2011. november 18., péntek

Körmagyar


Fehér Jánosné tkp. szerette a férjét. És a szeretőjét is. Még az sem különösebben érdekes, hogy a férj egyáltalán nem szerette a szeretőt. Mondhatni, szívből gyűlölte. A feleségét sem kívánta már. Inkább a húsz évvel fiatalabb, hegyes cicijű kis barátnőjét - ha már valakit. Csak egy csöppet zavarta az évek alatt kialakult összhangot, hogy a hegyes cicijű- aki megunta a meddő várakozást Fehér Jánosra - eljegyezte magát egy heves vérmérsékletű autószerelővel, aki nehezen volt képes beilleszkedni a nagy családi idillbe. Ide kívánkozó megjegyzés, hogy azért a várakozás nem volt egészen meddő, ugyanis a hegyes cicijű kétszer is teherbe esett. Minden valószínűség szerint egyszer egy déltengeri romantikus, titokban lebonyolított, túra során, egyszer pedig egy heves nyári mulatság alkalmából, amikor már mindenki kidőlt a sorból, a kert végi, elhagyott utcácska alján, ott a vasúti töltés mellett. Hősünknek komoly menedzseri feladatokat jelentett az esedékes abortuszok megszervezése. Az autószerelő persze erről semmit sem tud, úgyhogy csitt.

Fehér Jánosné szeretője, az egyszálbél könyvtáros, maga is boldog házasságban élt mit sem sejtő feleségével (aki, tanár lévén, a szertárban vigasztalódott az amúgy pedofil fizikatanárral) és három gyermekével. Kedvesével, a mindig fokhagymaszagú Fehér Jánosnéval óriási konspirációk között találkoztak, csak úgy repkedtek köztük a titkos üzenetek, az éjszakai rejtett telefonok (Nem tudom ki volt drágám, már megint téves.) Mindannyiuk közös barátai kölcsön lakással és alibival segítették ki a két szerető szívet, akik tulajdonosai egyébként, ha másként nem jött össze, egy sötétebb közparkban is egymáséi lettek.(Az egyszálbélnek az egész annyira nem volt fontos, hogy egy garniba befizessen.)
Fehér János úgy tett mint aki nem vesz észre semmit. Csak egyszer öntötte le sósavval az egyszálbél könyvtáros kocsiját, és tervbe vette, hogy egy kölcsön vadászpuskával szétlövi a tökét. De ezt momentán elhalasztotta.
Ha már a testi fenyítésnél tartunk. A heves vérmérsékletű autószerelő egyszer kishíján agyonütötte egy kocsiemelővel egyszálbélt. Az úgy volt, hogy Fehér Jánosnét az asszony hitvesi nyoszolyáján elégítette ki a csalfa könyvtáros. Az autószerelő éppen e házban járt (egy kurvánál, akire még legénykorában szokott rá, de ez is titok.) Hirtelen telefonértesítést kapott, hogy gyűrűs menyasszonya és annak szeretője (Fehér János) előző nap, míg ő düzniért járt a központban, rendeztek egy tisztes murit. A gaz csábító viszont most otthon, elégtételt lehet rajta venni.

Az autószerelő berúgta az ajtót, amin ott virított a tábla: Fehér János. Az ágyban meglátta Fehér Jánosné fehéren virító popsiját (nomen est omen) és az alatta ügyködő embert, akiről együgyű módon az hitte, maga Fehér János. És kis híján agyonütötte az emelővel

Eközben a valódi Fehér János mit sem sejtve erről két kerülettel arrébb éppen a súlyosan sebesült könyvtáros kisebbik, gimnazista, lányát deflorálta, átkozva magát, amiért nem a vadász puskás megoldást választotta a régóta tervezett bosszúra.

2011. november 4., péntek

Sztálin és a meghülyült szomszéd néni















GA-nál minden rendben van
Kedves közönségünk, és akkor most folytatjuk évfordulós megemlékezésünket. A múltkor dr. D. I. 1956 október huszonharmadiki kalandjait tártuk a nagyérdemű elé. Ahogy akkor jeleztük már dr. D. I. azokban a napokban még nem sejtette, hogy később az én apám lesz. Amúgy pedig, forradalom ide-oda, este tízre pontosan hazaért, ahogy azt az ő anyukájának megígérte. Most pedig G. A. október huszonharmadikája következik. G. A. akkoriban – természetesen – még nem sejthette, hogy későbbb dr. D. I.-né lesz, s még egy kicsit később az én anyukám. Hadd jegyezzem meg azt is, hogy a mellékelt képen ő szerepel – persze nem októberben, hanem a kép hátoldalán már alig olvasható felírás szerint, ugyanazon év augusztusában, talán a Duna párton.
És most jöjjön a történelem.
1956. október 23-án este, ahogy az rendes leányhoz illik, anyukám hazatelefonált az ő anyukájának, hogy ugye minden rendben. Anyukám akkor éppen a főváros zajától távol lévő Egerben tartózkodott, egy filmforgatáson. Nem a főszerepet játszotta, csak afféle segédszemélyzetként tevékenykedett, a jelenetek számát írta föl a csapóról, miután a Madách Gimnázium kiváló elvégzése után az egyetemre nem vették fel, mint polgári származékot. Polgári származék – a fiatalabbak kedvéért azt jelentette, hogy Borból (Radnóti!) hazafelé agyonvert nagyapám banki kistisztviselő volt, nagymamám meg gépírónő.
Nagymamám azonban nem vette föl a telefont, hiszen nem volt otthon, a történelmi eseményekhez kevés érzékkel bírván, színházba ment, így aztán a szomszéd néni kapta föl a kagylót. (Azok még olyan idők voltak, hogy a szomszéd, ha meghallotta, hogy csöng a telefon, fogta a kulcsát, átment és felvette. Már csak azért is, mert a távhívás kapcsolására – interurbán- órákat kellett várni, ne menjen már veszendőbe az a sok igyekezet, mégiscsak jobb az emberi szó.)
A szomszéd néni öreg volt és teljesen meghülyült. Az előbbi ténykérdés, az utóbbira anyám abból következtetett, hogy a szomszéd néni arra a kérdésre, hogy, na ugye minden rendben, azt felelte, hogy hát persze. Ja, és ledöntötték a Sztálin szobrot.
Anyukám, mint a Városliget közelében élő, azt pontosan tudta, hogy a Sztálin szobor az igen nagy, nem lehet csak úgy ledönteni. És különben is, miért, hogyan, kik?
Ő azt nem tudja, de ledöntötték. A darabajait itt hurcolták végig az utcán.
A Sztálin szobrot? Ledöntötték? A darabjait itt hurcolták végig az utcán? Hát persze, ne tessék izgulni és tessék bevenni a gyógyszert! - zárta le anyám a terméktelen interurbán beszélgetést a bolond szomszéd nénivel.
Aki nyilván vizionál, hallucinál, talán még az üzenetet sem lesz képes átadni a nagymamámnak, hogy minden rendben.


2011. október 21., péntek

Nagymamám, a forradalom és a melegvíz

Két régi október 23.


Azon a bizonyos október 23-i napon, melyről mostanában kötetszám jelennek meg a vissza- és megemlékezések dr. D. I. (aki akkor még nemsejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) délután elindult a Petőfi-kör orvosvitájára. Mint frissen végzett doktor éppen sorkatonai szolgálatát volt kénytelen a katonai kórházban tölteni.

Egy családi legenda szerint '56 őszén, amikor megkapta a behívóját, megkérdezte kedvenc professzorát, vonuljon-e be, vagy kérjen tavaszig halasztást. A nagyon okos (orvos!) ember hírében álló prof. némi latolgatás után arra jutott, jobb most túlesni a dolgon, mert ma viszonylag nyugodtabb a világ, de ki tudja, mit hoz a tavasz. Úgyhogy tessék csak egyenruhát ölteni. Erről ennyit, s most vissza 1956 október 23-ra, amikor dr. D. I (aki ekkor még nem sejtette...), mint friss sorkatona nekiindult, mert a délután nem a néphadseregé, hanem az övé volt. A gólyavári vita különösen érdekesnek ígérkezett. A legtekintélyesebb professzorok is tiszteletüket tették. És az izgalom csak fokozódott a tanácskozás alatt. Hiszen, mintha lövések zaja szűrődött volna be. (Na ja, a rádió a szomszédban.)

