Závada Pál: Az utolsó üzlet

A szegedi Kisszínházban (amelyik persze elég nagy) játsszák Závada Pál új darabját Az utolsó üzlet-et  Lukáts Andor rendezésében.
A premier képei ezek a szerzővel.
És igen nagy taps volt ám, s nem véletlenül.

SZEREPLŐK

KOHNER ARTÚR – (50) nagytőkés, bankár Kárász Zénó

KOHNERNÉ WEISS HELÉN – (45) Artúr felesége, örökös Szávai Viktória

ÖZV. MAUTHNERNÉ VALÉRIUSZ LOLA – (33) Helén rokona, Artúr szeretője – a „kis özvegy” Menczel Andrea

CHORIN FERENC – (60) iparbáró, Artúr és Helén sógora Jakab Tamás

HANS BECHER – (35) SS-alezredes Vicei Zsolt

(Az életben őt Kurt Bechernek hívták)

RAJCZY BÁLINT – (50) ezredes, repülőtiszt Szegezdi Róbert

WEISS JUDIT – (50) Helén nővére, örökös Szilágyi Annamária

ÖZV. MAUTHNERNÉ WEISS ELZA – (55) Helén nővére, Lexi anyja, örökös – a „nagy özvegy” Fekete Gizi

MAUTHNER LEXI – (30) Elza fia, Lola sógora Krupp Bence

• 
  

  

  
  

  

  
  

  

Mini szobrok a gerillaszobrásztól

Kolodkó Mihály, a "gerillaszobrász" izgalmas s alkotásai még november 17-ig a Kahan Art Space-ban láthatóak.

Meg persze itt-ott az utcákon. Hiszen a gerillaszobrász már csak ilyen, elhelyezi apró remekműveit a városban. S nemcsak Budapesten. Most az ungvári szobrokból adunk egy ízelítőt. Vigyázat, az utolsó, a lámpagyújtogató nem miniszobor, talán nem is gerilla, de hogy nagyon jó az is, az biztos

ő Houdini

Svejk

A lámpagyújtó

Egy tucat interjú kiadót keres - Holocaust történetek

„Befejezetlen múlt” ezzel a prófétikus címmel jelent meg 1986-ban egy könyv, amely az akkori viszonyok között meglehetősen nagy vihart kavart. A „befejezetlen múlt”-ra utalt, hogy nem akadt állami kiadó – más akkor meg még nem nagyon volt – amelyik vállalkozott volna arra, hogy megjelentesse, ámde az már azért az új idők, ha nem is új szele, de fuvallata volt, hogy azt megengedték, hogy a szerző magánkiadásban kihozhassa azt a hat interjút, amelyet itt összegyűjtött. Egy 1994-es visszaemlékezése szerint 1984-ben a cenzúra még nem engedte megjelentetni és 1986-ban is magánkiadásba száműzték. (Rögtön el is fogyott ötvenezer példányban, ami egy efféle kötetnél igen-igen nagy szám.)

Olyan dologról volt szó, amelyről még a Kádár korszakban sem nagyon illet a nyilvánosság előtt beszélni. Mi történt a zsidókkal Magyarországon? Hogyan fordulhatott elő, hogy abban az országban, ahol a zsidók jelentős része a leginkább asszimilálódott, a háború legvégén, a német vereség árnyékában, amikor a szovjet hadsereg már a közvetlen közelben van, a szövetségesek partraszálltak Normandiában, összegyűjtenek, kifosztanak, elszállítanak sokszázezer embert, akik nagy részét aztán nagyipari módszerekkel meggyilkolják.

A könyv hat interjút tartalmaz – Szenes, mint később elmondta, eredetileg az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyv sorsát kívánta követni. Vagyis azt, hogy az Auschwitzból megszökött két fogoly, aki hírt hozott a halálgyárról, jegyzőkönyvét – vagyis a hírt, milyen sors vár a marhavagonokba zsúfolt emberekre - miként ismerték, ismerhették meg azok, aki talán tehettek volna valamit a tömeggyilkosság ellen. Kibővült ez a keresztény egyházak felelősségével – amelyik a kész kötetnek hangsúlyos része lett.

