2007. november 25., vasárnap

A belezett hal esete


Nüansz


A kínaiak láthatóan nagyon szeretnek játszani. Ha belesel a kis üzletbe, akkor hátul egy unatkozó srác pókerezik a számítógépen. Ha végigsétálsz egy nagy áruház polcai között, akkor az egyenruhás, csinos eladók nyomogatják a játékgépen a gombokat. A népek az utcasarkon, egy felfordított doboz tetején verik a blattot. A nénik, kint üldögélnek a lakásuk előtt az utcán és dominóznak, miközben mellettük éppen a harmadik halat belezi ki az árus.
Itt a régi házak között, a felhőkarcolók tövében egy csoport ember vad hangon kártyázik, arrébb két bácsi a mi malmunkhoz hasonló játékkal múlatja az időt. Egy harmadik kibicel nekik és minden húzás után hol szakértően hümmög, hol vészjóslóan ingatja a fejét – nem lesz ez így jó – és látszik rajta, hogy a szíve hasad meg, amiért nem mutathatja ő meg, mit tud. Kedvem lenne szólni a bábukat elmélyülten tologató öreguraknak, vegyék már be ezt a harmadikat is – de persze miként is mondanám ezt el. És különben is, majd nyilván a következő kör az övé lesz.
Valószínűleg az is a játékos kedv része, hogy mindenhol, mindig alkudni kell. Most nem jönnék elő a százforintos Rolex és IWC órák történetével, mert ugye az csak a buta turistáknak van. Itt a helyiek is alkudhatnak ám. Persze mi is. Alkudni nagyon mókás és az ember sokkal jobban örül annak a kis piros karkötőnek, amit 70-ről 8-ra sikerült lealkudnia, mint annak a kis piros karkötőnek, amit egy egyenáras boltban 2-ért odaadtak. A karkötők látszólag tökéletesen egyformák – és csak az utazó tudja, hogy az egyikért nagyon megdolgozott, a másik meg szinte csak úgy lett. Nincs története, nincs érzelmi értéke.
Szóval, az alkudás is egy nagy játék. Bár a közel-keleti tranzakciókhoz képest van egy jelentős különbség. Ott, ha a felek megegyeztek, s egymás kezébe csaptak, akkor biztos lehet benne, hogy az eladó gratulál neki, kitűnő üzletembernek nevezi, esetleg megjegyzi, hogy ő most akkor éhen fog halni az egész családjával egyetemben – de meg sem próbálja újra kezdeni a számháborút.
Itt viszont, amikor létrejön a megállapodás, már az áru átadása következik, akkor az eladó megpróbálkozik azzal, hogy mégiscsak legyen hússzal vagy inkább negyvennel több. Persze az ilyesmit a gyakorlott Sanghai járó (ja kérem, már másfél napja rójuk itt az utcákat) meg sem hallja. Csak mosolyogva visszabólogat és esetleg maga is 10-zel kevesebbet ad és máris mindenki boldog.

A játéknak az is egy szép formája – egyszer talán erről is még részletesebben – amikor a park aszfaltjára urak gyönyörű kalligráfiákat írnak, verseket rajzolnak – de olyan meseszépeket, hogy még mi, akik viszonylag kevésbé olvasunk jól kínaiul, is elámulunk a szépség láttán.

Különösen, mert az ecsettel felvitt szöveg „festéke" egyszerű csapvíz. Pár percig mindenki elégedetten szemléli az alkotást – néha csak ha elhangzik egy egy kritikusabb megjegyzés. Amúgy láthatóan mindenki boldogan olvasgatja a sorokat – amelyek a késő délután napfényben szép lassan párolognak el.

Dési János

2007. november 19., hétfő

Sült darázs desszertként


A tarisznyarák esete
a szakácsokkal


Sanghaiban mindenki mindig eszik. Mindenhol eszik. Az utcára kitett asztaloknál, a boltok pultjánál, a vendéglőkben és a terek padjain. Egymást érik a kifőzdék, és az árusok – akik nyílt tűzön sütik a tengeri herkentyűket a felhőkarcolók tövében. És aztán ott vannak még a csinos kis boltok – mikor második nap betérek, már előre köszön az egyenruhás eladó, természetesen angolul - és a napilapok és kotongumik poca mögött ott sorakozik a levélben főtt rizs, a kis rákocska, a „száznapos" tojás – mind mind fillérekért és tévedni nem nagyon lehet a választásnál, mert minden iszonyatosan finom.
A sok evés ellenére kövér felnőtt ember viszont még mutatóban sincs. Karcsúak és csinosak. Persze a gyerekek kerek fejűek és kis vitamingolyó jellegűek – de talán mire nagyobbak lesznek, ők is légies jelenséggé válnak, akik nagy ügyességgel eszik a levest pálcikával.
Merthogy – de hiszen tudjuk mi ezt a pesti sarki kínai vendéglőből, meg moziban is láttuk, s tán még az útikönyvben is olvastuk, hiszen, mi művelt világjárók lennénk -, hogy más eszcájg nem nagyon akad. Alapszinten gyorsan elsajátítható a művelet. Bár olyanra még nem vetemednénk, mint a helyiek, akik a palacsintát is pálcikával kapják föl és kecses mozdulattal tuszkolják a szájukba. (Miért, hova máshova?)
A piacokon – ezekről még sokat fogok mesélni – halomban állnak a rákok, a kiismerhetetlen halak és persze a szép színes zöldségek. (Ne tessék megkérdezni, kutyát nem láttunk) ellenben a szerencsésebbek összefuthatnak darazsakkal vagy szöcskékből készült desszertekkel – de azért ez nem általános népélelmezési cikk. Mindenki mindig alkuszik, majd nagy cekkerekben cipeli haza a zsákmányt.
Most például a francia negyed sarkánál, elhagyva a francia, koreai és japán vendéglők sorát, egy igazi kínaiba nyitunk be. Onnan tudjuk, hogy igazi kínai, hogy az étlap igazi kínaiul van. Az igazi kínai pincérek, felszolgálók, kézilányok és mosogatók pedig a mellettünk lévő asztalnál ünnepelnek valamit vagy valakit.

Rábökünk erre arra az étlapon – szerencsére néhány fénykép segíti az eligazodást – aztán mi is kérünk sört -Tsing tao a helyi Kőbányai Világos – az első és tán egyetlen szó, amelyet kurzusunk végén úgy tudok kiejteni, hogy a helybéliek megértik, mire gondolhatok.

Közben a pincérek, kézilányok, kukták mind hangosabban mulatnak, kis gyerekek futkároznak a lábak között, egyik sörösrekesz a másik után ürül ki. Végül mégis megérkezik a mi kései ebédünk. Ha nem is pontosan tudjuk, hogy mi lehet – talán valami sült padlizsán, apróra vágott csirke, egy lapos, nagyon fehér húsú hal, na és persze a rákocskák olajban sütve, s talán még a tarisznyarák ollója, amiből ki kell szívogatni az anyagot.

Helyi szokás szerint mindenki eszik mindenből, s kommentálja is az eseményeket, ha úgy érzi, valamit felismert. Jó ez a gasztronómiai kalandozás.

Később fölfedezzük, nem is választhattunk olyan rosszul, mert a mögöttünk lévő asztalnál a szakácsok eszik azt a rákot és azt a padlizsánt, amit mi is kértünk.