Egyszercsak berontott egy fegyveres: Az ávósok lövik a szomszédban a magyarokat, menjenek segíteni. De a többség maradt. Befejezték a vitát. (Jónéhány magasrangú orvostiszt is részt vett, amúgy egyenruhásan, akik - a visszaemlékező megfogalmazása szerint - „alaposan beszartak.")

Aztán az erősödő fegyverropogás hatására a társaság nekiindult elvackolni magát a pincében kialakított óvóhelyen. (A régi rutin. Túl közel volt még a háború és a Bródy Sándor utca.)

Ám dr. D. I. (aki aki akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva az apám lesz) hazafelé indult. Lövöldözés ide oda, az anyjának (aki, akkor még nem sejtette, hogy néhány év múlva a nagymamám lesz) megígérte, tízre hazaér.

A Tanács körúton katonák vonultak, tán a rádió felé, a nép megéljenezte őket. Az Andrássy úton (mi volt az akkor: Sztálin? Ifjúság? Népköztársaság útja?) szembe találkozott Sztálinnal. Ha nem is magával a generalisszimusszal, de legalább ledöntött szobra maradékaival.

Az események többfele új és új fordulatot vettek. De neki sietnie kellett. Végülis rendszerek jönnek-mennek, de ő megígére a mamájának, hogy időben otthon. Ettől sem forradalom, sem hadsereg nem téríthette el. Szerencséje volt. Éppen hogy, de tíz előtt pár perccel hazaért.

- Anyu, kitört a forradalom - kiáltotta lelkesülten az anyjának (aki akkor még nemsejtette...).

- Igen? Akkor azonnal menj fürdeni, mert ki tudja meddig lesz még melegvíz. Mindig így van ez ilyenkor - tette hozzá a nagymamám, miután a századnál csak egy picivel idősebbként jókora gyakorlatot szerezhetett a jelentős társadalmi, történelmi események polgárokra és a melegvíz-ellátásra gyakorolt hatásaiból.

Aztán jött november negyedike, meg mindaz ami vele járt. A történelemkönyvek kevéssé jegyzik föl, de mi azért említsük meg, hogy dr. D. I.-től hamarosan megszabadult a Magyar Néphadsereg, s visszatérhetett a civil izgalmak világába.

S akkor most nézzünk a naptárra. Elszaladt 50 esztendő. S éppen ma veszi át dr. D. I (ki már régóta tudja, hogy az apám) az aranydiplomáját. Remélni tudjuk csak, hogy egy utólag is sokkal békésebbnek bizonyuló napon, mint az a fél évszázaddal ezelőtti volt.

(S miután 2006. október 23-án jelent először meg ez az írás, a Népszavában, most már elárulhatjuk, ha nem is volt mérhető ez a második október 23-a az elsőhöz, azért ez az történt akkor is.)

A folytatás pedig itt olvasható.

2011. szeptember 25., vasárnap

Magyar szemtanúk Londonban



London központjában, alig egy macskairamodásnyira a nevezetes Piccadilly Circustól, a Royal Academy of Arts elegáns termeiben látható még október másodikáig az a reprezentatív kiállítás, amely a magyar fotóművészet jeleseit mutatja be. Szemtanú: magyar fotográfia a huszadik században a címe tárlatnak. És persze a világszerte közismert fotósokkal csábítanak a városszerte kihelyezett óriásplakátok. Brassai, Robert Capa, Andre Kertész, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi.


Szerencsére még ennél is jóval szélesebb a kínálat. Kezdve Balogh Rudolftól vagy Vadas Ernőtől és a magyaros stiltől, a szociofotós Esher Károlyon át egészen a maiakig, hiszen például Bánkuti András, Féner Tamás, Korniss Péter, Kerekes Gábor, Benkő Imre, Fejes László képeiből is látható válogatás.

A magyar fotográfiát bemutató összeállítás egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a világhíressé vált művészekből senki sem maradt Magyarországon, többségük nem is önként ment el, hanem kényszerült elhagyni szülőhazáját. Minderre persze magyarázat a magyar történelem viharos menete – a kiállításon manapság már szokatlanul korrekt módon foglalják össze a változó esem

ényeket.

(És még egy fontos dolog. A londoni Royal Academy of Arts termeiben kiállítottak közül legalább hárman iskolatársaim voltak – persze sok-sok évtized különbséggel – az egykori Barcsay, ma Madách Imre gimnáziumban. A Capa testvérek, Robert és Cornell, valamint Féner Tamás.)

Egy átlagos, napsütötte kora délután, annyian nézelődnek itt, hogy bizony várni kell, amíg továbbléphetsz a

következő fotóig. Így van idő hallgatódzni, s ebből a nem reprezentatív adatfelvételből az derül ki, a többség helybéli, különösebb köze Magyarországhoz nincs.

Próbáljuk hát ilyen szemmel nézni az összeállítást. Hogy mit mond mindazoknak ez, akiknek egy távoli ország alkotóinak képeit gyűjtötték össze.

A fotók egy jelentős része – főleg a Brassai, Capa, Kertesz, Moholy-Nagy, Munkácsi csapaté – mindenképpen nemzetközi. Nem is Magyarországon készültek, szerzőik nemzetiségéről legfeljebb a képaláírás árulkodik. Mind az öten megújítói voltak saját műfajuknak, olyasmit hoztak létre, amit sok évtized multával is megmaradt. Capa háborús képeit valószínűleg mindenki látta már, Kertész kiállításai nagy sikerrel járják be a világot – figyelem, közeleg Magyarország felé -, Moholy-Nagy több műfajban is jelentős és Munkácsi zsenialitását lassan saját hazájában is kezdik felismerni.

Aztán ott lógnak a falon a Balogh Rudolf féle alkotások, mint amin az alföldi pásztor, csibukolva nagy subájába burkolódzva, kutyáival nézi a végtelen magyar rónát. És érdekes megfigyelni, hogy nagyjából ugyanazekben az években készíti el André Kertész a Szatirikus táncos című képét, amelyen egy csinos, nem is feltűnően túlöltözött, ámde gyönyörű hölgy pózol egy sezlonyon. Úgy, hogy valahogy Picasso képei jutnak azonnal eszünkbe, pedig ennek a táncosnőnek nem is a homloka közepén van a szeme. Igaz, ez a kép Párizsban készült.

A pásztor a kutyákkal – nagyon helyes állatok – ma már egy sosem volt világ, idillikus lenyomata és ez még itt Londonban is érződik. Míg Kertész képe olyan, hogy bármelyik képeslap szerkesztője– már ha még maradt ilyen valahol – megnyalná utána mind a tíz ujját.

A kiállított kortárs képeket inkább jellemzi már a szociofotós vonal. A „létező szocializmus” árnyoldalainak megmutatása az első nyilvánosságban sokáig a játékfilmesek és a bátor fotóriporterek privilégiuma maradt.

A kiállításhoz méltó katalógus készült, s jónéhány fotót akár képeslap formátumban is meg lehet vásárolni. Éppen úgy mint a nagyoknál.

A tárlatot Magyarország európai uniós elnöksége alkalmából szervezték – a kevés elnökségi siker egyike tehát ez – és fő szponzora az OTP volt. A képek jelentős részének a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum a tulajdonosa. A kurátorok Colin Ford az angliai Nemzeti Méfia Múzeum alapító igazgatója, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és Sarah Leah a házigazda Royal Academy of Arts képviselője voltak.

(Szemtanú, magyar fotográfia a XX. Században. Royal Academy of Arts, Burlington House, Piccadilly, London W1J OBD)

2011. szeptember 8., csütörtök

11/09/ 2001 New York - and later

Missing – Eltűnt

A metró-bejáratnál nagykalapos, talán még coltot is hordó rendőrök vizslatják az embereket. Lent, miközben Manhattan felé robogunk, a szembenülők mind-mind újságot olvasnak. Ahányan annyifélét, de mindegyiknek a címlapján valami olyasmi szerepelt, hogy újabb repülőgéprablások várhatóak, és Oszama bin Laden még mindig fenyegeti az Egyesült Államokat. Amúgy nem sok minden utal New Yorkban arra, hogy alig néhány napja itt szörnyű tömeggyilkosság történt, amely az egész világot megrázta. Mert persze általában a terrortámadásról beszélt mindenki, de azért az élet megy a maga természetesen kerékvágásában tovább, hát mit is csinálna.