Olyanokkal beszélt Szenes, akik közel álltak, vagy valamiképpen részesei voltak az eseménynek. A nyolcvanas években már maguk sem fiatalok, mondhatni az utolsó pillanatokban adták tovább, amit ők tudtak.

Az elbeszélt történelem, az oral history a múlt feltárásának egy fontos eszköze. Nyilván az elhangzottakat kritikával kell fogadni és összevetni más forrásokkal is, éppen úgy ahogy az írott dokumentumokban szereplő dolgokat is.

Ráadásul a műfaj itt interjú, egy gyakorló és igen alaposan felkészült újságíró beszélgetései, nem történelemkönyv ez egyszerűen, hanem fontos eszmecsere, amelyből nemcsak valamivel többet tudhatunk meg a múltról, de elgondolkozhatunk a politikusi, emberi felelősségen – azon, hogy miként fajulhatnak el a dolgok egy magát kulturáltnak és kereszténynek tartó országban – odáig, amit ma holocaustnak nevezünk.

A könyvben nem a túlélők beszélnek, hanem a keresztény egyházak korabeli vezetőinek munkatársai, a jegyzőkönyv fordítója és a jegyzőkönyv “küldöncei”, és egyháztörténészek: Éliás József református lelkész a zsidókon is segítő protestáns Jó Pásztor misszió egyik vezetője, Küllői-Rhorer Lászlóné fordító, dr. Zakar András katolikus pap Serédi Jusztinián prímás titkára,  Török Sándor író, aki a kikeresztelkedett zsidókat képviselte a zsidó tanácsban, Hetényi Varga Károly egyháztörténész, aki igen sokat foglalkozott a keresztény egyházak embermentő tevékenységével és felelősségével, és dr. Kis György katolikus plébános, a keresztény-zsidó párbeszéd elszánt híve.

A maga korában viszonylag kevés méltatás jelent meg a könyvről – alaposabb dolgozat 1986-ban csak a a relative szabadabb Magyarország című hetilapban látott napvilágot, a szerző Gárdos Miklós, maga is holocaust túlélő. Majsai Tamás írt róla a Kritikában – ahol korábban pár részlet már megjelent a kötetbe rendezett interjúkból, és Schmidt Mária írt egy összefoglalót a Magyar Nemzet könyvismertető rovatába. A Népszabadságban F. R. monogrammal idéztek pár részletet a kötetből.

Pedig Szenes Sándor végülis a kor megbízható emberének számított, az 1940-es években munkaszolgálatos, majd 1944 májusában megszökött, hamis papírokkal bujkált, majd a szakszervezeti ifjúsági mozgalomban vett részt, volt Dachauban, aztán Augsburg környékén egy táborban, a felszabadulás után kerül a sajtóba. Előbb az MSZMP központi lapjának a Népszabadságnak a debreceni tudósítóka volt aztán a  Népszabadság egyik szerkesztője, a Társadalomtudományi Közlemények című folyóirat rovatvezetője volt, s e folyóirat az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének a kiadásában jelent meg. Ahogy abban a korban mondták „megbízható káder”. Talán ez a „hátszél” tette lehetővé, hogy egyáltalán a könyv megjelenjen.

De úgy tűnik, ez is kevés volt ahhoz, hogy a többi, tucatnyi  a nyolcvanas évek elején készült interjú is megjelenhessen.

Szenes Sándor ugyanis nem csak ezt a hatot készítette, amelyik a kötetben van. Sokakkal másokkal is beszélt, köztük a magyarországi cionista ellenállás tagjaival, túlélőkkel és őket segítőkkel, a korszakot kutató történészekkel, embermentőkkel.

Alapos, hosszú interjúkat hozott össze, nagy szakmai felkészültséggel, célirányosan, ugyanakkor hagyva az interjúalanyokat beszélni, elmondani a saját verziójukat. Kérdéseivel segítette felidézni nekik az akkor már jó negyven éves eseményeket. Igazán alapos munkát végzett.

Ami – mai tudásunk szerint – soha nem jutott el a nagyközönségig.

Az okokat nem tudjuk.
Csak azt, hogy a közelmúltban az interjúk még fellelhetőek voltak, gondosan legépelve – már csak egy kiadó kellene, amelyik megszerzi a jogokat – ez sem feltétlenül olyan egyszerű - összerakja a könyvet, jegyzetekkel látja el – alapvető történelmi forrás lehetne. Kár lenne elveszni hagyni.

