2018. július 4., szerda

Ha én fehér és keresztény lennék

Szóval, akkor én fel lennék háborodva.

Zsidók a mecsetek között

Szarajevó alig egy bő órányi repülőútra van Budapesttől, könnyen elérhető, kedves kis városka, érdemes odaugrani még egy hétvégére is, úgyhogy folytassuk itt zsidó múzeumokat bemutató sorozatunkat. Merthogy van itt működő neológ és egykori szefárd zsinagóga, amely ma múzeum.
A régi zsinagóga ma múzeum

Szarajevót a nagyzoló hasonlatokat kedvelő prospektus-írók szeretik úgy nevezni, mint a Balkán Jeruzsáleme. Leginkább azért, mert együtt él itt a katolikus, a keresztény-ortodox, az iszlám és a zsidó kultúra.
Jót lehet itt ám sétálni
A hasonlóságnak itt nagyjából vége is. De az tény, hogy a gyakran háborúzó Balkánon a zsidóknak sokáig relatíve biztonságos volt itt az élete, s az utóbbi időben a helybéliek kifejezetten büszkék a zsidó kultúrára és próbálják megőrizni annak maradékát.

Széder este a neológ zsinagógában
A török birodalom e távoli szegletébe a XVI. század táján érkeztek először zsidók a spanyol kiűztetés után. A XX. században, már az osztrák-magyar monarchia idején sok askenázi neológ telepedett ide be, s épített magának egy igazán nagyszabású zsinagógát.
A neológ zsinagóga

A második világháború előtt közel 15 ezer főt számolt a közösség. A holocaust idején elsősorban a horvát usztasák gyilkolták a zsidókat, alig kétezren élték túl a tömegmészárlást. (Fontos és érdekes, hogy a helyi, nagyrészt iszlám lakosság igen gyakran próbált segíteni a menekülésben, ahogy Koszovó vagy Albánia népe is. De erről majd máskor.) A II. világháború után a többség elment, bár a jugoszláv időkben is maradt egy kicsinyke zsidó csapat.
A kilencvenes években a felettébb véres balkáni háború és a több, mint 1300 napig tartó szarajevói ostrom után szintén sokan kivándoroltak a maradékból.
Ennek ellenére Szarajevóban ma is van zsidó élet, ottjártunkkor – éppen széder este – a neológ nagyzsinagógában meglehetősen népes társaság gyülekezett a hagyományos vacsorára.
A Zsidó Múzeum bemutatója