Dési János


2007. november 12., hétfő

A népek barátsága bőrönd


A kínai kínai piac


Kínában persze van „kínai piac”. Sőt, mondjuk Sanghai egyes utcáit járva az embernek az az érzése támad, hogy ez az egész város egy nagyra nőtt kínai piac, ahol húszmillió ember vásárolja meg a napi alsógatya, trikó és zokni szükségleteit, a bólogató mikulásokat, az ugráló műanyag kutyákat és a majdnem igazi ötdolláros Rolexeket. Izgatott emberek hatalmas pakkokkal nyomakodnak, fekete nejlonzacskók erdeje és óriási kockás műanyag cekkerek mindenfelé. Alkudni kötelező, aki egyharmadra lenyomja az árat az nem jár egészen rosszul, de persze ne legyen olyan nagyon büszke magára, mert olyan nagyon jól sem.
Itt Sanghaiban egészen más a „sok” fogalma. Az utca, ahol lakom tartalmaz körülbelül ötvenöt-hatvan boltot – esténként hazafelé mindig megpróbálom megszámolni, de valahol a közepe táján össze szoktam zavarodni – mindegyik boltban fodrászkellékeket árulnak. Semmi mást. Pár száz méterre kezdődik egy Andrássy út méretű sétány. Két oldalán egymáshoz tapadva csapágygolyó és fémszelep üzletek. Egészen kicsik –amelyekben ott szundikál a tulaj, esetleg vadul játszik a számítógépén, dél tájban meg pálcikával eszik a pult mögött – és Divatcsarnok méretű áruházak. Mindenhol csapágygolyók.
Kicsit továbbsétálva a könyvesek jönnek. Itt is vagy száz boltocska, üzlet, áruház. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb albumok, színes könyvek, olcsó regények, drága művészeti mappák. Aztán – óh Istenem – a papírboltok. A csinos füzetek, a karcsú tollak, olyan noteszek, amelyekről legszebb éjszakáimon merek csak álmodni. Na és azok a töltőtollak, színes dossziék. Jaj a napidíjnak.
És ne beszéljünk a villogó Nanjin utca fényes neonjairól – a Piccadily vagy a Times Squere bocsánat, de csak ipari tanuló ehhez képest. Fényes, hívogató kirakatok. A világmárkák sora. Rolex, Tagheuer vagy éppen IWC luxusóra boltból több van itt, mint Magyarországon újságospavilonból. Miközben az utcán a kétdolláros hamisítvány megy – itt bent tucatszám fogynak a soktízezer eurós darabok. Mert Kína, de legalábbis Sanghai gazdag, bizakodó és lelkes utánzója az amerikai kultúrának. A több mint 11 százalékos gazdasági növekedés bizakodóvá tesz és mosolygóssá.
A helyi népek lelkesen shoppingolnak – lehet miből választani. Gucci, Versace vagy éppen a Mont Blanc a legnagyobb üzleteit a világon itt működteti. Elég jól, ahogy elnézem.
Utolsó vasárnap veszem észre, hogy a Pestről hozott – amúgy kínai – bőröndöm elszakadt. Hol szerzek újat hétvégén, reggel? Az első sarkon, ahol a helyiek éppen tarisznyarákra, kagylóra, angolnára és mangóra alkusznak egy kis bolt, tele bőröndökkel. Az 1500 yüanos jókora kuffert percek alatt megkapom 300-ért. Átfut a fejemen, hogy talán 250 is elég lett volna, de ne legyünk mohók. Így is kedvesen mosolygunk egymásra az eladóval és kölcsönös hátbaveregetésekkel biztosítjuk egymást népeink barátságáról. Bár a barátságot némileg megfekszi, hogy nem kívánok 150 yüanos női trácát venni – különösen mert tegnap egy felettébb elegáns üzletben, ahol egyenruhás eladók hajlongtak, hetvenért vettem már egyet.
Dési János

2007. október 31., szerda

Perényi Eszterrel Sanghaiban


Evőpálca és vonó

Képünk megtekintésekor a zeneművészet és a konyhaművészet egészséges kereszteződésének lehetünk szemtanúi. A világ egyik legünnepeltebb hegedűművésze, a Zeneakadémia professzora, minden valamit magára is adó zenei verseny zsűrijének oszlopos tagja Perényi Eszter éppen kínai evőpálcikák segítségével mutatja be a vonó helyes használatát. Azt, hogy miként kell megfogni, hogyan kell vele a hangot mintegy rajzolni, miképpen kell bal kezünk ujjait könnyedén a húrokra helyezni. Szinte a gravitáció erejét kihasználva, lefogni a húrokat.
Akik hallgatják kétoldalról nyilván mindezt maguk is nagyszerűen tudják. Ők is kitűnő muzsikusok, a jövő, de nem túlzás azt állítani, már a jelen, nagy reménységei. Kiss Bernadett a Zeneakadémia harmadéves brácsás hallgatója és Banda Ádám hegedűs ugyanott.
Akkor most már csak az evőpálcika és a terített asztal kíván némi magyarázatot.
A lakoma oka, hogy megünnepeljük azt a sikeres koncertet, amelyet ifjú művészeink ( a képen láthatókon kívül még Fülei Balázs zongorista, Potyók Dániel, tenor és Rácz Rita szoprán –mestereik Devich János, Perényi Eszter és Marton Éva segítségével) adtak az imént.
Az evőpálcikáról csak annyit, hogy, hát persze, Kínában járunk. A koncert a sanghai konzervatórium impozáns koncerttermében hangzott el a kínai magyar évad keretében.
Egyik kedves házigazdánk Hajba Tamás főkonzul szerint (maga is tíz évig hegedült ezért nemcsak ahhoz tud szakértően hozzászólni, mit kell rendelnünk egy igazi kínai étteremben, hanem a zeneművészeti kérdésekhez is). Kínában, különösen Sanghaiban nehéz feltűnni valamivel. A közel húszmilliós városban egymást érik a nevezetes események – hogy csak a közelmúltbéli Forma 1 futamra, a tenisz ATP tornára, vagy a müncheni filharmonikusok nagysikerű koncertjére gondoljunk Lang Langgal. Ám a magyar kulturális jelenlét igenis érzékelhető, van közönség arra a klasszikus muzsikálásra is, amit a mi művészeink tudnak. Ma még persze kellenek a föllépéshez támogatók, a magyar kulturális kormányzattól a Hainan légitársaságon át a sanghai kultúraszervezőkig. De nem nagyképűség azt remélni, rövidesen akár már üzleti alapon is működhet mindez. Közönség van, s lesz egyre inkább.
Az ünnepi ebéd amúgy nagyszerű volt, erről kár is többet mondani. Inkább a koncertről, melynek első részében egy kínai mai szerző Chen Qiangbin szextettjét hallhattuk, kínai és magyar zeneakadémista művészek tolmácsolásban, a többek között Kodály vonónégyesből ismert Devich János vezényletével. Aztán Kodály, Bartók és a Kínában oly népszerű Liszt szerzeményei.
A telt házas koncertet csak néha zavarja meg némi papírcsörgés és egy pingpongcsapat szerű mackóruhás kis csapat kacarászása. De Perényi Eszter szerint ez az elmélyült figyelem jele – néhány éve, amikor Pekingben lépett fel, még ki be járkáltak, cigarettáztak, beszélgettek a nézőtéren. Ma már újra tudják, miként kell élvezni az előadást
Mindenesetre a koncert végén felcsattanó, hosszú és ütemes taps azt jelzi, Sanghaiban sikere volt a magyar művészeknek.