Ajánlgattam egy két kiadónak az anyagot, az az igazság, hogy eddig még senki sem kapott rá. Hátha most itt kedvet kap hozzá valaki.

S azért is gondoltam, hogy megosztom legalább a Pesti Sólet olvasóival ( e cikke redetileg ott jelent meg) ezt a történetet, hogy maradjon valami nyoma ennek az anyagnak. Ne veszhessen el örökre. Talán egy jobb korban valaki ráérez, milyen alapvető fontosságúak ezek a visszaemlékezések és segít abban, hogy a nagyközönség elé kerüljenek ezek az interjúk – nagyrészt olyan emberekkel, akiket már nincs módunk újra megkérdezni arról, mi történt.

Október 15- után

"Vitéz nagybányai Horthy Miklós október 16-kelt és Lakatos miniszterelnök által ellenjegyzett kéziratában, amelyet a magyar országgyűlés két házának elnökeihez intézett, kinyilvánította, hogy a nemzet belső egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztéről és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogáról lemond és egyidejűleg Szálasi Ferencet megbízza a nemzeti összefogás kormányának a megalakításával."

Aztán ez lett belőle

Reismann Mariann fotója

Fotók a tömeggyilkosságról

Több mint 20 ezer embert gyilkoltak meg 1941 augusztus végén Kamenyec-Podolszkijban, akiket a magyar hatóságok gyűjtöttek össze és deportáltak. Ez a pár kép Lévai Jenő elveszett hagyatékában volt és a Képes Figyelő című lapban jelent meg. 

A szöveg szerint: "Az I. kép az 1941 augusztusában Magyarországról kiutasított "állampolgárság nélküli" zsidók egy csoportjának deportálását ábrázolja, amint teherautókon dobják őket Munkácsról a határra, ahol 18.000 magyarországi kiutasítottat mészároltak le. A II. kép a kiutasítások katonai parancsnokát adjutánsával ábrázolja, amit művében gyönyörködik. A III. kép a munkácsi deportáló különítmény fényképe. Mögöttük egy deportáló teherautó utasaival látható. A IV. kép a deportálások rémségei közepette került felvételre. A kép jobboldalán az azóta felakasztott Ferenczy László  csendőralezredest láthatjuk a "helyzethez illő" kitűnő hangulatban. mellette felesége, karján kisfiával. Tőlük jobbra egy másik pár, ugyancsak ragyogó jókedvben. Vajjon kicsodák ők, s mi a szerepük a tragédiában?"

Berat, Dél-Albánia

Akkor gyorsan körülnéztünk Dél-Albániában is. Berat.  Jövünk még ide szerintem, úgyhogy ez most csak afféle bemelegítés, kis kóstoló.
Annál is inkább, mert állítólag remek vendéglők vannak a környéken és azokat még fel kell térképezni alaposabban is. Különösen a gyenge kecskehúst ajánlják, aminek nehéz ellenállni.

Még pár fotó Albiáiából

Tirana, itt fogunk élni?

Arcok Tiranából

Tirana Quick Look

És a halottak újra énekelnek

Egy különleges nyomozás történeteként is nézhetjük azt a felemelő előadást, amely Elek Judit filmrendező áldozatos munkája nyomán kerülhet most a szemünk elé, s amely eredménye most egy egészen ritka szépségű könyv formájában is a kezünkbe vehető. Eisikovits Miksa zenei gyűjtése ez a harmincas évek zárt zsidó közösségéből, amelynek tagjait szinte kivétel nélkül meggyilkolták nem sokkal az ősi dallamok lejegyzése után.

Elek Judit a sajtótájékoztatón

Az Oscar díjas Saul fia című film végén felhangzó ősi, utánozhatatlan zsidó dallam, vagy a Nobel díjas íróról Elie Wieselről szóló film végén felcsendülő zene mind ugyanonnan származik.

A világtól elzárva élő szegény haszid zsidók énekelték a harmincas évek végén még ezeket a dalokat. A holocaust idején szinte mindenkit meggyilkoltak közülük.

