Oldalak

2011. december 30., péntek

A Bródy




Koncertek egész sora árasztja el a decembert, persze nem lehet mindenhol ott lenni. De akadnak azért kihagyhatatlannak tűnők is. Ilyen volt Bródy János Syma csarnokbéli fellépése a minap.

Bródy, aki „kicsit be van rekedve”, pontosan tudja, mi kell az ő közönségének. Természetesen, hiszen égi ismeretség ez. Elnézve a közönség korfáját, a többség, már nem gyermekként, tanúja lehetett Bródy első nagy korszakának, az Illés együttes idején is. Ez persze már olyan leülős, néha inkább gondolkodós koncert, nem az a vidám és szabad ugrabugra. A műsor első részében az új lemez, az Illés szekerén erősen politikus dalai szólnak. Helyenként olyan is a hangulat, mintha nem is egy koncerten, hanem egy tüntetésen lennénk. A „lesz még Magyar Köztársaság, ha nincs hozzuk létre” soroknál már állva tapsol mindenki, hujjog és kiabál. Épp csak az előtolakodó szónoklatra mindig kész politikusok hiányoznak. Illetve nem hiányoznak.

A közönség így igazán élvezheti az áthallásokat és a finom és kevésbé finom odamondogatásokat a hatalomnak. Ráadásul a szövegeket megpróbálják kivetítgetni a fellépők mögé – sokszor ugyan nem sikerül eltalálni, hol is tartunk éppen, de hát bizonyára felettébb bonyolult feladat ez, de sebaj. Mindenesetre kiderül, hogy szerzőnk még mindig tud írni, ennek a műfajnak az egyik utolsó mohikánja. Amikor a rock még szól valamiről, akad társadalmi-politikai mondanivalója is. De úgy azért, hogy ne legyen tolakodó, ne felejtődjön el, hogy ez mégiscsak egy koncert, zenészek, énekes, muzsika, tralalalala.

Aztán a kötelező kűr következik, Földvár felé félúton, meg, Filléres emlékeim. Tulajdonképpen, ezek már az urbánus folklór részei, afféle modern népdalok, nyilván reklamáltunk volna, ha elmaradnak. A Ha én rózsa volnék a dramaturgiai csúcspont – többena ruhatár irányába kacsintgatnak. De Bródy és csapata visszatér, azzal a felkiáltással, tudják, mikr megy az utolsó metró, addig még van egy kis idő.

És akkor vége a forradalmi hangulatnak, a politikai mondanivalónak, az élet nagy kérdéseinek. Jön pár régi Illés szám. És kiderül, hogy ezek még mindig nagyon-nagyon jó zenék. Nem kopottak, nem porosak. Szerethetőek és kedvesek.

És csak ezután jön a ruhatár.

Az utolsó metró meg éppen az orrunk előtt megy el.

2011. december 18., vasárnap

Uma Thurman és én egy jobb partin

Egy jobb partin az igazi sztárt arról lehet felismerni, hogy igen nagy felhajtást tud csinálni maga körül. Kétségtelen, a megfigyelő helyzetét komolyan nehezítheti, hogy időnként az egynyári celebek is igen nagy cécót képesek kavarni. Sőt, bár erről tudományos felmérés nem áll rendelkezésünkre, de empirikus ismereteinkre támaszkodva megerősíthetjük, hogy időnként a harmadosztályú valakik még sokkal, de sokkal nagyobb ramazúriban érdekeltek, mit az igaziak.
Esetünkben a parti, melyet Milánó egy erre a célra kialakított, kifejezetten rongyrázó palazzójában bonyolítottak le, vonzotta az első- és másodosztályú frissességű sztárokat és celebeket, mint lámpafény a muslincákat. Ezen sztárocskák nagy részét nem állt módunkban felismerni, mivel járatlanok vagyunk az olasz Kelemen Annácskák és Győzikék világában. A celebséget csak az érdeklődő fotósok számából próbáltuk kikövetkeztetni ezen a rendezvényen, amelyet egy luxuscikkeket gyártó cég rendezett a nem tudjuk pontosan kiknek. Mi azért ott voltunk, mert mégiscsak jó, ha a vasfüggöny mögül érkező is látja néha, hogy milyen világ ez.
Mindenesetre sokáig a legérdekesebb két idősebb asszonyság volt, kik a rongyrázó palazzo nagytermében üldögéltek, nem messze az italospulttól – ez idáig elég normális – és kedvesen beszélgettek. Lehet, hogy recepteket cseréltek, az unokájuk iskolai előmenetelét tárgyalták meg, vagy arról panaszkodtak, hogy az orvosnál mennyit kell sorbaállni. Nem erősíthetjük meg egyik verziót sem, ugyanis a csak szigorúan ellenőrzött meghívóval való bejutás ellenére, a pamlag két végén egy-egy jelentősebb méretű testőrjellegű egyén őrködött az eképpen partizó nagyikra. Próbáltunk hallgatódzni, az eredmény szerint talán oroszul beszéltek. Talán nem. Mindenesetre, reméljük ők is jól érezték magukat.
Aztán érkeztek kisebb filmszínésznőcskék, feltűnő ruhákban. Némelyeknek – ó Istenem – kilógott az egész pejslije, csak bízni tudunk benne, hogy a felhevült táncolás után nem fáztak meg és nem tüsszögték le a filmes ranglétrán kicsit felettük álló ifjú urakat, akikkel nem is feltűnésmentesen kokettáltak.
Amúgy, a koszt közel sem volt annyira izgalmas. Pedig mi alaposan megpróbáltuk, ha már itt járunk alapon, kétszer végigettük a menüt. Ki tudja, mit hoz a holnap. Ráadásul van annak bája, amikor egy milliós Ferrarival (euróban) érkező úr, akinek outfittjének értéke több mint Zugló teljes évi hajléktalan-elleátásra fordított összege, szinte összeverekedik egy csinos fiatal lánnyal – pár millióba belekerülhetett, amíg a kicsikét partiképesre kihozták – egy amúgy pompásan fűszerezett borjúpörköltért. Galuska nélkül.
A pesti újságíró meg már régen megfigyelte, hogy egy teremmel arrébb, a konyha mellett, oda van készítve jópár adag, kényelmesen be lehet falni. Sőt, kedves leányokat meg is hívhatunk rá, így csajozni még ferraris csóka sem tud itt.
Persze a legjobb rész az volt, amikor bevonult egy szépen mosolygó, igen öntudatos, fiatal hölgy. Nekem ismerős volt, de miután nem sárgába, hanem feketébe volt öltözve, és körötte mindenki életben maradt, c ak később jöttem rá, hogy ő mégiscsak Uma Thurman.
Megjegyzem, ő is afféle liktorokkal érkezett, és egy külön szeparéban helyezték el. Mindenesetre a szeparét gondosan úgy alkották meg, hogy Thurmant is jól szemmel lehetet tartani, meg azt a sok kis celebecskét, aki csak azért puszizkodott vele, hátha akkor rákerül egy fotóra.
Megjegyzem a jól fűszerezett burjúpörkölt a szeparéban is hiánycikknek számított.
De mi a titkot, hogy hol lehet a pörihez hozzájutni, csak egy telt keblű Hamupipőkének árultuk el – hadd történjen vele is valami jó. Ha már a magazinokba alig fog beleférni.

Egy régi történet Vaclav Havel elnökről

A buli Havellal. Az volt ám csak valami. A történetet az utóbbi években tucatnyiszor mondtam el a méla pacákoknak, akik mindig is szájtátva hallgatták az ilyesmit. Mint a nagy vadász kalandjait, akinél az idő múltával mind nagyobbra nőnek az oroszlánok. Pedig ez a történet tényleg megesett, majdnem pontosan úgy, ahogy most következik.

