Inni jó, sőt néha kell is
A Szigetben nem jó, hogy akkora a tülekedés, hogy csak na. Lépni sem lehet a népektől. A Szigetben az a jó, hogy tele van régi haverokkal, meg olyan arcokkal, akiket itt ismersz meg. A Szigetben nem szeretjük, hogy vagy nagy a por, vagy a sár óriási – de az biztos, hogy rettentő mocskos leszel itt pillanatok alatt. Imádjuk a Szigetben, ezt a természetközeli élményt. Itt nem kell vigyáznod a ruhádra, a modorodra.
Utáljuk a Szigetet, mert nagy a zaj, a lárma, a ricsaj – főleg ha nem szigetjárók vagyunk, hanem környékbeli lakosok. És az olyan jó, hogy itt annyi a húzós együttes, zeng a zene mindenfele, lehet énekelni, csatakiáltásokat hallatni – és senkit nem zavarunk.
Csúnya dolog a Szigeten, hogy ott egy csomó ember – ne kerteljünk – túljut a szalonspicc szintjén, mi több, láttunk már olyat is, hogy valaki egy bokorban feküdt és – ó Uram, ne hagyj el – képtelen volt felállni. Egy határozott vélemény szerint, ha csak úgy, a levegőben kinyitnánk egy szondát, hát az rémületében azon nyomban elszíneződne. És élvezzük azt a Szigetben, hogy itt mindenki vidám és hátbavereget és meghív egy italra, esetleg még egyre és még egy mégegyre. És akkor aztán mi visszahívjuk, majd kicsit megpihenünk a bokorban. És jaj, annyi furcsa dolog van itt, Balázs Kláritól a punkokig – csupa olyasmi, amiket a rendes hétköznapokon elkerülünk. És de jó, hogy itt minden sarkon előkerül valami, amit még nem próbáltunk ki, sose mentünk el meghallgatni, és most tessék, kiderül, milyen jó a Sziámi vagy az Infragandhi.
És nem szeretjük, ha van itt, annyi más emberrel, Magic Mirror sátor is– különösen, ha együgyű polgármesterecskék vagyunk. De tetszik nekünk, hogy itt tolerancia burjánzik, és van annak bája, amint a haszid zsidók, kaftánban, pajeszosan együtt pogóznak a kőkemény rockker csávókkal. Vagy, amint igazi cigányzene mellett a vámőrség esztrádzenekara fújja.
És milyen ciki az, hogy a jegyet letéphetetlenül a karodra forrasztják és egy hétig, mint egy bilogot viselni kényszerülsz. És nincs annál mókásabb, amikor egy öreg néni rádröhög a metrón, a saját csuklójára bök, és megkérdi, neked tegnap hogy tetszett az Iron Maiden és kimész a a Sex Pistols-ra, mert ő biztosan nem hagyja ki, hogy megnézze azt a Johny Rotten nevű rosszéletűt.
És nem komáljuk, hogy ide tilos saját szeszt bevinni, de elképesztően fájintos ötletnek tartjuk, hogy cserében becsempészhetjük azt mi, és akkor máris van sikerélményünk és lehet ünnepelni végre valamit.
És, mint régi szigetelők felháborítónak tartjuk, hogy ma már trendi dolog ide járni és a bankvezér, a médiacápa, az innovációs menedzser, éppen úgy idetolja a képét, mint a híres tévés, a fontos maffiózó és a szomszéd kisfiú szigorú anyukája. Hát hol voltak ők régen, amikor még igazi volt a Sziget, amikor csak a miénk? Akkor bezzeg otthon ültek és szörnyűködtek csak, hogy mi folyik itt. (Sör folyik, meg pálinka – jegyzem meg.)
Úgy látszik, valaki beadta nekik, hogy ez jó, ezt lehet szeretni. Ezek meg elhitték. Csak tudnánk, miért?
Dési János
Utáljuk a Szigetet, mert nagy a zaj, a lárma, a ricsaj – főleg ha nem szigetjárók vagyunk, hanem környékbeli lakosok. És az olyan jó, hogy itt annyi a húzós együttes, zeng a zene mindenfele, lehet énekelni, csatakiáltásokat hallatni – és senkit nem zavarunk.
Csúnya dolog a Szigeten, hogy ott egy csomó ember – ne kerteljünk – túljut a szalonspicc szintjén, mi több, láttunk már olyat is, hogy valaki egy bokorban feküdt és – ó Uram, ne hagyj el – képtelen volt felállni. Egy határozott vélemény szerint, ha csak úgy, a levegőben kinyitnánk egy szondát, hát az rémületében azon nyomban elszíneződne. És élvezzük azt a Szigetben, hogy itt mindenki vidám és hátbavereget és meghív egy italra, esetleg még egyre és még egy mégegyre. És akkor aztán mi visszahívjuk, majd kicsit megpihenünk a bokorban. És jaj, annyi furcsa dolog van itt, Balázs Kláritól a punkokig – csupa olyasmi, amiket a rendes hétköznapokon elkerülünk. És de jó, hogy itt minden sarkon előkerül valami, amit még nem próbáltunk ki, sose mentünk el meghallgatni, és most tessék, kiderül, milyen jó a Sziámi vagy az Infragandhi.
És nem szeretjük, ha van itt, annyi más emberrel, Magic Mirror sátor is– különösen, ha együgyű polgármesterecskék vagyunk. De tetszik nekünk, hogy itt tolerancia burjánzik, és van annak bája, amint a haszid zsidók, kaftánban, pajeszosan együtt pogóznak a kőkemény rockker csávókkal. Vagy, amint igazi cigányzene mellett a vámőrség esztrádzenekara fújja.
És milyen ciki az, hogy a jegyet letéphetetlenül a karodra forrasztják és egy hétig, mint egy bilogot viselni kényszerülsz. És nincs annál mókásabb, amikor egy öreg néni rádröhög a metrón, a saját csuklójára bök, és megkérdi, neked tegnap hogy tetszett az Iron Maiden és kimész a a Sex Pistols-ra, mert ő biztosan nem hagyja ki, hogy megnézze azt a Johny Rotten nevű rosszéletűt.
És nem komáljuk, hogy ide tilos saját szeszt bevinni, de elképesztően fájintos ötletnek tartjuk, hogy cserében becsempészhetjük azt mi, és akkor máris van sikerélményünk és lehet ünnepelni végre valamit.
És, mint régi szigetelők felháborítónak tartjuk, hogy ma már trendi dolog ide járni és a bankvezér, a médiacápa, az innovációs menedzser, éppen úgy idetolja a képét, mint a híres tévés, a fontos maffiózó és a szomszéd kisfiú szigorú anyukája. Hát hol voltak ők régen, amikor még igazi volt a Sziget, amikor csak a miénk? Akkor bezzeg otthon ültek és szörnyűködtek csak, hogy mi folyik itt. (Sör folyik, meg pálinka – jegyzem meg.)
Úgy látszik, valaki beadta nekik, hogy ez jó, ezt lehet szeretni. Ezek meg elhitték. Csak tudnánk, miért?
Dési János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése