Oldalak

2007. június 28., csütörtök

Nyári szünet


Nyári szünet
Itt a nyári szünet. Ezt onnan lehet tudni, hogy a nappali középhőmérséklet igen magas. Sokat süt a nap és az utcák tele vannak ráérő gyerekekkel.

Ezek a nagyon unatkozó kölykök nem fizikakönyvet szorongatnak a hónuk alatt, nem reszketnek, hogy jaj csak legyünk túl a matek dolgozaton. Továbbmegyek még csak a vállukat sem rántják meg az afféle, máskor amúgy rettegett szavak hallatán, mint lecke, intő, szülői értekezlet. Hán, innen is világos kell, hogy legyen, ez kérem a vakáció.

A vakáció legfontosabb részei lehetnek a következőek: sok alvás, fagylalt, láblóbálás, nyaralás, leégés, olvasás, semmittevés, lófrálás – illetve ezek közös művelése, más hasonlóan szerencsés kölkökkel. A helyszínek igen változatosak. A Damjanich utcától egészen a Kanári szigetekig, sőt néha még azon túl is terjednek. De középarányosnak vehetjük mondjuk a Balatont és vidékét.

A Damjanich-Murányi környékén nagyszerűen lehet labdát rugdosni a falhoz, rollerezni a gangon, almacsutkát tömni a szomszéd bácsi autójának a kipuffogócsövébe – és jót nevetni azon, amint nem indul a verda. Aki még a Hernád utca végére is elmerészkedik biciklijén, az egészen különleges sporteljesítményt tudhat maga mögött. Sőt, akad, aki már Csutakkal és a Szürke Lóval is összefutott, akik a szomszéd kerületből rándultak át, csak azért, hogy a Liget szélén sakkozóknak kibiceljenek egy kicsit.

A Kanári Szigeteken nagyszerűen lehet nyúzni az Apukát, hogy béreljen már egy piros kis terepjárót, de persze légkondisat, mert a többieknek is olyan van. Valamint orrot piszkálva oda jutni, hogy a tenger gyümölcseit most köszönjük nem kérjük ebédre, persze a homárt azért esetleg talán. És ha még egyszer az a német kisfiú ránklép a parton, akkor ugye megpofozhatjuk, biztosan nem erős az apukája, inkább olyan fogtechnikus jellege van. És ne izguljunk, nem égük le nagyon, de este lééégysziii hadd mehessünk el a bálba. (Nem mehetsz el fiam, Péter, nem vagy még egy kilóméter! - mint tudjuk.)

És akkor még itt a Balaton. Ahová ugye lejönnek a többiek és mehetünk a strandra sárkányt eregetni. Mert egyrészt ott a legjobb a szél, másrészt nincs annál viccesebb, mint, amikor keresztülesel egy napozón. És az apu is nagyon boldog, mert mindig fölajánlja, hogy elmegy nekünk szőke kóláért, és mi tuti biztosak lehetünk benne, hogy a monokinis nénik előtt visz az útja el, pedig az jelentős kerülő – cserében lehet legeltetni. Szemet.

És mint tudjuk, szemet, szemért. És az is annyira megkapó, amikor reggel mindenki felébred a fagylaltos autó hangszórójára, mert valaki kitalálta, hogy éhomra nincs jobb e hűs csemegénél – hát van. A nagy csönd. Tegyük hozzá, ha a kedves felmenőink nem énekeltek volna oly sokáig a sarki vendéglőben fellépő együttessel együtt Republic majd később Máté Péter, még később Szécsi Pál számokat, akkor nem is tekintenék ezt olyan hajnali időpontnak. De hát nekik is hadd legyen egy kis vakációjuk.