Az akkori élményeimet felidézve inkább csak az tűnik érdekesnek, hogy mit is találtam benne akkor olyan izgalmasnak. Akkor, az átkos Kádár rendszer  utolsó napjaiban ( szó szerint a legutolsókban, hiszen mindez 1990 legelején esett meg) még olyan hihetetlenül izgalmasnak tűnt, hogy országok vezetőit csak úgy lehet ingujjban mindenféléről kérdezgetni. Ma már persze minden gyakornok megrángathatja az elnökök, miniszterek, pártvezetők bajuszát, de akkoriban még akadt valami bája az ilyesminek. És különben is. Havel emblematikus figurája volt a közép-európai rendszerváltozásnak. Az író, akit ellenzéki magatartásáért üldöztek és bebörtönöztek és akit a kitaszítottságból került a legmagasabb közjogi méltóságba.
Mondhatja erre bárki, hogy nekünk is akad egy ilyen elnökünk. És tényleg. Ezen a házibulin, ahol Havellal együtt jártunk, állítólag ő is ott volt. Azért állítólag, mert nem is emlékeztem rá. Évekkel később, amikor A Nagy Találkozást Havellel című, általában kirobbanó sikert arató történetemet adtam elő, mondta valamelyik szájtáti a hallgatóságból, hogy hát a Göncz is ott volt, nézzem csak meg a képeket, ott ült a pamlag szélén. És tényleg - amiből csak egyetlen tanulság adódik. Attól, hogy valaki szótlan üldögél a pamlag szélén, néhány hónap múlva még nyugodtan válhat köztársasági elnökké.
De térjünk rá végre történetünkre. Vaclav Havel, Csehszlovákia köztársasági elnöke, még az első szabad választás előtt nem sokkal, Budapesten járt. Útja minden bizonnyal demonstráció is volt, ki nem mondott, de jól érthető támogatás mindazoknak, akik egy új rendszert kívántak. Az úgynevezett négyigenes népszavazás után persze már nem volt különösebb kérdés, hogy új világ következik. Mégis fontosak voltak az afféle gesztusok, amelyek azt mutatták be, hogy a hatalom sáncain kívülről érkezettek is nagyszerűen el tudják játszani a főbb politikusi szerepeket. Az, akinek nemrég még a nevét sem volt szabad leírni, tisztes állása sem lehetett, az képes éppen olyan ügyesen ellépni a katonai díszsorfal előtt, mint aki már évtizedek óta csak ezt csinálta.
Ám Havel és a vele színre lépő új politikusgeneráció azt is tudta akkor még, hogy ha el is kell fogadnia a protokoll sokszor üres szabályait, mégis meg kell valamit őriznie korábbi független, értelmiségi, bulizós, szabadszájú létéből.
Így aztán a parlamenti beszéd után volt a buli.
*
Varga György, aki Havelt fordított magyarra, hívta meg írókollégáját belvárosi lakásába. (Varga aztán előbb Csehszlovákiában, majd Csehországban tanulhatott bele egy műfordítók számára viszonylag ritkán adódó szerepbe, a nagykövetéjébe.)
Magam a boldog meghívottak között asszisztálhattam végig, milyen is az, amikor a köztársasági elnök kis időre úgy próbál tenni, mintha nem is lenne elnök. Ha a műfordítók találkoznak írókkal akkor viszonylag ritka, hogy a rendőrség két nappal korábban megszállja a környéket, megállási tilalmat rendelnek el az összes környező utcában.
Az is legfeljebb csak az én ifjonti lelkemet rázta meg, amikor a liftbe velem együtt beszálló lakókülsejű egyén belső zsebe az első emelet után megszólalt, „Hármas, hármas jelentkezz!”.
Mindenesetre, ahogy a körfolyosóról beestem Vargáékhoz, igazi házibulis hangulat fogadott.
A bútorok összetolva, a szoba közepén egy asztal, székekkel. Csak egy kicsit ront az összképen, hogy a bejárati ajtó előtt újságírók téblábolnak. Bent a Fekete Doboz munkatársai a reflektort állítgatják, (Varga évekkel később azt mesélte, hogy az ottfelejtett „de holnap biztosan felugrunk érte” reflektorok még mindig ott porosodnak valahol)a Szabad Európa tudósítója mikrofonjának próbál megfelelő helyet keresni. Jönnek fotósok, hírügynökségek újságírói. Közben a körfolyosón megjelennek a biztonsági emberek, szép nagydarab alakok, többségük ballonkabátban- akkoriban még ezen is olyan jóízűen lehetett szörnyülködni. Az ajtónál némi tülekedés kezdődik, újabb forgatócsoport érkezik, pech, nem férnek be.
 Három után néhány másodperccel lihegő fotós esik be, jönnek, jönnek, kiabálják. Már lefényképezte az érkező Havelt, aztán megelőzve a liftet a lépcsőn rohant fel, hogy még egy tuti képet csinálhasson, „Az elnök belép barátja lakásába” címmel. Havel, ahogy azt illik, fáradtan, de jókedvűen mosolyog. Kíséretének egy része kint marad a folyosón, nem férnek be. A többiek az elöszobában és a hallban szoronganak. Az elnök első útja az illemhelyre vezet. S ezt a programból kifelejtett pillanatot használják ki a fotóriporterek arra, hogy betörjenek a szobába. Mire Havel visszaér, már alig fér be. Úgyhogy a baráti találkozó első napirendi pontja az, miként szabadulhatunk meg a fotósoktól. Akik nélkül persze nem sokat érne ez az egész móka, hiszen ország-világ majd az ő képeiknek láthatja, milyen is az, amikor az elnök, nem törődve a szigorú protokollal, barátaival cseveg.
Havel egy idő után megkocogtatja a poharát, (benne jobbfajta konyak - ha jól emlékszem) nagy nehezen csend lesz.
- Nekem végül is mindegy, ki van itt - kezdi -, de hát ez mégiscsak egy baráti találkozó, és ha a házigazda azt kéri, hogy menjenek ki, hát menjenek.
A testőrök parancsnak veszik az elhangzottakat és rövid kézitusával megtisztítják a terepet..
Havel leveszi zakóját, feltűri az ingujját, meglazítja az inge nyakát.
- Nagyon fáradt vagyok és álmos, úgyhogy nekem kel! beszélnem, mert különben elalszom - kezdi. Aztán sorra bemutatja kollégáit, ahogy azt illik.
Havel egyik cigarettáról a másikra gyújt, kávékat dönt magába. ’
Történetünk idején zajlik Magyarországon a Dunagatnek nevezett ügy. Így hát nem csoda, hogy Kőszeg Ferenc arról kezd beszél, hogy a botrány miatt megzavarodott rendőrök arról panaszkodtak, nem tudják majd kellően őrizni az elnököt.
Havel nagyot szív a cigarettájából.
- Dehogynem. Nagyon őriztek. Ahogy bent ültem ebben a hatalmas Mercedesben, pont olyan érzés fogott el, mint a rendőrségi zsuppkocsiban. Még az ablakot sem engedik, hogy lehúzzam.  Akkor is beleraktak, azután vittek, ahová ők akartak.
- Tényleg - kérdezi valaki -, még a kihallgatás is hasonlít a sajtótájékoztatóra, ugye?
- Igen - feleli az elnök. - Csak a kihallgatáson, ha akartam nem feleltem a kérdésekre, a sajtótájékoztatón pedig kénytelen vagyok. És kellemetlen kérdéseket tesznek fel mind a két helyen. A sajtótájékoztatón ha okos az újságíró, csak annyit mondok: No comment, viszont ha buta, kénytelen vagyok olyan hosszan válaszolni neki, hogy ne vegye észre, egészen másról beszélek, mint amiről kérdezett.
Varga György közben egy újságból kivágott fényképet mutat. A Vörösmarty téren készült, azon a tüntetésen, melyen Václav Havel ellenzéki író szabadonbocsátását követelték, s ahol Varga György is beszélt. (Tényleg, mintha én azon is ott lettem volna. Vagyis Havel nekem is köszönheti, hogy most szabadon itt lehet.)
Konrád György
Konrád György következik. Felveti egy közös, cseh-szlovák-lengyel magyar folyóirat ötletét, amely segítené a közép-kelet-európai népek közeledését.
Már éppen belemerülnének a részletekbe - láthatóan ez az a kérdés, amivel mindenki szívesen foglalkozna, jelenlegi csehszlovák, jövőben magyar elnök és a többiek, amikor megjelenik az ajtóban egy protokollfőnök külsejű úr és csak annyit mond:
- Václav! Öt.
Aztán egy perc múlva: - Négy.
Aztán újabb hatvan másodperc e1teltével:
- Három.
Az egynél odalép Havelhez, rásegíti a zakót és már tuszkolja is kifelé az ajtón, Futtában még valaki dedikáltatja könyvét, mire észbekaptunk, már csak a piszkos poharak, a cigarettacsikkek maradnak. Ahogy az egy házibulinál lenni szokott.