E dalok csak úgy maradtak fent, hogy 1938-1939-ben egy lelkes, akkor pályája elején álló, ifjú zenetudós, Eisikovits Miksa, összegyűjtötte őket az erdélyi Máramarosszigeten. Mivel a gazdagabb zsidók nem segítették, hogy egy fonográfot vehessen, s így rögzíthesse a dalokat, ezért ceruzával iskolai kottafüzetekbe jegyezte fel az ősi, de akkor még rendszeresen énekelt dallamokat, s szövegeket – számol be ő maga erről, egyetlen megmaradt, már a háború után készült visszaemlékezésében.

Aztán a háború után, a kommunista Romániában élő Eiskovits, ahelyett hogy a világ elé tárta volna ezeket a kincseket, elrejtette a füzeteket amelyekbe jegyzetelt, majd minden érdeklődőnek azt mondta, hogy azok elvesztek. Zsidósággal, vagy bármiféle vallásos dologgal akkoriban nem volt tanácsos foglalkozni.

A dalok tehát ugyanúgy eltűntek, mint az őket éneklő emberek.

Eisikovits, aki a romániai magyarság zenei életében fontos szerepet játszott, azért nem feledkezett meg teljesen erről az anyagról. Annyit például biztosan tudunk, hogy megmutatta a minap elhunyt költőnek, Kányádi Sándornak, aki megpróbált segíteni, értelmezni Eisikovits jegyzeteit. A „Volt egyszer egy kis zsidó, Erdélyi zsidó népköltészet” kötetében szereplő néhány verset szinte biztos, hogy ez a gyűjtemény ihlette.

S azt is tudjuk, hogy készült egy zongora átirat, amely New Yorkban megjelent – de közel sem okozott szenzációt. Hozzáértők szerint éppen azért, mert az eredeti dalok sava-borsa veszett el akkor, amikor azt a különleges ízt kihagyták, vagy nem tudták lekottázni, ami az eredeti előadást értékessé tette – s amely valóban alig-alig reprodukálható egy halott anyagból.

Miközben, hozzáértő kezekben egy egészen csodálatos világ elevenedhetett volna meg a lappangó kottákból.

Aztán a kilencvenes évek elején egy sikeres magyar filmrendező, Elek Judit, amikor a szintén Máramarosszigetről származó Béke Nobel díjas íróról, Elie Wieselről készített filmet, hallott az elveszett füzetekről. Szerette volna eredeti zenével illusztrálni az alkotását.

Tudta, hogy az egyetlen esély arra, hogy valamit megtudjunk az ott élő haszid zsidók dalairól, az az, ha megtalálja ezeket a kottákat.

Krimibe illő, kalandos nyomozás után jutott a nyomukra – erről részletesen ír a most megjelent könyvben -, s 1993 májusában Eisikovits egyik rokonától, Erdélyben, három órára kölcsön kapta azokat. Három órára, 1993-ban. Hogy másolja le azokat akkor?

Egy ismerősét, Markó Bélát hívta fel, aki csak annyit tudott mondani, épen előző nap kaptak Soros Györgytől egy másológépet, még ki sem csomagolták, bekapcsolni sem tudják, de menjen oda, hátha neki sikerül elindítani.

Sikerült, így készült el a másolat a 166 oldalról. S ez adja a mostani könyv és film alapját. Ugyanis, az eredetieket vissza kellett adnia, s azok azóta újra eltűntek.

De a másolatok megmaradtak.

Melis László

Igenám. De Eisikovits feljegyzései finoman szólva sem voltak egyértelműek. Többek között azért sem, mert sem héberül, sem jiddisül nem tudott, ezért halás után, fonetikusan jegyezte fel a szöveget, ráadásul magyar és román karaktereket is használt munkája során. Sokszor félrehallotta a szöveget, vagy nem volt elég ideje a kotta és a szöveg egyidejű jegyzetelésére. Ráadásul, az ottani előadásmódra jellemző, hajlításokat, a sokszor elcsúszó hangot sem lehet kottában lejegyezni – viszont ezek nélkül érdektelen az egész.

Így aztán, mint rejtvényt kellett megfejteni az anyagot. A sokszor nehezen érthető feljegyzéseket, kottákat Elek Judit és csapata negyedszázados munkával tudta értelmezni.

Ráadásul, túlélő, olyan, aki még hallotta volna ezeket, alig-alig akadt.