Aztán, ahogy feljövünk az alagútból és bandukolunk a World Trade Center romja felé, egyre inkább alakult át a kép. Szirénázó tűzoltóautók vágtatnak és az emberek megállnak az út mellett és megtapsolják őket. Katonai teherautók furcsa egyenruhásokat szállítanak, akik aztán leugrálva, fegyvereiket gúlába rakva fontoskodva kordonokat állítgatnak ide-oda. FBI feliratú dzsekit viselő emberek intézkednek oldalt. Aztán egyszercsak a furcsa egyenruhások szétkapják a kordont és a bámész tömeg némán nyit utat a hatalmas teherautóknak, amelyek konvojban szállítotják el a törmeléket a még mindig füstölgő romokból. Némán, lehajtott fejjel, sokan könnyes szemmel – mert mindenki tudja, hogy azok a romok többezer ember sírjává váltak a minap.

A romok háta mögött, a betört kirakatokat fedő fatáblákon, a kerítéseken fényképek. Missing! Eltűntek. A rokonok, a barátok keresik az övéiket. Eltűntek. Nem meghaltak, elpusztultak, meggyilkolták őket. De hiszen a világ látta élő, egyenes adásban, amint a második repülőgép is nekicsapódik a toronynak. Amint az kigyullad, aztán testek zuhannak alá a felhőkarcoló magasából, majd összedűl az az épület, amely az Egyesült Államok erejét, gazdagságát, technikai fölényét mutatta. Azt, hogy a szabad polgárok csodákra képesek.

És akkor eltűnik a haverunk, az apánk, a szeretőnk, a gyerekünk?. Csak úgy?

Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan előkerülnek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na, megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem? Vagy talán csak ájultan fekszik valahol, mit sem tudva magáról. Nem lehet csak úgy erről a napsütötte világról a semmibe zuhanni.

Itt van például Kenny Lira. Még nincs harminc éves. Eltűnt. Milyen büszke volt arra a jó állására, amelyet a Genuity, Inc cégnél kapott. Mennyit mesélt arról a SoHo füstmentes kocsmáiban a szájtáti barátoknak, hogy micsoda élmény minden nap a 110. emeletről nézni munka közben ezt a hatalmas és mégis oly kedves várost. Az utolsó hír róla, hogy a becsapódás után, még valaki hallotta, hogy a 83. emeletre lejutott. Kenny kerülj elő, a két kis keresztlányod nagyon vár. Mit mondjak nekik, mikor jössz?

Vagy itt van a plakát Roger Mark Rasweiler-ről. Missing. Eltűnt. Reménykedő családja állítólag a támadás délutánján, mikor már órák óta hiába hívta telefonon és kereste a környéken, a fél várost teleaggatta vele. Mark 53 éves kockázatelemző a Marsh & McClennan nevű cég alelnöke. Nem jár be minden nap az irodába. De szeptember 11-én mégis beugrik Flemingtonból, bár már előző nap is benézett, korholja is Susan a felesége, hogy minek megint, az a kövér társad, az fogadjunk ma sem megy be. Neki van esze. „Á, dehogy” – legyint Mark. „Én szeretek felmenni oda. Csoda egy hely”. A támadás első híre hallatán Susan, még reménykedik. Hátha nem is ért oda a 100. emeleten lévő irodájába. A metró gyakran hosszú percekig elakad az alagútban, vagy valahova Mark beugrott reggelizni, ahogy ez elő szokott fordulni vele. És akkor éppen lekéste a támadást. Talán nem volt még bent, esetleg csak a közelben és megsérült a lezúduló törmeléktől. Missing. Elveszett – de ha keressük, meglesz.

Fia és két lánya először háromszáz, aztán még ötszáz kis plakátot nyomtat. Aki megtalálta a papát, azonnal jelentkezzen. Barátok segítésével gyorsan kirakják a szórólapokat, aztán rohannak a kórházakba, az ideiglenesen felállított segélyhelyekre, az óvóhelyekre. Valahol meg kell a papának lennie. Mert egy papa nem tűnhet csak úgy el.

A városi legendák ismerői szerint Rasweiler „Eltűnt” plakátja az első. Aztán sorra-sorra függesztik ki a még reménykedők a sajátjukat.

„Két 28 éves, kedves ikerlányomat keresem. Eltűntek. A kilncvenhetedik emeleten dolgoztak. Aki tud arról, merre találom őket, azonnal hívjon a következő telefonszámon…”

Missing. Eltűntek. De hiába láttuk a tévében, hiába érezzük a füstölgő romok még mindig kesernyés szagát, hiába halljuk, amint eldöng egy-egy óriási teherautó fém és üveghegyekkel megrakva. Hiába nem jött haza Kenny, Mark és a két 28 éves iker. Meg kell lenniük valahol. Mert csak így eltűnni – azt nem hisszük, hogy el lehet.

2011. augusztus 30., kedd

Melyikük Whoopi Goldberg?




Baráti körben egy időben szerettem könnyed, afféle csevegő hangnemben belekezdeni, hogy tudjátok, amikor Michael-lel és Whoopi val ebédeltünk és? Ma már ezt nehezen tehetném meg, mert nem nagyon maradt olyan ismerősöm, akinek kétszer-háromszor már elő nem adtam volna a történetet.

Nevezetes nap: 1998. május 29. Bizony, a választás ideje, amikor a Fidesz többségbe került.



Az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo talán nem szerette volna egyedül tölteni, csak úgy magában, nagy várakozással, azt a bizonyos, az esti urnazárásig mindenképp izgalmas, de információhiányos időt. Ezért néhányunkat meghívott rezidenciájára, üssük el vele, ami addig hátra van. Jól főznek, végül is, miért ne. A társaság is jó. (Jobb szeműek felismerhetik Zentai Péter, Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati és Elekes Éva kollégáimat a képen. A szakállas úr a követséghez tartozott.)

A bejáratnál egy őr külsejű egyén felolvasta a neveinket, hogy tényleg, mi lennénk-e azok. Nagyon vicces pali volt. Mert rezzenéstelen arccal hozzátette: És hol van Whoopi Goldberg és Michael York? Melyikük az? Illedelmesen nevettünk, mert hát mit lehet tenni ilyenkor? Egy tengerészgyalogostól ez is elég jó vicc.

Aztán ebéd közben a nagykövet is megjegyezte, hol van már Whoopi és Michael? Ismét illedelmesen kacarásztunk és arra gondoltunk, hogy ennél azért valamivel ügyesebb tréfával is készülhettek volna. Már a desszertnél jártunk, amikor csöngött a telefon.

A nagykövet, mikor letette, szomorúan csak ennyit mondott: Whoopi és Michael eltévedt. Értük kellene menni, de a sofőr nincs itt. Nem ugrana le valamelyiktek?

Ismét nevettünk, mert, mi mást tehet az ember, ha a házigazdának csapnivaló a humora, de jó a konyhája. És persze nem mozdultunk. Aztán az egyik követségi ember mégiscsak nekiindult.

Tíz perc múlva már ott is volt az igazi Whoopi Goldberggel és az igazi Michael Yorkkal. Magyarországon forgattak éppen egy filmet, amely Arthur király udvarában játszódott. A nagykövet meghívta őket ebédre. A két sztár fogott egy taxit és azzal indult a rezidenciára. A sofőr azonban tévedésből a kanadai követségre vitte őket. Ott hiába csöngettek, elzavarták őket, itt kérem nincs ebéd. Ne tessék úgy hangoskodni.

Nagy nehezen egy telefonfülkéből sikerült elérniük a jó követet. A többit már tudják.

