézésre semmi különös nincs a fotón, daruk, épülő toronyházak, közelebbről az is látszik – becs' szó -, hogy luxusüzletek és fényes szállodák is készülnek itt a csillogó irodák és a szuperelit lakások között. Buenos Aires errefelé ilyen.
Csakhogy néhány éve még ezen az értékes, a belvároshoz viszonylag közeli – területen nagy gyárak álltak, óriási üzemcsarnokok, hatalmas raktárak. Csak aztán jött az a bizonyos nagy gazdasági krach 2001 végén és a gyárak, az üzemek, a raktárak tulajdonosai csődbe mentek alaposan. És akkor előkerültek azok, akiknek volt mégiscsak pénze, fölvásárolták a területeket, mindent ledózeroltak és megindult ez az óriási építkezés sorozat.
Helyi kalauzunk meg is jegyzi, nem kevesen akadnak azok, akiket úgy látszik, mégsem rázott meg annyira ez a hatalmas csődsorozat, sőt még gazdagodhattak is rendesen. Errefelé ugyanis öt-hatszázezer forintos négyzetméterenkénti árnál nem nagyon van olcsóbb ingatlan, de inkább, ha itt akarunk itt venni valamit, számoljunk olyan egymilliós összeggel.
De tessék igyekezni, mert már alig van szabad lakás, üzlet, iroda – miközben több kilométeres sorban épül itt minden.
A nagy gazdasági összeomlás azért közel sem volt ilyen vidám. A munkaképes lakosság jó negyede állástalan volt 2001 tájékán és még vagy 15 százaléknyi jó ha legfeljebb részidőben tudott dolgozni.
A túlélés lehetőségeiről érdeklődtünk hát Francisco de Guevara úrtól, ki egy csinos ranchot tulajdonol nem túl messze Buenos Airestől. Miközben a legendás argentin marhasültet esszük – mit esszük faljuk és zabáljuk – hozzá jó Mendosából származó, nehéz vörösborból, a Malbeck nevű nemzeti büszkeségből kortyolunk. Ez illik a komor témához.
Amikor azt kérdezzük, miként élte túl a nagy gazdasági-pénzügyi válságot pár éve, csak mosolyog. Aztán beismeri, ő is azok közé tartozik, akik felettébb jól jártak az országot megrengető csőddel. Nagy adósságai voltak a helyi bankokban – ezek gyakorlatilag elértéktelenedtek, a visszafizetéssel tehát máris nem volt gond. A bevételeit dollárban tartotta– ami ugyan finoman szólva sem volt teljesen szabályos, ellenben adott esetben a túlélés egyik nagy esélye lehetett. Különösen, ha a párnacihában, vagy pláne egy külföldi bankban bujkáltak azok a zöldhasú bankók. És végül Chilében sincs nyelvi problémájuk.
Ma már az ingatlanárak dollárban számolva is magasabbak, mint a krizis előtt voltak. „Kell néha egy jókora csőd, az felkavarja z állóvizet" – vallja Francisco de Guevara úr, bár persze biztosan akadnak, akik vitatkoznának vele. Hiszen millió számra jutottak koldusbotra kevésbé élelmesek és szerencsések. De róluk talán majd máskor. És persze mindezt még a mostani világgazdasági válság előtt volt szíves ifejteni nekünk.
Pénz tehát van, folyik a fejlesztés itt kint a ranchon is, az épület eredetileg 1892-ben épült, ma már mind a 16 vendégszoba igazi pampa-i luxust kínál, kéretik előjegyeztetni magát annak, aki itt akar pihenni.

