Oldalak

2009. december 28., hétfő

Levetkőztetett óvodások


Az emberek különbözőek

Nem tudom, hogy megfigyelték-e, hogy nem vagyunk egyformák. Az egyik ember ilyen, a másik meg olyan. Én például ismerek olyat, aki nemhogy megeszi a finomfőzeléket, hanem még a száját is megnyalja utána. Miközben én azt gondolnám, hogy épeszű felnőtt ember csak akkor fogyaszt ilyet, ha vagy konkrétan éhen hal különben, vagy szigorú tekintetű, marcona alakok csőre töltött fegyvert tartanak a fejéhez. Esetleg még akkor sem – ha eszünkbe jutnak az óvódáskori emlékeink a répa- és finomfőzelékekről.

Talán a korra, a kádári pangás éveire, jellemző, amikor történetünk játszódik, hogy ha az óvódás (mert az óvódás is ember, csak kicsi), nem ette meg a főzeléket – nem ette meg- akkor Gréti néni, az óvó néni, beledobta a csikket a tányérjába, azzal a felkiáltással: Fiam, ez neked már úgysem kell. Két megjegyzés ezzel kapcsolatban. Az egyik csak most tűnik fel, akkor nem különösebben gondolkoztam el rajta, hogy ezek szerint az óvó néni buzgón dohányzott, amikor az ovisok ettek. A másik már akkor is zavart. Ugyanis Gréti néni a lányokat is „fiam”-nak szólította. Na most, azt azért Gréti néninek is illett volna észrevennie, hogy az ovisok nem egyformák. Példának okáért fiúk és lányok. A fiúk lehetnek „fiam”-ok, de a lányoknak „lányom”-nak kellene inkább lennie. Pedig már akkor biztos voltam benne, hogy Gréti néni felismerte a differenciát a kétféle gyermek között. Ugyanis nevelési módszerei közé tartozott, hogy ha valaki rosszul viselkedett a csoportban, akkor annak le kellett vetkőznie. Mindenki szépen sorban leült a fal mellé, a padra. Hátratette a kezét és fegyelmezetten előrenézett. A bűnös már ki volt középre állítva és vezényszóra szépen le kellett vennie a ruháit, miközben a többiek röhécselve nézték. És ekkor már azért észrevette az ember, hogy a Kriszta nem pont olyan, mint a Laci. Ha mi láttuk, akkor az óvó néni is biztosan.

Az általános iskolában is hamar kiderült, nem vagyunk egyformák. Például a Tibi bármit csinált, mindig rossz jegyet kapott. Általában persze buta volt mint a tök. De néha azért összeszedte magát. Ilyenkor a tanító néni ugyanúgy egyest adott neki – valószínűleg oda sem figyelt különösebben. Megszokta, hogy Tibi koszos körmű, elhanyagolt külsejű, állandóan éhes, rendezetlen családi helyzetű, verekedős. És úgyis megbukik év végén.

Az Andrea, akinek kétségtelenül jó illata volt mindig, nagy uzsonnákat hozott és a magas kontyot viselő anyukája szülői munkaközösségi tagként szolgálta a közösséget– ötösnél rosszabbat nem tudott kapni. Pedig például amikor az ű betűt tanultuk és szép sorban mindenkit felszólított a tanító néni, hogy, na mi is van azon a képen, akkor mindenki szép hangosan azt felelte: tűűűűzhely. A Tibi tüzhelyet mondott. Így rövid ü-vel. Karó. És az Andrea, huszonötödikként ezt felelte, szépen hangsúlyozva, ahogy egy jó gyerekhez illik: sparhelt.

- Látjátok gyerekek – oktatott minket erre a tanító néni – nem vagyunk egyformák. A Tibi képtelen kimondani szépen, hogy tűűűzhely, ahogy kértem. Andika viszont képes rá, hogy megmutassa, mennyire művelt, milyen szavakat ismer. Piros pont.

Azóta tényleg sejtem, hogy nem vagyunk egyformák.

2009. december 14., hétfő

Csadorban, Miki egérrel

Az ember egyik alfaja

Az ember egyik alfaja a turista. A turista (homo sapiens vector) sok tekintetben hasonlít az emberhez (homo sapiens), de néhány lényeges tulajdonságában jelentősen alatta marad.

Elsősorban értelmi képességei korlátozottak. Így például ragaszkodik ahhoz, hogy olyan vendéglőkbe járjon, amelyet a bennszülöttek jó érzékkel, és alapos okkal elkerülnek. (Lásd erről: gulasch suppe és társai). Felesleges butaságokra szórja a pénzét. Előszeretettel vásárol hűtőmágnest, kis méretű kertitörpét és viccesnek gondolt feliratokkal ellátott pólót.

Kellemetlen, kis szobában szorong, amikor otthon is ellehetne a jó, megszokott ágyában a vánkusával. Nagy csomagokat cipelget, izgul, hogy le ne késse a vonatot. Szorong a repülőgépen – csak azért, hogy újabb kényelmetlenségekben lehessen része. Föltétlenül megnéz olyan dolgokat, amelyek különösebben vagy nem is érdeklik, vagy már ezerszer megbámulta a tévében – és ott sokkal jobban lehet látni, ráadásul kisgatyában ülve, sörrel a kezünkben. De a turista ember –alfaj, mintha tudatosan keresné a fáradságot, a vesződséget, célszerűtlenséget.

A turistát onnan lehet felismerni, hogy mindenhol lefényképezi magát. Az Eiffel-torony előtt, a Piccadillyn, a Vencel téren vagy a pálmafa alatt. A japán turista – amely talán a legturistább turista – állítólag nem is csinál mást, mint csoportba verődve vonul és fényképez.

Aztán unalmas téli napokon – ha éppen nem sítúrán jár – mutogathatja a fényképeket, hogy tessék megnézni, az a kis kék ruhás, ott a sarokban, az én vagyok. Csak éppen elém állt ez a hülye dagadt pacák és kicsit kitakar. Illetve ma már ez sem egészen így van. Mert internet facebook vagy blog vagy valami ilyesmin elküldjük a képeket a többieknek – akiket ez ugyan nagyon nem érdekel. De cserébe ők is küldenek nekünk magukról képeket, az viszont minket nem érdekel. És közben hálát adunk a sorsnak, hogy a diavetítés kiment a divatból, mert azt lehetett unni csak igazán.

Na most akkor képzeljük el, hogy mi turisták vagyunk. Ráadásul hithű muzulmán asszonyok. Koncentráljunk csak erre. Fantázia dolga az egész. Akkor, ha az utcán meglátunk egy Miki egeret, az ő Minnie egér asszonyával, amint hívogatják a turistákat, hogy karoljanak beléjük és fényképezkedjenek így le, mit teszünk? Melyik énünk győzedelmeskedik? Merthogy a kendőnek mégsem vehetjük le idegenek előtt, így viszont éppenhogy csak a szemünk látszik ki. Viszont a buta turista jelleg ilyenkor is kiütközik. Egy turista semmiképpen nem hagy ki egy jó fotózási lehetőséget a Miki egérrel. Származásra, hitre, szokásra tekintet nélkül. A turista az turista és semmi más.

Ezért aztán odapattanunk a két ízléstelen állatfigurának öltözött szerencsétlen közé, és csitt-csatt, máris készen van a fotó.

Mi vagyunk rajta, a hithű muzulmán asszony, a kendőben. De jól látszunk rajta. És lehet otthon majd mutogatni, meg a barátnők bosszantása végett feltölteni a facebook-ra, hogy tessék, tessék. Nézzétek meg, milyen jó helyen jártam. És milyen jól néztem ki.

2009. december 6., vasárnap

Gyilkos Télapó


Gyereket csak ritkán öl
a Mikulás

-
Tudja Vanek úr, ha valamivel ki lehet engem kergetni a világból, akkor az ilyen világító, műanyag szobrocskák.

- Miért uram? Azért rakták ide, hogy örüljön, ha erre jár és meglátja. Ez a szeretet jele. Szerintem nagyon csinos, és egy picit még hasonlít is.

- Vanek úr, maga nekem itt ne szemtelenkedjen, mert nyakon csapom. Maga nem azért van itt, hogy szemtelenkedjen, hanem, hogy példának okáért segítsen ezt a nagy zsákot fellendíteni a platóra.

- Itt jegyezném meg uram, hogy titkárnak vagyok foglalkoztatva, nem pedig hórukk munkásnak. Ráadásul, engem sérvvel operáltak, nem emelhetek.

- Lendítsen Vanek úr! Lendítsen!

- Jól van, na. Egyébként mi a slágerholmi most?

- Vanek úr, hát nem maga kezeli a kivánságleveleket?

- Attól még kérdezni szabad.

- Szabad. Egy titkár kérdezzen bátran, hogy ne legyen félreértés. De csak ha feltette a zsákot a kocsira.

- Igenis.

- Nézze, ugye a dió-mogyoró korszak száz éve lezárult. Könyvek sem mennek már régen. Tavaly egy szőke, óvodás kislány hozzám vágott fél kiló csokoládét, hogy ne rongáljam már a fogát. Plazmatévé még jöhet, de az meg nehezen fér be a cipőbe.

- Szegény főnököm.

- Hát igen. Pornográf termékeket elvből csak a legritkább esetben osztok, pedig arra már az alsó tagozatosok között lenne igény.

- Megértem. Az akceleráció.

- Bár az állatos, kikötözős pornó is mindig a slágerkérések között szerepel.

- Rudolfnak, a rénszarvasunknak ezt ne mondja, rettentő pirulós. Még a régi iskola.

- Most egy csomó háborús-lövöldözős számítógépes játékot is kértek.

- Remélem, nemet mondott.

- Jó, azért egyszer kétszer csak megremegett a kezem. Nem tudom, Vanek úr ezt próbálta már? Én a negyedik szintig jutottam a Wow-ban, de ott nem tudtam lekardozni az ellenség fejét.

- Nézze Mikulás úr, mert előbb ennek a kis törpének szépen ki kell nyomni a szemét. Így ni.

- Ó, tényleg, és milyen élethű a grafikája, ahogy folyik neki kifelé. És ahogy ordít. Hát ez nagyon jó.

- De most gyorsan forgassa fejmagasságban a pallost, hogy elvigye a fejét annak a szakállasnak, mert az most ránk támad, és neki több az élete.

- Na, Vanek, mit szól? Egyetlen nyisszantással! Látta, egyetlen nyisszantással, elintéztem!

- Nemhiába maga a főnök, Mikulás úr. Gyereket is öl?

- Néha, de csak, ha nagyon muszáj. Akkor is inkább titokban, nem szeretném, ha híre menne.

- Csak azért kérdem, mert az vagy egy gonosz manó vagy egy gyerek, aki a lángszóróval öli ott, azokat a népeket előttünk. És mindjárt ideér.

- Vanek úr, maga csak ne aggódjon. Van nekem egy olyan kardom, ami erősebb ezeknél. Egyszerűen kiontom a kiskölyök beleit – hű de jó a grafikája – és meg is lennénk.

- Akkor most pattanjon fel a csodaparipára és vágtassona kastély felé. Ez már az ötödik szint. Csak gyakja le még azt a két dülledt szemű vizigót külsejűt.

- Legyakom én, hogy csak na. Bár már jojózik a szemem. Tényleg, ez már egy következő szint. Na küzdjünk meg ezekkel is.

- Indulnunk kellene, várnak a gyerekek, Mikulás úr!

- Dögöljenek meg! Adjon ki egy közleményt, hogy idén a Mikulás a világválságra való hivatkozással elmarad, de szeressétek egymást gyerekek, mert a szeretet a legnagyobb ajándék. És gyorsan mutassa meg, melyik az atombomba kódja, hadd vágom oda ezeknek a teuton lovagoknak…