Dési János

2007. június 22., péntek

Az öreg - Kertész Péter


Az Öreg
Az Öreg a 214-es szobában lett Öreg - pedig akkor még egészen középkorú volt - a Lenin körút 9-11-alatt. Ott, a New York Palotában működött a régi Magyar Nemzet.
Hat íróasztal van összetolva a 214-esben és még egy kicsiny írógépasztal háttal a falnak támasztva.
Szép sorban úgy ülünk, hogy Boros István, Javorniczky István, Császár-Nagy László, Baróti András, Kertész Péter - baráti körben Öreg néven közismert - Kristóf Attila és a macskaasztalnál szerényénységem.
A szoba állandó tartozékai közé sorolhatjuk azokat az anekdotákat, amelyek átlagosan minden héten egyszer elhangzanak
Péter egésznap lót-fut és jegyzeteket gyárt, Pisti viszont nem beszél senkivel, nem kérdez semmit - és még ebből is riport lesz. Ezenkívül rendszeresen megtudjuk, hogy a benzinkutasok élete felettébb nehéz és aki nem képes lecsavarni a kocsija tanksapkáját az bizony nem tudott üzemanyagot vételezni ott, ahol Kertész Péter a benzinkutas, ugyanis ő sem tudta lecsavarni. Viszont a végén könyvet akar a kalandjaiból írni.
Mi harsányan röhögünk, erre többen benéznek a szobába, nem egyszer valami egészségügyi panasszal, merthogy itt rendel doktor Kertész, egészségügyi szakíró. (Az AIDS legnagyobb magyar szaktekintélye, aki valami AIDS-esekkel készült riportja után - persze nem tudjuk, honnan jön - gondosan kezet fog valamennyiünkkel.)
További izgalmak: évente négyszer összeül a magyar országgyűlés. Ilyenkor a megnyitót megelőző nap a rovatvezető, aki helyből képes felugrani az íróasztal tetejére, kis műanyag kitűzőket osztogat, amelyekkel be lehet jutni a Parlamentbe. Az ülés végén a kis műanyag kitűzőket KP összeszedi, hogy aztán, a hírek szerint, azok feltűnjenek a szentendrei bolhapiacon. A parlamentben egyébként sokáig egyetlen érdekes történik tudósítóinkkal, 12-kor bevonulnak a Vadászterembe, ahol borjúlábat rendelnek tartárral ebédre.
A 214-es szoba lakói elsősorban riportokat írnak. Mi például most Péterrel arról, elég biztonságos-e a Ferihegyi repülőtér. Ugyanis Ferihegyen keresztül viszik a menekülő oroszországi zsidókat Izraelbe, és persze valami arab terrorszervezet azon nyomban Magyarországot is megfenyegette. A tényfeltárási buzgalom okai között talán megemlíthetjük azt is, hogy a szerzőpáros egyik felének (KP) gyermekei momentán Izraelben járnak iskolába, rövidesen itt a nyári szünet, jönnek haza. Nem árt az atyai szem azon a repülőtéri biztonságon.
Szerzőink alapos munkát végeznek - ennek során akadálytalanul bejutnak a repülőtér elzárt részére. Ott pilótákkal találkoznak, majd feltűnés nélkül távoznak.
Az esetet szerzőink a másnapi Magyar Nemzetben úgy foglalják össze: akár az egész iszlám dzsihád terrorszervezet bejöhetett volna utánunk a repülőtér elvben elzárt részére. Másnap kirúgják a MALÉV vezérigazgatóját - mert akkor éppen olyan idők jártak, hogy számított, mit ír egy lap. A gyerekek pedig biztonságosan hazaérkeznek.
Nincs Lenin körút, nincs 214-s szoba, elsodorta az élet. Ámde Péternek most ünnepeljük a szülinapját!
Boldog születésnapot Öreg! Élj boldogan legalább 120 évig!
Dési János