Dési János

2007. október 19., péntek

Enci és a költészet


A dalban elmondott vers


Azt olyan jó mondani, hogy ah, kit érdekel manapság a költészet? Kérem szépen a vers halott, csak néha támad föl egy-egy pillanatra, de inkább még úgy se. Ilyennel kétféle ember áll elő. Az egyik, akit tényleg nem érdekel a költészet, és mégiscsak meg kell magát vigasztalnia. Nem ő bunkó, hanem ugye a világ a rossz, amely nem érdeklődik a vers iránt. A másikfajta meg persze versszerető, esetleg maga is versíró – de hát egyrészt a közönség távolmaradását is magyarázni kell valahogy, másrészt a kit érdekel „manapság" a költészet? kérdésben benne foglaltatik az a válasz is, hogy talán tegnap még fontos volt a dolog és akkor lehet, hogy holnap ismét az lesz. Csak ki kell bírni addig, ki kell várni.
Persze akadnak olyanok, akik nem várnak, hát persze, hogy nem. Inkább összevegyítik mondjuk a dalt a verssel – szerveznek ebből egy jó kis sorozatot, sört is mérnek közben, meg még kóser szilvát is lehet inni, és máris van közönség. Hoppla. A Sziámi együttes, Müller Péter vezetésével, évek óta szervezi az amúgy egyáltalán nem költői című Songwriters klubot. Sokáig a Trafó nevű műintézményben, legközelebb, most vasárnap a Merlinben. És kiderül, hogy akad komoly érdeklődés a versre. Bee.
A dolog úgy működik, hogy minden hétre hoz a Sziámi együttes egy új dalt, meghív vendégművészeket – aki még nem volt ott a műfajból, az le is húzhatja magát, mert akkor keveset ér – és még egy költő is eljön, aki vagy maga adja elő a versét vagy a fellépő zenekarok megzenésítik neki és eldanolják. Miközben a a nagyérdemű lelkesedik és esetleg húz még egy jó nagyot a poharából. Vagy nem lelkesedik és úgy húz a pohárból. Ez végülis az irodalom szempontjából majdnem mindegy.
Fellépett itt már Bródy Jánostól Karafiáth Orsolyán át a Quimby zenekarig és vissza Hazai Attila vagy Bárdos Deák Ágnes is. A sor hosszú, és úgyis biztosan sokakat kihagyunk, kész sértődés lesz ebből még.
A legutóbbi előadáson egy sarokban megbújva a költő Kemény Istvánt véltük felfedezni, amint a költő Vörös István társaságában ez utóbbi versét hallgatták, amit a mi dalospacsirtánk,a Sziámi zenekar oszlopos tagja, Záhonyi Enikő, baráti körben Enci néven is közismert, interpretált. Vagy inkább énekelt el. „A Kant utca végén” ez a vers címe, és a költő azt az érdekes kalandját foglalja össze, amikoris egy Kantról nevezett berlini utcában pornofilm forgatásba botlott. Kedvcsináóul legyen elég ennyi: „Egy film készül nyilván,/sej, a Kant utca végén,/lámpa csillog ott fönn/ és bent erkölcsi törvény.
Lábuk között törvény,/de még csak borotválják,/az egyik jelmezt vesz,/kirúzsozza a száját.”Lalala
És persze közben dörög a dob, cseng-bong a gitár, brummog a basszus és zongorázik a zongorista.
Fél szemmel közben a színpadra sandítunk és azzal a fél szemünkkel a művésznőt fixírozzuk bátorítólag, hogy csak így tovább, miközben a másik fél szemünkkel a költőt figyeljük, hogy ő vajon mit szól hozzá, százak bólogatnak a vers ütemére – mondjuk többen vagyunk itt mint egy kortárs verseskötet példányszáma.
Na ez a Songwriters, ez a zene hatalma.
Dési János

2007. október 14., vasárnap

Piccadilly és elálló fül


A fényreklám és ami alatta van

Ez itt a Piccadilly Circus. A Piccadilly Circus a világ közepe. Legalábbis, így gondolják azok, akik a Piccadilly Circusra elvetődnek, mint turisták. A Piccadillyből számos utca nyílik, és minden utcának legalább egy sarka is van. És nem is akármilyen. De ez most teljesen mindegy. Az ember, ha már egyszer járt a Piccadillyn, akkor valahogy mindig visszavágyik oda. Ahogy villognak a fények, áramlik az a sok ember, a piros emeltes buszok, a színházakból kiáramló tömeg estéként, no és a pubok visszafogott viszkiszagú eleganciája. Nem mondom, nekünk a Felszab és a Novhét is nagyon jó kis térnek tűnt és sok tisztes emlék fűz hozzá, különösen ugye az utóbbin található filatériai szakbolt jelentett különös vonzerőt, meg a háztetőn villogó totó-lottó fényreklám – de ne gúnyolódjunk, sokáig igenis megtette. De azért a moziban összeszorult a szívünk, amikor megláttuk megint, hogy akadnak nagyobb, fényesebb, hivalkodóbb pontjai is egyes városoknak.
A Piccadilly. Úgy mondják, hogy aki elég kitartóan álldogál itt, az egy idő után mindenkit ismerni fog a városban. Pedig becs' szó, nem egy kicsi falú ez. De hát itt mindenki megfordul –tartja a közvélekedés. Talán e forgalmasság, e fontosság miatt adták a „Piccadilly„ kódnevet annak az angol flottának, amely a csatornán gyülekezett, hogy átkeljen azon, s Normandiától kezdve nekiálljon a szabadság kiharcolásának. Merész a párhuzam? Biztosan, de valahogy csak nevezni kellett azt a flottát, hogy a németeket jól becsapják – s a Piccadilly gyakori emlegetése még egy gyanakvó nácinak sem kell, hogy föltűnjön. Ennyit a történelemről.
Amúgy, tudjuk, hogy a Dire Straits a Wild West End című slágerében énekelte meg ezt a környéket és Bob Marley vagy a Jethro Tull is dalol róla. Mé gis, igazából a sok csillogó villogó neonfények miatt olyan izgalmas, amely éjszaka kísérteties fénybe vonja a sohasem nyugvó tömeget. Ez itt kérem a fogyasztói társadalom metaforája, a véget nem érő reklámok erdejében – a gyorséttermek buja sűrűjében – és a többi, és a többi. De hiszen tudják ezt.
No most, vajon mit sejt mindebből fényképünk négy hőse, a két nagyobb lés a két kisebb alak. Hiszen ők helyiek, még ha tán valamelyik külsőbb városrészből is bumliztak ide. De akkor is. Ezek szerintem most azon vitatkoznak, hogy bemenjenek e egy sarki Mekibe, miközben olyan a világ minden részén van és mindenütt uncsi. Itt meg tíz lépésnyire egy egész utcányi olyan indiai vendéglő, hogy csak na. De hát hiába. Ez a hazai pálya hátránya. Hogy nehezebb neki örülni.

Mit értenek ezek abból, ha valaki Budapesten nőtt fel, akkor mindig oda fog vágyni. És legfeljebb, ha egyáltalán, csak nagyon halkan meri bevallani magának, ha éppen ott jár, hogy messze nem az a város, a világ legvonzóbb része. De mégis, hiszen, hányszor üvöltöttük együtt a házibulikon, hogy:

Esti fény a Piccadilly-n nem kápráztat el,

De elmondani nem tudom, mert mindezt látni kell.

Elröpült a néhány nap, s máris búcsúzunk,

Good-bye London, talán még viszontláthatunk."

Igen, akármilyen, jó álmodni néha róla

2007. október 8., hétfő

Szülőt az iskolába


Világ más nézetből

Reggel a szüleim elég halkan kiosontak a lakásból, bár anyu itthon felejtette az uzsonnáját és amikor visszajött érte, persze csöngetnie is kellett – mert a kulcsát is elszórta valahol. Mondtam is neki délután, hogy kár volt felvernie, mert nem ette meg, ott büdösödött a táskájában, a két előző napival együtt. Ha így folytatja, nem csinálok neki több szendvicset. Éne ste későn még nekiállok zsemlyét vajazni, paprikát vágni, szalmáit szeletelni – erre ez a rendetlen anyuka vagy itthon hagyja, vagy meg sem eszi. Legalább adná oda más szülőnek az iskolában – akinek nincsenek ilyen gondos gyermekei, hogy mindig készítenek neki pakkot.
Persze az apukámmal is bajok vannak mostanában a suliban. Szólét is az osztályfőnöke, jó lenne, ha bemennék hozzá megbeszélni, mert mostanában olyan szétszórt ez a szülő, szamárfülsek a füzetei s a leckéjét most már rendszeresen másolja a Kovács apukáról. Azt is hozzátette, hogy ez a Lovács apuka elég rossz hatással van az én szülőmre – lehet, hogy szét is ülteti őket.
Azt is hozzátette az osztályfőnöke, hogy ő már nyolc éves, látott egy-két dolgot az életben, de olyat még sohasem, hogy valaki ekkora energiát fektet abba, hogy mindig felmentesse magát a torna alól. Hogy beszéljek a fejével, ez így nem helyes.
Mondtam is a bátyámnak, hogy ezt nem teljesen értem. Hát nem azért küldöm iskolába a szüleimet, hogy ott megneveljék őket? Mi ugye a bátyámmal egész nap lótunk futunk – nem olyan egyszerű egy ekkora családot eltartani. Azért van az iskola, hogy megnevelje ezeket a szülőket, részben igenis, helyettünk is. Szoktassa rendszerességre, szófogadásra, kötelességtudatra. És a szexuális felvilágosítás se maradjon el.

Különösen, mióta fizetős iskolába adtuk őket. Akkor ez már kérem egy szolgáltatás, és ami nekünk jár az jár.