A munkában nagyon sokan segítettek, itt elsősorban említsük meg a nemrégiben tragikus fiatalon elhunyt nagyszerű zenész Melis László munkáját. De kellettek zenészek, rabbik, hangmérnökök és így sikerült feléleszteni a kottából a dalt – amely az egyik legjelentősebb kelet-európai zsidó zenei emlék.

Elek Judit most nemcsak egy gyönyörű kötetben tette közkinccsé a dalokat, amelyben értelmezi őket, s jelenteti meg Eisikovits egyetlen visszaemlékezését a gyűjtésről, de egy nagyszerű színpadi produkcióban fel is támasztották a dalokat, s a bemutatóról készült film DVD-je szintén elérhető, amelyen többek között Nógrádi Gergely énekel.

Elek Judit sokszor elmondta, elmondja, hogy a célja ennek a zenei világnak a feltámasztása, megismertetése a világgal. Talán, ha felcsendülnek ezek a sok más helyről is részben ismerős, mégis sajátos ízt kapott dallamok, akkor azzal felelevenedik valami abból a régi elpusztult világból is. S, hogy számítása ennyiben mindenképpen bejött, mutatja nemcsak az, hogy a világ nagy zenei gyűjteményei ugyanúgy érdeklődnek a kötet, a kotta és a film után, mint például a washingtoni Holocaust Memorial Museum is. De például szeptember 4-én Budapesten a csodálatos hangú Fekete László főkántor ad elő részleteket ezekből a régi zsidó dalokból, amelyek hála Eisikovits Miksának és Elek Juditnak ránk maradtak.

(„És a halottak újra énekelnek”, Dánielfilm, 2018. Könyv, CD és DVD)

Fekete László főkántor koncertje

Pesti Sólet, 2018. augusztus

Zsidók Körösmezőn

A zsidó/magyar/egyetemes történelem egyik igen gyászos fejezete kötődik Kőrösmezőhöz. Itt gyűjtötték össze azokat az embereket a magyar hatóságok - még messze-messze . német megszállás előtt - akiket nem tartottak elég rendes magyarnak (már ez is óriási botrány), s ezért az egyszerűség kedvéért agyonlövöldözték őket, miután összeszedték, összegyűjtötték őket Kőrösmezőn, majd Kamenyeck-Podolszkijban, gyerekestűl családostúl meggyilkolták őket. Talán, ha ennyit tudunk.
Pedig valamikor itt virágzó zsidó élet lehetett, a nyomai még láthatóak.
Most pár kép a temetőről, de folytatás következik.

pár kép még itt Körösmezőről

Akkor hát itt fogunk élni? Ja, hogy ez Tirana

Tung! Tegnap tanultam és valami hello - félét jelenthet. S már tudok ötig számolni (kis segítséggel), ma talán eljutok a tízig is. Leckét is kaptam a lányoktól, akik kézbe vették az albán nyelv oktatásomat.
De úgy látom, némi mosolygással és gesztikulálással elég jól el lehet itt Tiranaban boldogulni. Nyilván, ez csak a felszín - akad olyan helyi, aki hosszasan és meggyőzően magyarázta, hogy milyen rémes politikai viszonyok vannak Albániában is - de azért az én nyelvtudásommal, még ha eljutok a tízig is - ebből nem sok derül ki.
Szóval jó. És nekem meggyőző, ha a boltos odavágtat hozzám, amikor a hűtőből a sört bogarászom ki, kitépi a kezemből, majd kipakolja a fridzsidert, mert a hideg italok hátul vannak, ezt a sört most rakta be és még csak langyos.

Így élünk

Arra még nem tudtunk rájönni, miért van ennyi menyasszonyi ruhabolt mindenfelé

Ez a Nemzeti Múzeum

Lehet, gogy butaságot követtem el, amikor otthagytam? Ez valami híres festő képe aszem

Szkander bég nagyon megy

Ez meg olyan jópofa. És építettek mellé egy bulvárt sok-sok fával

Antifasiszta hős volt a fiú, most szerencsejátékban utazik

Szakszerű halbontás

Belőlük lesz a vacsora

Mondjuk a piacot egyetlen városban sem szeretem kihagyni

A bunker ma múzeum a turistáknak. Csak semmi idegesség, majd innen is lesz képes beszámoló

És akkor itt még látható pár kép