2011. december 10., szombat

Kézdy György a bizánci csontváz


Vannak emberek, akiket valahogy mindenki szeret. Az okokat fel tudjuk tán sorolni, de mindez nem adja ki a lényeget.

Kézdy György – a minap kapott Táncsics díjat – biztos, hogy a mindenki által szeretett emberek csoportjába tartozik. Lényében, gondolkodásában, világról alkotott képében, művészetében – mind mind van valami, amiért azt érezzük, hogy nagy szükségünk van rá.

Mindketten ugyanabba a gimnáziumba jártunk, a Barcsay utcai Madáchba. Jó, persze Kézdy majd harminc évvel korábban. De még azokban a kora nyolcvanas években is élt a legendája az ő Ember tragédiája előadásuknak.

Idézek egy beszélgetésünkből, interjúnak indult, végül, azt hiszem sehol sem jelent meg, mi mindenesetre nagyon jót traccsoltunk egy szombat délelőtt:

” -Az Ember tragédiáját nem lehetett játszani, be volt tiltva. Mi voltunk azok, akik elsőként újra megpróbáltuk, afféle faltörő kosként mentünk előre. Persze nagyon sokan segítettek. És aztán óriási sikerrel, jópárszor előadtuk. Minden nagy lap írt is rólunk.

- Mit játszottál benne?

- Nyolc szerepet. Persze nem Ádámot vagy Lucifert. Voltam a Föld szelleme, rabszolga, eszkimó, tiszt Párizsban, aggastyán a Falanszterben. Aztán még mi is? Igen, voltam csontváz a bizánci színben.

- Jó szerep.

- Isteni. Szóval ez az egész óriási dolog volt. Mi azért jártunk akkor iskolába, hogy előadjuk az Ember tragédiáját. Rengeteget próbáltunk. Az érettségi is hetedrangú dologgá vált. Még a tételeket is megkaptuk a tanároktól előre, hogy minden simán menjen. Ez „nemzeti ügynek” számított az iskolában. Mi pedig valami remek dolgot akartunk csinálni. Nekünk a tragédia nagyon fontos volt, a tragédia mondataival beszélgettünk egymással. Persze balhénak sem volt utolsó, de azért nagyon komolyan dolgoztunk rajta. Például szénszünet miatt elmaradt a tanítás, de mi az iskolatáskánkban vittünk be szenet, fát és egy első emeleti pici teremben, begyújtottuk a vaskályhát és próbáltunk tovább.

- Azon túl, hogy fontos dolognak számított, mert ti adtátok újra elő az Ember tragédiáját, jó volt az előadás?