Persze az osztályfőnök, a múltkor, mikor erről beszéltünk, próbálkozott vele, hogy rávegyen,, kérdezzem ki tőlük gyakrabban a leckét, ellenőrizzem a füzetüket, meg egyebek. Egyrészt én például a matekból már évek óta semmit sem értek. Nekem hiába mutigatják, hogy itt egy vektor meg ott egy permutáció – ez nekem kínaiul van. Másrészt, ha én foglalkozom az oktatásukkal, akkor a T. tanárúr meg intézkedjen helyettem a hivatalban. Na mondhatom. Ott is rengeteg a teljesen stupid felnőtt. Hangoskodnak, meg lökdösődnek egész félfogadás alatt. Nem lehet soha sorbaállítani őket és a kezüket sem akarják maguktól megmosni vécézés után. Amúgy, azért olyan nagy baj nincs a szüleimmel. Öröm is adódik rengeteg. Például milyen szépen csillog a papám szeme, ha kisfröccsöt viszek neki haza, mert jó volt egész nap. Annál szebben csak akkor csillog, ha nagyfröccsöt kap –de persze azt csak akkor, ha ötöst hoz haza.És a mamám is olyan kedvesen elvan, amikor tévét néz. Hát, ebből a szögből ilyen a világ.

2007. szeptember 28., péntek

Púp vagy a tevémen


A tudós sikere és tevéje

A teve a sivatag hajója. Teve van egypúpú, van két púpú, van négy púpú, sőt több púpú – bár ez utóbbi nagyon ritka. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a négypúpú sem túl elterjedt, különösen ezen éghajlati öv alatt. Egészen pontosan, négy púpút csak ketten láttak eddig. Az egyikük nagyon ittas állapotban – bár ő minden valószínűség szerint csak egy kétpúpút figyelt meg, de azt duplán. A másikuk azóta komoly tudományos dolgozatot írt belől, nagy karriert futott be. A komoly dolgozat, benne sok külföldi szóval, először csak egy bulvárlap hátsó oldalán jelent meg. De rövidesen meghívták emberünket egy reggeli tévéműsorba. S miután kiderült róla, hogy képes korán kelni és a pirkadattal együtt hosszan beszélni úgy, hogy még a médiahatóság sem talál kivetnivalót benne, hát rendszeres vendége lett a reggeli tévéprogramoknak. Hamarosan már nem csak akkor hívták, ha négypúpú teve ügyben volt szükség gyors, határozott, de szellemes válaszokra, hanem akkor is a több púpú ügyekről volt szó. Aztán egy uborkaszezoni langymeleg hajnalban egy merész szerkesztő kétpúpú ügyben is berendelte a stúdióba szakértőnket, azzal a felkiáltással: barátocskám, ez neked semmi sem lesz, teve az teve. Majd a riporter kérdez tőled valamit a koalíciós vitákról, meg a gárdáról is talán, s te bátran beszélj csak a tevéidről, ahogy szoktad. Senki nem fogja észrevenni, hogy egészen másra felelsz, ez nálunk teljesen mindennapos.
Innentől kezdve természetesen nem volt megállás. A bulvárlapok lesifotósokat küldtek emberünk után, hogy titokban örökítsék meg, amint Győzikét vagy Ágicát vagy valakit tevegelni visz. Az ilyen titkos akciókat általában már egy héttel előre eltervezték, kibérelték a szükséges állatokat, a stylist kiválogatta a szereplőknek a legelőnyösebb ruházatot, a sminket elvégezte az utolsó simításokat. A jelentett előre csak egyszer-kétszer kellett elpróbálni, hiszen a profi az profi. És akkor elkészültek a lesifotók, akadt olyan, amely egész dupla oldalt is betöltött. Ezután persze emberünk meghívásokat kapott a sztárok izgalmas életéről szóló magazinokba is, amelyekben néha még a tevékről is szó esett. De mind többször arról, hol frizéroztat, a kis vagy a nagy mellek állnak közelebb a szívéhez és iga-e hogy gyermekkorában egyszer leesett a biciklijéről is, miközben Szécsi Pált hallgatott.
Közben egy jelentős riporter lekötött egy életút interjút vele, két kötetben látott napvilágot a mű – hősünknek sok dolga nem volt mindezzel. A jelentős riporter ugyanis két slapajjal megíratta az élettörténetet, amely nagyrészt az iternetről lelopott pornografikus jellegű történetekből állt. Mondanunk sem kell, tomboló siker, pénzhegyek, filmszerep és lehetőség egy nagy sláger eléneklésére is.
Közben a tudomány berkeiben is új szelek kezdtek fújni. A tudománypolitika irányítói szerint nem szabad elefántcsonttoronyban zárva élni, nyitni kell a közönség felé, a tudomány attól még tudomány, hogy sokan érdeklődnek iránta. Így hősünket felkérték, hogy legyen az akadémia rendes tagja. Székfoglaló előadásán tevészünk, a tudóstársak ütemes tapsától kísérve ezt énekelte el: Teve van egypúpú, van két púpú, van négy púpú, sőt több púpú
Dési János

2007. szeptember 23., vasárnap

Forradalom vagy szex - válasszatok!


Az elmaradt légyott

Kedves Jenő!
Végre-valahára itt a kedvező alkalom. Ahogy azt te is jól tudod, a hazafias polgárság zászlós felvonulást rendez a zsarnokság ellen. Hát, éppen itt az ideje. Sikerült rábeszélnem a férjem, hogy ő is menjen el. Elvégre minden tisztes magyar embernek ott a helye. Na, eleinte tiltakozott, hogy ő nem is hazafi és őt nem érdekli, hogy zsarnokság, meg kizsákmányolás, meg hazugság és böszmeség. Olyanokkal jött, hogy elegen lesznek ott, majd nélküle is megvédik az igazságot. Persze addig erősködtem, amíg belátta, ott a helye. Vagyis este hatkor elmegy. És tízig biztosan nem jön vissza. Vagyis minimum négy hosszú és boldog óránk lehet együtt. Huh. Emilezz, hogy ugye jössz.
A te Bertád.

Édes Bertám,
Az örömtől félőrülten írom e sorokat. Végre. Éljen a szeptemberi forradalom, Az enyém leszel hát. Mindig is helyeseltem a hazafias polgárság tüntetését, de így még soha. Így van, magyar ember dolga, hogy megvédje az alkotmányosságot és a haza szent érdekeit. Talán még a Kárpátok bérceit is, de azért az nem biztos. Jaj, bárcsak örökké tartana ez a tüntetősdi. Szeretem a hazát. De téged még sokkal jobban szeretlek. Megoldódnak a dolgok. A férjed a hazát fogja szeretni, én meg azalatt téged foglak szeretni. Szóval, ahogy indul a tüntetés, én máris a te ölelő karjaidban.
Jenőd.

Édes kedves kis Jenőm!
Nagy a baj. Gondolom, már láttad a nepszava.hu-n. A főkapitány betiltotta a tüntetést. És ez az ember Budapest főkapitánya. Egy ilyen mer beleavatkozni a mi legszentebb magánéletünkbe. Egyetlenegy csapással tönkreteszi a mi boldogságunkat. Hát van ennek az embernek szíve? Magyar ember ez egyáltalán? Megakadályozza a magyar embeket abban, hogy kifejtsék politikai véleményüket a hatalommal szemben? Sírni szeretnék. Igazuk van az újságoknak, amikor azt írják, rendőrállam vagyunk. Hát mikor söprik már végre el a zsarnokot? Egy szebb jövő és egy jobb alkalom reményében csókollak:
Bertád


Édes Bertám,

Hát én ezt nem hiszem el. Befejeződik, mielőtt elkezdődött volna? Már ott láttam magam a lakásodban, a Madách téren, a gondosan leeresztett függönyök mögött, amint hátulról átkarollak, a nyakadba csókolok és közben a redőny résén át kilesünk a felvonulókra. Csak úgy, meglestük volna a férjedet, amint rendes magyar emberként tüntet a zsarnokság ellen – miközben én ledöntelek az ágyra és… Node hagyjuk. Milyen forradalmárok ezek, akik megrettennek egy főkapitányi ukáztól és otthon maradnak a feleségük szoknyája mellett? Ezekre bízzuk mi a nemzet üdvét? Na, talán majd a népszavazás. Remélem, ráveszed a férjedet, hogy mindenképpen járjon aláírásokat gyűjteni. Sokra lesz majd szükségük, minden kéz kell. Hiányzol.

Jenőd

Dési János
(Aki megfejti, ki írta ezt, az ajándékot kap.)

2007. szeptember 14., péntek

Az igazság odaát van

Allende szobra

Néha az ember szereti magát abba a hitbe ringatni, hogy Clio nagy és bölcs és utólag természetesen mindig a jóknak szolgáltat igazságot. Ez ügyben csak két gyors kérdés. Az egyik, és mi van ha mégsem? A másik, és azzal bármi megoldódik?
Vegyünk jelen történetünk hősét kinek szobra alatt ácsorgunk itt Santiagosban, néhány méterre csak a Moneda palotától, ahol ugye az elnök hősi halált halt. Tisztes ércszobra momentán neki áll itt és nem Pinochetnek, aki ugye ellene tört azon az 1973-as szeptember 11-én. Sőt, Pinochet – jegyezzük meg fennkölten – a történelem ítélőszéke előtt felel mindazokért a bűnökért, amit elkövetett, amit a nevében elkövettek. De ettől még tisztes öregkort ért meg, mondhatjuk, az emberi kor legvégső határáig kihúzta, jólétben, megbecsülésben – eltekintve attól a kis házi őrizetecskétől ott a végén.
A kemény és kalandos politikai pályafutású Allendét pedig agyonlőtték azon a szeptember 11-én. Számára kicsiny vigaszdíj tehát most ez a szobor, itt egykori meggyilkolásának színhelyén – talán nem véletlenül az Igazságügyi Minisztérium bejáratánál.
Összegezzük tehát a problémát – mondjuk mi nagy utazók és jelentős moralisták – miközben egy helyet keresünk, hol fröccsöt mérnek. Akkor ki járt jobban? Akié a szobor, akit ma tisztel a világ jelentős része, akiről csak kiderült, hogy tisztességes politikus, s ami még lényegesebb, tisztességes ember volt? Vagy az, akinek finoman szólva ellentmondásos a megítélése, szobra sincsen semerre sem. Ámde ugye jelentős túlélő volt.
A kocsmát megtaláljuk, a választ persze nem. Fel is adjuk a keresését, s inkább azon morfondírozunk tovább, milyen jó kis hely lett ez a Chile. (Erről lásd még : http://fotolexikon.blogspot.com/search/label/Chile, amikoris Marianna néni a csapatvezető és a Moneda ostroma közti összefüggéseket taglaltam, az április 28-i Szép Szóban.)
Persze sokan mondják, még ma is nagy a vita, jó volt-e az a puccs, folytatható lett volna-e Allende sokat támadott, és sok nehézséggel járó gazdasági reformja. Emlegetik, hogy a népek nem nagyon látták át, mi lesz a jó nekik azokban a reformokban. Csak azt érezték, hogy rettentően magas az infláció, sok lesz a munkanélküli, nagy az elbizonytalanodás. Meg aztán a társadalom is kettévált azokban a hetvenes években. A teherautó-sofőrök és a diákok is tüntetéseket, sztrájkokat szerveztek ellene. Igaz, szeptember elején soha nem látott tömegek tüntettek Allende mellett. Talán ekkor bízta el magát és elárulta a hadsereg vezetőjének, hogy népszavazással kívánja hatalmát megerősíteni. Ám Augusto Pinochet elárulta – a többit már tudjuk. Halottak, gyilkosságok, terror – ám a gazdaság valahogy mégiscsak magára talál.
Bő harminc évvel –mondhatjuk egy emberöltővel – túl vagyunk mindenen.
Történelem az egész.
De azért mégis, csöppet biztató, hogy a reformernek és nem a puccsistának áll itt szobra.
Dési János

2007. szeptember 10., hétfő

KISZ führer a falon

A hazugság előtti kor

Most, hogy mindjárt a nyakunkon az öszödi beszéd kitörésének az évfordulója, nem árt emlékeztetni arra, hogy azután a szeptember közepi hír után indult neki a spontán népharag. Mert addig, emlékezzünk csak vissza, béke és megértés honolt a pártok között. Még véletlenül sem fordult elő méltatlan támadás, aljas megjegyzés, netán afféle kommentár, hogy most kicsit csalunk, de sebaj, a jogászok majd kimagyarázzák, oszt jónapot. Akiknek még rémlenek az akkori események, beszámolhatnak arról, hogy csak lovagias csaták folytak és még akaratlanul sem hangzott el mondjuk egy bárdolatlan megjegyzés a szinglikről. (Akikről azóta persze már lehullott a lepel és kiderült ennek folyományaként, hogy rózsaszín bőrtangában, feneküket rázva botránkoztatják meg az egészséges lelkületű, pirospozsgás magyar embereket.)
E derék és férfias küzdelem során gyűlölködő hang el nem hagyta volna a torkát még annak sem, aki pedig az utóbbi időben valahogy mindig veszíteni szokott, ha már választásra kerül a sor. Mert egészen addig a gyalázatos beszédig érvvel szemben érv állott, adattal szemben adat, ténnyel szemben tény.
Tény, hogy mondjuk egy Magyar Vizsla nevezetű jószág kicsit odarondított a nappali közepébe – de hát az vesse rá az első követ, aki nem háborodik fel azon, hogy micsoda luxusban dagonyáznak a nép kizsákmányolói. Mi több, a helyzet még ennél is cifrább volt, mert nem mertek ám a saját testükkel megjelenni abban a bizonyos lapban, mert gödhösek, beesett mellűek, dongalábuak tán – ezért idegen testekre kellett felragasztani a fejüket, hogy jobban mutassanak. Külön segítség volt, hogy ezen idegen testhez tartozó kezeken mondjuk Rolex óra villogott, ami méltán váltja ki a magyar ember haragját.
De ettől a csúnya kis epizódtól eltekintve semmi sem zavarta meg a gáláns duellumot, amely minden gavallér dicsőségére válhatott volna.
Az pedig csak egy apró malőr, hogy egy nyomdász, aki véletlenül betéved az ellenzéki párt székházába – pár percre kölcsönkéri a telefont, hogy idős nagyanyja hogyléte felől érdeklődjön. De amilyen peche van mostanában, tévedésből a másik párt számítógépét – szerverét kapcsolják neki, s miközben ijedten azt makogja a kagylóba: „Kisztihand nagymama, remélem jól szolgál a becses egészsége", tévedésből megnyom egy gombot, amitől letöltődik a másik összes kampányanyaga. Ettől aztán nem is tud rendesen a nagymamival beszélni, csapot papot hátrahagyva inkább hazarohan, s csaka pályaudvaron veszi észre, hogy nahát nahát a magyar emberek napilapjában már meg is jelent a teljes letöltött anyag. És ő csodálkozik ezen a legjobban.

Akkoriban még nem árnyékolta be hazugság és aljas rágalom a kampányt. Amikor valaki efféle kis vicceket festett egy plakátra – mert hangsúlyozom, csak ez az egy volt ilyen szerte a városban, a többi hasonlót legfeljebb csak álmodtuk – akkor a versenytárs vezére az éj leple alatt, maga igazította vissza eredeti formájára az óriásposztert – az úgy lovagias.

Mert akkor még nem volt Hazugság.
Dési János

2007. augusztus 31., péntek

Szelek szárnyán V.


A kapitány és az unokája



Itt nem egy vízbe esett szerencsétlen kimentéséről van ám szó. Hanem mindössze egy úgynevezett „fürdővontáról". Ez abból áll, hogy a mi kapitányunk egyszercsak kiadja a parancsot: „Fürdővonta". Ekkor gyors lábdobogás hallatszik, majd a legénység merészebb része eléri a fürdőgatyáját s arra vetkezve az oly hívogató habok közé veti magát. Majd jól megkapaszkodik egy hajókötélben és huzatja magát. Közben a fentiek cápával és egyéb rémségekkel riogatják – de ennek általában semmi hatása nincs. (Bár éppen az ottjártunk utáni napon rendeltek el tényleg igazi cápariadót és terelgették ki a fürdőzőket a tengerből. Azért a napszúrás, a hőguta, az alkoholmérgezés vagy éppen a lábtörés veszélye és esélye még mindig sokkal nagyobb. )
Ám, ha már a kapitány így szóba került. Mégiscsak ő a legfontosabb. Dénes Pista barátom régi szárazföldi kollégám, egy ideig még éppen itt, e lapnál is dolgoztunk együtt. A vitorlázáshoz fűződő bensőséges kapcsolata sohasem volt titok. És akkor még finoman fogalmaztuk meg a dolgot. Számomra az sem volt soha kérdés, hogy én alapvetően nagyon gyáva vagyok. Akárkire mégsem bízom rá magam.
És az sem volt kérdés, hogy Pistára igen. Merthogy ő olyan könnyed magabiztossággal intézi az ügyeket, hogy az első közös hajózás után már félni is elfeledtem. Szélcsend vagy vihar, mi mindig odaérünk, kikötünk. Megjegyzem manapság kikötés közben, már alig-alig csendül fel egy korábban azért nem túl ritka, oktatólag elhangzó „a rohadt életbe" és „te tökkelütött víziló, miért nem marad otthon inkább az ilyen".
Már nem kezdem el rossz felé tekerni a horgonycsörlőt, nem ejtem a vízbe a puffert, és csak ritkán húzom rossz irányba a grósz kötelét. A keze alatt fejlődünk. És örömmel közlöm minden érdeklődővel, hogy paszteket is megtanultam csomozni a másodkapitánytól, Bencétől. Aki tízéves korára azért vihette ilyen sokra, mert tényleg nagy hajós. Persze jó mestere akadt, az én Pista barátom, aki neki meg a nagypapája.
Van annak valami diszkrét bája, amint Bence a marha nagy ellenszélben kormányoz, Pista néha általunk nem teljesen értett vezényszavakat vet neki oda. Átcsusszanunk néhány sziget között, kikerülünk egy zátonyt - honnan tudták, hogy ott van? - befordulunk egy szárazföld kinézetű valaminél, és már meg is érkeztünk. Végülis, jó kapitánnyal ennyi az egész.

Szelek szárnyán IV.


Viharban, jó időben


A kotori öböl közepén, ott ahol két kicsiny sziget kelleti magát – az egyik ortodox kolostor, a másik hívogató temető - a tenger valószínűtlenül kék. És meleg. A víz 28,3 fok. Ami éppen elégséges indok ahhoz, hogy mindenki bevesse magát a habokba. Előkerülnek a vizipisztolyok, különféle felfújható matracok és komoly hajósokhoz méltatlan módon tartalmas fröcskölés, úszkálás, ugra-bugra veszi kezdetét. Minden jel arra utal, hogy mi vagyunk az élet császárai.
Aztán, mikor a fedélzeten ülünk és már jól megérdemelt ozsonnánkat fogyasztjuk - bazsalikomos paradicsom, mozarella sajttal - idézzük föl, hogy: most persze, sima, meleg és csalogató a víz. De tud ez haragos, hullámos, hideg is lenni. Két éve horgonyt vetettünk egy csöppnyi halászfalu szélén, rögtön a kosárlabda pályánál. Nem kikötő ez, hanem csak egy partszakasz, ahonnan ki lehet mászni és beülni egy borharapóba. Ahol még nagyon röhögtünk azon a felhőszakadáson, amely elöntötte a vendéglőt, ott ültünk az asztaloknál, bokáig vízben. Aztán, ahogy jött úgy el is ment a zivatar. Álomra hajtottuk a fejünket a hajón, amikor feltámadt a hullámzás. Eleinte az is tréfának tűnt, de egy jó óra múlva már nagyjából elviselhetetlennek éreztük az egészet, és egy újabb fél óra múlva, amikor már me gint süvített a szél és folyamatosan a parthoz verte hajónkat, jobbnak láttuk nekiindulni. Csillagfénynél kihajóztunk a tengerre és éjszaka irányt vettünk Korcula felé. Kint a tengeren már sokkal elviselhetőbb volt. S a hajózó állomány egyik ifjú tagja másnap meg is jegyezte, akkor nyugodott meg, amikor a kapitány kiadta a viszkit! vezényszót. Mert akkor már nagy baj nem lehet.

Szelek szárnyán III.


A nagy hajó megett


Budvában a kikötői móló szélén jut már csak nekünk hely. Amíg Horvátországban mindenfelé amúgy méregdrága yachtkikötők sora, addig itt az egyszerűbb megoldások hívei a népek. Hol a piac előtti parton jut hely – ébresztő garantáltan ötkor – hol ott, ahol az éjszakai busz viszi haza a fiatalokat a dizsiből – elaludni hajnali fél ötig lehetelten tőlük – de Kotorban sikerült e két halmaz metszéspontjában elhelyezkednünk, ekkor kiderült, lehet aludni a visítozó gyerekektől tkp éppen úgy, mint a kofák lármájától. Megszokás dolga az egész.
De vissza Budvába, amelynek tengerparti része talán leginkább egy régebbi időből ottmaradt Alsó-Bélatelepre emlékeztet. Teljes hangerővel csap le ránk mindenütt a tuc-tuc zene. Turisták miriádjai kóvályognak, a strand ki sem látszik a napon piruló testektől. A közönség döntő többsége helyi, szerb esetleg orosz. Mindenesetre a parton sorakozó vendéglőkben az étlap orosz és azon sem lepődik meg senki, mondjuk rajtunk kívül, amikor a mögöttünk lévő asztalnál a Bunkócska, a Poljuska és a Moszkva parti esték után az orosz himnuszt is eléneklik. Igaz, ez utóbbit már heves csuklások közepette, ugyan állva, de minden valószínűség szerint hevesen dülöngélve. Ez utóbbi azért csak „minden valószínűség szerint" mert az egész napi nagy hullámokon való vitorlázástól mindanyiunkkal a szárazföld is mozog. Időnként valamelyikünk ijedten kapaszkodik az asztalba – pedig mi majdnem teljesen színjózanok vagyunk. Később mindez elmúlik. Már nem hullámzik velünk a part és a színjózanságra, sem fogadnék nagyobb összegekben.
Az egészen meglepően jó és ahhoz képest nem is túl drága vacsora után – hiába eddig a horvát ellátáshoz voltunk szokva – külön örömként tapasztaljuk, hogy kiköt mögöttünk a Vesna nevű hajócska, amely elfogja a még mindig áradó, s a legénység fiatalabb tagjai szerint is nagyjából kibírhatatlan tuc-tuc zenét. Később, amikor kiderül, hogy a Vesna bulizni vágyó ifjakat szállít a tetthelyre már közel sem akkora az öröm, de nincs mit tenni. Tűrnünk kell némán. Nekünk. A zenét élvezőknek csak akkor, amikor egy jól irányzott áramszünet elsötétíti, elnémítja az egész várost. Ekkor mi bekapcsoljuk a hajó áramfejlesztőjét, hideg italokat veszünk magunkhoz a nálunk működő fridzsiderből, és megismételjük régi kedvenc mondásunkat: Mégiscsak ez a világ, minden világok legjobbika.

2007. augusztus 29., szerda

Szelek szárnyán II.

A fedélzeten


Idén egy Azurit névre hallgató hajót érdemlünk ki. Egy negyvennégy lábas Bavaria típusú egységet a Magyar Adria Yachtclub flottájából, amely tizünknek egy hétig ad otthont. Elfér benne négy csinos kabin, két fürdőszobának nevezett kis helyiség, szép nagy szalon, konyhával és a kapitány munkaasztalával. A legjobb hely mégiscsak a fedélzet, ott a kormány előtt a padon szundikálni a legkellemesebb.
Amikor elcsöndesedik a kikötő és feljő a Hold, az ember a hátára fekszik, és a csillagokat bámulva a végtelen kék égen kicsit elméláz az élet értelmén, különösen azon, hogy már megint fogytán a fröccs. Fröccs nélkül a tengerész félkarú óriás. Akkor lekiált a lentieknek, kikkel szívesen megosztja ezt a már már költői lelkiállapotot, hogy „Hozzatok már inni, lusta tengerimalacok, hogy ezer kartács és ágyúgolyó ütne már belétek." A választ nem idéznénk. Ám később, mikor a hűs nedűt kortyolgatjuk, s langy tengeri szél simogatja az orcánkat, arra gondolunk, mégiscsak ez minden világok legjobbika.
Hajnali negyed öt körül ez a kép kicsit árnyalódik, amikor egy kedélyes részeg sporttárs keresztülvágódik néhány kötélen, káromkodva leporolja magát, majd dúdolva megindul a hajóhídon az Azuritra, ugyanis ezt összekeveri a saját hajójával. De hát az vesse rá az első követ, akivel még sohasem történt kisebb-nagyobb malőr a tengeren. Az átértékelés következő pontja, amikor felkel a nap és a legjobb fedélzeti helyet elfoglaló matróznak előbb csak a füle hegye, majd az egész orcája kezd el verejtékben ázni. A hőmérséklet rövidesen eléri a negyven Celsiust. Ki is futunk hát a tengerre.

Szelek szárnyán

Utazás Montenegróba
Adria, vitorlázás – így élünk mi. Évekig a horvát tengerpart, mert Dalmáciában a legkékebb az ég, a legcsillogóbb a tenger. Nem is beszélve az autópályáról, amely mostanában alkalmat ad arra, hogy miközben száguldunk rajta, felidézzük azokat a hősi időket, amikor a hegyen át, éjt nappallá téve igyekeztünk a Vízhez. Közben a nagy teherautó 25 kilométer per órás átlagsebességgel zötykölődött előttünk, mondjuk harminc kilométeren át. Most pedig csak, hipp-hopp – már ott is vagyok.
Illetve mégsem. Mert idén Montenegróban próbálunk szerencsét. Elég volt Horvátországból, ahol időnként olyan undokan tudnak rád nézni, mint sehol a világon turistára. A vendéglőben a pincér húzza a száját, az étlap rövid és unalmas, az árak egyre szemtelenebbek.
Még szerencse, hogy Adria akad máshol is. Valamikor persze ez, innen legalábbis úgy tűnt, egy ország volt. Ma már sok. Egyik belőlük Montenegró, vagy Crna Gora, ahogy tetszik.
Az út Szerbián majd a nagy montenegrói hegyeken át ad elég időt végiggondolni az élet nagy kérdéseit. Miért van az, hogy itt a kanyargós, fellegekbe vezető utakon, mély szakadékok és folyóvölgyek szabdalta vidéken az oly rettegett hírű szerb sofőrök előzékenyen maguk elé tessékelnek, a zebránál átengedik a gyalogosokat, nem villognak le és nem szorítanak ki az útról. Mindez a Budapesttől Szegedig vezető vadiúj autópályán a legkevésbé sem mondható el – ahol egyik tahó honfitársunk követi a másikat. Lehetne autós illemtanfolyamra a Balkánra az olya nagyképűen lesajnált Balkánra menni kispajtások.
Ettől persze még van annak sajátos bája, hogy a Podgorica (leánykori nevén Titográd) előtti utolsó százhúsz kilométert hét és fél óra alatt tesszük meg. Általában álldogálunk az alig negyvenfokos melegben, a helyiek kedélyesen csevegnek és egyáltalán nem tűnnek olyan túl izgatottnak.
A festői Podogoricában (a Havanna lakótelep ehhez képest egy Cote de Azur) már csak dugó van. A lovaskocsit hajtó fiúk jót nevetnek a vörösödő fejű népeken – amikoris mi, egy Magyarországon jól begyakorolt mozdulatsort alkalmazva, szépen megelőzzük az egész kocsisort a szembesávon át. Így aztán alig tizenkilenc és fél óra alatt már ott is vagyunk a kéklő Adriánál, Barban.

2007. augusztus 27., hétfő

Kik ezek a lányok?


Emberismereti teszt II.


Ezúttal két csinos hölgyről kérjük a véleményüket, miután legutóbb oly kedvesen válaszoltak az urakat illető kérdéseinkre. (Erről részletesebben az interneten a http://fotolexikon.blogspot.com/search/label/test címen, illetve a Szép Szó idei április 28-i számában.)
Kérjük, alaposan nézze meg a képet. Számoljon magában háromig, majd válassza ki azt a pontot, amely ön szerint a leginkább megfelel a valóságnak:
A., A képen látható lányok reklámmenedzserek egy közepes cégnél és éppen a kozmetikustól jönnek, s sietnek sört inni kolleganőikkel, hogy aztán este botrányosan viselkedjenek egy vagy két kocsmában, egészen záróráig.
B., A hölgyek most jöttek rá, mi is az élet értelme, s noviciának jelentkeznek a kegyesrendiekhez, hogy hátralévő életüket egy zárdában töltsék, esetleg pestises afrikai gyerekeket oktassanak a betűvetésre egy világtól eldugott helyen.
C., Sietnek a szexbárba, ahol táncolniuk kell egy kis asztalon, miközben kapatos urak papírpénzt dugdosnak a tangájuk pántja alá. Időnként a popsijukra is paskolnak. A lányok kézpénzért egyébként sok mindenre is kaphatóak a hátsó szeparékban.
D., Phd-ző elméleti fizikusokat látunk, akik a szexbárba sietnek lazítani, ugyanis ma a cheapendale fiúk lépnek fel.
E., A két lány fiú, ugyanis transzvesztiták. Jelmondatuk: „A legjobb csajok, mindig fiúk!”
F., Egyikük vadászpilótának tanul, a másikuk már két éve egy mélyművelésű bányában dolgozik vájárként. Korábban egy feminista alapszervezet titkáraiként működtek a külső kerületekben. A pilótatanonc férje varrásból járul hozzá a családi kasszához, a vájáré pedig egy óvodában dolgozik.
G., A vak is láthatja, hogy Charlie két angyalával van itt dolgunk, akik leleplezik a Gonoszt, akik a Jó ellen törnek. Közben felrobban pár autó. Lezuhan néhány hlikopter és betörik pár álkapocs. De Charlie végül – telefonon – megdicséri őket, csak azt sajnálja, hogy harmadik kis társnőjük otthon van GYES-en,
H., Két fideszes aktivistát látunk, aki most nyakába veszi a várost és aláírásokat gyűjt a népszavazási ívekre, illetve ráveszi a magyar embereket, hogy higyjék el, nagyon rossz nekik.
I., A pékek lobbistái a hölgyek, akik azt követelik a kormánytól, hogy azonnal adjanak jelentős támogatást a pékeknek, hogy minden kis proletárgyerek olcsóbban juthasson kiflihez. Ráadásul tegyék ingyenessé a belépést a Margitszigetre.
J., Kormányszóvivő jelöltek, akik új óvodát keresnek a gyermekeiknek. Ugyanis a mostaniban akad egy-két büdös kölök. A baloldali lány piros tangát hord, a másik semmilyen fehérneműt sem(!) visel.
K., Ezek itt kérem az én húgaim, maximum a nővéreim és kész.

(Megoldás: Nem tudom kik ők, csak szembejöttek az utcán, nekem pedig megtetszettek, de ha valaki ismeri őket, avasson már be minket is, ki ez a két lány?)

Dési János

2007. augusztus 13., hétfő

Észtországban oroszul


A tallinni néni

A tallinni néni persze orosz. Ugyan Tallinn Észtország fővárosa, s Észtországban élnek az észtek, de azért Tallinn többsége orosz.
Ha az utcán megszólít valaki, oroszul teszi, ha a villamoson rálép a lábamra azt mondja kszozsalenyiju. De azért Tallinnban a feliratok észtül szerepelnek inkább mindenütt. Ugyanakkor a helyi terror háza múzeum jóval alaposabban foglalkozik az orosz megszállókkal, mint a nácikkal. Ha a közértben nem találom el és az észt pénztáros-kisasszonyhoz szólok oroszul, először pofákat vág, aztán angolul felel.
Most vegyük mindehhez hozzá, hogy május 9-ét mutatja a naptár. Az utcákon megerősített rendőrjárőrök, alig néhány napja csak, hogy a helybéli oroszok egy része összecsapott a rendőrökkel – a törés zúzás nyomait még mindig magán viseli a város. Még a Tenkes kapitánya nevet viselő népszerű tallinni étterem kirakatait is bezúzták. Az ürügy, hogy a város közepén álló bronzkatonák, a szovjet katonai emlékművet áthelyezték a temetőbe.
A nemes felháborodás során kirabolták a belváros boltjait. S jó alaposan kifosztották a helyi Boss boltot is. A szovjet dicsőséget védők egy része a környékbeli parkokban próbálta fel új szerzeményeit, s másnap a helyi ingyenes apróhirdetés újságban efféle közlemények láttak napvilágot: vadiúj Boss nadrágot nagyobbra cserélek. A mi néninknek persze ehhez semmi köze. Őt csak most nem szeretik itt annyira, és ezt méltatlannak tartja. Speciel ő senkinek sem ártott.
A bronzkatona helye persze körülkerítve – régészeti feltárás – tudósít a többnyelvű felirat.
Rohamrendőrők a környező utcákban, igazi paprikás hangulat. És akkor megindul az emberek sora, virágokkal a kezében, hogy a „Győzelem napján”, na hova is rakja?
Valószínűleg jobb életet lehet ma még oroszként is Észtországban élni, mint Oroszország nagyrészében. De az is biztos, hogy oroszként büszkének lenni a győzelemre, a szovjet hadseregre itt jóval nehezebb. Ha cinikusok lennénk, most mondhatnánk, valamit, valamiért. De ne legyünk.
Az észteknek ez a néni a sok kitüntetésével momentán a megszállók jelképe. Neki pedig sokáig azt mondták, ők segítettek a náci uralom alól fölszabadítani ezt az országot.
Amúgy, mondjuk őt 1980 előtt telepítették ide – a „moszkvai” olimpia egy részét itt rendezték. Sok mindent kellett hozzá építeni, szükség volt munkásokra, mérnökökre. Például a repülőtérre kitették az International feliratot is. Igaz, amikor elvonultak a sportolók, leszedték.
A mi nénik is maradt, ahogy sok tízezren, amikor vége lett a munkának.. Egy irdatlan nagy és ronda lakótelepen él azóta is, ebben a kedves kis városban. Észtországi lett. Észtországi orosz.
És akkor most, május kilencedikén nem tehet mást – mondja – mint hogy dacosan föltűzi a kitüntetéseket, és kivárja, amíg a rendőrök megengedik hogy a bronzkatona hűlt helye előtt emelt kerítésbe betűzhesse. S közben valami olyasmit morog, hogy nahát, hogy ez az én hazámban megtörténhet.
Dési János