Dési János

2008. október 18., szombat

A Mécs halmaz

Aki szalad a studióba, aki nem és aki ott van

Régi elvem az, hogy az újságíró ne barátkozzon különösebben interjúalanyaival. Mert az nem túl egészséges. Gondolom, a sebész sem szívesen bratyizik azzal, akinek a hasát föl kell vágnia. Mert ugyan rutin az egész – a riporternek, az orvosnak, nem a kedves betegnek vagy az interjúalanynak – mégis. Egészen más szóval vagy szikével szabdalni valakit, akihez nem fűznek közelebbi érzelmi szálak, mint olyan valakit, akivel amúgy rendszeresen borozgatunk vagy családosan összejárunk.
Most persze ha valaki– erre a képre tekintve és ott ebben a furcsa helyzetben, az ATV stúdiójában, sminkelés közben, Mécs Imrét fölismerve – arra számít, hogy úgy folytatódik a ezen írásocska, hogy de hát azért akadnak kivételek, annak csalódást kell okoznom. Mert bár az elmúlt nagyjából húsz évben Mécs Imrével valószínűleg több tucatnyi interjút készítettem, az udvarias „Hogy vagy? És te hogy vagy? Jobb már a lábad?” típusú kötelező udvariasságokon nem jutottunk soha túl. Minek is? – gondolja a magamfajta beletörődött riporter. Politikusok jönnek-mennek, s a parlament is valószínűleg csak a mi kedvünkért marad ilyen sok képviselős, hogy könnyebben lehessen berángatni valakit az esti, szokásos politikai cirkuszra. Az én telefonos füzetem két részre oszlik, az elsőben azok nevei sorakoznak, akik elég jól beszélnek és viszonylag könnyen rávehetők bármikor, hogy azonnal beszaladjanak a stúdióba, a másikban pedig azokéi, akik bármikor szívesen bejönnének, rendszeres, önkéntes ajánlkozók – na, ezekkel kell vigyázni.
És mi tagadás, akad egy elég kicsiny, de nagyon fontos csoport is – leginkább a fejemben. Ide azok tartoznak, akikkel én szeretek beszélgetni. Hogy újabb meglepetést ne okozzak: Mécs Imre természetesen ebbe a halmazba tartozik.
Sok oka van ennek. Ennek egyik része mindenképpen tiszteletet parancsoló életútja. Nemcsak ’56 és mindaz a sok szörnyűség, ami utána történt vele. Mert, ilyenek mások is akadnak persze. Hanem inkább az a felelősségteljes derű, ahogy viselkedik. Ő nem egy megkeseredett, sértett, bosszúálló – amivé sorstársai közül sokan váltak, mégha érthető okokból is – hanem azon kevesek egyike, akiről el tudom hinni, hogy ötvenhat jó szellemét képviseli. Sőt, ki van próbálva, ahogy mifelénk csúnyán mondják: átjön a kamerán. A nézők is valami hasonlót érezhetnek, mint én, aki ott beszélgetek vele: igaz, amit mond, ráadásul még komolyan is gondolja.
Egyszer arról kérdeztem, miért hagyta ott az SZDSZ-t és ült át az MSZP-be. Az interjú végén, miközben kollégáim szedték le róla a mikrofont és már tűzték fel a következő diskurzus résztvevőjére, egy aktív SZDSZ es vezetőre, ebben az átmeneti harminc másodpercben Imre – ahogy az szokás – kezet nyújtott egykori párttársának, aki zsebre vágta erre a kezét és annyit vetett oda: árulókkal nem rázok kezet. A maga pitiánerségében is ijesztő volt a jelenet. Ismerik azt az érzést, amikor mi szégyelljük magunkat valaki egészen más miatt.
Imre, ugyan pipacsvörös arccal, de valami olyasmit jegyzett csak meg: ezt a csapást is kibírom még valahogy.
És sétált kifelé, a stúdióajtóban az egyik kameraman esetlen mozdulattal megsimogatta a karját: „Ne is törődjön vele, Imre bácsi.” És egymásra nevettek.
Isten éltesse soká Mécs Imrét.
Dési János

2008. október 12., vasárnap

Az igazán nagy focimeccs

Superclasico

Egyes vélekedések szerint Latin-Amerika szegény. Ezért aztán, például Buenos Aires-ben a gazdagságba, a széles utakba, a fényes kirakatokba, a luxusüzletekbe és a végeláthatatlan argentin bélszínre szakosodott vendéglőkbe beleunt turistákat elviszik még egy csöppet a La Boca negyedbe. A La Boca negyed színes kis kockaházaival, a pici kávéházakból kiszűrődő tangó zenéjével, a koszos utcáival már tényleg mutat némi ágrólszakadt külsőt. Mintha a lerobbant pesti Ferencvárosba cipelnénk az érdeklődő látogatókat.
Szóval, ámuldozunk itt, mert ez már majdnem olyan, mint ahogy otthon elképzeltük ezt a világot. Biztosan itt mondanak oly szépeket, oly szenvedélyeseket egymásnap a végtelen szappanopera hősök is, itt vannak azok az óriási szenvedélyek. Ez tényleg latin-Amerika már. Csak egy kicsit ma zajosabb, élénkebb a szokásosnál itt az élet. Ma lesz a Superclasico. A Superclasico itt eget-földet verő esemény. Ugyanis a két legnagyobb focicsapat csap össze ma itt – abban az országban ahol a foci még játék,szenvedély, minden. Élet és halál.
A Boca Juniors mérkőzik meg örök riválisával a River Plate-val.
A Boca stadion előtt már délelőtt letáboroz a törzsközönség és a környékbeli kocsmákban melegít. A Plate szurkolók csak a folyóparton mernek gyülekezni. Leginkább hozott anyagot fogyasztanak. Közben lovasrendőrök vonulnak fel nagy kényelmesen, az esti attakig még maradt idő.
Szóval, a kávéházakban ülő népek, az utcán ácsorgó unatkozók, mind az esélyeket latolgatják. Állítólag egész Argentína- szerte így van ez, de itt érthetően különösen ígyebbűl. Nemcsak azért, mert itt játsszák a meccset. Többről van szó. Hiszen mindkét csapat bölcsője itt ringott.
A La Bocat itáliai bevándorlók alkották – nagyrészt a város elegáns negyedében lévő impozáns épületek az ő kezük munkáját dicsérik – ma messze az ország legnépszerűbb csapata. Egyes vélekedések szerint, aki nem Boca szurkoló az nem is rendes argentin. Persze ez a csapat azért elsősorban a munkásosztály, a dolgozó kisemberek klubja. Míg mai ellenfele a River Plate inkább az értelmiségieké, a módosabbaké. Még akkor is, ha meglepő módon a River Platet, minden idők legeredményesebb argentin csapatát, is éppen itt a Bocába hozták létre.
A két szurkolótábor még csak távolról hergeli egymást a Boca-sok Gallinas-nak, azaz csirkének csúfolják az ellenfél drukkereit, míg azok sem késnek a válasszal. Bosteros – kiáltják oda, ami talán a mi Ferencvárosunkban és vidékén szargyűjtőnek hangzana.
Itt persze gyorsan hozzáteszik, csak azért kiabálják ezt, mert mi tagadás a La Boca negyedben a csatornázás nem egészen tökéletes, nyílt kanálisokban folyik a szennyvíz és ez kétségtelenül ad a levegőnek valami jellegzetes aromát.
A Boca-t átszelő ipari vágányon megrakott vonat pöfékel, a masiniszta, amint meglátja a Plate szurkolókat boldogan integet nekik, még a dudát is hosszan nyomja.
Mit tehet erre egy tisztes szurkoló? V betűt formáz az ujjából és úgy köszön vissza.