2007. június 20., szerda

A legészakibb lángossütő


A legészakibb lángossütő

Minden valószínűség szerint a tartui a világ legészakibb lángossütödéje. Tartu nagyon északra található, ezt onnan is lehet tudni, hogy például április 30-án még havazott. Persze az ilyesmi itt Észtországban nem annyira ijesztő.
Amúgy a tartui lángossütödét ne úgy tessék elképzelni, mint egy hetvenes évekbeli, olajszagban úszó bodegát a Balaton parton. A tartui lángosos ugyanis tip-top intézmény, tisztaság, nagy üvegportál, csillogó konyhai berendezések jellemzik.
Node a lángososhoz nem csillogást nézni megyünk, hanem lángost enni. És az itt különösen finom.
De mielőtt elmerülnénk a kulináris izgalmakban, ismerkedjünk meg ezen vendéglátó-ipari üzemegység gazdáival. Barki Márton eredeti szakmája szerint művészettörténész, de úgy tűnik a sütőknél is megállja a helyét. Felesége az észt Kati balettáncosnőként kápráztatta el sokáig, főként Németországban, a publikumot. Most a hasánál fogja meg az ő közönségét.
Mártonék sokáig gondolkoztak, mihez is kezdjenek, ha már idevetette őket a sors – aztán szépen kikristályosodott a terv. Minőségi magyar kaja, gyorsan. Kicsit persze más, mint amit mi otthon megszoktunk, ugyanis itt a lángosok általában hordoznak magukon még valamit. Mondjuk, egy kis padlizsánkrémet, lecsót, lekvárt, mézet és diót, s esetleg sajtot-tejfölt. Ennek megfelelően a kuncsaftok, ha helyben esnek neki a kétségtelenül nagyon finom, repceolajban sütött lángosnak, kést és villát használnak. Csak, hogy egy példát is mondjak én egy olyat kértem, amelyiknek az egyik felén padlizsánkrém kellette magát, míg a másikon rendes, erős lecsó.
A helyiek elég hamar megkedvelték az új örömöt. Persze, sokan jártak Magyarországon , ahol nyilván találkozhattak már az alapötlettel. Amúgy az is vicces, meséli Márton, hogy többen, mint katonák ismerkedhettek meg a magyar konyha örömeivel – afféle megszállók voltak magyar földön, még ha nem is feltétlenül önként és örömmel. Néhányan gulyáslevest reklamálnak, ezt is nyilván Mátyásföldön ették – de ez valószínűleg csak egy választékbővítés után kerül majd föl a menüsorra. Legyünk egészen nyugodtak, kiváló lesz.
Amúgy ide nagyon jó betérni, mert azt már régen meg kellett tanulnunk, hogy egy vendéglő, egy lángossütő milyenségét elsősorban a tulaj, az üzletvezető lelke határozza meg. Ahol csúnya az a lélek, utálja a vendégeket, nyűgnek érzi az egészet, legyünk benne egészen biztosak, amit feltálalnak sem lesz túl jó. Míg fordítva, hahaha. Hát persze, ahol láthatóan örömmel működik a gazda – ott mi sem fogunk csalódni.
Ez a magyar konyha északi büszkesége kulturmissziós célokat is szolgál, jelszava: "Az élet lapos oldala". S hirdeti a magyar vendéglátás legszebb erényeit. A hirdetésben és kulturmisszióban alapvető szerepet tölt be egy könyv, a Kulinária, amelynek angol nyelvű kiadása folyton ott áll a pulton és Barki chef úr ebből tart előadást azoknak, akiket elméleti síkon is érdekel ez az egész. Azt csak a jegyzőkönyv kedvéért örökítjük meg, hogy a hézagpótló alapmű szerzője a mamám. Ki ezek szerint szintén eljutott ide északra.
Dési János

2007. június 13., szerda

Argentinai patchwork -Kávéházban


Kávéházban

Az igazi Buenos Aires-i az sok időt tölt a kávéházban. Odajár reggelizni, délben fecsegni este kicsit ellazulni. Ide húzódik be a meleg elől és a gyorsan lecsapó záport is inkább bentről szemléli. Így persze ősszel már más, elmúltak azok a nagyon meleg napok, jó ha harminc fokig felkúszik a hőmérő higanyszála és a páratartalom sem több száz százaléknál. Ilyenkor jól esik egy hűs ital. És át lehet olvasni a lapokat, megtárgyalni a híreket.

Például arról csacsenolni, hogy nahát, mik vannak, tízezrével épülnek a lakások a lakóparkban, rögtön a híd mögött. Néhány éve még gyárak, kikötői raktárak tömege működött itt. Aztán a nagy gazdasági válság pár éve csődbe vitte ezek mind. A területeket olcsón megvették, ledózerolták, most gigantikus építkezések folynak. S a szupermodern épületekben akár 4500 dollárt vagy még többet is elkérnek egyetlen négyzetméterért. De tessék sietni, hiába, a 30-35 emeletes épületek sora, a többségben már minden elkelt.

Vagy arról is el lehet itt fecsegni a kávéház teraszán, hogy belátható időn belül akár 50 vagy éppen 100 kilóméterrel is nőhet a metróvonalak hossza. Pedig az el subte' a déli félteke legrégibb földalattija, 1913-ban nyílt meg Buenos Airesben.

Meg épülnek az új hidak, alul- és felüljárok – persze a forgalom így s borzasztó – sajnáltatják magukat és mi arra gondolunk, hogy szívesen megmutatnánk nekik a pesti Hungária körútat hétköznap délelőtt, a maga lehetelten kamionok alkotta dugójával, a benzingőz-bura alatt –de vendégségben ne nagyképűsködjön az ember.

Közben mögöttünk dübörög az élet. A folyóparton, a régi dokkokból egy öt – nem tévedés öt – kilométer hosszú vendéglősort alakítottak ki, természetesen mind dugig és mindegyikben bélszínt mérnek, főként véresen és közepesen átsütve. Szól a tangó, mi mást is tehetne. Mi meg csak bámulunk a forgatagban. Mi mást is tehetnénk. Hú, marha jó hely ám ez a Buenos Aires.