Amúgy két kedves, szerény ember ült ott velünk. Az átlag amerikaihoz képest feltűnően sokat tudtak Magyarországról, a választásokról. (Nem mondom meg, kinek drukkoltak.) Goldberg még mentegetődzött is, hogy miért ilyen jól értesült. "Sokat mesélt az operatőr" - aki ugye Ragályi Elemér volt. Érdeklődtek, kérdeztek - két világsztár, egy távoli ország, ismeretlen rendeltetésű polgáraival. Édes kis történeteket adtak elő. Jó fejek voltak. (Ja, pótlólag kaptak ebédet, ha mindenre jól emlékszem, akkor Whoopi nekem adta a végén a fagyiját. S szerintem - lovagiasan -a viszkiadagjával is megbirkóztam, legalábbis ma már így mesélem.)

Már szedelődzködtünk, amikor Whoopi megjegyezte, nem szívesen ül be még egyszer itt taxiba. Zentai kolléga volt a gyorsabb. S ha jól emlékszem, piros kis autóján vitte a szállodába vissza a mi asztaltársunkat.

2011. augusztus 16., kedd

A kínai siker egyik titka



Cse-mo és Károly Róbert

Cse-mo Livel a konyhában ismerkedtem meg. Ott ültek együtt, egy szőke, egy barna, egy vörös és ő, a nagyon fekete hajú.

Cse-mo Li nézett fel elsőnek a sok füzet, könyv, papír és pattogatott kukorica halomból. Rögtön a dolgok közepibe vágott:

Tessék gyorsan megmondani, hogy miért is koronázták meg Károly Róbertet harmadszor is? – kérdezte, azon a hangon, ahogy a gyerekek szokták azokat a rejtelmes dolgokat megtudakolni, amelyekről sejtik, egy felnőttnek semmi az, de az iskolások még nincsenek beavatva.

Károly Róbertet? Hogy harmadszor? Hát, tudod, Károly Róbert 1308-tól uralkodott egészen haláláig 1342-ig és… – próbáltam minden erőmmel visszaemlékezni azokra a régi szép időkre, amikor még tudtam az ilyesmit. A vörös és a szőke együttérzően ingatta a fejét, a barna nem is nézett már rám, sejtette, hogy baj lesz.

Jaj, tessék ezt hagyni – vágott közbe Cse-mo Li – ezt minden óvodás tudja. A harmadik koronázásról tessék gyorsan mondani valamit, mert bele kell írnunk a történelem-verseny pályázatába.

Mondanom sem kell, a google felelt helyettem. Aztán év végén, amikor a bizonyítványokat osztották, így fejezte be a tanár néni: „És idén is anyanyelvből a legjobb Cse-mo Li lett. Akarom mondani, magyar anyanyelvből.”

Ő tehát Cse-mo Li, aki most fagylaltot kanalaz a többiekkel és nagy komolyan válaszolgat. Mert lehet, hogy tudja, miért koronázták meg Károly Róbertet másodszorra, vagy harmadszorra, de interjút eddig még sosem adott. Mégiscsak, az első.

- Én már itt születtem Magyarországon, a szüleim Szecsuán tartományból jöttek ide. Először a papám és a mamám, aztán hoztuk a nagymamámat is. Otthon kínaiul beszélünk, a nagymamám nem is tud másként. A papám úgy-ahogy beszél magyarul, neki az üzlet miatt muszáj, a mamám inkább csak ért.

- Te úgy beszélsz, mint egy született magyar.

- Én született magyar vagyok – piszkál ki egy mazsolát a puncsból – hiszen itt születtem. Talán, jobban is tudok magyarul. Persze vasárnaponként kell kínai iskolába járnom és a szünetre is hazaküldenek nyáron. A kínai írás, tudod nagyon bonyolult, sokkal nehezebb megtanulni, rengeteget vesződöm vele.

- Akkor minek is? Ha egyszer „született magyar” vagy?- provokálom tovább.

- Született magyar. Igen. És született kínai. Mégis, hogy beszélje az unokatestvéreimmel, a nagymamámmal, a többi rokonnal? Azért kínaiul elég sokan tudnak a világon, jól jöhet az még.

- Jött már valamikor jól neked?

- Egyszer az iskolában megkértek tolmácsolni. A b-be is járt egy kínai srác, de ő elég sok tárgyból bukásra állt. A tanárnő behívta a szüleit. Kiderült, a szülők csak kínaiul beszélnek. Nem volt mit tenni, a tanárnő Csen-t kérte meg, hogy fordítson a saját mamájának-papájának. A tanárnő elmondta, hogy Csen nagyon rossz, baj lesz év végén, és talán még az osztálykirándulásra sem viszik el. Csen bólintott, aztán elkezdett kínaiul beszélni. A szülei közben egyre jobban mosolyogtak. A tanárnő ettől dühös lett és hozzátette, Csen nemcsak vacakul tanul, de zavarja a többieket is és a többi. Csen megint bólintott és kínaiul magyarázott valamit. A szülők egyre jobban mosolyogtak, az apukája megsimogatta, az anyukája meg is puszilta. Itt kezdett el a tanci gyanakodni, hogy Csen nem egészen azt fordítja, amit kellene, hogy valószínűleg kínaiul arról beszél, hogy ő milyen jó. Na, akkor hívattak engem, hogy inkább legyek én a tolmács. Csen azt mondta, fizet két fagyit, ha nem köpöm be. De az élet megoldotta a dolgot. Csen szülei egy olyan nyelvjárásban beszélnek, amelyet én egyáltalán nem értek. Az egy egészen másik nyelv. Talán írásban – de én még sok jelet nem ismerek. A fagyit megkaptam.

- Amúgy, simán felvettek ebbe az elitiskolába, ahová jársz?

- Tulajdonképpen igen. Bár a felvételi úgy van megcsinálva, hogy nekünk ne legyen túl könnyű. Rengeteg olyan feladatot tesznek direkt bele, amiket csak azok tudnak igazán jól megoldani, akiknek a szülei is magyar anyanyelvűek, ráadásul, készülni sem nagyon lehet rá. Például olyasmik, hogy, fejezd be a mondatot: addig jár a korsó a kútra, amíg….. És ilyenből vagy tíz. Meg magyar népmesék szereplőit kell csoportosítani. Igen, akinek a nagymamája itt mondott mesét, meg hallotta a közmondást róla, az tudja. De az én nagymamám egészen más meséket mondott nekem.

- Az osztálytársaid mit szólnak ahhoz, hogy te más vagy?

- Miért lennék más? Éppen olyan vagyok, mint ők. Ők sem egyformák. Az Áron magas és erős és szőke, az Ádám alacsony, okos és sötétbarna, a Kata meg gyönyörű a zöld szemével.

- Tény, a Katának az anyukája is szép, volt kitől örökölnie. De mégiscsak bocs de, te azért nem éppen olyan vagy, mint akik már sok-sok nemzedék óta itt élnek. Nem szoktak rád megjegyzéseket tenni?

- A Ferire is szoktak. Sőt sokkal, de sokkal többet, mert ő cigány. A múltkor még meg is kergették. Mindenkire tesznek megjegyzéseket. Meg persze, többször volt már olyan, hogy a boltos egész hangosan beszélt velem, mert azt gondolta, nem tudok magyarul és valamiért azt hitte, ha kiabál jobban megértem. Itt a suliban senki nem szól semmit, megszoktuk egymást. És azért Pesten nem olyan ritka, hogy valaki kínai. Amúgy, te tudtad, hogy a kínaiak, akik Kínában élnek, teljesen egyformának látják az európaiakat?

- Na ne viccelj. Nagyon más minden egyes európai ember.

- Neked meg nekem, persze. De sokszor az európaiak is összekeverik a kínaiakat, pedig egyáltalán nem hasonlítunk jobban egymásra, mint mások. A nagymamám, amikor idekerült, sokáig azt hitte, hogy az óvónénim az a zöldséges is a sarkon. Tök egyformának látta őket, pedig a zöldséges néni sokkal kövérebb és a fülei is elállnak. Ja és a haja is más. De a nagymamám csak azt figyelte meg, hogy európai. De már ő is kezd belejönni.

- Jó ezt hallani. Ha már a zöldségest említed. Ti kínai kaját esztek?

