Fotolexikon - fotoalbum: január 2014

A vidám buldog – Ariel Saron

Egy igen tisztes szállodában laktam Jeruzsálem belvárosában. A szobámat egy nyugalmazott ukrán tengerésztiszttel osztottam meg, aki újságírásra adta a fejét. Az első néhány napban – összeszedve minden középiskolás orosz tudásomat – legfeljebb arról váltottunk szót, ki adja le a kulcsot a portán, és hol van már megint a viszkis-üveg.

Napközben módszeresen találkoztunk az izraeli politikai elit tagjaival, a béke esélyeiről faggattuk őket, ez akkor 2000 elején legalább olyan izgalmas volt, mint most. Néha jegyzeteket készítettünk, aztán délután ki ki lediktálta a maga nyelvén a maga tudósítását a maga szerkesztőségének. Az éppen regnáló miniszterelnökön túl, volt kormányfők, aktív miniszterek, parlamenti vezetők véleményével telt meg a jegyzetfüzetem, amelyet természetesen már régen elhagytam valahol. Nagyrészt fogalmam sincs, ki mit mondott.

Igaz, már akkor is jobban érdekelt, ki milyen ember, milyen benyomást tesz rám ezeken a találkozókon.

Nagy legendák követték egymást, Rabin, Scsaranszkij, Netanjahu, Ehud Barak. Na és Ariel Saron. Róla aztán különösen sokat tudtunk. Nem mindennapi katonai karrierjéről. Arról, hogy ő a legkeményebb, a legharcosabb – nemhiába Buldog a gúnyneve, aki a legkevésbé engedne a palesztinoknak. Váratlan, ám általában sikeres politikai húzásait valószínűleg a „merészen a politikába” kurzusokon tanítják a jövő politikus-nemzedékének.

Hallottunk családi tragédiáinak soráról, első feleségét autóbalesetben veszítette el, kisfia apja fegyveréből fejbelőtte magát, Saron kezei között halt meg. Második felesége (amúgy az első feleség húga) találkozónk idején már súlyos beteg, nem sokkal később meg is halt.

Ha elképzeltem korábban valahogy, egy mogorva, rideg katona képe jelent meg előttem. Ehhez képest egy nagydarab, vidám bácsi amikor találkozunk, aki lehajrázza a testőreit, mire az ajtótól a székeinkig ér. Orosz kollégámmal persze oroszul vált néhány szót – szülei Oroszországból származtak – aztán elér hozzám is.

„Mágyárország” – bólogat a kitűzőmet böngészve. „Töltött káposztá nágyon jó” – teszi hozzá felcsillanó szemmel, de momentán nincs nálam ilyesmi, hogy megkínálhassam. (A legenda szerint romániai magyar származású feleségei magyarul beszéltek a csládjukkal, s a magyar konyhát is tőlük szerette meg Saron– de hát lehet, mindez csak afféle városi legenda.)

Aztán papírt húz elő, de nem nagyon néz bele, magyarázza, hogy miért kell kemény és határozott politikát folytatni, miért nem szabad engedni, milyen hibákat követ el a kormány. (éppen ellenzékben volt.)

Aztán persze sorba a szokásos, kimért kérdések majd a válaszok. Szünet, kitódulunk a folyosóra, vitatkozunk egymással, ki egyetért, ki nem, az elhangzottakkal. Mikor mellénk ér Saron, talán még vállon is veregeti azt, a fiút, aki vehemensen fejtegeti, ő miért csinálná másként

„Nincs igazad Ariel” –teszi hozzá bizalmasan a volt (és jövendőbeli) miniszterelnöknek Ez egy ilyen ország.. És „Ariel” nagyot nevet és újra nekiáll elmagyarázni, hogy ő miként gondolja ezt az egészet. Mert ő meg egy ilyen országban volt ilyen

Dési János

Cop Story and Me

1995.01.27

A kilenc milliméteres, jókora pisztoly az övbe tűzve. Mellé 2 tár, 14-14 tölténnyel. A golyóálló mellény fölcsatolva. Gumibot a bal oldalon, az övre akasztva. Teleszkópos acélbot – az alsó lábszár, vagy a felkar összeroncsolására – hátul a derékszíjba dugva. Könnygázspré praktikus tokban a jobb kéznél. Bilincs a farzseb fölött. Drótkesztyű, amivel el lehet kapni a legélesebb kést is a sérülés veszélye nélkül, a zsebben. Oldalt az adóvevő és a személyhívó.