Ha az ember ma Szarajevó utcáin sétál, az egyik első, ami szembetűnik, hogy hány szépen rendberakott mecsettel, minarettel találkozik a sokfelé még mindig romos és háborús sérüléseket viselő városban. A gazdag iszlám országok segítségével sorra újulnak meg ezek az épületek. A másik, hogy a lányok-nők nagyon nagy számban viselnek kendőt, burkát, igaz színeseket a pirostól a kékig és nem a szigorú feketét, mint egynémely arab országban. Szarajevó szó szerint színes város és ma büszke toleranciájára, vagy akár arra is, hogy a zsinagógát egy többségében iszlám városban nem kell különösebben őrizni, mert nem kell tartani atrocitástól. Sőt, egy itteni mondás szerint, a városnak akkor megy jól, ha a benne élő zsidóknak jól megy, ha biztonságban érezhetik magukat. Ha nem, akkor az mindenkinek rossz.
Na, ez meg mi?
A zsidó múzeum (Muzej Jevreja) a turisták által kedvelt belváros egyik nem túl távoli (de mi van itt távol?) mellékutcájában található (Velikaja avlija bb .).
Az épület a szefárd közösség zsinagógájaként szolgált és a XVI. század végén lett kész, impozáns, egyszerű, meglehetősen nagy épület.
A török birodalom részeként létező Boszniában a zsidók relatív szabadságban élhettek, bár e szabadság mértéke korszakról korszakra változott- meglehetősen sokáig bővült. A kiállítás első része ezt az időszakot mutatja be.
Az itt élő zsidók kereskedtek elsősorban, közvetítő funkciókat láttak el a birodalom különböző részei között. De komoly szellemi központnak is számított Szarajevó, elég legyen most csak az úgynevezett Szarajevói Haggadara utalni – ami persze nem ebben a múzeumban látható, hanem – és ott is csak a másolatát mutogatják a látogatóknak – a nagy városiban.
A bejárat után a templom középső részében felidézhetjük milyen lehetett, amikor még működött ez a zsinagóga. Amely egyébként kétszer is leégett, a XVII és a XVIII. század végén végül csak 1821-ben sikerült újjáépíteni.
Az utolsó szertartásra néhány nappal Szarajevó 1941-es ostroma előtt került sor. A háború idején börtönnek használták, aztán raktár lett belőle, s a tito-i időkben, 1966-ban állították helyre, s lett Zsidó Múzeum.
Szarajevó ostromakor ide rejtették több más múzeum értékeit is, mert a szerbek belövéseitől viszonylag védett helyen található. Ám még így is megsérült, s jópár évnek kellett eltelnie, míg a már önálló Bosznia-Hercegovina múzeumi hatóságai ismét az eredeti funkciójára tudták használni.
Ma nemcsak az épületért érdemes megnézni. Egy vázlatos összeállítást láthatunk a zsidó szokásokról, ünnepekről, az ezekhez kapcsolódó – e vidéken használt – tárgyakról. Nagy csodára ne számítsunk, de tisztességesen összerakott, rendezett, angol feliratokkal ellátott bemutatót nézhetünk végig. Kandelábereket, menórákat, Tóra mutatókat persze máshol is láthatunk, itt érdekes a hosszú muzulmán együttélés művészi hatásait nézegetni.
Számunkra minden bizonnyal érdekesebb a helyi zsidó közösség története. Miként vett részt a polgárosodásba a zsidóság. Miként alakultak egyesületei és szervezetei – a dalárdától, az irodalmi körig – majd miként próbált értelmiségének egy része bekapcsolódni akár a délszláv királyság mindennapjaiba.
Számunkra érdekes felidézni a párhuzamosságot és a különbségeket a magyar viszonyokkal. Bosznia 1878-ig az oszmán birodalom része maradt, s csak 1878-ban  okkupálta a monarchia – majd lett az első világháború után a szerb-horvát-szlovén királyság része.
Jugoszláviát már 1941 elején megtámadta a hitleri Németország. A kiállítás hangsúlyos része  az itteni holocaust. Már 1941 április 16-án  a bevonuló német csapatok feldúlták  az itteni zsinagógát és hamarosan megkezdődött a zsidók deportálása és kivégzése – mindebben – a németek lelkesítő támogatása mellett – a horvát usztasák voltak a főbűnösök. Ma egy hatalmas nagy könyv sorolja fel az itteni áldozatok nevét.
Az ellenállás is hamar megindult, s ennek is lettek zsidó tagjai. Őket is bemutatja a tárlat.
A kiállítás végül bemutat pár olyan embert, akik komoly közéleti, tudományos vagy művészeti eredményt ért el. Nem egy közülük a már kommunista Jugoszláviában, még ha a túlélő zsidók többsége el is hagyta az országot.
Kicsi, de érdekes kiállítás, érdemes rászánni egy órát, ha már ott járunk.

(Pesti Sólet, 2018. július)

A holocaust áldozatainak névsora a zsidó Múzeumban





2018. június 24., vasárnap

Tiranai hétköznapok napsütésben

Akkor most megint egy kicsi Tirana.

 Ez lett az egyik törzshelyünk.
Csütörtök este remek koncert, a többi időben elsőosztályú koktélokat mérnek. Van valami harapnivaló is, de az mondjuk nem annyira izgalmas.



 Van itt egészen pofás park, szökőkúttal, árnyas fákkal és vendéglőkkel. Nincs ok a panaszra.





 Tiranában 1991-ben 1500 darab telefon volt az előfizetőknél. Leginkább funkcionáriusoknál és igen fontos embereknél, náluk is elsősorban azért, hogy le tudják hallgatni őket. Azóta persze mindenkinek van mobil telefonja és nem fél azt folyamatosan használni.