- Nagyjából igen. Szinte mindent meg lehet itt is kapni hozzá. Ha a zöldségek, a húsok mások is, mint ahogy a szüleim megszokták. De azért nagyjából hasonló. Amikor otthon vagyok Kínában nem nagyon más a kaja, mint az itthoni. Amúgy meg persze, a menzán vagy az osztálykiránduláson, vagy a sarki hamburgeresnél is eszek. Szeretem a magyar kaját. A két kedvencem, a töltött paprika, és a vadas zsemlegombóccal.

- Legközelebb, ha jöttök történelemvetélkedőre készülni, csináljak töltött paprikát?

- Hú, az jó lenne, csak ne tegyél cukrot a szaftjába és semmiképpen ne tésztával add, hanem főttkrumplival. Tésztával ki nem állhatom.

- Csakis. Krumplival, cukor nélkül.

- Akkor jó. Amúgy meg, mostanában nem megyek töri vetélkedőre. Teljes gőzzel matekot., fizikát és angolt tanulok. Abban több a jövő. Abból, hogy én megtanultam, miért koronázták meg Károly Róbertet harmadszor is, nem nagyon lehet megélni. Ja, tényleg, tudod már, miért?

2011. június 28., kedd

Tündérkirálynő legkisebb lánya

A piros ruha egy életre szól

Igazi, nagy udvari fogadás volt. A király adta, talán mert legyőzött egy másik királyt, vagy sikeresen leüttette néhány pártütő arisztokrata fejét, esetleg azért, mert sikerült tőrbe csalnia a hétfejű sárkányt és ártalmatlanítani a vadat. (Magunk közt szólva, a sárkány öreg és szenilis volt, de ez senkit sem zavart a bálon.) Az biztos - és ennek utána is nézhetnek az analesekben -, ez volt miden idők legfényesebb udvari mulatsága. Kovács János barátom, ki semmi pénzért le nem maradt volna egy ilyenről sorra táncolta a francia négyest, a keringőt, a csürdöngölőst a szebbnél szebb hercegkisasszonyokkal, grófkisasszonyokkal, sőt még a bárókisasszonyokkal is. A hölgyek boldogan járták vele, örültek, ha bevehették a táncrendjükbe, mert bár Kovács János barátom nem volt egy Fred Aster, dehát a kisasszonyok sem Ginger Rogersek. És Kovács János barátom, ellentétben a sok elkényelmesedett herceggel, gróffal, báróval legalább lelkesen forgott, hajlongott, lépegetett a zene ütemére a habos csipkékbe, legújabb divat szerint készült ruhakölteményekbe bújtatott leányokkal.

És egyszercsak meglátta azt a piros ruhás lányt. Egyszerre indultak el egymás felé. A lány szó nélkül nyújtotta a kezét. És Kovács János barátom fejében éppen csak hogy átfutott, hogy ő nem is szerepel ennek a tündérnek a táncrendjében. De a lány sötétbarna szeme mágnesként rántotta át az udvari etiketten.

Összekapaszkodtak és táncoltak, táncoltak, táncoltak, nem törődve semmivel. A herceg-, gróf és bárókisasszonyok először felhúzták fitos kis orrukat, aztán nevettek irigyen. és suttogva kérdezték egymástól, ki is lehet ez a piros ruhás. Senki sem tudott róla semmit. Csak őfelsége sejtette, hogy kedves kollégája, a Tündérkirálynő kisebbik leánya lehet. De azért volt ő a király, mert egyrészt tud hallgatni, másrészt Kovács János barátommal még fiatal korukból jó barátságban maradtak. Kölcsönösen akadt mit hallgatniuk egymásról.

Kovács János és a Tündérkirálynő kisebbik lánya semmit sem vett észre a körülöttük zajló izgatott disputából. Ők csak fogták egymás kezét, érezték egymás leheletét, szívdobbanását. Felettébb romantikusan mutattak, eltekintve attól a kis apróságtól, hogy a Tündérkirálynő kisebbik lánya néhány éve már férjezett volt. S férje, egy rendjelekkel alaposan dekorált, cilinderes, sétapálcás, szivarozó nagykövet nagy igyekezetében, hogy ne kelljen észrevennie semmit, belehamuzott mellénye órazsebébe.

A király, nemhiába tartozott a bölcs uralkodók sorába, hogy barátját, Kovácsot mentse, a fénynél is gyorsabban kinevezte a nagykövetet udvari fő- és alpince mesternek valamint címzetes, belső valóságos és titkos étekfogónak. És szárnysegédjével együtt félrevonva sokáig suttogtak fontos államügyekről a sarokba, ahonnan nem lehetett a táncparkettre látni.

Kovács János barátom, kinek persze továbbra sem volt fogalma arról, ki is ez a tündér, elhatározta, hogy azért elszökik vele, új életet kezdenek és különben is, holnaptól ezzel a piros ruhás lánnyal már jó, erős és erkölcsös lesz.

Ám mikor itt tartott gondolatban a lány egy pillanatra elhúzódott tőle, bocsánatkérőn mosolygott - hú de nagyon helyes - átsuhant a termen, közben többször biztatón visszanevetett Kovácsra. Aki ekkor látta utoljára.


Ahogy ez egyébként elég gyakran megesett álmai szereplőivel ébredés után. Pedig mindene este azzal a reménnyel feküdt le, hogy talán ma, ma álmában újra találkoznak.

Múltak az évek, s egyszercsak egy meghívót talált az asztalán. A Tündérkirálynő udvari báljára. Az alján a szigorú figyelmeztetés: Megjelenés uraknak piros frakkban, hölgyeknek piros estélyiben. És azóta is boldogan élnek.

2011. június 9., csütörtök

Sárkány, de nem házi

Néhány szó a nők meghódításáról

S. sárkány – Egy, három és hétfejű a legjellemzőbb. Lovagok, hogy kedvesük szívét el/vissza nyerjék, gyakorta kaszabolják őket.

- Nekem igazán nem fontos, hogy megküzdj értem – toppantott formás kicsiny lábával a hercegkisasszony – nem is érdekelsz, akad itt elég másik lovag rajtad kívül. És különben is…

A lovagnak nemes harag gyúlt a tekintetében: még hogy másik lovag, még hogy nem fontos. Jó lova is érezte a nagy felindulást, a lovag alig tudta a zablával visszatartani a nemes állatot.

- Hát ide figyelj hercegkisasszony – mondta férfias visszafogottsággal a lovag – akkor én most nekiindulok országnak-világnak. Levágok minden szembejövő sárkányfejet, megszerzem minden ellenséges király és herceg vagyonát és az egészet ide öntöm a formás, kicsiny lábacskád elé, hogy tudd, hogy érezd, a szívem csak teérted dobog. Jaj a sárkányoknak, nem lennék most a helyükben – rázta meg hatalmas dárdáját a lovag, megsarkantyúzta jó lovát és elvágtatott a szélrózsa minden irányába. De a hercegkisasszonynak ez éppen nem tűnt fel, mert már egy másik lovag hozta utána a véletlenül elejtett kis batiszt zsebkendőjét. Ezzel a másik lovaggal beszélte meg a hétvégi focimeccs eredményeit, sőt egyes hírek szerint – bár szigorúan inkognitóban – de együtt voltak táncolni a Kék bocsánat nevű ifjúsági mulatóban.

Közben a mi lovagunk csak kaszabolta, kaszabolta a sárkányfejeket, melyeket gondosan ládákba csomagolt, s egy-egy szál rózsa kíséretében rendre elküldte ezeket pakkokat a hercegkisasszonynak. Kit kicsit nyomasztott ez a helyzet, ahogy egyik udvarhölgyének fogalmazott „nem tudok én ezzel mit kezdeni”. A mi lovagunk még azt is megszervezte, hogy rózsákkal borítsák a hercegkisasszony hintóját, de a hercegkisasszony ettől sem volt igazán elragadtatva. Mi van, ha meglátja ez az új lovag és patáliát csap?

Mert ugyan szép, ha akad egy lovag, aki egy szende szűzért minden áldozatra képes. Harcol a sárkányokkal, dacol az elemekkel idegen országokban. Gonosz királyokat és még gonoszabb hercegeket győz le, de akkor is. Mégiscsak jobb egy olyan lovag, aki itt él velünk. Aki ugyan lehet, hogy még soha egyetlenegy sárkányt sem győzött le, cserébe viszont csak a miénk. Lehet vele aludni és ébredni, és reménykedni benne, hogy mielőbb megkéri a kezem – morfondírozott a hercegkisasszony, amikor egy újabb küldeménnyel kopogtatott a postás. Benne a szokásos és már oly unalmas sárkányfejek, meg az az elmaradhatatlan szál vörös rózsa.

