Az alföldi városka, Abony, csinos kis helytörténeti múzeumot alakított ki az egykori magtárban. A belépődíj történetünk idején 200 forint volt, de iskolásoknak, nyugdíjasoknak és katonáknak csak 100.
Nem a régi múltban vagyunk, hanem talán 15 évvel ezelőtt.
A napfényes vasárnap délelőtt rajtunk kívül ember se nagyon jár az utcákon, a múzeum – vagy inkább helytörténeti gyűjtemény - környéke különösen elhagyott. Az egyszem pénztáros néni a volt magtár hűvösében meglehetős megütközéssel figyeli, hogy miért is akarunk mi ide mégis bejönni.
Mintha erre már régóta nem lett volna példa. Leszurkoljuk a pénzt, és úgy teszünk, mint akiket különösen érdekelnek az Abony környéki emberek mindennapi használati tárgyai a közelmúltból.
Pedig dehogy.
Minket az épület érdekel. Amelyről annyit hallottunk Etukától, aki itt töltötte boldog gyermekéveit.
Hányszor, de hányszor mesélt a dédunokáinak, akik az én gyermekeim a nagy mérlegről, ami az ajtó előtt állt. A kis irodáról, ahonnan az ő anyja intézte az ügyeket. De hol van az az eperfa, amelyről annyi történet szólt? És különben is, hova szaladt az a jó fél évszázad? Hova tűntek azok az emberek, akik benépesítik azokat a visszaemlékezéseket? A nagynénik, nagybácsik, testvérek, sógorok kiismerhetetlen sora, akik itt éltek e falak között, s akiknek nagyrésze ki tudja hol vált füstté. A múltnak itt vége van.
Pedig de régen kezdődött. Már a XVIII. században éltek itt zsidók, a feljegyzések szerint legalább kétszázan voltak. Hozzá tartoztak a faluhoz, és azon sem lepődött meg senki, amikor oly nagy számban vettek részt az 1848-1849-es forradalomban.
Rosszabb és jobb idők jöttek az emberekre, lehetek azok zsidók vagy keresztények. Errefelé az élet senkinek nem könnyű. Aztán persze a századfodulóhoz közeledve megindul a kapitalizálódás - s több zsidó családnak sikerül tisztes polgári egzisztenciát alapítania. Sokan terménykereskedők lesznek, gabonával foglalkoznak, hiteleznek – motorjaivá válnak a modernizációnak, miközben maguk is kiemelkedhetnek az évszázados elnyomásból.
Persze ne fessük túl rózsaszínre a képet, mert a feljegyzésekből az is kiderül, hogy külön tejcsarnokot működtettek a katolikusok, a reformátusok és a zsidók is itt – ami nem feltételnél a harmonikus együttélés bizonyítéka. De hát akkoriban még sok szombattartó ember élt itt, kinek fontos volt, hogy a tej kóser legyen.
A Pick fiúk is szépen gyarapodtak. Tisztes udvarházba költöztek – ezt csak kastélyként volt szokás a családban emlegetni. A magtáruk – amiben most járunk, a helyi gazdaság egyik fontos központja lett.
Ugyan 1926-ban Pickék családi cége hatalmas adósságot felhalmozva csődöt kénytelen jelenteni, de mire Etuka iskolába kerül rendeződni látszanak a gazdasági ügyek. Újra fut a szekér – sokszor szó szerint is. A békés polgári idillt csak egy családi tragédia árnyékolja be, amikor 1927 áprilisában az egyik nagybácsi, Lipót Pesten, miközben gabonatőzsdei ügyeit intézi, beszorul a páternoszterbe, amiből megpróbál kimászni és meghal.
Ettől kezdve az ő Gyuri fiát is odaveszik s Eta vele együtt tanul meg biciklizni. Szaladgálnak a mezőn, iskolába járnak – testvérként élnek és remélik, több tragédia már nem éri őket az életben.
Néha zsinagógába is mennek. Az abonyi messze földön híres, Klein úr a rabbi szép beszédeket tart és még azt is eltűri, ha hívei disznóvágás csapnak.
Míderre persze itt a magtárban semmi sem emlékeztet. Az egykori tulajdonosok mintha nem is lettek volna. Se jel, se emlék arra, hogy itt próbáltak boldogulni, éltek s haltak. Kereskedtek, meggazdagodtak és tönkrementek, gyerekeik születtek, iskolába jártak, jók voltak és rosszak.
Nincsenek. Tán nem is voltak. Ha pedig nem voltak, biztos az sem igaz, hogy egyszercsak bezárták őket a fatelepre.
Etuka éppen Pesten volt – ugyan amikor meghallotta, hogy baj van, megpróbált hazamenni, de mint zsidó már nem ülhetett vonatra. Így csak utólag tudta meg, hogy az ő jó Abonyában az öregeket, a nőket, a gyerekeket 1944 júniusában összeszedték. A férfiak akkor már a fronton jártak. A helyi csendőrség tudta a dolgát, puskatussal verte ki az öregeket, a nőket, a gyerekeket az otthonukból. Az embereket, akik nem értették, mi történik velük: hiszen ők mindig minden törvényt megtartottak. Azt gondolták, ha ők hűséges polgárai a hazának, akkor a haza is hűséges lesz hozzájuk. Szerették ezt a vidéket, szorgalmasan dolgoztak. Talán szekéren vitték őket Kecskemétre először. Aztán valahova tova. Ki tudja, senki nem jött vissza. Sem a szülők, sem a nagybácsik, nagynénik, se Gyuri, se senki.
Már ha egyáltalán igaz ez a történet. Mert mindennek semmi nyoma.
Illetve, hopp az első nyom, hogy mégis, egy kis vaskályha a kiállított darabok között: „a mamámé volt, emlékszem ott állt az iroda sarkában, a tetején sütöttük a gesztenyét”.
Aztán egy szekrény, felirata szerint „Akasztós szekrény a XX. század első feléből” – „megismerem, ez is a mienk volt, aztán negyvennégyben először valami raktárba vitték. Sose adták vissza. Talán nem is kértem.”
Ennyi maradt.
Meg két sarokkal arrébb a romos zsinagóga. Valamikor büszke oszlopok tartották a timpanont, rajta a kőtáblákkal. Ma mindjárt hanyatdűl az egész. Csak egy rozsdás tábla virít elől: József Attila MGTSZ terményraktára. A tető nagyrészét a szél elvitte, az ablakok bedeszkázva, leszakadva. (Azóta némileg stabilizálták az állapotát – D. J.)
„Micsoda fényes ünnepségek voltak itt” – ma gyom veri fel a kertet.
Ennyi maradt Abonyban a nagymama gyerekkorából.
Sarkadi Miklósné Pick Etelka 1922-2019
(Pesti Sólet, 2019., április)