Leka herceg, a trónörökös. Ugyan Albánia köztársaság, de az utolsó (egyben az első) albán király unokája, a trónörökös, nagy tiszteletnek örvend. A nagymamája, Apponyi Geraldine magyar volt egyébként. A herceg igen jó fej és segítőkész, valóban rokonszenves fickó.

Korábbi tiranai képek itt  és még itt

2018. június 9., szombat

Hitler buzgó hóhérai Magyarországon


Sok-sok év után egy különösen fontos könyv jelent meg most magyarul, sajnos majdnem észrevétlenül. Pedig alapműről van szó, és eredeti, angol nyelvű megjelenése komoly vitákat indított a holokauszt és abban az „átlagemberek” szerepével kapcsolatban.
Nem véletlen, hogy a világban mindenfelé Daniel J. Goldhagen hatalmas történészi és média visszhangot kiváltó könyve megjelenése (1996, Knopf, New York) óta tartósan a holokauszt-kutatók és a téma iránt érdeklődők fókuszában áll.
Goldhagen aprólékos kutatómunkát végzett, a terjedelmes mű alapja saját harvardi doktori disszertációja. A könyv percek alatt bestseller lett - ami efféle vaskos történelmi művek esetében szinte példa nélküli. Felháborodás, indulatok, heves szakmai és magánemberi reakciók kisérték.
Két évtized telt el a megjelenés óta és a kötet állításairól még ma is folyik a szenvedélyes vita.
Goldhagen olyan témához nyúlt, amely a holokauszt-feldolgozásokban vagy csak periférikusan szerepeltek, vagy egyszerűen elhallgattak. A kötet ugyanis nem csak azt dokumentálja, hogy miként „nem tudtak” az átlagemberek a holokausztról, hanem a gyilkosságokban való aktív részvételt is kutatja, dokumentálja. Munkája olyan borzalmakat tár fel, amelyeket nehéz higgadtan fogadni. S művével olyan sebeket tépett fel, amelyekkel tabukat akart ledönteni.
Pécsi Katalin a Múlt és Jövő 1993/3. számában írt a kötetről, ebből idézek:
„A (kötetben található egyik) fényképen egy katona látható meg egy asszony, köztük alig egy méter. A katona kezében felemelt puska, az asszonyéban valami ruhacsomó lehet - de nem, közelebbről nézve felismerhető, hogy egy gyermeket szorongat a karjában, olyan két-három éves formát. Az asszony hátat fordít a katonának. és felsőtestével szinte ráborul a gyermekére. A gyerek lecsüngő meztelen lába két világos folt az asszony fekete ruháján. Még egy fél pillanat, és a katona fegyvere el fog sülni. A tarkóján találja majd el az anyát. Világos, hogy 1942 e napsütötte napján a katona pózba vágta magát a fotós előtt - így tett volna minden bizonnyal az Eiffel-toronynál vagy a lába előtt heverő oroszlán mellett is, ha netalántán turistának vagy szafári-nyaralónak rendeli őt a jósorsa. Goldhagent, a történészt a képnél is jobban érdekli a fotó hátoldala. Az ismeretlen katona, mielőtt hazaküldte volna a képet családjának Németországba, gondosan ráírta a dátum fölé: „Emlékül az ukrajnai zsidó akcióból”. Hogyan küldhette haza a katona a mamájának éppen ezt a képet? Hogyan tűzhette a mama ezt a képet büszkén a konyhakredenc üvegajtajára? Hogyan lehetséges, hogy efféle képek ezrével voltak kiállítva más német anyák vitrinjeiben is? A magyarázat nem lehet más, véli Goldhagen, mint hogy az átlag németet nem sokkolta a „zsidó akció”, ártatlan emberek ezreinek a meggyilkolása. Az antiszemitizmus olyan régen és olyan mélyen beleivódott a mindennapi német politikai kultúrába, hogy ha zsidókról volt szó, a német átlagember számára tökéletesen elmosódott a határ a józan ész és a fanatizmus között.”
Goldhagen könyvének megjelenése után az amerikai sajtó figyelmének középpontjába került, rengeteg tv-interjút adott, lapok sokasága foglalkozott a témával.
Németországban tartott vitaestjeire tódultak az érdeklődök, - s bár a várt botrány, személyes varázsának köszönhetően elmaradt - nem csitulnak azóta sem a szakmai viták.
A történészeket is alaposan megosztotta Goldhagen műve, a világ számos pontján élő kutatók fejtették ki álláspontjukat hol védve a könyv alapvetését (miszerint az átlagpolgárok is valószínűsíthetően pontosan tisztában voltak a holokauszt lényegével, a zsidó polgártársaik illetve a más országokban élő zsidóság megsemmisítésére vonatkozó elvekkel, tettekkel s azokkal egyetértettek. Sőt a megvalósításban katonaként, civilként részt is vettek).
Goldhagen határozottan cáfolja, hogy „csak” a legmagasabb politikai döntéshozók voltak a felelősök a népirtásért, s miután közülük sokakat a nemzetközi bíróságokon megbüntettek, így a nürnbergi főtárgyalással befejezettnek tekinthető a számonkérés hivatalos formája.