A mi lovagunk közben éppen a második felesét itta egy közeli kiskocsmában. Azért csak a másodikat, mert még mindössze két perccel jártunk nyitás után és először egy fröccsel kezdett. Azon gondolkozott, hogy kell a fenének ez a macera. Igaz ugyan, hogy a hercegkisasszonyt gyönyörű testtel, isteni mellel, nagyon jó fenékkel áldotta meg a teremtő. Meg az az édes mosoly az ajakán és az a szem, ah és beh. De akkor is, ér ennyit ez az egész? Itt bujkálni a szomszédban egy kiskocsmában? A nagybani piacon hajnalban bontott sárkányt venni, meg mirelit sárkányfejet aztán azt küldözgetni ennek a nőnek, akit ez láthatóan – mert a kocsma ablaka egyenesen a hercegkisasszony palotájára nyílt – nem hat meg különösen, pedig micsoda hősi történetek költődtek köré. És az a finom költészet a rózsával. Ám a hercegkisasszony a másik lovag karjába kapaszkodva sétál a parkban, pedig az az ember még egy háromfejűvel sem mérkőzött meg sose.

Így hát a mi lovagunk egy gyors elhatározástól vezérelve, feleségül vette a kocsmáros kisebbik leányát. Aki nemcsak egy bombázó, de az üzlethez is nagyon vág az esze. Lovagunk tehát boldogan élt, és még meg sem halt.

A hercegkisasszonynak is csak évek múltán kezdtek újra hiányozni a levágott sárkányfejekkel és a hihetetlen kalandokkal teli csomagok, de akkor már késő volt. Úgy ám. Itt a vége, fuss el véle.

2011. május 25., szerda

Az idő ura

A lány tudja mit akar

Amikor reggel hatkor megszólalt a vekker Kovács János barátom nem ijedt meg, csak egy picit csavart az időgép állítóján, kis kattogás és már megint éjjel kettő lett, hatig megint négy órát lehet aludni. Az időgép mindig ott állt Kovács nachtkaszniján. A Tündérkirálynő kisebbik lányától, kivel néhanapján randevúzgatott, kapta ajándékba. A Tündérkirálynő kisebbik lánya ugyanis hol a múltban, hol a jövőben találkozgatott vele, a feltűnés elkerülése végett. Igaz, amikor odaadta neki a szerkentyűt Kovács lelkére kötötte, feleslegesen ne csavargassa, mert abból gond lehet. De hát Kovács János barátom úgy gondolta, semmi bajt nem csinál vele, ha használja. Hatkor újra megszólalt a vekker. Nyolcra egy kellemetlen értekezletre kellett sietnie, hát előrecsavarta az időgépet, este hétre, amikor egy helyes, barna, igézően zöld szemű lánnyal volt megbeszélve vacsorája. Ott is ült az étteremben, várta-várta a lányt, de az csak nem jött. Végül felhívta, hol marad. A nő egyből rátámadt, merre jár már.



De hiszen itt várlak a vendéglőben - felelte Kovács, mire a nő tökkelütött hülyének nevezte. Hiszen délben megbeszéltük, hogy nem abban a vendéglőben találkozunk, hanem az Alagútnál az utca legjobb kocsmájában. Te direkt akarsz tőlem megszabadulni - kiáltott fel az önérzetében sértett hölgy és lecsapta a kagylót.

Kovács persze nem ijedt meg. Kicsit dél előttre tekerte vissza a szerkezetet, hogy esélye legyen új helyszínt megbeszélnie. De véletlenül túlcsavarta. 1979. szeptember 16-án állt meg a mutató, s Kovács János barátomat szólította az orosztanár, hogy beszéljen a mozgást jelentő orosz igék ragozásáról. Kovács rémülten látta, hogy ez a Madách Imre Gimnázium és szokás szerint persze semmit nem tud a mozgást jelentő igékről sem. Viszont ki kell mennie a táblához és így az időgépet sem tudja gyorsan átállítani. Kapott - szokás szerint - egy marha nagy egyest. Kullogott vissza a helyére, amikor a kis Gulyás hátbavágta és felkiáltott, de jó kis cuccod van - s így véletlenül hatalmasat tekert a gombon.

Gáspár törzsőrmester ordított vele, hogy mit képzel és milyen katona az ilyen és ő majd megmutatja, hogy miként kell azt a díszlépést. És Kovácsnak lesz ideje gyakorolni, mert ebből a laktanyából az elkövetkező hetekben ki nem jut. Kovács ijedten tapogatta meg a zsebét. A törzsőrmester egyből rávijjogott: Ugorjon ki a zsebéből, katona! Kovács gyorsan tekert egyet.

Máris egy sötét szobában feküdt egy jó illatú lánnyal, aki bíztatóan simogatta, becézgette, puszilgatta. De Kovács nem nagy kedvet érzett hozzá, mert fogalma sem volt, merre járnak az időben és ki ez a leányzó. "Nem ilyen szoktál lenni, kis kandúrom" - búgta az ágytárs. Kovácsnak ismerősnek rémlett a hang. Ezzel a lánnyal imádott kocsmákba és táncos mulatságokba járni, egyszer majdnem szerelmeskedtek egy domboldalon is. Hát egy picit próbált csak visszacsavarni az időn, hogy az egész este meglegyen, s akkor biztosan nem lesz majd itt az éjszakai nyoszolyán ennyi biztatásra szüksége.

De ekkor valaki ráütött a kezére. Jaj. A Tündérkirálynő kisebbik lánya volt az. "Nem azért hagytam itt nálad ezt, hogy össze-vissza csavargasd. Add légy szíves vissza. Ezentúl én kezelem, mindig annyi lesz az idő, amennyit én akarok." S ezzel nagyot fordított az idő kerekén, Kovács nem látta a kezén merre, csak azt érezte repülnek, repülnek valahová.

2011. május 2., hétfő

Szeretők és a pálmafa























- Pálmafa.

- Pálmafa , tenger.

- Pálmafa , tenger, kék ég.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv is kell még.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió, hogy zenét is tudjunk néha hallgatni.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió. Hú, és ne felejtsük el, hogy egy csinos kis kocsma is legyen valahol a környéken, ahol esténként valami helyi kulináris izgalomban lehet részünk.

- Es kell egy bankkártya is. Minimum, hogy ne kelljen a pénzen gondolkodnunk. Hát igen, ez a tökéletes boldogság. Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió, hogy zenét is tudjunk néha hallgatni. Annyira szeretlek, hogy veled még a déli harangszóra is tudnék táncolni.

- Na ja. És bankkártya a szerelemhez. Persze. Neked mindig a pénzen jár az eszed. Ilyenek vagytok, ti. Tulajdonképpen, ha van egy jó bankkártyád, bárhol, bárkivel jól érezheted magad a világban. Minek ahhoz pálmafa ?

- Hát nem arról beszéltünk mostanáig, hogy oda akarunk menni, ahol majd a pálmafák árnyán szerelmeskedünk, nézzük a holdfelkeltét a kis öbölnél, sirályokat etetünk és a helybéli halászokkal isszuk meg az első reggeli snapszot?

- De, erről beszéltünk, édesem. Az első snapsz. Tudod, délben, mire te felébredsz, azok a halászok már a nyílt tengeren a tizedig snapszuknál tartanak.

- Most mit húzod úgy fel magad. Ha nyaralunk, akkor hagy aludjak már sokáig. Úgyis ki fárasztasz engem éjszakánként majd, kistigrisem, ugye?

- Kistigris, aki hozza magával a bankkártyáját.

- Figyelj ! Mikor az előbb megkérdeztem tőled, hogy mi a boldogság, miért nem úgy kezdted a felsorolást, hogy egy szerető szerető? Azt hiszed, nem esett ez nekem nagyon rosszul?