Mehetünk őrjáratba.

Ruben Rodrigez, a floridai Miami Downtown rendőrkapitányság járőre úgy néz ki mint egy teleaggatott karácsonyfa. Ahogy óvatosan lépked összecsörrennek rajta a bilincsek, gumibotok, fegyverek. A csupa izom, bikanyakú fiatalember alig fér el a jókora rendőrautó vezetőülésében.

– Könnyű neked – nyitja ki az ajtót. – Csak a tolladat kell magaddal cipelned.

– Na de ha tűzpárbajba keverednénk a maffiózókkal, neked sokkal jobbak a túlélési esélyeid – udvariaskodom vele.

– Azért ilyen éjszakára ne számíts. Ebben a körzetben másfél éve nem követtek el gyilkosságot.

– Akkor te miért cipeled ezt a sok limlomot magaddal? – próbálom kihozni sztoikus nyugalmából.

– Te, ez Amerika. Itt rendőr golyóálló mellény és pisztoly nélkül egy lépést sem tehet. Itt bármi előfordulhat. És tudod mi az én legfontosabb feladatom? Megmondom: élve hazajutnom reggel.

Felbőg a motor, villog a kék-piros fény a kocsi tetején. Indul az éjszakai műszak. Nyolc óra őrjáratozás Miamiban.

Még az indulás előtt Greg Feldman kapitány – szülei Magyarországról valók, bár hogy pontosan honnan, már nem emlékszik – aláíratja a sokszorosított lapot. Saját felelősségemre csatlakozom az őrjárathoz. Bármi is történik, senki sem tartozik kártérítéssel nekem illetve esetleges örököseimnek.

Miaminak az utóbbi időben rossz a híre. Több külföldi turistát is meggyilkoltak. A nyugat-európai sajtó lelkesen számolt be minderről. Már csak azért is, hogy a nyugati világ közkedvelt nyaralóhelyének a hírét rontsa, s így növelje a konkurens üdülőparadicsomainak ázsióját. Feldman kapitány már csak józan üzletpolitikai megfontolásokból sem mond mást, mint jót. A közbiztonság egyáltalán nem olyan vészes. A szándékos emberölés elvétve, ha előfordul, de inkább még úgy sem. A bűncselekmények 22 százalékában megtalálják a tettest, az országos átlag csak 18 százalék. A törvénytelen cselekmények döntő többsége itt is a kábítószerhez kapcsolódik. A kapitányság ultramodern, minden számítógépesített, még a fogdát is felújították. Úgyhogy érezzük jól magunkat, járőrözzünk csak nyugodtan.

A diszpécserközpontban huszonéves, (vigyázat: nem pc megjegyzés következik!) teltkeblű, fiatal hölgy. Tőle érkeznek az utasítások.

Azonnal hívd fel ezt a telefonszámot – kapjuk az első ukázt.

Rodrigez beletapos a gázpedálba, a kerekek csikorognak. Pár perc vágta után egy autóparkoló-beli MacDonald's előtt fékezünk. Rodrigez feltépi az ajtót, a telefonhoz ugrik és habozás nélkül tárcsáz.

– Mássz vissza a kocsiba és ki ne gyere, amíg nem szólok – utasít. Tíz-tizenöt percet kuksolok a sötét rendőrautóban, mire Rodrigez előkerül és egy rágóval kínál meg.

– A barátnőm keresett – veti oda magyarázatul. – Csak nehogy a feleségem megtudja – vigyorog hozzá. Azzal nekiindulunk a körzetnek. Akad itt jobb, felső-középosztálybeli villanegyed, spanyol kerület és egészen lepusztult rész is.

– Minden kábítószer-kereskedőt névről ismerek. De hiába tudom, hogy mit csinálnak, amíg nincs egyértelmű bizonyítékom, semmit sem tehetek. Ha át akarnám nézni a kocsiját vagy a zsebeit és semmit sem találnék, feljelentene az emberi jogai megsértéséért. És engem elítélnének. Mert ez egy jogállam, itt nem lehet a polgárokat csak úgy molesztálni. Ezért aztán békén hagyom őket.

Rodrigez büszkén magyarázza szakmája alapfogásait, miközben lassan keringünk a sötét utcákon.

– Néha összeverekednek, kis késelés, némi lövöldözés. Ilyenkor mi megvárjuk a csata végét. Nem jó az ilyesmibe beleavatkozni. Intézzék el egymást, az a legjobb. Bíróság meg egyéb hercehurcák, sokáig tart. Így meg gyorsan megoldódnak a dolgok. Persze, ha egy tisztes negyedben történik valami, akkor nincs pardon. Mert a rendes polgárokat meg kell védenünk. Milyen országból is jöttél? Szóval ott, abban a (Hungary? What a fuck?) Magyarországban tisztelik a rendőrök az emberi jogokat?

Rodrigez több "jó kis helyet" tud a városban. A parkot, ahova a fiatalok a szerelemért járnak, azért nézzük át, nehogy megerőszakoljanak valakit. A rendőr akkurátusan bereflektoroz minden bokor aljába, nincs szerencsénk, sehol senki.

– Na abba a bárba be ne menj, érted! Az a buziké. Ez a város tele van buzikkal – folytatódik az idegenvezetés. Aztán egy feketenegyeden vezet át az utunk. Ruben rákapcsol.

– Itt jobb, ha nem veszünk észre semmit. Ha egy fekete ellen intézkedem, akkor az megvádol azzal, hogy rasszista vagyok, aztán végem. A Rodney King-ügy óta nincs esélyünk. A fehér negyedekben ilyen gondom nincs. Sőt még a spanyolokban sem, hiszen Puerto Rico-i származású vagyok, nem lehet elfogultsággal vádolni, de itt…

Megyünk tovább a Miami éjszakában. Egy pálmafaligeten vágunk keresztül, amikor ismét a központ egy sürgős hívással. Újabb száguldás. Újabb MacDonald's. Újabb telefon. Újabb barátnő. (Ezekben a poetikus régi kilencvenes években ég nem hodtak a rendőrök mobiltelefont, hát ezért így.)

– Mi latinok már csak ilyenek vagyunk – mentegetődzik Ruben, amikor előkerül. Elmegyünk egy üzlethez, megszólalt a riasztója. De csak az óceánról fújó szél lökte be az ablakát. A tulajdonos holnap megkapja a kiszállásról szóló 50 dolláros számlát.

– Én azért lettem rendőr, mert a lányok nagyon szeretik az egyenruhát – világosít fel Ruben, majd mindjárt hozzáteszi, természetesen a bűn ellen harcolni sem rossz. Meg aztán a fizetés is elég rendes, évi 40-45 ezer dollár. Különben is szereti a fegyvereket, az erőt. Meg a lányokat, akiket kedvére mustrálgathat a kocsijából.

– Többnyire a barátaim is rendőrök már – a civil ismerőseim elhúzódnak tőlem. Jártam egy társaságba, egyszer csak nem hívtak többé. Néha füvet szívtak, féltek, hogy feljelentem őket. A rendőröktől mindenki fél, mert mindenkinek van valami a füle mögött. Meg aztán nehéz is hozzám igazodni. Szolgálat, túlórák biztos ismered. Én tagja vagyok egy speciális kommandónak. Ha terrortámadás vagy ilyesmi történik, már fogom is a puskám, az álarcom és rohanok. A múltkor a moziból rángattak ki, még mielőtt megtudtam volna, ki a gyilkos, valami benzinkútrablás miatt.

Ruben még soha nem tüzelt emberre, bár riasztólövéseket többször adott le. A legborzasztóbb élménye, amikor egy balesetnél az első ülésre letett kisbaba kirepült a szélvédőn és egy út melletti fa ága felnyársalta. Ő találta meg. Egyébként kedélyes foglalkozásnak tartja a rendőrködést. Ha unatkozik, megbüntet egy tilosban parkolót, vagy egy stoptáblánál nem megállót. Ezt azon nyomban be is mutatja nekem, bár a büntetést elengedi. "Köszönd az európai vendégnek" – mondja a szabadkozó úrvezetőnek, aki becsületszavát adja, hogy ezentúl stoptáblánál még éjszaka is és mindig fékez.

– Na, mára ennyi, hazaviszlek. Ne félj, a szálloda előtti sarkon kiteszlek, nehogy rossz híredet költsék. Bye-bye.

Magyar GHrlap, 1995 január 27.