Argentinai patchwork - Falkland háború

Falkland háború
A képen, a háttérben, bizony, jól látják, a londoni Big Ben mása ismerhető föl. Vagy száz évvel ezelőtt az itt élő, Angliából származó közösség emeltette és adományozta Buenos Airesnek, köszönettel a jóltartásért.

Az évek teltek múltak és éppen negyed százada Anglia és Argentína háborúba keveredett egy kicsiny, kopár szigetcsoportért. Ez a falklandi háború. A szigetcsoport itt persze szigorúan a Malvina névre hallgat – az spanyolosabb. A harc során, nagy Britannia megvédte érdekeit, az argentinok csúnya és fájó vereséget szenvedtek, többszázan meg is haltak. Az ő tiszteletükre emeltek egy obeliszket, ahol örökmécses világít és két matróz áll mindig díszőrséget. Ez látható a kép középső részén. Ugyanis az argentinek éppen a londoni ajándék emlékművel szemközt állították föl, az állítólagos angol galádságokra figyelmezető márvány-zászló-díszőr kompozíciót.

Mind e mögött egy csinos park terül el, hol sóvár szerelmespárok és szolid zsebmetszők csatangolnak. A szerelmespárok egymásra nevetnek és csókolódznak, a zsebmetszők pedig ügyes trükkökkel próbálják megszerezni a mindebben gyönyörködő turisták dagadó briftaschniját. Már, ha sikerül nekik, mert mi például résen vagyunk, és elkergetjük őket. Mármint a tolvajokat, mert a szerelmespároknak csak biccentünk, hogy csak így tovább. Ez a szép az egészben, pár méterrel odébb a halottakra emlékeznek, itt meg smárolnak.

Amúgy, az igazság kedvéért jegyezzük meg, Buenos Airesben jó a közbiztonság, lehet még este is sétálni a városban, bántani szinte sosem bántanak errefelé senkit, nincs emberrablás, ami pedig Dél-Amerika egyes részeiben alapvető iparág, – kicsit kifelé, jó, időnként itt is pár gyilkosság, ám már más. Mit keresnék ott sötétedés után?

Argentinai patchwork - Lóval a szabadban


Egy tip-top kis ranch-ra érkezünk. Alapvetően turistákra rendezkedett be házigazdánk, felesége, kilenc gyermeke számtalan unokája és dédunokája. Lovaspóló, az nagyon megy itt, és a golf is egyre divatosabb. Meg az indián-romantika is felettébb kelendő. Na és az sem megvetendő élmény, amikor nyílt tűzön mondjuk bélszínt sütnek nekünk, hozzá erőteljes vörös bor. Miután házigazdánk alapvetően Mendosából származik, hát az onnan való nehéz vörösborból, a Malbeck nevű nemzeti büszkeségből kínál. És csak a végén egy kis viszki. Elvégre az efféle gringószerűeknek, mint mi mégiscsak jár ez.

Házigazdánk nagy gazdasági növekedést jósol és felettébb optimista a fejlődést illetően. Amikor azt kérdezzük, miként élte túl a nagy gazdasági-pénzügyi válságot pár éve, csak mosolyog. Aztán beismeri, ő is azok közé tartozik, akik felettébb jól jártak az országot megrengető csőddel. Nagy adósságai voltak – ezek gyakorlatilag elértéktelenedtek. A bevételeit, hmm, mintha dollárban tartotta volna – ami ugyan itt sem szabályos teljesen, ellenben adott esetben a túlélés egyik nagy esélye lehet. Különösen, ha a párnacihában, vagy pláne egy külföldi bankban bujkáltak azok a zöldhasú bankók.

Ma már az ingatlanárak dollárban számolva is magasabbak, mint a krizis előtt voltak. „Kell néha egy jókora csőd, az felkavarja z állóvizet” – vallja Francisco de Guevara úr, bár persze biztosan akadnak, akik vitatkoznának vele.

Pénz tehát van, folyik a fejlesztés, az épület eredetileg 1892-ben épült, ma már mind a 16 vendégszoba igazi pampa-i luxust kínál, az ehhez nélkülözhetetlen wifi-vel együtt.

