Utazás Montenegróba Adria, vitorlázás – így élünk mi. Évekig a horvát tengerpart, mert Dalmáciában a legkékebb az ég, a legcsillogóbb a tenger. Nem is beszélve az autópályáról, amely mostanában alkalmat ad arra, hogy miközben száguldunk rajta, felidézzük azokat a hősi időket, amikor a hegyen át, éjt nappallá téve igyekeztünk a Vízhez. Közben a nagy teherautó 25 kilométer per órás átlagsebességgel zötykölődött előttünk, mondjuk harminc kilométeren át. Most pedig csak, hipp-hopp – már ott is vagyok.
Illetve mégsem. Mert idén Montenegróban próbálunk szerencsét. Elég volt Horvátországból, ahol időnként olyan undokan tudnak rád nézni, mint sehol a világon turistára. A vendéglőben a pincér húzza a száját, az étlap rövid és unalmas, az árak egyre szemtelenebbek.
Még szerencse, hogy Adria akad máshol is. Valamikor persze ez, innen legalábbis úgy tűnt, egy ország volt. Ma már sok. Egyik belőlük Montenegró, vagy Crna Gora, ahogy tetszik.
Az út Szerbián majd a nagy montenegrói hegyeken át ad elég időt végiggondolni az élet nagy kérdéseit. Miért van az, hogy itt a kanyargós, fellegekbe vezető utakon, mély szakadékok és folyóvölgyek szabdalta vidéken az oly rettegett hírű szerb sofőrök előzékenyen maguk elé tessékelnek, a zebránál átengedik a gyalogosokat, nem villognak le és nem szorítanak ki az útról. Mindez a Budapesttől Szegedig vezető vadiúj autópályán a legkevésbé sem mondható el – ahol egyik tahó honfitársunk követi a másikat. Lehetne autós illemtanfolyamra a Balkánra az olya nagyképűen lesajnált Balkánra menni kispajtások.
Ettől persze még van annak sajátos bája, hogy a Podgorica (leánykori nevén Titográd) előtti utolsó százhúsz kilométert hét és fél óra alatt tesszük meg. Általában álldogálunk az alig negyvenfokos melegben, a helyiek kedélyesen csevegnek és egyáltalán nem tűnnek olyan túl izgatottnak.
A festői Podogoricában (a Havanna lakótelep ehhez képest egy Cote de Azur) már csak dugó van. A lovaskocsit hajtó fiúk jót nevetnek a vörösödő fejű népeken – amikoris mi, egy Magyarországon jól begyakorolt mozdulatsort alkalmazva, szépen megelőzzük az egész kocsisort a szembesávon át. Így aztán alig tizenkilenc és fél óra alatt már ott is vagyunk a kéklő Adriánál, Barban.
Illetve mégsem. Mert idén Montenegróban próbálunk szerencsét. Elég volt Horvátországból, ahol időnként olyan undokan tudnak rád nézni, mint sehol a világon turistára. A vendéglőben a pincér húzza a száját, az étlap rövid és unalmas, az árak egyre szemtelenebbek.
Még szerencse, hogy Adria akad máshol is. Valamikor persze ez, innen legalábbis úgy tűnt, egy ország volt. Ma már sok. Egyik belőlük Montenegró, vagy Crna Gora, ahogy tetszik.
Az út Szerbián majd a nagy montenegrói hegyeken át ad elég időt végiggondolni az élet nagy kérdéseit. Miért van az, hogy itt a kanyargós, fellegekbe vezető utakon, mély szakadékok és folyóvölgyek szabdalta vidéken az oly rettegett hírű szerb sofőrök előzékenyen maguk elé tessékelnek, a zebránál átengedik a gyalogosokat, nem villognak le és nem szorítanak ki az útról. Mindez a Budapesttől Szegedig vezető vadiúj autópályán a legkevésbé sem mondható el – ahol egyik tahó honfitársunk követi a másikat. Lehetne autós illemtanfolyamra a Balkánra az olya nagyképűen lesajnált Balkánra menni kispajtások.
Ettől persze még van annak sajátos bája, hogy a Podgorica (leánykori nevén Titográd) előtti utolsó százhúsz kilométert hét és fél óra alatt tesszük meg. Általában álldogálunk az alig negyvenfokos melegben, a helyiek kedélyesen csevegnek és egyáltalán nem tűnnek olyan túl izgatottnak.
A festői Podogoricában (a Havanna lakótelep ehhez képest egy Cote de Azur) már csak dugó van. A lovaskocsit hajtó fiúk jót nevetnek a vörösödő fejű népeken – amikoris mi, egy Magyarországon jól begyakorolt mozdulatsort alkalmazva, szépen megelőzzük az egész kocsisort a szembesávon át. Így aztán alig tizenkilenc és fél óra alatt már ott is vagyunk a kéklő Adriánál, Barban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése