Körmagyar

Fehér Jánosné tkp. szerette a férjét. És a szeretőjét is. Még az sem különösebben érdekes, hogy a férj egyáltalán nem szerette a szeretőt. Mondhatni, szívből gyűlölte. A feleségét sem kívánta már. Inkább a húsz évvel fiatalabb, hegyes cicijű kis barátnőjét - ha már valakit. Csak egy csöppet zavarta az évek alatt kialakult összhangot, hogy a hegyes cicijű- aki megunta a meddő várakozást Fehér Jánosra - eljegyezte magát egy heves vérmérsékletű autószerelővel, aki nehezen volt képes beilleszkedni a nagy családi idillbe. Ide kívánkozó megjegyzés, hogy azért a várakozás nem volt egészen meddő, ugyanis a hegyes cicijű kétszer is teherbe esett. Minden valószínűség szerint egyszer egy déltengeri romantikus, titokban lebonyolított, túra során, egyszer pedig egy heves nyári mulatság alkalmából, amikor már mindenki kidőlt a sorból, a kert végi, elhagyott utcácska alján, ott a vasúti töltés mellett. Hősünknek komoly menedzseri feladatokat jelentett az esedékes abortuszok megszervezése. Az autószerelő persze erről semmit sem tud, úgyhogy csitt.

Fehér Jánosné szeretője, az egyszálbél könyvtáros, maga is boldog házasságban élt mit sem sejtő feleségével (aki, tanár lévén, a szertárban vigasztalódott az amúgy pedofil fizikatanárral) és három gyermekével. Kedvesével, a mindig fokhagymaszagú Fehér Jánosnéval óriási konspirációk között találkoztak, csak úgy repkedtek köztük a titkos üzenetek, az éjszakai rejtett telefonok (Nem tudom ki volt drágám, már megint téves.) Mindannyiuk közös barátai kölcsön lakással és alibival segítették ki a két szerető szívet, akik tulajdonosai egyébként, ha másként nem jött össze, egy sötétebb közparkban is egymáséi lettek.(Az egyszálbélnek az egész annyira nem volt fontos, hogy egy garniba befizessen.)

Fehér János úgy tett mint aki nem vesz észre semmit. Csak egyszer öntötte le sósavval az egyszálbél könyvtáros kocsiját, és tervbe vette, hogy egy kölcsön vadászpuskával szétlövi a tökét. De ezt momentán elhalasztotta.

Ha már a testi fenyítésnél tartunk. A heves vérmérsékletű autószerelő egyszer kishíján agyonütötte egy kocsiemelővel egyszálbélt. Az úgy volt, hogy Fehér Jánosnét az asszony hitvesi nyoszolyáján elégítette ki a csalfa könyvtáros. Az autószerelő éppen e házban járt (egy kurvánál, akire még legénykorában szokott rá, de ez is titok.) Hirtelen telefonértesítést kapott, hogy gyűrűs menyasszonya és annak szeretője (Fehér János) előző nap, míg ő düzniért járt a központban, rendeztek egy tisztes murit. A gaz csábító viszont most otthon, elégtételt lehet rajta venni.

Az autószerelő berúgta az ajtót, amin ott virított a tábla: Fehér János. Az ágyban meglátta Fehér Jánosné fehéren virító popsiját (nomen est omen) és az alatta ügyködő embert, akiről együgyű módon az hitte, maga Fehér János. És kis híján agyonütötte az emelővel

Eközben a valódi Fehér János mit sem sejtve erről két kerülettel arrébb éppen a súlyosan sebesült könyvtáros kisebbik, gimnazista, lányát deflorálta, átkozva magát, amiért nem a vadász puskás megoldást választotta a régóta tervezett bosszúra.

Sztálin és a meghülyült szomszéd néni

GA-nál minden rendben van

Kedves közönségünk, és akkor most folytatjuk évfordulós megemlékezésünket. A múltkor dr. D. I. 1956 október huszonharmadiki kalandjait tártuk a nagyérdemű elé. Ahogy akkor jeleztük már dr. D. I. azokban a napokban még nem sejtette, hogy később az én apám lesz. Amúgy pedig, forradalom ide-oda, este tízre pontosan hazaért, ahogy azt az ő anyukájának megígérte. Most pedig G. A. október huszonharmadikája következik. G. A. akkoriban – természetesen – még nem sejthette, hogy későbbb dr. D. I.-né lesz, s még egy kicsit később az én anyukám. Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a mellékelt képen ő szerepel – persze nem októberben, hanem a kép hátoldalán már alig olvasható felírás szerint, ugyanazon év augusztusában, talán a Duna párton.

És most jöjjön a történelem.

1956. október 23-án este, ahogy az rendes leányhoz illik, anyukám hazatelefonált az ő anyukájának, hogy ugye minden rendben. Anyukám akkor éppen a főváros zajától távol lévő Egerben tartózkodott, egy filmforgatáson. Nem a főszerepet játszotta, csak afféle segédszemélyzetként tevékenykedett, a jelenetek számát írta föl a csapóról, miután a Madách Gimnázium kiváló elvégzése után az egyetemre nem vették fel, mint polgári származékot. Polgári származék – a fiatalabbak kedvéért azt jelentette, hogy Borból (Radnóti!) hazafelé agyonvert nagyapám banki kistisztviselő volt, nagymamám meg gépírónő.

Nagymamám azonban nem vette föl a telefont, hiszen nem volt otthon, a történelmi eseményekhez kevés érzékkel bírván, színházba ment, így aztán a szomszéd néni kapta föl a kagylót. (Azok még olyan idők voltak, hogy a szomszéd, ha meghallotta, hogy csöng a telefon, fogta a kulcsát, átment és felvette. Már csak azért is, mert a távhívás kapcsolására – interurbán- órákat kellett várni, ne menjen már veszendőbe az a sok igyekezet, mégiscsak jobb az emberi szó.)

A szomszéd néni öreg volt és teljesen meghülyült. Az előbbi ténykérdés, az utóbbira anyám abból következtetett, hogy a szomszéd néni arra a kérdésre, hogy, na ugye minden rendben, azt felelte, hogy hát persze. Ja, és ledöntötték a Sztálin szobrot.

Anyukám, mint a Városliget közelében élő, azt pontosan tudta, hogy a Sztálin szobor az igen nagy, nem lehet csak úgy ledönteni. És különben is, miért, hogyan, kik?

Ő azt nem tudja, de ledöntötték. A darabajait itt hurcolták végig az utcán.

A Sztálin szobrot? Ledöntötték? A darabjait itt hurcolták végig az utcán? Hát persze, ne tessék izgulni és tessék bevenni a gyógyszert! - zárta le anyám a terméktelen interurbán beszélgetést a bolond szomszéd nénivel.

Aki nyilván vizionál, hallucinál, talán még az üzenetet sem lesz képes átadni a nagymamámnak, hogy minden rendben.

A korábbi rejtélyes fejezet pedig itt olvasható