És persze a romantika. Lóval ki a szabadba. Bár, ahogy a kis lovászfiú megjegyzi, vigyázzunk, mert kicsit sok a szúnyog. Tényleg, sűrű rajokban támadnak, de sebaj, ezzel nem rettenthetnek vissza egy világutazót. (Ha nem hiszi, nézze meg a http://www.rosariodeareco.com.ar linket.)

Argentinai parchwork - Egy vidám temetés


San Antonio de Areco egy olyan igazi álmos kisváros, nem túl messze Buenos Airestől, útban a végtelen pampák felé. Szögletes kőházak, lassan mozduló emberek, egy parkocska valami helyi hőssel a pálmafák árnyékában, lassan veri csak föl a gaz az egészet.
A páduai Szent Antalról nevezett templomból éppen temetési menet fordul ki, elől a pap a füstölővel, mögötte cipelik a nehéz fa koporsót, majd lódítják be a romantikusan ütött-kopott autóba.
A tisztelendő úr kedvesen ránk mosolyog, amint meglátja, hogy fényképezzük. Gyorsan búcsút vesz a halottas menettől és már lép is kedvesen hozzánk.
- Segíthetek valamit önöknek? – kérdezi és közben olyan boldogan mosolyog, mintha legalábbis valami vidám násznéptől lépett volna el.
- Ó köszönjük, nem akarjuk zavarni, tessék csak nyugodtan temetni. Mi ráérünk – feleljük udvariasan, ahogy azt a gyász környékén illik.
De a mi tisztelendőnk valami olyasmit mond, hogy szerinte innen már megoldják nélküle is, ehhez ő már nem kell. Bátorításra váróan néz a temetési menetre, ahonnan kedvesen mosolyogva tényleg azt mondják, köszönjük, ide már nem kell pap, ezt mi már nélküle is megoldjuk.
Na ugye – olvassuk a mi tisztelendőnk szeméből, aki gyorsan behúz minket a templom hűvösébe és bizalmasan a tudtunkra adja, hogy ő ám nem latin-amerikai, hanem ír. „És maguk tudják, hogy Európa, ó az egészen más!” –teszi hozzá álmodozón.
- És mióta tetszik itt élni? – kérdezzük együtt érzőn.
- Huszonötödik éve, és sohasem mennék vissza Európába. Missziós útra küldtek, és itt olyan igazán vallásosak az emberek – magyarázza, miközben dagadó kebellel mutat egy fakeresztet, amely még a XVIII. századból származik, ami meglehetősen régen volt. Úgyhogy lehet rá már büszkének lenni.
Andalgunk ki a templomocskából, na ja, igazi Latin-Amerikát láttunk. Még ezüstműves is van itt a sarkon, meg egy kis kocsma is. Valahogy megáll itt az idő, a régi templom tövében. Biztos jó lenne még maradni, beszélgetni a helyi népekkel. De hívnak a pampák.

Argentínai Patchwork Macsók

Macsók
Fogadjuk el adottságnak, hogy fejjel lefelé lógunk a földgömbön, és ezen itt Argentínában senki sem lepődik meg. Mint ahogy azon sem, így május végén már ősz van és közeledik a tél. Sőt, tapasztaltabb Verne olvasók ezt is nagyon jól tudják, a lefolyóban a víz éppen az ellenkező irányban tekeredik, mint „normálisan”. Nem is érti az egyik vendéglő toalettjébe betérő helyi erő, miért is próbálgatjuk újra és újra teletölteni a mosdót vízzel, és miért sikongatunk, hogy most nézd jobbra, most nézd, balra! Neki mindig így folyt, mindig fordítva lógott a glóbuszon – és mindig látta a Dél keresztjét. És a karácsony nyáron van, a július meg egy téli hónap. Ennyi.
Szóval sétálunk Buenos Aires egyik relatíve külvárosában, mert már untuk a luxust, a gazdagságot, a gyönyörű paloták sorát, a fényes kirakatokat és a gazdag, magabiztos embereket. Még egy ellentengernagynak öltözött londiner, még egy vadiúj fekete limuzin és sikítunk. Jó, akkor most jöjjön a külváros – merthogy Latin-Amerikára állítólag az a jellemző. Azok a széles sugárutak, a rend és tisztaság, a szépen nyírt füvű parkok, az csak kilengés – olvastuk mi azt kérem, nem ez az igaz élet itt.
Szóval megyünk itt kifelé a városból, tényleg hord szemetet a szél, valóban kopottak a házak és közel sem olyan jól öltözöttek az emberek. A kutyagumit is kerülgetni kell, no nem a járdán, mert az nincs mindenütt, de úgy az autók között, itt a Boca negyedben. (A Boca Juniors focicsapat drukkerei között pl megtalálható kisebbik fiam is.) Színes és izgalmas vidék. A helyiek kérdőn tekintenek ránk, ugye elégedettek vagyunk az itteni nyomorral, ezt akartuk? Nem akarjuk megsérteni őket azzal, hogy ilyet már láttunk otthon is. Pesten a Csikágó szélén nőttünk föl, a nyóckerben dolgozunk – a különbség csak annyi, hogy itt elég kedvesen mosolyognak ránk még a martalóc külsejű lakosok is. De azért kösz.

2007. június 3., vasárnap

A halhatatlan tangó és az ő királya

Puhán csukjuk le a szemünket, lélegezzünk kétszer-háromszor jó mélyen és mormoljuk el a varázsszót. Most lassan, nagyon lassan kinyithatjuk a szemünket. Csak semmi meglepődés. Argentínában vagyunk. Miért, nem Buenos Airesbe akartunk röppenni egy kicsiny időre?
Gyorsan húzzuk magunkra az estélyi öltönyünket és gyerünk.
Merthogy, mi jut eszünkbe Argentínáról? Egy, kettő. Háromra mindenki együtt mondja: Bélszín, Evita, vörösbor, tangó.
Miután mi most egy tangóshowra megyünk, Buenos Airesben, foglalkozzunk csak ez utóbbival. Az argentinok napi gyakorlata szerint kétféle tangó létezik. Az igazi, a bennszülötteknek, akik éjjel nappal tangót hallgatnak a rádióban; a tévében is külön tangócsatorna üzemel – amúgy pedig, csak egy igazi argentin érzi át azt, hogy mi is az a tangó. Aztán ott a másik fajta tangó, nevezhetjük ezt afféle kereskedelmi tangónak, amely elsődleges célja, hogy a turisták zsebéből varázsoljon ki kisebb-nagyobb összegeket.
Óriási színházterembe hajtanak be minket, csakhogy a zsölyék helyén terített asztalok, vörösbor és bélszín (közepesen átsütve) kerül az asztalra, majd onnan rövidesen a gyomrunkba. Helyben vagyunk.
Evitát ugyan nem látjuk, de másodperceken belül kezdődik a tangóshow. Ennek részleteitől most megkímélem a kedves olvasót. Elég legyen csak annyi, hogy nők és férfiak, jó zenére, határozottan tangóznak –s mi örülünk minden ügyes mozdulatnak, jól eltalált jelenetnek. (Közben még néhány vörös, száraz bor lecsúszik.)
És amikor előrejön egy idősebb bácsi, a zenekar tust húz, a közönség műértőbb része felhördül. A láthatóan sok plasztikai műtéten átesett bácsi ugyanis nem más, mint Argentína, s így az egész világ leghíresebb tangótáncosa. Aki magát egyszerűen csak az évszázad táncosaként szereti nevezni. Ami illő szerénységre vall, ugyanis, 1951-től számolja a karrierjét, amikoris megnyert egy Luna parki tangótánc versenyt. Azóta megállás nélkül mást sem t esz, csak járja a világot, hol itt, hol ott tűnik fel tangóórákat ad, aztán megmutatja, hogy is lehet ezt a színpadon. Szerény számítások szerint is tehát eddig ez már legalább két század, a huszadik és a huszonegyedik tekint le rá úgy mint évszázada legnagyobbjára.
Juan Carlos Copes óriási tapsot kap, amit megmozdul, rosszmájuk szerint már az sem kis teljesítmény, hogy egyáltalán képes kijönni és megpörgetni dús idomú partnernőjét. De ö még ennél is többet akar, bizony, ott tangózik nekünk egy élő legenda, aki állítólag már az ötvenes- hatvanas években nélkülözhetetlenné tette magát, amikor igazi színpadi művészetet faragott a tangóból. Most mondjuk azt, hogy a pampák szele csap meg minket, amikor meglátjuk? Vagy hogy Buenos Aires szegénynegyedeiből értük meg valamit, miközben nézzük? Vagy elég, ha udvariasan az emberi élniakarás egy remek példáját tisztelhetjük benne. Meg még valamit, ifjú kollegái, kik nagyjából az unokái lehetnének, tényleg tisztelettel tekintenek rá – és azért ez szép. Még tapsot is érdemel.
Függöny. Puhán csukjuk le a szemünket, lélegezzünk párat, mormoljuk el a varázsszót.
Újra itthon vagyunk.
Dési János