- Remek. Nagy ügy volt és jó előadás. Talán nem véletlen, hogy közülünk egy csomóan a pályán maradtak. Lengyel György, Lénert Péter, Balogh Géza, én. Féner Tomi akkor kezdett fényképezni, rólam, mint eszkimóról készítette az első színházi fotóját. Azóta is őrzöm.”

A nagyközönség egy jó része, mert nem volt olyan szerencsés, hogy a Madáchba járjon, nem innen ismeri. Megint abból a bő 10 évvel ezelőtti interjúból:

- Mennyire zavar, hogy a legtöbben mégis a Szomszédok kicsit ütődött, de szeretetreméltó orvos szerepéből ismernek.

- Tíz év elteltével nem zavar. Sikerült feldolgoznom. Megszoktam, hogy az emberek gyakran primitív módon azonosítanak a szereppel. Megszoktam, hogy ez szeretetet jelent és mérhetetlen népszerűséget. És ez gyakran segít túlélni a rossz helyzeteket. Fontos, hogy tudják: vagy. Eleinte még dühített, ha Virág doktoroztak, de aztán megszoktam, beletörődtem. De amikor kiállok verset mondani - soha nem vettem észre, hogy ezzel a szereppel azonosítanának.

(A teljes interjú itt olvasható el)

Innen jut eszembe. Ha valahol azt látják, hallják, hogy Kézdy György mond verset, akkor hanyat-homlok tessék rohanni és helyt foglalni rá. Mert akkor kiderül, hogy mi a költészet. Mi az irodalom. Mi a csoda. És ki Kézdy György.

2011. december 1., csütörtök

Sóletverseny - Pozsonyi piknik után



Az afterpartiknak is megvan a maga története. Hátha még sóletversenybe torkollanak.


És hogy mindez ne legyen elég, főként, ha egy nagyszerű piknik segítői mérik össze sólet – tudásukat. És ha tovább akarjuk fokozni, ha ráadásul a nevezetes Pozsonyi piknikhez kötődik mindez.


És innen már minden világos a valódi műkedvelőknek. A Pozsonyi piknik röpke idő alatt lett a főváros egyik jelentős kulturális rendezvénye, a Pozsonyi út környékén, azaz az Újlipótvárosban, ahogy az errefelé élők

mondják, Lipóciában.

Szokás az ilyesmit civil kez

deményezésnek nevezni, de ez közel sem írja le a dolog jellegét. Néhány polgár elhatározta, hogyha amúgy is sok szempontból gy falu ez a vidék - vagyis mindenki ösmer mindenkit – akkor kellenek közös programok, afféle falunapok is. Amire persze mindenki eljöhet, még az olyan gyanús zuglóiak is például mint e sorok sóletkedvelője.

A Keleti Éva, Rédei Éva, Kövesdi Pé

ter vezette csatársor hát sok sok támogatóval a háta mögött igazán izgalmas napot szervez, az erkélyen előadott operaáriáktól a Piccolóban elfogyasztott unicumokon keresztül egészen a versekig, a dalokig, a közös főzésig és vissza. Aki ott volt tudja, a többiek meg majd jövőre nem hagyják ki.

No és levezetésnek ott a sóletverseny a Lajsz András -féle La Bodegitában – igen kitalálták, a Pozsonyi út sarkán. Ez az utóbuli volt most a szervezőknek, a szereplőknek, a segítőknek, meg azoknak a mindenlében kanalaknak, akik semmiről sem maradhatnak le.

Idén nyolc sólet mérte össze az erejét, a nehéz helyzetben lévő zsűrit a kitűnő szakember Frank Júlia alkotta. A közönségdíjat pedig, olyan neves sóletászok előtt, mint például Körmendi Éva a Pozsonyi Kisvendéglő

tulajdonosa, Fóti Tamás séf, végül kollegánk Bacher Iván nyerte el – aki ezek szerint nem csak írni tud Lipóciáról, az ételekről, de a sparheltnál is megállja a helyét.


--