Dési János

2008. október 6., hétfő

Karinthia barátságosabbik arca


Halak évadja


Ausztriában az a jó, hogy mindennek megadják a módját. A hegyek igazán magasra nőnek, a fák rajta majdnem az égig. A fű kegyetlenül zöld és selymes - szinte sajnálja az ember, hogy mégsem lenne illő odaállnia a tehenek közé, jó hersegőeket harapni belőle. Az ég, na az természetesen rettentően kék és az külön izgalmas, amikor egy egy méretes felhő fennakad a még nyáron is hófödte hegycsúcson. Az emberek kedvesek, a sör hideg, a snapsz erős. Minden, majdnem mindig, tüchtigen klappol, a helyén van és nagyon tiszta. A hegyoldal az eget böködő fenyőkkel, hazafelé ballagó gemütlich tehenekkel, a lemenő nap aranyló sugaraiban - de ha valaki nagyon kíváncsi, akkor felteszem a felkelőében is - éppen olyan, amilyennek lennie kell egy magára valamit is adó idegenforgalmi prospektusban.
És még szót sem ejtettünk akkor a gyorsvizű patakról - amely történetünkben különös jelentőséggel bír. Ebben laknak ugyanis azok a kedves kis pisztrángok, amelyeket mi ki fogunk fogni.
A patak, később folyócska, a Gail névre hallgat. Mi pedig egy Liesing-re keresztelt (nem rokona a hasonló hangzású gazdasági műveletnek) hegyi faluban landoltunk, valahol Karintia mélyén, fent a hegyekben, közel az olasz határhoz.
Csak néhány órát kell Bécstől (persze kitűnő autópályán) bumlizni, hogy egyszercsak megérkezzünk a természet lágy ölére. A tetejében a ravasz osztrákok olyan ügyesen rendezték be ezt a lágy ölet, hogy minden kényelemmel megáldott. Főleg, ha turisták vagyunk, érezhetjük úgy, hogy alaposan el vagyunk kényeztetve.
Itt, az ezer méter fölötti falvakban az emberek többsége a mezőgazdaságból és a turizmusból él. Egyszerre. A szakértők szerint ez a legszerencsésebb párosítás. Mert így Hans (házigazdánkat Isten bizony így hívták Liesingben), délelőtt paraszti munkája során külön gondot fordít arra, hogy minden szép és rendezett maradjon. Just for tourist. A tehéntrágya elvágólag álljon, a szerszámokat ne hagyja szanaszét, rusztikus hatású nénike gyűjtse a füvet mélykék munkaruhában, piros gallérral – a digitális kamerákkal felszereltek részére. Délután Hans mint idegenforgalmi szakember viszont képes megmutatni a fényesre suvickolt traktort vagy az állatokat a néprajzi finomságok iránt is érdeklődő kirándulóknak. Akik feljegyezhetik útinaplójukban: „Kedves naplóm, csak tenéked mondom el, tegnap egy igazi osztrák parasztházban laktunk. Mi az hogy parasztházban? Egy igazi volt tehénistállóban. Évszázados fákból összeróva. Hát ha majd ezt elmesélem a többieknek, amikor ők jönnek a vacak tengerpartjukkal vagy Eiffel tornyukkal, leesik az álluk." Mert a turista vágyik a különlegességre. Az pedig nem tartozik a naplóra, hogy az egykori tehénistállónak, abból a régiből már csak a neve maradt, mostan inkább egy Hilton szállót idéz fel az ember előtt.
De ne húzzuk tovább az időt. Egyszercsak nincs tovább, muszáj megragadni a botokat, a hálókat, a műlegyes dobozokat, a kosarat a kifogott halak számára, az orsókat és zsinórokat. Fölpakolni a vízálló ruhát, a horgász mellényt, a bakancsot. Továbbá bicskát, centimétert, dobozokat, flakonokat, ollót és számtalan más nélkülözhetetlen kis vacakot. És leballagni a patakhoz, ahol a pisztrángok már izgatottan várják a nagy összecsapást. De erről, s a szerénynek közel sem mondható eredményekről majd máskor.
Dési János