Nem, „átlagos” emberek tömegei vettek részt így vagy úgy a gyilkosságokban.


Goldhagen az Eichmann féle bürokraták helyett a kétkezi gyilkosokról szól. Hiszen az emberirtás sorozatot nem volt elég kitalálni, törvényeket hozni róla, szabályokat alkotni, hanem bizony végre is kellett hajtani a véres „munkát.” Goldhagen elsősorban a tartalékos rendőrzászlóaljak tagjainak hazaküldött levelei, illetve a bíróság előtt tett vallomások alapján vizsgálta azoknak az „átlagnémeteknek” a személyiségét, akiket a náci ideológia talán még nem is fanatizált különösképpen. Többségükben idősebb, családos emberek voltak, akik talán egy ideig még választhatták volna azt is, hogy kimaradnak az emberölés brutális napi rutinjából. De nem tették.
A kötet kritikusai közül sokan – így Karsai László történészprofesszor is - többek között azt rótták fel a szerzőnek, hogy csak a „németekről” ír, s nem idézi fel, hogy más országokban, így akár Magyarországon is, „átlagemberek” egész sora vett részt a tömeggyilkosságokban. De ez talán egy másik kötet témája lehet.
Ha van tanulság, akkor az az, relatíve milyen könnyen lehet az embereket, az „átlagembereket” a gyűlöletre kondicionálni és ennek milyen következményei lehetnek.
Magyarul egészen mostanáig nem jelent meg a könyv, néhány recenzión, hivatkozáson túl nem hatott a magyarországi kutatásokra, holokauszt-vitákra. Körülbelül el tudjuk képzelni, hogy miért hallgatták el. Bizony –lásd Karsai kritikáját - az „átlagemberek” egy jó része Magyarországon is részesévé vált valamilyen módon a gyilkosságoknak, azokról tudott. Erről pedig itt még ma sem nagyon illik beszélni.
A kötetet Bokor Pál értő magyar fordításában olvashatjuk el, a rutinos Szántó András szerkesztette és az Atlantic Press adta ki Hitler buzgó hóhérai címen.

(Pesti Sólet, 2018. június)


2018. június 8., péntek

Piros üvegróka a Kahan Art Space-ban

Legutóbb Sipos Balázs üvegszobrász remek kis műveiből nyílt egy kiállítás a Kahan Art Space-ben, a Nagy Diófa utca 34. alatt.
Csak szólok, hogy ez eddig is jó hely volt, és továbbra is egészen csuda dolgok kerülnek itt kiállításra.
Érdemes beugrani.

Sipos Balázs üvegszobrász és Feldmájer Sándor kurátor

Péter Vladimir ötvösművész

Feldmájer Sándor és dr. Terner Anita kurátorok a megnyitón

Péter Vladimir és Sipos Balázs







És itt van az előző kiállítás, Oláh Norbi képei