2007. augusztus 5., vasárnap

Az élet alku


Piac az egész világ


Piacra az ember azért jár, hogy alkudjon. Akadnak, akik vásárolni is szeretnének, de ezeket az alakokat, ne vegyük komolyan. Venni valamit a sarki önkiszben is lehet, ha már elkapott minket a fogyasztás heve. Vagy a légkondis éjjel-nappal nyitvatartó csilivili terramarketban. Csak annak éppen nincsen bája. A piacnak még van. A nagymamám a Garayra esetleg a Hunyadi téri csarnokba járt. Sokszor elkísértem a beszerző körutakra egyetlen szigorú feltétellel: tessék alkudni. A tyúkra, aki haláláig a konyha erkélyén kapirgált (szerencsére nem volt tériszonyos, az ötödiken laktunk), vagy a fél kiló zöldségre, a kiló borsóra, amiből alig jutott később a levesbe, mert segítettünk pucolni és közben valahogy megevődött. A piac tele izgalmas emberekkel, sokszoknyás kofák, hangos árusok, már délelőtt pálinkaszagú hordárok – nem beszélve az árut unott képpel turkáló háziasszony külsejű egyénekről. „nasasszony, ezt tessék venni, két órája még a fán lógott” – mármint a fonnyadt gyümölcs a kedves árus szíves közlése szerint.
Aztán az ember lát más piacokat is. Jeruzsálemben egyszer Pisti barátom megígérte, hogy 12 sékelről kettőre lealkudja azt a kis érmét, ami annyira megtetszett nekem. Még csak négynél jártunk, amikor a zsidó és keresztény kegytárgyakat árusító arab árus azt kérdezte, mintegy mellékesen angolul, hogy „és ti milyen nyelven beszéltek egymás közt amúgy?”. Pisti azt hitte megvan a két sékel – csak egy kis trükk az egész, ezért így felelt: „Ha kitalálod milyen nyelven beszélünk, akkor nem alkuszunk tovább, ha nem két sékelért ideadod”. Az ajánlat tetszett, számoljunk el mondjuk háromig kérte az eladó. Kettőnél tartottunk, amikor felragyogott a szeme. „Kérem a négy sékelt. Hiszen ti magyarok vagytok.” Jó, elbuktuk a boltot, de hogyan jött rá? „Nem olyan nehéz az. Lakott a szomszédomban egy kedves, magyarországi néni, aki nagyon jó flódnit sütött, gyakran áthívott gyerekkoromban kóstolóra” – nyalta meg a szája szélét emberünk. Miközben, mi arra gondoltunk, hogy két sékel azért a reményért, hogy lehet béke és megértés is a Közel-Keleten igazán nem nagy ár.
Aztán, ez a tevepiac Tunisz mellett, hol felvételünk is készült. Nos, teve az egyetlen dolog, amely nincs, különben minden más. Főleg tömeg és hangoskodás és izgalmas sáfrányszag a levegőben, amelyet az arab hangzású rockzene tör ketté.
Végülis, aki járt már Magyarországon ún. „lengyelpiacon” a régi időkben vagy mostanában kínain esetleg a boldogult MDF-piacokon – az el tudja képzelni a dolgot.
Ez a piac az, ahol a termelő vagy éppen a csempész még közvetlenül felmérheti a fogyasztói igényeket. Tudja, mikor van szezonja a lopott kerékpárnak, a D kosaras melltartónak vagy éppen a babérlevélnek, esetleg az egészen új, szinkronizált, bemutató előtti Harry Potter dvd-nek.
És egy tanács kezdő piacra járóknak: tessék alkudni, különben nem leszünk komolyan véve.
Dési János


2007. július 31., kedd

Nyihaha nyaral


Nyihahák országában

Amikor nagy a meleg, legjobb vízparton hűsölni. Én is gyakran leruccanok ide, kicsit úszni, napozni és persze néhány kisfröccsöt bedobni. Még akkor is szeretem a nyarat és a Napot, ha eléggé vigyáznom kell a fehér bőröm miatt. Mondják is a rádióban gyakran, hogy a világos pejekre több veszély leselkedik ám, mint a feketékre. Mit tegyünk.
Amúgy, azért is jövök erre gyakran, mert él itt egy távoli rokonom, a Vizi. Mondjuk, nem nagyon hasonlítunk egymásra, ám jól ismeri a helyi viszonyokat és egy csomó mindenre kitanított. Például, hogy ne hagyjuk soha szét a holminkat, mert mostanában mindig akad itt néhány ember, aki lop. Főleg a strandon. Ledobod a cuccodat, beszaladsz az enyhet adó habokba és mire visszatérsz nincs meg a zabostarisznyád. Meg aztán, fizetésnél is nagyon észnél kell lenni, mert ha kiszúrják, hogy külföldi vagy, könnyen lehet, hogy átvágnak. Bár, ezek a dolgok hozzátartoznak a nyaraláshoz.
Amúgy nincs ok panaszra. Nagyszerűen ki lehet ám itt kapcsolódni. Például nem hallgatom a híreket és máris fényesebb a sörényem. Nagyon unom már, hogy otthon a két nagy tábor az ügetőlovak és a galoppozók mindig marják egymást. Mióta a vágtázók vannak hatalmon, az ügetősök csak simfelik őket, tüntetéseket szerveznek. És ha a főló beszél valahol, mindig belenyihognak, meg kapálnak a mellső patájukkal jó hangosan. Persze a főló nagyon tud nyeríteni, de akkor is. Mostanában az is divatba jött, hogy lebüdöspónilovazzák azt, aki nekik nem tetszik. Végülis, senki sem tehet arról, hogy póninak születik, de ha már így alakult, így kell megtalálnia a boldogságát. Miért kell bántani? Arról nem beszélve, hogy ezeknek az a póniló, aki nekik ellenszenves. Lehetsz tisztes muraközi vagy arabs mén – másként futsz és máris lepónilovaznak. És ha valaki szóvá teszi, akkor persze olyanokkal védekeznek, hogy ők igazán nem antipónisták, mert például van egy póni barátjuk, de azért mégis.
És állandóan nyihognak, hogy mindig kevesebb az abrak és ami van az is dohos. Szerintem némelyik direkt arra játszik, hogy dohosodjon be az a zab, lázadjanak a lovak. Úgyhogy nyaralás alatt, itt a tengerparton nincsenek hírek. Bár azért terjednek az információk, most például az előbb valaki azzal jött, hogy valami nagy szavazást készítenek elő. Minden ló elmehetne, és szavazhatna, hogy akar-e ezentúl kocsit húzni, futni a pályán, rendőrt hordani a hátán? És minden ló heverészhessen egész nap a lucernásban, csak úgy. Na, amilyenek ezek, még a végén teljesen felfújódunk. Mindegy, nyaralunk, és örülünk. Azt mondja az én Vizi nevű rokonom, hogy ne dúljam magamat az ilyesmikért, máshol sem jobb, csak legfeljebb a lovak már megtanulták, miként kell élvezni az életet. Nyihogjon, aki akar, közben a karaván úgyis halad. Okos egy ló ez.
Dési János
spears Britney fuck anal adult xxx free szex porno