-Ne hisztizzél, jó? Azért a pálmafával kezdtük, mert már régen megegyeztünk, hogy olyan helyre megyünk, ahol a pálmafák árnyán lehetünk boldogok. Megegyeztünk, emlékszel?

- Most ezzel mire célzol? Tudod, hogy oka volt annak, amiért nem tudtam a múltkor elutazni veled úgy, ahogy megbeszéltük. Én is sokkal szívesebben sörözgettem volna veled

egy londoni pubban, de egyszerűn nem tudtam elszakadni innen.

- Ja. Értem én. Hát reméljük, ha lesz snapsz, kisfröccs, kiskocsma, bankkártya, akkor majd el tudsz szakadni a pálmafákhoz.

- Most miért veszekszel velem. Nem is megyek én sehova, nem is tudok.

- Hát persze, mert neked kőből van a szíved.

- Kőből. Ahogy a fejem, a nyakam, az egész testem. Cserépszobor vagyok.

- Jó, ne keseredj el miatta. Álmodozni azért még szabad a boldogságról, nem?

- Dehogynem. Pálmafa, tenger…

2011. március 25., péntek

Ranschburg 2


-












Mi ugyanabba a gimnáziumba jártunk.

- Némi időeltéréssel.

- Nekem nagyon szép emlékeim vannak arról a négy évről, amit a Madách Gimnáziumban töltöttem.

- Én 8-at jártam oda. Az én emlékeim is egyértelműen jók. De ebben nemcsak az iskola játszott szerepet. Nem voltam igazán jó diák 15-16 éves koromig. Nagyon nehéz serdülésem volt, sokat kínlódtam és ez nagyon meglátszott. Rengeteget küszködtem és nem nagyon volt kihez fordulnom. Azóta is úgy érzem, hogy a pedagógusnak hihetetlenül fontos feladata, hogy segítsen, ha kell.

- Arra nem emlékszem, hogy valaha tanultam volna a gimnáziumban, bár az biztos előfordult, hogy lemásoltam legalább az óra előtt a leckét, de voltak olyan tanárok, , akik mindig fontosak voltak nekünk, akiknek fontosak voltak a tanítványai, akikkel még a mai napig is tartom a kapcsolatot. És persze az iskolatársak, akik fontosak maradtak.

- Én tanáraimmal nem nagyon tarthatok kapcsolatot, többségük már nem él, de néhány éve Fényi András igazgató úrral még találkozhattam.

- A későbbi pályája során mennyire voltak fontosak ezek a jó-rossz iskolai emlékek?

- Azóta is hihetetlenül fontosnak érzem, hogy a pedagógus ne csak a szaktárgyával foglalkozzon, hanem a gyerek személyiségével is. Nem feltétlenül a pedagógusok tehetnek róla, sokszor inkább a körülmények, amelyek akadályozzák, hogy többek vegyenek részt a gyerekek életében és mélyebben megismerjék őket.

- És a rettentő nagy a verseny. Ma már egy jobb elsős általános iskolai osztályba komoly felvételi van, küzdeni kell érte.

- Ez engem rettenetesen elkeserít. Most valami olyasmibe kaptál bele, ami nekem nagyon fontos. Nagyon neheztelek arra a kifejezésre, hogy teljesítmény-motiváció. Ennek a lényege az, hogy lehetőleg mindig mindenből a legjobb jegyet kell kapni és teljesen mindegy, hogy van-e mögötte tudás, tartós ismeret. Ha elmegyek egy óvodába és körülnézek, a 4-5-6 esztendős gyerekek között, hihetetlen milyen sok tehetségeset találok. Fantasztikus tudásanyagot szednek össze ezek a gyerekek. Kérdezd például meg őket a dinoszauruszokról.

- Az én gyerekeim is nagyon tudták, hogy melyik a tiranoszaurusz, mit evett és hol élt.

- És ez nem csacsiskodás, hanem valódi tudásanyag. Nem azért tanulja meg, hogy, ötöst kapjon, hanem mert érdekli, kíváncsi, begyűjti az ismeretanyagot. Ha megnézed a fiúkat, 4,5,6 esztendőseket, autókról miket szednek össze, mindenféle teljesítménymotiváció nélkül, elcsodálkozol. És 6 éves koruktól az ötös, négyes, hármas, kettes, egyes számít csak. Ha megkérdeznek egy 3-4 esztendős gyereket, hogy ki vagy te, akkor azt feleli, hogy Lacika vagyok és én már tudok biciklizni. Ha megkérdeznek egy 8 éves gyereket, akkor azt mondja, hogy Laci vagyok és jobban biciklizek, mint a Feri. Figyeld meg, hogy ez mindig így van, attól a pillanattól kezdve, hogy az iskolarendszernek a rosszul értelmezett teljesítménymotivációja belép, a gyerek már egy másikhoz viszonyítja saját magát. Nem az az érdekes, hogy tud-e, hanem hogy jobban tud-e valamit, mint a másik, vagy kevésbé, mint a harmadik. És én ezt nem szeretem.

- Ennek a versenynek nincs teljesítményfokozó hatása? Tehát, jobban fogsz tudni biciklizni, csak azért, hogy legyőzd a Ferit?

- Az az igazság, hogy fokozza a teljesítményt, de tartós ismeretet sokkal kevésbé ad. Ha a gyerekek szituatív tanulnak azaz, rátanulnak a holnapi dolgozatra, tesztre, akkor lehet hogy, sikeresen megírják azt a felmérőt, de két nap múlva már semmire nem emlékeznek.

- Egyetemista korából rengeteg ilyen tapasztalata van mindenkinek.

- Két vagy három évvel ezelőtt néztem Vágó István vetélkedő műsorát a televízióban, amit kedveltem és sajnálom, hogy már nincsen, ahol kétszer is egy-egy egyetemista ült benn. Hihetetlen tájékozatlanságról tettek a tanúbizonyságot mindarról, ami nem az ő szakterületük. Pedig háromszor legalább tanulták azokat a 8 vagy 12 év során, amíg iskolába jártak. Csak régen elfelejtették.

- Múltkor valami sajtótájékoztatóra vártunk a kollegákkal és arról beszélgettünk, hogy mennyi olyasmit tanultunk az iskolában, amit régen elfelejtettünk. Ültünk ott vagy 20-an, elég szégyen, de egyikünk sem tudta felírni a másodfokú megoldó képletet. Pedig mindenki érettségizett belőle, volt, aki egyetemen, főiskolán is tanult effélét, vagy még ennél sokkal bonyolultabb dolgot is. Nézegettük, próbálgattuk, de senki nem emlékezett a megoldásra.

- Olyan ismereteket kellene tanítani a gyerekeinknek, amelyeknek a jelentős része megmarad, ami beépül a személyiségbe egy életen át, legyen ez jóval kevesebb, mint a mostani. De tartós legyen, része legyen az életének. És ne az legyen, hogy megkaptam a papírt róla. Olyan ez mint az Óz a filmben. A szalmaember, aki buta, rettentően szeretne okos lenni, a nagy varázslót kéri, hogy segítsen. De Ózról kiderül, hogy egyszerű kis bűvészember. Mit tud adni? Egy diplomát. és a szalmaember máris azt hiszi, milyen okos. Figyeld meg, mindenkinek a papír kell. Teljesen mindegy, hogy mi van mögötte, ott lobog a kezében a diploma és azt hiszi attól okossá válik. Nem válik okossá.

(2003)

Az előző rész itt.

2011. március 21., hétfő

Két beszélgetés Ranschburg Jenővel

Az első: Madáchtól a mesejátékig

Én is azok közé tartozom, akik nagyon szerettek Ranschburg Jenővel beszélgetni. Az elmúlt években jó pár interjút is készítettem vele nem csak saját örömömre, de abból a tapasztalati tényből is kiindulva, hogy nem csak én, a nézők, a hallgatók, az olvasók is örömmel találkoznak a gondolataival, jobb szó híján azt kell mondanom, bájos lényével. A következőkben két, az ATV-ben sugárzott beszélgetés szerkesztett változata következik, az elsőt valamikor 2003-ban vettük fel, a másikat tavaly.

(És még egy megjegyzés. Szokás a tegezve felvett interjúkat is aztán magázóssá átírni. A régebbi felvételen én magázom, ő tegez. Az újabban már tegeződünk. Így hagytam. Mert így ranschburgosabb.)

- Amikor te jártál közös gimnáziumunkba, a Barcsay utcai Madáchba, akkor már tudtad, hogy gyerekekkel akarsz foglalkozni, vagy csak maga a lélektan érdekelt, az, hogy miként működik az ember?

- Tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de fogalmam sem volt, mi az a pszichológia.

- Nem is nagyon lehetett persze azokban az időkben.

- Az 1950-es években ezt a szót, hogy lélektan nem lehetett kimondani. Burzsoá csökevény volt. Ezért én magyar tanár akartam lenni, az volt minden vágyam, hogy magyar irodalmat tanítsak. Meg természetesen az, hogy gyarapítsam is a magyar nyelvű irodalmi művek számát. Mindenféle irodalmi körbe jártam, verseket, mesejátékokat írtunk. Tudod, hogy egyet majdnem bemutattak? Elmeséljem?

- Persze.

- Színdarabot írtam, egy verses mesejátékot, kicsit Heltai Jenő stílusban.

- Nem a legrosszabb.

- Nem a legrosszabb. Érdekes, hogy Heltait, bár Jenő volt a neve, de otthon mindenki Jánosnak szólította. Engem is Jánosnak szólítottak otthon.

- Sőt, engem is.

- Igen, de neked tényleg ez a neved. Sok érdekes rokonságot véltem felfedezni Heltai és köztem. A lényeg, hogy mikor ez a mesejáték íródott, felmerült, hogy miután nem vettek fel az egyetemre, behívnak katonának. Azt mondta egy színésznek készülő barátom: borzasztó egyszerű, írjál egy filmforgató-könyvet, aminek én fogom játszani a főszerepét. Katonákról szóljon és akkor nem kell bevonulni. Egy éjszaka alatt villámgyorsan írtam egy filmforgató-könyvet, egy szegény esetlen fiúról, akiből embert farag a néphadsereg és elküldtem a honvéd filmgyárba, létezett ilyen akkoriban.

- Boldog idők.

- Az volt a szerencse, hogy ennek a honvéd filmgyárnak a vezető dramaturgja egy nagyszerű magyar író, Szinetár György volt. Szinetár elolvasta a forgatókönyvemet és írt egy levelet, hogy szeretne velem találkozni. Nagyon boldogok voltunk a barátommal, hogy megúsztuk a katonaságot. Elmentünk hozzá, nagyon aranyos volt. Azt kérdezte tőlem: azt tudja, hogy semmit nem ér amit írt? Mondtam, tudom, hát éreztem, dobjuk a szemétkosárba. Erre ő: Mást is ír? Mondom igen, éppen egy mesejátékon dolgozom. Lényeg, hogy elolvasta a mesejátékot és utána hetente egyszer-kétszer a lakásán is fenn voltam, sokat segített. Nagyon tetszett neki. Egyik alkalommal, amikor már majdnem két felvonás készen volt, azt mondta, hogy az Ifjúsági Színházzal tárgyal, mert a darabot szeretné, ha bemutatnák. Soha többé Szinetár Györggyel nem találkoztam

- Nem találkoztatok?

- Sőt, amikor telefonált, akkor az anyukámmal letagadtattam magam.

- Miért?

- Mert volt egy álmatlan éjszakám és úgy éreztem, hogy nem ez az én életutam. Én nem vagyok író és félreismer, aki azt hiszi, hogy én az irodalmi pályán fogok tudni érvényesülni. És örökké fáj, hogy ezt nem mondtam meg neki végül. Hogy volt egy ilyen bolond fiatalember, aki megrémült attól, hogy a darabját még végül be is mutatják.

- Biztosan többen tudják rólad – hiszen nem egy ezekből viszont megjelent -, hogy verseket is írsz.

- Ez nem így van. Én verseket írtam. Nagyon régen, 20 éves koromban.

- Semmit, egy sort sem azóta? Hiszen köteted is jelent meg nem olyan rég.

- Elmondom ez a történetet is. Felhívott engem az egyik könyvkiadó igazgatója azzal, hogy hallotta, nagyon szép gyerekverseket írok. Onnan ismerte a dolgot, hogy az egyik barátja esti egyetemre járt és én tanítottam. És amikor szóba került a gyerekeknek egy bizonyos személyiség vonása, felidéztem, hogy vagy 40 évvel ezelőtt írtam erről egy verset. És ez mindenkinek nagyon tetszett ott és a hallgatóm pedig elfecsegte a kiadó igazgatójának, hogy te ez a Ranschburg olyan aranyos gyerekverseket ír. És a kiadó igazgató erre hívott fel. Azt feleltem, hogy elkéstél, mert egyet, kettőt tudok fejből, de ezeket 40 évvel ezelőtt írtam, nem emlékszem rájuk.

- Nem írtad le őket?

- De, csak azt hittem elvesztek. Az igazgató nem adta fel, és annyit mondott hogy nem baj, majd újraírod őket. És akkor adtam magamnak két hónapot és megpróbáltam.

- Újra írtad, vagy újakat írtál?

- Is-is. Ezt onnan tudom, hogy ezeknek a verseknek egy része – mint később kiderült - az én édes kicsi húgom gyerekkori iskola füzetében mégiscsak megmaradtak. Ezek között volt olyan, amit én 60 évesen újra írtam valóban, és volt olyan, amire már nem emlékeztem. Ezek mind bekerültek a második kiadásba. Nem sokkal később kiadtak egy válogatott gyermekvers kötetet, „Friss tinta” címmel és ebben is megjelentek ezek a versek. Gondoltam is, hogy ha a szerkesztők tudnák, hogy ezt a friss tintát valamikor 40 vagy 50 évvel ezelőtt használtam... Az igazság az, hogy ezek a gyerekversek nagyon régen születtek. Amikor ebből kötetet szerettem volna igazán csinálni, akkor még nem voltam ez a Ranschburg Jenő és így nem volt elég érdekes.

- Gondolod, hogy ez most azért tetszik valakinek, mert felkiálthat, hogy jé, annak a pofának a versei, akit a tévéből, ismerünk, aki számtalan könyvet írt? A vers önmagában nem elég?

- Mindenesetre én ezt nem költészetnek gondolom, hanem rímekbe szedett gyermeklélektannak.

- Onnan kanyarodtunk el, hogy tudtad, gyerekekkel akarsz foglalkozni, de hát pszichológia nem létezett.

- Végül 1957-ben vettek fel a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára, ahol volt egy tantárgy a gyermeklélektan. Itt találkoztam pszichológiával először és ez reveláció volt. Istenem, mondtam, hát erre készültem egész életemben, csak nem tudtam, hogy van ilyen. És amikor a főiskolát elvégeztem, még abban az évben, ahogy államvizsgáztam, felvételiztem pszichológia-magyar szakra és felvettek.

- És azóta sok tucat pszichológiai könyvön vagy túl.

- Legalább 30-on, egyszer össze fogom számolni, már sokaknak megígértem.

- Versek, könyve, tanítás, tanácsadás, és még?

- Másik nagy szerelmem a kertészkedés.

- Nem gondoltam.

- Imádok kertészkedni, az elmúlt 20 év nagy találmánya ez az életemnek. Tizenkér évvel ezelőtt vettünk egy rozzant öreg parasztházat Nógrád megyében, a világ legszebb helyén, Nőtincsen, amit szépen rendbe hozattunk. Van hozzá egy 500 négyszögöles hatalmas telek és azóta kertészkedünk. Ez azt jelenti, hogy amikor véget ér a tanév, akkor a feleségemmel lemegyünk és nekem az a penzumom, hogy szeptemberben egy könyv kéziratával kell feljönnöm. Ami azt jelenti, hogy ott napi 10-12 órát dolgozom a számítógépnél, de előtte meg utána kertészkedünk

- Te is olyan vagy, mint Jókai Mór, akit a felesége állítólag mindennap bezárt és addig nem engedett ki, amíg 10-20 oldallal nem jelentkezett?

- Fordítva, én a feleségemet zárom ki, ő a kertben dolgozik, amíg én odabenn nyugodtan írok.

(2010)