San Antonio de Areco egy olyan igazi álmos kisváros, nem túl messze Buenos Airestől, útban a végtelen pampák felé. Szögletes kőházak, lassan mozduló emberek, egy parkocska valami helyi hőssel a pálmafák árnyékában, lassan veri csak föl a gaz az egészet.
A páduai Szent Antalról nevezett templomból éppen temetési menet fordul ki, elől a pap a füstölővel, mögötte cipelik a nehéz fa koporsót, majd lódítják be a romantikusan ütött-kopott autóba.
A tisztelendő úr kedvesen ránk mosolyog, amint meglátja, hogy fényképezzük. Gyorsan búcsút vesz a halottas menettől és már lép is kedvesen hozzánk.
- Segíthetek valamit önöknek? – kérdezi és közben olyan boldogan mosolyog, mintha legalábbis valami vidám násznéptől lépett volna el.
- Ó köszönjük, nem akarjuk zavarni, tessék csak nyugodtan temetni. Mi ráérünk – feleljük udvariasan, ahogy azt a gyász környékén illik.
De a mi tisztelendőnk valami olyasmit mond, hogy szerinte innen már megoldják nélküle is, ehhez ő már nem kell. Bátorításra váróan néz a temetési menetre, ahonnan kedvesen mosolyogva tényleg azt mondják, köszönjük, ide már nem kell pap, ezt mi már nélküle is megoldjuk.
Na ugye – olvassuk a mi tisztelendőnk szeméből, aki gyorsan behúz minket a templom hűvösébe és bizalmasan a tudtunkra adja, hogy ő ám nem latin-amerikai, hanem ír. „És maguk tudják, hogy Európa, ó az egészen más!” –teszi hozzá álmodozón.
- És mióta tetszik itt élni? – kérdezzük együtt érzőn.
- Huszonötödik éve, és sohasem mennék vissza Európába. Missziós útra küldtek, és itt olyan igazán vallásosak az emberek – magyarázza, miközben dagadó kebellel mutat egy fakeresztet, amely még a XVIII. századból származik, ami meglehetősen régen volt. Úgyhogy lehet rá már büszkének lenni.
Andalgunk ki a templomocskából, na ja, igazi Latin-Amerikát láttunk. Még ezüstműves is van itt a sarkon, meg egy kis kocsma is. Valahogy megáll itt az idő, a régi templom tövében. Biztos jó lenne még maradni, beszélgetni a helyi népekkel. De hívnak a pampák.
A páduai Szent Antalról nevezett templomból éppen temetési menet fordul ki, elől a pap a füstölővel, mögötte cipelik a nehéz fa koporsót, majd lódítják be a romantikusan ütött-kopott autóba.
A tisztelendő úr kedvesen ránk mosolyog, amint meglátja, hogy fényképezzük. Gyorsan búcsút vesz a halottas menettől és már lép is kedvesen hozzánk.
- Segíthetek valamit önöknek? – kérdezi és közben olyan boldogan mosolyog, mintha legalábbis valami vidám násznéptől lépett volna el.
- Ó köszönjük, nem akarjuk zavarni, tessék csak nyugodtan temetni. Mi ráérünk – feleljük udvariasan, ahogy azt a gyász környékén illik.
De a mi tisztelendőnk valami olyasmit mond, hogy szerinte innen már megoldják nélküle is, ehhez ő már nem kell. Bátorításra váróan néz a temetési menetre, ahonnan kedvesen mosolyogva tényleg azt mondják, köszönjük, ide már nem kell pap, ezt mi már nélküle is megoldjuk.
Na ugye – olvassuk a mi tisztelendőnk szeméből, aki gyorsan behúz minket a templom hűvösébe és bizalmasan a tudtunkra adja, hogy ő ám nem latin-amerikai, hanem ír. „És maguk tudják, hogy Európa, ó az egészen más!” –teszi hozzá álmodozón.
- És mióta tetszik itt élni? – kérdezzük együtt érzőn.
- Huszonötödik éve, és sohasem mennék vissza Európába. Missziós útra küldtek, és itt olyan igazán vallásosak az emberek – magyarázza, miközben dagadó kebellel mutat egy fakeresztet, amely még a XVIII. századból származik, ami meglehetősen régen volt. Úgyhogy lehet rá már büszkének lenni.
Andalgunk ki a templomocskából, na ja, igazi Latin-Amerikát láttunk. Még ezüstműves is van itt a sarkon, meg egy kis kocsma is. Valahogy megáll itt az idő, a régi templom tövében. Biztos jó lenne még maradni, beszélgetni a helyi népekkel. De hívnak a pampák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése